És akkor egy pillanatra megáll az idő.

Látja, nem csak érzi, hogy most valami törékenyhez, valami tőled idegenhez nyúlt, valamit megérintett a mélyben, és bármennyire babonázza is, visszahúzza kíváncsiságának csápjait. Látja tekinteted változását, a sajátja pedig önkéntelen alkalmazkodik hozzá, önkéntelen nyílik ki, mintha a Hold sápadt fénye elől elúsznának a felhők, mintha szétrepedne a maszkja, hogy bőre tökéletes simasága alól előtűnjenek több emberöltő szőtte ráncai, hús, csont, kézzelfogható, tökéletlen, minden, mi megmaradt benne emberinek.
És akkor, nem először, de első alkalommal ennyire nyilvánvalóan, őszinte érdeklődés billenti oldalra az arcát, a cigarettát tartó keze pedig megáll a levegőben, akárha az időn túl sejtjeit is jégkristályokba dermesztené a döbbenet. Aztán nem kérdez semmit. Aztán elfelejti, hogy mit mondott, hogy elég volt egyetlen pillanat, amikor nem gondolkodott, és már nem kaphat utána, már nem vonhatja vissza.
Na, nem azért mert bánja.
Talán attól tart, hogy amikor visszazárkózol, még vastagabb lesz a titkaid óvó áttetsző hártya?
Mégis ---
Talán gyakrabban kellene kibontania előtted, ami koponyája csontfalait koptatja.
Talán gyakrabban kellene ilyen jelentéktelen, könnyű igazságokba bevonnia, és akkor megint lophatna belőled egy látszólag néma, valójában mégis annyi mindentől terhes darabot. Befejezi végül a mozdulatot, ajkai közé támasztja a füstszűrőt, és már nyúlna táskájáért, hogy újra meggyújtsa az időközben elhamvadt dohányt, amikor az egyik zsebben megrezdül a telefonja. Amilyen váratlan érkezett, olyan gyorsan, a ragaszkodás legapróbb jelen nélkül engedi el a pillanatotok – óvatos veled, ahogy egy bizalmatlan állattal volna, nem erősködik, nem keresi a szavakat, amikkel rejtekedből előcsalogathatna -, s úgy tűnhet, már el is felejtette, ahogy mintegy félvállról veti oda a megjegyzést.
A készülék kijelzőjére tapad a tekintete, hát nem is érzékeli a meglepettséged.
- Félrebeszélek. Valamelyik nap egy új jött helyette, összeakadt két gondolat. A marcona seggfej, ő mondta. - Úgy tűnik, mintha folytatni akarná, ajkai elnyílnak, hang mégsem hagyja el a torkát. A szemöldökei ellenben összeszaladnak. - Ne haragudj - esdeklőn néz rád, miközben már emelkedik is ültéből - mennem kell. Munka. - És lebiggyeszti az ajkát, féloldalas, bocsánatkérő mosolyt villant, a cigarettát pedig elnyomja a hamutárcában. - Legközelebb én hívlak meg.

Úgy hajol feléd, hogy arca alig érinti a bőröd, amikor halkan a levegőbe csókol a füled mellett.

Monsters stuck in your head
Monsters under your bed
we are monsters

– Hát persze, hogy nem – mondja könnyedén, pedig keserűség kaparássza a torkát, mert bár Arthur számára láthatatlan maradt mindaz a küzdelem, mind az az önmagán vett erőszak, mint az az erőlködés, ami ahhoz kellett, hogy behálózza, hogy megtartsa, hogy elérje, hogy belészeressen, az ő útja hosszú volt, elgyötört és nehézkes.
Aztán egy ponton könnyeddé vált. Egy ponton meseszerűvé, álombélivé vált.
Szerelmes a férjébe. Alighanem sosem volt annyira boldog, mint most, de a magafajtának nem jár a boldogság. Az anyja már akkor kiirtotta belőle ennek az esélyét, amikor még a méhében volt, és cigarettafüsttel meg heroinnal igyekezett megfojtani.
Talán azért nem emlékszem, mert észre sem vettem, amikor nem ugrottam meg.
És akkor egy pillanatra megáll az idő, és ha a szemébe nézel, akkor nem őszinte döbbenetet láthatsz benne, nem holmi megilletődést, hanem valaki mást a viharszürke pillantás mögött, olyasvalakit, akit igazából nem ismersz, és aki talán most először érzi úgy, hogy ő sem ismer téged. Ha ez egy film lenne, akkor ez, ez a mondatot lenne az, amelyik megnyitja a csapot, amely elszakíthatatlan, örök köteléket alakít ki közöttetek, nők irigylésre méltó, feminim szövetségét.
De ez nem egy film.
Hát hagyja, hogy tovább osonjon az a szívdobbanásnyi pillanat, ami talán mindent megváltoztathatott volna, aztán igyekszik nem egész testében lefagyni, ahogy azt állítod, valaki ismeri őt.
– Új testőr? Hát mi történt azzal a marconával, aki nem tudja a farkát a gatyájában tartani?

I bear a cross inside my throat
It purifies my deadly sins
serpent of old

- Én pedig rettegnék megkérni a kezed. - Rettegne, hogy a szívét tépnéd ki átvitt értelemben, és talán a szó legszorosabb értelmében is. Rettegne, hogy emberére talàlt, hogy kibűvölöd kezéből az irányítást könnyedén, légiesen, beduruzsolnád magad a bőre alá, és ő csak akkor venné észre, amikor már túl késő. Amikor már kérned sem kell, úgy hajtaná végre a ki nem mondott utasításaid. Ezért persze valahol irigyel. Nem kizárólag a tehetségedért, sokkal inkább a természetességedért. - Nem emlékszem, hogy valaha is erőlködtem volna, vagy valaha is lett volna kihívást jelentő elvárása. - Töprengőm dönti oldalra a fejét, a homlokát ráncolja, az ajkait elgondolkodva csücsöríti, hogy kétséges se lehessen afelől, nagyszerű kérdésekkel találod meg, olyanokkal, amikre sosem kereste a választ. Sem magában, sem a házasságukban.
Összességében elmondható, hogy sosem volt az emberi kapcsolatok szakértője - jobban szerette az érinthetetlen lélek helyett a kézzelfogható hibákat, a látványos eltéréseket elemezni -, és mindig tartott attól, hogy önmagát, vagy a közvetlen közelében élőket komolyabb analízis alá vesse.
Te persze ebben is különleges vagy.
Milyen jó neked.
- Talán azért nem emlékszem, mert észre sem vettem, amikor nem ugrottam meg. - És ha megkérdeznéd, nem tudná elmesélni, miért ment hozzá így, hogy sosem volt jó az érzelmek kezelésében, sosem voltak igazi lassan, vagy nem múló érzelmei, csupán gyorsan hamvadó fellángolásai. Talán épp ezzel tudta a férfit megfogni, azt hihette, vele majd más lesz. Majd ő túlléphet a felszín kaparászásán. Majd ő - - -
Tudjuk, hogy ami így kezdődik, az jóra sosem vezet.
Mekkorát tévedett.
- Képzeld, úgy tűnik, az új testőröm ismer téged. - És nem kell hozzátennie, hogy nem az étteremajánlók címlajáról.

Monsters stuck in your head
Monsters under your bed
we are monsters

– Erre most illene azt mondanom, hogy én is, de hadd legyek veled őszinte, drágám: rettegnék feleségül menni hozzád – mondja, miközben mélyen a szemedbe néz, és mintha csak megirigyelné az ajkaid között kígyózó füstöt, ő maga is rágyújt egy újabb cigarettára.
Ugyanakkor óhatatlanul elgondolkodik azon, hogy vajon mi másra vágyhatsz még, ha nem elég neked a város legbefolyásosabb vérfarkasa. Vajon az ő teremtésében is közrejátszottál? Vajon éppen az a baj, hogy vérfarkas, és valamilyen módon felette állsz? De akkor mégis kire lenne szükséged, aki mellett gyenge nő lehetsz? Vagy lehet, hogy éppen ez a gond, hogy képtelen vagy gyenge nőnek lenni, hogy megtagadod, hogy gyenge nő legyél?
Ő a maga részéről szívesen elengedné már a gyeplőt. Szívesen lenne önmaga, pontosabban megpróbálná azt, hogy képes-e olyasvalaki lenni, akinek nincsenek indítékai, hátsó szándékai, sötét céljai, egyszerűen csak van. Talán akkor volt legutóbb önmaga, amikor felfedezte a főzés iránti szeretetét, de talán ez is csak múló szeszély volt, egy eszköz a céljai eléréséhez. Szeretné, ha nem lennének céljai. Talán neki magának már nincsenek is, és ha ezt az utolsót, az anyjáét teljesíti, felszabadulhat.
– És téged sosem állított megugrani való lécek elé?

I bear a cross inside my throat
It purifies my deadly sins
serpent of old

Aztán kinevet újra.
Na, persze nem úgy, hogy úgy érezd, kinevet - annyira meg mégsem cselesen, hogy azt éreztesse, veled nevet, elvégre egyedül csinálja, és annyira nem jó ebben, hogy magával rántson a látszólagos derűbe -, inkább afféle kacaj ez, amiről tudod, hogy a mondandódnak szól, hogy nem viccesnek, inkább nevetségesnek gondolják, mert pontosan tisztában vannak azzal, hogy legfeljebb csak részben gondolod komolyan. Jobb, hát elütni az élét, nehogy magadra vedd a viccnek szánt helyeslést.
- Tudod, eddig eszembe sem jutott volna kettőtöket összehasonlítani, olyan nagy köztetek a szakadék. De most, hogy felhívtad rá a figyelmem - rényire szűkülnek szemei, ahogy az arcod fürkészi, és azon tanakodik, talán morbidnak találod majd a megjegyzését találkozótok eredeti céljának, beszélgetésetek vonalának függvényében, de vajon érdemes-e emiatt magában tartania azt. - valahol már sajnálom, hogy nem férfinak születtem, hogy elvehesselek. - Hogy aztán megölesd, Isten - vagy még ő sem - tudja, miért. Ez aztán már nem fűzi hozzá, csak belemosolyog a füstbe, ami lusta kígyóként szivárog húsos ajkai közül.
Szeretné elhinni persze, tényleg nagyon szeretné, hogy egy húron pendültök - hogy valaha igazán a fejedbe láthat, hogy egyszer majd valóban megérthet, kibogozhat, megfejthet -, de túl élesen emlékszik: Arthurral boldogabbak vagytok, mint valaha.
- Azt hiszem, már nem az. Azt hiszem, csak küszködöm - azt hiszem, pont olyan üres vagyok, mint a tekintete, és pont olyan hideg, mint az ágyunk - kedvtelésből, unalomból, nem tudom. Megugrotta a lécet, valószínűleg, önhibáján kívül ugyan, de elfáradt benne. - Mert nem volt, mi motiválja, mert azon kevés alkalmon kívül, amikor érezni akar valamit, bármit, hát hozzábassza a lécet. Egyébként jó ideje arra sem veszi a fáradságot, hogy a földről felvegye. Általában nincs neki ilyesmire ideje.

Monsters stuck in your head
Monsters under your bed
we are monsters

Mintha üvegessé válna a tekintete, ahogy átgondolja a szavaidat. Ott cseng a fülében mindaz, amivel az anyja tömte a fejét éveken keresztül. A szavaiból összefűzött láncszemek béklyója egész testében megbénítja, most, itt, előtted, mégis szeretne üvölteni, szeretne beléd kapaszkodni és a segítségedet kérni. De vajon ennek az lenne a megfelelő módja, ha azzal nyitna, hogy bezzeg Arthur nem ilyen? Hogy Arthur csodálatos férj, hogy a mai napig figyelmes, odaadó? Hogy úgy lesi minden kívánságát, mintha éppen csak most kezdett volna udvarolni?
A börtönigazgatónak meg kell halnia. Az anyja ezt mondta. Mit mondta, követelte. Ez nem olyasmi, amit józanul végig lehetne gondolni. Ez nem olyasmi, amiből te, Seweryn, ki tudnád rángatni. Ez nem olyasmi, ami ellen bármit is lehetséges volna tenni. A börtönigazgatónak meg kell halnia.
Legyen akármilyen csodálatos, figyelmes és odaadó is.
– Ki tudja? Meglehet, hogy pár év elteltével én is belefásulok majd abba, hogy vajon elég érdekes vagyok-e számodra, hogy méltó vagyok-e a figyelmedre, drágám – mondja mégis úgy, mintha történetesen egyetértene veled, mintha át tudná érezni, amit mondasz, mintha egy húron pendülnétek. – Elképzelhető, hogy lejjebb kell adnod az elvárásaidból, hogy képes legyen megugorni azt a bizonyos lécet. Már ha egyáltalán fontos még a számodra, hogy megugorja – teszi hozzá, és finoman megvonja a vállát.

I bear a cross inside my throat
It purifies my deadly sins
serpent of old

Először kacag fel őszintén, és a vonásain megtapadó mosoly most először pingálja fel a külvilág felé élénk színekkel, éles körvonalakkal a vacsora mellett az élet nagy dolgairól fecsegő barátnők képét. Mintha egyáltalán nem hatná meg a cinikus hanghordozás, mert a te szádból minden, amit az asztal köré dorombolsz, bóknak hat, minden gúnnyal ejtett szó baráti civódás, játékos évődés.
Na, nem mintha nem tudná, hogy pont ebben rejlik a varázsod. Az a fajta megfoghatatlan mágia, amit talán kevesebben birtokolnak, mint amihez a magafajtának van hozzáférése.
- Legalább otthon. - Bólint rá röviden, a vállát is megvonja, és rezzenetlen vonásokkal, teljesen természetes mosollyal viszonozza pillantásod. A poharat aztán az asztalon felejti, a szemét forgatja – legalább otthon nem döntenek a feje felett a védelméről, nem szorítják a hatalmát a labor komor falai közé, nem kell úgy tennie, mintha illedelmes, udvarias lenne, és mindennel egyetértene, és még véletlenül sem kellene lelkesen alárendelnie magát egy szörnyetegnek, aki nem is létezhetne, ha rajta múlik -, és az ölébe ejti szabad kezét. Egészen a könyökének támaszul szolgáló karfára dől. Csak görgeti ujjai közt a füstszűrőt ahelyett, hogy az ajkaihoz emelné.
- Azt hiszem, talán az előbbi. Vagy egész egyszerűen már annyira sem érdeklem, hogy felhúzza magát, ha másokkal múlatom az időt helyette. Ami nyilván nem véletlen - tulajdonképpen szava sem lehetne, ő tett először lépést kifelé a házasságából, mert unta, mert nem tudta hosszútávon fenntartani az érdeklődését az alkalmazkodó, gondoskodó, nagy ritkán kötelességből féltékeny, de alapvetően megbízható férje. - hiszen ki más tehetne róla, hogy kiábrándult belőlem, ha nem én? - Tulajdonképpen megtett érte mindent, hát inkább csendül a hangjában csendes, beletörődő keserűség, mint kétségbeesés, rosszallás, vagy elégedetlenség.
Tulajdonképpen csalódott.
Hiszen ő olyan jó. Mindig, mindenben.
Honnan is tudhatta volna, hogy a házasságosdit nem neki találták ki?

Monsters stuck in your head
Monsters under your bed
we are monsters

Alig rebben a pillantása a hallottak nyomán, aztán mintha mégis úgy határozna, hogy nem leplezi a meglepettségét, és már-már elismerően biggyeszti le húsos ajkainak a szélét.
– Seweryn, Seweryn, akit nem tarthatnak sakkban a tulajdon titkai, és aki nem riad vissza semmitől – csóválja meg aztán a fejét, miközben cinikus-dallamosan duruzsol. – Belátom, ostoba kérdés volt. Nyilvánvalóan minden a te döntésed – mondja aztán egyenesen a szemedbe nézve, és mintha lenne a szavaiban némi keserűség, némi megragadhatatlan rosszallás, aminek úgy tűnhet, ő maga sem ismeri sem a helyét, sem a forrását. Úgy tűnhet, de hát valójában jól tudod, hogy ha mindenki másnak hazudik is, önmagával legalább annyira kíméletlenül őszinte, mint te.
Aztán mégis elmosolyodik, talán még egy halk kuncogást is elereszt, aztán hátradől a székében, és már-már megfáradtan sóhajt.
– Időnként végtelenül kiábrándítóak tudnak lenni, nem igaz? – Választ sem várva szökik a pillantása másfelé, mintha keresne valakit a kávézó vendégei között, vagy mintha a menekülési útvonalait latolgatná, vagy éppen azt, hogy mikor jön valaki, és veri bilincsbe azért, mert előre megfontolt szándékkal meg akarja gyilkoltatni a férjét. – Vajon azért vagy képtelen feldühíteni, mert már olyannyira kifacsartál belőle mindent, ami férfivá teszi, hogy nem maradt benne a haragnak szikrája sem, vagy éppenséggel sikerült volna kiismernie?

I bear a cross inside my throat
It purifies my deadly sins
serpent of old

Észreveszi persze a hangszíned, a kisugárzásod változását, de amennyire figyel a részletekre, és amilyen könnyedén észleli az ilyesmit – mintha emberi lényed, szervezeted táplálná a mágiát, ami az ereiben csörgedez, mintha saját mulandó gyermekein parazitaként élősködne a természet, hogy a kiválasztottjainak adjon belőletek vissza – hála az empátia képességének, annyira kevés jelentőséget tulajdonít neki.
Mert képes együttérezni, de képtelen ezt bármilyen formában is kifejezni, hát eszében sincs erőlködni, látványosan ügyetlen kísérletet tenni.
A reakciódra csak megemeli a vállát, amúgy nemtörődöm módon, és telt ajkai közé tolja a cigarettát. Felmerül benne, hogy most jött el az ideje kompenzálni. Megnyílhatna előtted, elmesélhetné, hogyan szedegette az indokoltnál valamivel feszültebben a kristálypohár szilánkjait, amit ő maga vágott falhoz, elmesélhetné, hogy az egyik különösen élesre tört üvegdarab a tenyerébe marta magát, hogy a karján végigfolyt a vére, hogy akkor igenis látott valamit a másik szemében, de annak semmi köze nem volt haraghoz, indulathoz, vagy szenvedélyhez, azt legfeljebb éhségként lehetett értelmezni, hát amikor közelebb lépett, és felajánlotta a kezét, hogy felsegítse, gondolkodás nélkül vetítette át rá a fájdalmát. Abban ennyi év után sem biztos, hogy a büszkeségén, az egóján, a lelkén esett sebeket is képes-e átadni, mindenesetre a vér már a farkas kezéből szivárgott, és vagy azért, vagy hatalma fejlődésének eredményeként, de megkönnyebbült.
Igen, valószínűleg nem vétene akkora hibát, ha ilyesmibe beavatna, hogy is élhetnél a magánéletével vissza?
- Balthazar tudja, elárultam neki. - Altja rekedten dorombol, és csak azután engedi ki a füstöt, hogy a hangsúlyt levitte. A hamutál felé nyúl, futólag a közeledő pincér felé pillant. - Az enyém, bár végül ő mondta ki. - Elmélázva forgatja ujjai közt a füstszűrőt, míg csupasszá nem válik a narancsos parázs. - Nem egészen úgy reagált, ahogy vártam. Azt hiszem, elkéstem, még csak fel sem tudom dühíteni. - És olyan teátrálisan sóhajt, mintha ez lenne a legnagyobb baja az életben.

Monsters stuck in your head
Monsters under your bed
we are monsters

– Hah – ereszti el csendes-keserűen, belemosolyog a kifújt cigarettafüstbe, és lesüti a pillantását, ahogy mindannyiszor tette, amikor úgy érezte, hogy megvetik. Az elmúlt években, amióta Nicole Arsenau, nem csupán Candice – jelentéktelen, érdektelen, vezetéknévtelen, csupa -telen és -talan Candice –, nem sűrűn esett meg vele: Arthur feleségének lenni befolyást és hatalmat kölcsönzött a számára, méghozzá akkora mértékben, amit képtelen lett volna elérni Nicole-ként, a főszakácsként, a celebséfként, a hírességek étrendjének kidolgozójaként.
Talán szükség volt erre, hogy ráébredjen: Seweryn több nála, és mint ilyen, elefántcsonttornyából tekint csupán a hozzá hasonlókra. Meglehet, úgy kezeli Seweryn őt, mint ahogy ő kezeli Ivant, és már-már odáig merészkedne, hogy Ivanban és benne sokkal több közös van, mint benned és benne, csakhogy Ivan ugyanúgy boszorkány, mint te. Meglehet hát, hogy minden hízelgése ellenére, a tökéletes, hibátlannak tetsző máz mögött Ivan is ugyanúgy megveti, mint Seweryn, hiszen ő sosem lesz több a szürke, egyszerű Nicole-nál.
A szürke, egyszerű Nicole-nál, aki hamarosan megözvegyül.
– Na tessék – válaszolja hát immár némiképp érdeklődését vesztve, tekintete visszarebben rád, egy kicsit fürkészőbb, egy kicsit kíváncsibb, egy kicsit kutakodóbb, mintha okosan elhelyezett ráncokat, szánt szándékkal elejtett hibákat keresne rajtad, de persze hiába, mert nem talál semmit. Az ő teste ellenben öregszik, érzi reggelente, amikor belenéz a tükörbe, érzi éjszakánként, amikor hangosabban zihál a kelleténél, érzi akkor, amikor semmit sem kellene éreznie.
– Kinek a döntése volt? – Nem mintha nem sejtené a választ amúgy is, de azért mégis szeretné, ha kimondanád.

I bear a cross inside my throat
It purifies my deadly sins
serpent of old

A cigarettatárcára mosolyog.
Igazából nem emlékszik rá - az a körülbelül száz észtendő manapság igazán nem tűnik soknak, csakhogy az emberi memória véges kapacitással bír, akkor is, ha mágikus hatalom tartja karban, és akkor is, ha látszólag korlátlan tudás áll rendelkezésére, ehhez kénytelen olykor szelektálni, hát ösztönösen attól szabadul meg, amit a legkevésbé tart hasznosnak,  pillanatokat, perceket, órákat, amikhez jóformán csak érzéseket, megkopott képeket, foszladozó ízeket képes évtizedek távolából kötni -, voltak-e valaha barátai. A szülei szigorúan fogták, másképp másztak a fejébe, mint az anyád teszi veled, de a hatásuk épp oly' maradandónak, és kinőhetetlennek bizonyult. Világ életében többnek látta magát a fajtádnál, sőt, többnek bármilyen teremtménynél, amit tiszta mágia, vagy varázslattal fűszerezett tudomány emelt az ősöktől örökölt halandóságon túlra, hát senki nem tartott elégnek, hogy titkokat, vágyakat, álmokat tárjon eléjük, hogy "mi lett volna, ha" játékokat játsszanak, hogy összetartozzanak, hogy megbízhasson, és benne is megbízzanak.

- Tartok tőle, hogy amiről beszélünk, az legfeljebb illúziója a megértésnek, mindenesetre az kétségtelen, hogy nehéz lenne rád unni. - Billegeti ujjai közt a cigarettát, míg beszél, többet a megszokottnál, de épp csak annyit, hogy külső szemlélő ne érezhesse üres, felszínes, libás fecsegésnek. Öngyújtó nélkül  édesgeti a parazsat tenyere rejtekében a szál végére, aztán a kifújt füst foszladozó felhőjén át az égre mosolyog. Vakon találja meg a borospohár talpát - vakon szokott érte nyúlni, amikor hosszú szaténköntösében reszketve mered háza erkélyéről üveges tekintettel a semmibe, mert otthon is van, de mégse, mert várja, hogy a hideg, az alkohol karcos melege a torkában majd visszacsalja a hangját, majd visszacsalja a kíváncsiságát, majd visszacsalja a testébe onnan a semmiből, hátha akkor képes lesz újra érezni valamit, bármit, lelkesedést, hátha, nem emlékszik rá, hogy voltak-e valaha barátai, arra sem, hogy valaha voltak-e érzései, vagy egyenesen érzelmei, bármi, ami túlmutat a küldetéstudat jól lehatárolt, rideg dobozának élein -, a körmeit támasztja a hűvös üvegre, cigarettát tartó karjával széke karfájára könyököl. Csak azután fordul vissza hozzád. - Szebbek, mint valaha. Pedig múlthéten elbocsátottuk a kertészt.

Monsters stuck in your head
Monsters under your bed
we are monsters

Halovány félmosolyra rándulnak a húsos ajkak.
Képes vagy megróni, amiért eljátssza előtted a kiismerhetőt, a férje pedig – jaj, szegény Arthur –, aki feleannyira sem ismeri, mint te, máig szentül hiszi, hogy a felesége minden egyes titkának becses ismerője, őrzője és cinkosa egyben.
Persze, nem mintha a tény, hogy legalább kétszer olyan jól ismered, mint a férje, azt jelentené, hogy ténylegesen is ismered. Meglehet, hogy igazad van, meglehet, hogy helyesen ítéled meg a viszonyotokat, meglehet, hogy mégis csak te vagy a legokosabb ember, akit ismer, és tényleg, tényleg jobb szereti, amikor nem játszod előtte az ostobát, mert éppen elég ostobával kell bajlódnia nap mint nap. Előtte ne takargasd a tudásodat. Előtte ne.
– Éppen eléggé hasonlít ahhoz, hogy megértsük egymást, és éppen eléggé különbözik ahhoz, hogy ne unjuk egymás társaságát, drágám – jegyzi meg szelíd elismeréssel a hangjában, és ahogy két ujjának támasztja a halántékát, és a nagymacskák lustaságával pillant végig rajtad, egy pillanatra abba a hitbe ringathatnád magad, hogy nem az imént kért meg, hogy végezz a férjével mindössze azért, mert annyira jó barátnők vagytok.
Csücsörít kicsit, ahogy a mondandódat hallgatja, de nem ellenkezik, nem veti fel, hogy az önös érdekei nem feltétlenül állnak szemben a tudományos fejlődéssel, hogy sok eredményt nem nemes szándékok szültek ezen a világon, hiszen belátta már az előbb, hogy mindketten meghoztátok a döntéseteket: te azt, hogy nem fogod eltenni láb alól Arthur Arsenau-t, ő pedig azt, hogy valaki mással igenis el fogja tetetni láb alól Arthur Arsenau-t. Felesleges is erre a továbbiakban szót vesztegetni.
– Feltétlenül – mondja csendesen, és úgy futtatja rajtad végig a pillantását, mintha legalábbis kettőtök közül ő lenne egy fejlett labor tulajdonosa, és éppen valamiféle futurisztikus analízist végezne rajtad. – Mi újság a kertetekben? Nyílnak már azok a rózsák?
És egy kicsit szélesebbre húzódik a mosolya, valahol talán már a ragadozó is kivillan mögüle, de hát nem hibáztathatod, hiszen tudod, hogy úgysem fogja senkinek sem elkottyantani a titkodat, hiszen van neki magának is éppen elég.

I bear a cross inside my throat
It purifies my deadly sins
serpent of old

A szemét forgatja – grimaszolhatna ennyi erővel, az sem csúfíthatná el, ahogy nem csúfítja flegmaság, nemtörődömség, unalom, mert túl finomra munkálta vonásait a genetika, s túl simára a varázslat, hogy bárkiben rútságával kelthessen ellenérzést –, épp csak annyi ideig, alig futó pillanatra, míg nyelvén tartja a méregdrága vörösbort.
- Éppen nekem akarod előadni a kiismerhetőt? - Fátyolos a hangja, ahogy torkát melengeti az alkohol, és önkéntelen a mosolya, mert valóban, nem ostoba, nem annyira ostoba, hogy ne cikázzon át tudatán percek alatt száz, meg száz különféle eshetőség, ötlet és kimenetel, mert pontosan tudja, hogy a nagy megfontolás, az a temérdek álmatlan éjszaka nem hazugság, ezer, és ezer forgatókönyvön át vezetett a végső döntésedig, és nem, nem tudja elképzelni, hogy ebben az ezer, meg ezer forgatókönyvben rá csak egyetlen konkrét szerep jutott. De megeshet, hogy szimplán csak túl élénk a fantáziája.

- Néha arra jutok, hogy jobban hasonlít az észjárásunk, mint ami egészséges volna, de sokkal kevésbé, mint ami praktikus lenne. - Eltolja maga elől a talpas poharat, mielőtt előhúzná táskájából ezüst cigarettatárcáját. Elgondolkodva kocogtatja a körmeivel. Nem tudja, meddig mehet el – nem mintha tartana tőle, hogy hisztérikusan ugranál fel, vagy ne állnál vele többet szóba, többre tart egy érzékeny kamaszlánynál, de óvatosságra intik az ösztönei és a talaj ingoványossága –, nem tudja, mi lenne túl sok, hiszen nyilvánvalóan kerülöd a témát, szép szavak csomagolópapírjába burkolod az okokat, beszélsz, és nem mondasz semmit, ő erre pedig roppant hamar ráun, mert taszítja az üres csevegés, mert belebaszhatná a pohár letört talpát arca oldalába, aztán nézhetné, ahogy húsos ajkaid közül szivárog a vér.
Csakhogy akkor talán felugranál.
Ő meg unjon bármennyire is, amikor terelsz, csak kíváncsi.
Milyen nehéz teher is ez!
- Megtehetném, csakhogy nyomós indok nélkül nem szokásom életeket kioltani. Mielőtt alattomban felvetnéd, a tudományos fejlődés számomra igenis elegendő indok, neked viszont eszedben sincs a tudományos fejlődést támogatni, egyszerűen csak meg akarsz tőle szabadulni anélkül, hogy a világ egyensúlyánál többet hoznál érvként, hogy homályos körmondatokon, és valóságtól elrugaszkodott gondolatokon túl bármit is meg kellene osztanod velem. Vagy bárkivel. - Az utolsó hangokat a füstszűrőre csicsergi milliméterekről, mielőtt ajkai közé támasztaná azt. Lesütött pillantással bűvöli a tenyerébe rejtett lángot, a felizzó dohányt. Lehunyt szemekkel dönti hátra a fejét, lassan engedi fel az alig-áttetsző füstöt. Valahol meglehet, sajnálja Arthurt, valahol meglehet, látott benne, bennetek valamit, ami több nálad, valahol meglehet látja benne a saját férjét, akit gondolkodás nélkül feláldozott, micsoda szerencse, hogy bizonyosság lett belőle és nem kudarc, micsoda szerencse, hogy végül nem pusztult bele, micsoda ---
Jó, talán ebben nem értenek feltétlenül egyet, ennek kiderítésére viszont beszélnie kellene vele, csakhogy ahhoz jó pár éve semmi, de semmi kedve. - Majd azért értesíts, ha megözvegyültél.

Monsters stuck in your head
Monsters under your bed
we are monsters

Éppen csak egy kicsit húzódik szélesebbre a mosolya a megszokottnál, ahogy azt feltételezed, hogy a laborodban senki sem hegyezi a fülét a férjére és rá. Arthur börtöne volt az első, amely megnyílt a halhatatlanok számára, amely alkalmas arra, hogy visszatartsa a rendbontó vámpírokat és vérfarkasokat, és javában zajlanak a fejlesztések, hogy egy ponton majd a te fajtád fogva tartására is legyenek alkalmas cellák.
Ami a valaha Candice-ként ismert nőt illeti, mióta belépést nyert a természetfelettiek világába, azóta tudja, hogy mindnyájatok közül ti, boszorkányok vagytok a legerősebbek. Még a leggyengébbek is irányíthatják az elemeket, és bár azt nem tudja, hogy mi a te különleges képességed, már a négy elem uralása is éppen elég lenne ahhoz, hogy mind közül a legfélelmetesebb ellenfélnek tartson. Hogy a városvezetés miért éppen a kiválasztottaktól tart annyira, azt egészen máig nem sikerült megfejtenie, de ez már legyen az ő bajuk.
Azzal azonban mindeddig nem volt tisztában, hogy te ezek szerint nem tudsz arról, hogy a valaha Candice-ként ismert nő a begyűjtők sorait erősíti, mert akkor nyilvánvalóan nem gondolnád, hogy senki sem kíváncsi arra, hogy mit mond, hogy mit kérdez, hogy mit ejt el, már amikor elszór valahol némi információmorzsát. De ezt a tévedésedet nem siet korrigálni, hát beéri az éppen csak szélesedő mosollyal, aztán elegánsan lepöcköli a hamut a cigarettája végéről, ahogy elégedetlen feleségektől az már csak elvárható.
– Hogyhogy milyen szerepet szántam neked? Nem ismerek nálad okosabb nőt, Seweryn. Éppen velem szemben akarod játszani az ostobát? – Oldalra billenti a fejét, a szemét kissé résnyire szűkíti, mintha csak azon gondolkodna, nem azért kérdezősködsz-e, mert esetleg itt is lehallgatnak benneteket. De aztán arra jut, hogy mindössze szeretnéd, ha fényezgetné a hiúságodat, ezt pedig hajlandó megtenni még akkor is, ha éppenséggel nem várhat tőled segítséget.
– Sok mindent tudsz rólam, drágám, sokkal többet, mint akár maga Arthur is, de ennek a kérdésnek a megválaszolása nagyon sok időt venne igénybe, és olyasmit kéne felidéznem hozzá, ami miatt így is számolatlan álmatlan órám van éjszakánként – mondja, miközben az ő tekintete is eltéved a pultoslány felé, és nem esik nehezére önmaga fiatalabb kiadását látni benne. Rendre így érez, amikor éttermi dolgozókat lát, éppen csak az ő tekintetük csillog, amikor az övé már rég fakó volt, mert az ő fejlődési görbéje egészen más ívet vett, mint ezeké a reményteli gyerekeké.
– A lényeg az, hogy bizonyos körülmények együtthatója azt eredményezte, hogy Arthur Arsenau-nak sajnálatos módon vesznie kell a világ egyensúlya érdekében, és úgy gondoltam, hogyha valaki, hát te képes vagy arra, hogy egy életerős, negyvenéves férfi esetében is elhitesd a közvéleménnyel és az igazságügyi orvosszakértőkkel egyaránt, hogy természetes úton történt a haláleset.
Újra rád szegezi a tekintetét, és láthatod rajta, hogy viharszürkéi már-már unottak, mintha éppen azt fejtegetné, hogy az új jógaoktatója nem annyira alapos, mint a kettővel ezelőtti, és már semmi sem lesz olyan, mint régen.
– De ha éppen vele nem akarod bemocskolni a kezedet, ám legyen, akkor keresek más megoldást. Mint ahogy te is mondtad, van B tervem. Éppenséggel csak kevésbé elegáns – teszi hozzá mosolyogva, aztán elnyomja a cigarettáját, fényesre manikűrözött körmét pedig végighúzza a terítő szélén.

I bear a cross inside my throat
It purifies my deadly sins
serpent of old

És akkor igenis megrándul telt ajkainak széle - nem csak ebben nem érhet a nyomodba, de ahogy abban a sok másban, ebben sem vágyott soha lekörözni -, megbillen a villa a kezében – no, nem annyira, hogy a te részletekre éles szemeden kívül bárkinek is feltűnjön, mert valójában az első pillanattól kedve nem érdekli őket, hogy mit csináltok, mit esztek, mit isztok, hogy néztek rá vagy miként szóltok a pincérhez, miért duruzsol hangotokban néha barátokhoz méltatlan tárgyilagosság, mert ezekre felkapni a fejüket nem több kifogásnál, kapóra jött ürügynél, hogy nézhessenek irigységük, csodálatuk, végtelen emberi kíváncsiságuk megvetésnek, felháborodásnak, értetlenségnek öltöztetve -, mielőtt lefektetné a zöldségek ágyára.
- Akik lehallgathatják - arra az egy szótagra helyez csak hangsúlyt, mintha neki az ilyesmire egyébként akkora ráhatása lehetne - azon kívül persze, hogy több módját is ismeri az akadályoztatásuknak, mindössze elég okos, és épp annyira dolgozik benne az egészséges életösztön, hogy az intézeti laborban ne folyamodjon ilyen módszerekhez, ha már az alagsori helyiségekben gátlástalanul megteszi, hiszen vannak dolgok, amiről az első boszorkányon kívül senkinek nem kell szűretlenül értesülnie –, ujjai felsiklanak az öblös pohár kerekded fenekére, aztán ahelyett, hogy beleinna, alig, alig csuklómozdulatokkal szórakozottan billegteti. - azok, magasról tesznek Arthurra, és még magasabbról tesznek az elégedetlen feleségére. - Az már más kérdés, hogy ő viszont tisztában van vele: téged nem is érdemes egy lapon említeni a hirtelen felindulással, a múló kiakadással, az elégedetlenkedéssel, hogy hiába a felfordulás a mélyben, valójában messzebb nem is állhatna tőled a vagdalkozás. Sosem kérnél, kérdeznél, tennél ilyesmit hosszas megfontolás nélkül. Ettől valószínűleg még taszítóbbnak kellene találnia.
Tekintete elakad a cigarettádon gyűlő hamun, biztosan remekül mutat majd a messziről is kibaszott drágának tűnő hófehér terítőn. Szereti a steril dolgokat.
Szereti, amikor a steril dolgok elromlanak, amikor oda nem illő szőrszálak buknak ki emberi pórusokból, amikor a szív odáig lassul, hogy végtelenre nyújtsa az életet, szeret mindent, ami mocskos, elveszett, kusza, mert szereti a logikai játékokat.
Valószínűleg ezért kedvel téged.
Tudományos érdeklődés, drágám.
- Fel sem merült bennem, hogy ne lenne B terved. - Oldalra fordul maga is, másodpercekig tarja ki, másodpercekig lusta macskaként figyeli a pultoslányra vigyorgó pincért, a pultoslány arcáról olvadó mosolyt, ahogy a fiatal férfi önkéntelen pillant ismét az asztaluk irányába, és másodpercekig nem tudja eldönteni: vajon mikor unt rá arra a butuska kertészfiúra? - Rossz kérdést tettem fel, nem izgat, miért most, az érdekel, hogy egyáltalán miért, és nekem milyen szerepet szántál. - Csak azután fordul vissza, hogy befejezte. Komótosan emeli ajkaihoz a poharat.
Fránya, fránya kíváncsiság!

Monsters stuck in your head
Monsters under your bed
we are monsters

Túlságosan is nagy örömét leli a színpadias húzásokban.
Egyszer minden bizonnyal ez lesz a veszte.
Ő maga már hátradőlt, a salátája nem több félig összeturkált, csinos kis halomnál, a húst kiette belőle, a többire pedig félúton ráunt, cigarettára gyújtott a teraszon, és bár a ti asztalotoknál éppen nem tilos a dohányzás, azért egyet se félj, drágám, éppen elég rosszallással méregettek már kettőtöket azelőtt is, hogy a tányérra ejtetted volna a villát.
Mindenesetre szórakoztatja a tény, hogy téged, éppen téged ennyire egyszerű volt kizökkentenie. Hová tűnt a higgadtságod? Hová tűnt a hidegvéred? Hová tűnt a tudományos érdeklődésed?
Számtalan cikket és könyvet olvasott arról, hogy miként kell véghezvinni a tökéletes gyilkosságot. A recept végül is nem volt túlságosan bonyolult, de az volt a legfőbb gond, hogy a legtöbb útmutató abból indult ki, hogy a tökéletes gyilkosságot mindössze a „tökéletes gyilkosság” érdekében akarják elkövetni, az ölés és a nem-lebukás sikeréért, nem pedig azért, mert valakit – egy konkrét személyt – akarnának eltenni láb alól.
Ugyanis a tökéletes gyilkosság első számú szabálya az, hogy ne ismerd a prédát, hogy ne legyen köztetek semmiféle kapocs, hogy ne légy hozzá köthető, se első, se második, se harmadik szinten. Sehogy se.
Mivel azonban a tulajdon férjéről van szó, a tökéletes gyilkosságok első számú szabálya máris borult, ezzel pedig a „tökéletes gyilkosságról” szóló elméletek és teóriák nagyon nagy százaléka is.
Miért is ne fordulhatott volna egy gyakorlott gyilkoshoz segítségért?
– A laborodat lehallgatják, drágám – mondja aztán búgó hangon, mégis szárazon, a cigarettája végén már egész hosszú oszlopba rendeződött a hamu, de még mindig nem fittyedt le róla. Oldalra fordítja az arcát, mintha csak a többi vendég érdekesebb lehetne nálad, de meglehet, hogy nem kívánt többet, mint hogy megmutassa neked a tökéletes profilját, mintha csak gyakorolni szeretné a leendő özvegy szerepét.
Nem mintha tökéletes profil terén elmaradnál tőle – nem mintha a tökéletes profilotok elégséges indokkal szolgálna ahhoz, hogy amúgy sem neki, sem neked nem kéne bárkire bocsánatkérő mosollyal nézni dohányzás vagy éppen csörömpölés miatt.
Te mégis megteszed. Ez két percen belül már a második csalódás. Valójában nem tudja eldönteni, hogy a kettő közül melyik a súlyosabb. Ez valahol nyilván bajt jelent.
– Semmi. Arthurral boldogabbak vagyunk, mint valaha. – És ez nem hazugság. – Éppen ezért kell most történnie. De ha nem vagy hajlandó segíteni, akkor megoldom másként – teszi hozzá, és végre mozdul a karcsú csuklója, a salátahalom tetejére hamuz, vörösre húzott ajkaival éppen csak annyira érinti a cigarettát, hogy ne hagyjon rajta prostituáltakra jellemző rúzsnyomot.
És részéről mintha már le is lenne zárva a téma, és nem találja szükségesnek sem azt, hogy megkérjen, ne említsd ezt a beszélgetést senkinek – kellene talán? –, sem azt, hogy bővebben kifejtse. Már amennyiben nem noszogatod eléggé.

I bear a cross inside my throat
It purifies my deadly sins
serpent of old

Ha esetleg megrándulna közben az arcod. Ha kifordulna húsos ajkaid közül a kibaszott salátalevél. Ujjai engednek a te izmaid helyett is, a villája kibillen a kezéből, a kevés szétcincált növény művészien felépített csinos kupaca mellé, hát az ő arca igenis megrándul - akárcsak a felétek fordulóké -, amikor fém csilingel a porcelánon, de te ---
Te csak, te marokra szorítja a villát és belebassza a saját kézfejébe, elégedett vigyor terül szét az arcán, ahogy sikítva csúszik meg az ezüst a csonton, hátravetett fejjel kacag, ahogy pattanva szakad el egy ín, ahogy a levegőt megtölti a vér mással összetéveszthetetlen, émelyítő szaga ---
Te csak ---
Hátrébb dől a széken.

- Emiatt igazán nem kellett volna meghívnod. - A szétmarcangolt növények mellett pihenő - mennyivel jobban mutatna a húsából kifelé meredve, de gyanús, hogy hiába vihogna, te talán épp olyan rezignáltan tűrnéd a fájdalmat, amilyen rezignált arccal a kérdést tálaltad - evőeszközt felemeli, bájos mosollyal kér elnézést a megzavart vendégektől. Akkor sem olvad le vonásairól az kedvesség maszkja, amikor ismét feléd fordul. - Elég lett volna beugranod a laborba a válaszomért. Hacsak nem ezt szántad fizetségül. Nem akarlak megbántani, de ennyire nem vagyok olcsó. - Nem mintha egyébként pénzen megváltható volna bármilyen szolgáltatása, annál sokkal többre tartja a hírnevet, a csodálatot, a rajongást - milyen szerencsétlen véletlen, hogy épp ezekből jutott neki a legkevesebb az elmúlt valamivel több, mint száz év során, mert a legcsodálatosabb felfedezéseit sosem tárhatta a nagyközönség elé -, szóval nem, bazmeg, a vacsora biztosan nem lesz elég.
Poharáért nyúl inkább ahelyett, hogy a következő falatot emelné ajkaihoz, a villát meg visszateszi tányérjára, párhuzamosan a kés mellé. Nem valószínű, hogy megjönne még az étvágya. Az asztalra könyökölve hajol közelebb, de az arcod helyett - ha végighúzná a összetört pohara kiálló üveg-csonkjait a járomcsontodon, az minden bizonnyal adna némi enyhülést, de te, TE, te ismered annyira, hogy nyilvános helyen hozakodj elő a faszságoddal, hát minek nézel? - billegő bor bordóságát fürkészi.
Azt persze feltétlenül tegyük hozzá, nem emberbaráti szeretet és jóság motiválja ellenkezését, de sosem volt az értelmetlen gyilkolás híve - igen, évtizedek sikertelen emberkísérleteinek, hogy természetfeletti katonákat tenyésszenek, azoknak igenis volt értelme, hiszen ez előrelépés, ez fejlődés, ez innováció (ha nem is a tervek szerint alakultak az események), hiszen efféle magasztos célok, efféle szükségszerű áldozatok nélkül mégis mi értelme lenne a fajtátok múló életének? -, veled ellentétben sosem követte feltétel nélkül a démonaid - indokolt-e vajon a többesszám, ha igazából csak egyet ismer, de azt nevesíteni is tudná - utasításait, veled ellentétben, valami számára sem teljesen érthető okból kifolyólag, jobban érdekelte, miként rángathatna ki a gödrödből, ahelyett, hogy segítene még mélyebbre ásni.
Rövidet kortyol, a szemfüles pincér ki is használja az alkalmat, csendben csempészi el előle a maradékot, mire kurtán biccent. Immár mindkét alkarjának van hely, ujjbegyeivel a pohár talpának peremén simít végig. Oda, vissza.
Oda, vissza.
Miért?
Selyemfényűre szárított szőke tincsei hátára bucskáznak, ahogy oldalra billenő fejjel pillant fel.
- Mi történt? - Kell, hogy oka legyen. Ugye?

Monsters stuck in your head
Monsters under your bed
we are monsters