in some other life we are standing side by side and laughing that,

A szempillái megrebbennek az érintésed nyomán, a nyaka szegletére meg halványan bimbódzó libabőr kúszik, hogy a szavaid vagy a közelséged váltja ki belőle ezt, azt még ő maga sem tudná megmondani: egyszerre néz fel rád, mint idolra, mint egy általa kreált ám annál valóságosabb hősre és egyszerre sajnál meg végtelenül. Ambivalens vagy, hatalmas és tekintélyt parancsoló, minden terhet elbíró kósza istenség és törékeny, apró, elveszett, bántalmazott nő egy oda nem illő világban. Ha most véletlenül ezen ambivalens érzés nyomán egy dráma főszereplőivé avanzsálnának benneteket, Ivan tudná a pontos forgatókönyvet: erősnek mutatkozol előtte és törhetetlennek, nem fog rajtad sem rosszindulat sem sértő mondatok hada. Elmennél, mosolyognál, megbeszélnétek egy találkozót, de odahaza ahol egyedül maradsz a magányoddal és a benned élő erős, független nőnek meg kellene küzdenie a démonokkal feladnád.
Milyen szerencse, hogy nem vagytok film főszereplői és hogy nem tudsz sem istenséggé válni sem pedig apró, törékeny nővé. Milyen szerencse, hogy egyszerűen Nicole maradsz, az örök szerelem, a hosszúra nyúlt tavasz. Milyen szerencse, hogy nem fog rajtad a kegyetlen sors, hogy nem törsz meg igazán.
Úgyhogy csak rád hunyorog, hogy eldöntse lehet-e melodráma a vallomásod koholta történet- egy másik dimenzióban minden bizonnyal az lenne és Ivan egy hosszú percig elgondolkozik azon, hogy kreáljon-e újabb és újabb dimenziókat, hogy vissza tekerje-e az időt, hogy lássa változhat-e valami, hogy létezik-e olyan forgatókönyv aminek a végén a fürdőkádba fekszel vérvörös vízben. - Ha végtére is úgy alakulna, hogy semminek sem lenne vége, akkor is biztos vagyok abban, hogy ENNEK véget kell vetned. - Görcsbe rándul a gyomra ahogyan párássá válik a tekintete. - Nicole csakis te döntheted el, hogy mi történjen veled, de kérlek, kérlek, kérlek ne dühítsd fel még jobban. Azt nem viselném ép ésszel, ha még inkább bántana. - Azt nem viselné el, ha még egyszer így kellene látnia.

on a bed of spiderweb i think of

De, minden elveszett.
Ültében is szédülni kezd, egyszerre kimelegszik, mintha a nyitott gázsütőbe dugta volna a fejét a tonkababból készült pite mellé, ami rosszul elkészítve mérgező is lehet, ő pedig szándékosan rosszul készítette el, hogy már az első falatba belepusztuljon, de azért a gázt is nyitva hagyta, hátha mégis inkább csak elővenné az öngyújtóját, és rágyújtana még egy utolsó cigarettára, mielőtt a homlokát a tűzforró rácsnak nyomná, hogy billogként égesse a bőrére a tévedését.
Hát nem kell megjátszania a kétségbeesést többé, mindössze kinyúl az arcod felé, hosszú körmű ujjai közé csippenti egy hajtincsedet, mintha csak elég hosszú lenne hozzá, hogy kisöpörhesse a homlokodból, és szomorúan mosolyog rád.
– A fájdalmam én vagyok, drágám – reszeli aztán csendesen, és egy pillanatra szendén lesüti a szemét, de aztán, mint aki hirtelen gondolja meg magát, mégis visszatekint rád, és még közelebb is húzódik hozzád. Suttogóra fogott hangja mintha varázsigék sötét sorát mantrázná. – Azt akarom, hogy lássa, amikor befekszik mellém az ágyba. Azt akarom, hogy le kelljen sütnie a pillantását, amikor észreveszi, hogy mit tett. Azt akarom, hogy--
Csendesen nyög, aztán csak az ujjai külső ívével simítja végig az arcod élét, mielőtt az ujjai inkább a tieidre kulcsolódnának.
– Fegyvertelen vagyok, de nem ismerem be a vereséget. Ha kell, akkor pajzsként fogom hordani mindet, és felemelt állal fogom tűrni, amíg vége nem lesz, drágám – hazudja tovább gátlástalanul, de a könnyek, amikkel megint megtelik a szeme, de amik nem csordulnak végig az arcán, őszinték. – És ha mondhatok neked egy nagy igazságot, az az, hogy egyszer mindennek vége lesz.
Még az anyja rémuralmának is.
Előbb-utóbb véget kell, hogy érjen.

in some other life we are standing side by side and laughing that,

Ezt minden bizonnyal jól át kellene gondolnia: eddig akármi is történt köztetek te Nicole voltál A NŐ ő pedig Ivan volt a férfi. Te fizető vendégként etted be magadat egészen a legmélyére féregként kapaszkodtál rá a létfontosságú szerveire, hogy észrevétlenül épülj be a hús és az izom közül: ha végig húznád rajta az ujjaidat, nem éreznéd magadat a bőre alatt, pedig ott vagy, ott vagy már minden lélegzetvételében, minden pillantásában, minden szívdobbanásában. Megmérgezted, elkábítottad, hogy többé már ne érezze a világot ugyan annak a helynek, mint előtted, pedig nem indultál másnak csak egy szerda esti kuncsaftnak meglehetősen izgalmas tarifával.
Ezt minden bizonnyal jól át kellene gondolnia, hiszen nem ismer, bármennyire is bízik abban, hogy minden titkod tudója, tulajdonképpen nem tudna rólad felsorolni a látottatokon kívül semmi egyedit, pedig ha megkérdeznéd váltig állítaná, hogy nem a külsődbe szeretett be, hanem abba a hanglejtésbe, ahogyan azt mondod neki UGYAN DRÁGÁM, ahogyan hosszú körmeid végig zongoráznak a gerincén, ahogyan sejtelmesen eregeted felé a cigaretta füstöt.
Ezt minden bizonnyal jól át kellene gondolnia, mert szabályokat állított fel magában, amikor a táncnál messzebb merészkedett: minimális betekintés Pandora-szelencéjébe, legyen csak titok, hogy mire képes, legyen ő csak Ivan a táncos fiú, legyen csak sima a felülete, semmiképpen sem érdes nehogy BÁRKI megkapaszkodjon a kiálló rücskökben, elbújjon és felkapaszkodjon egészen a hegy tetejére, a legféltettebb titkok közé.
Csak veled nem tud józanul gondolkozni.
Csak veled nem akar józanul gondolkozni.
- Lecsókolhatom rólad a fájdalmakat vagy... - Egy pillanatra meginog ugyan, de minden hite és bizalma te vagy. -... vagy esetleg megpróbálhatok más módszereket. Ősibb és eredendőbb módszereket. - Visszafolytja a hangját, szinte suttogósra fogja: talán még mindig mondhatja azt, hogy csak rosszul hallottad.

on a bed of spiderweb i think of

Finoman összevonja a szemöldökét, valahol a fejében pedig megszólalnak az első vészcsengők, bár egyelőre még maga sem érti, hogy mire próbálják felhívni a figyelmedet.
Csak zavart zsibbadtsággal hagyja, hogy a hajába túrj, hogy az ujjaid végigcirógassák a bőrét, hogy a tenyerébe csókolj, és csak akkor, csak akkor önti nyakon a pánik, amikor azt mondod, hogy el is tudnád vele feledtetni a pillanatot.
...és ebben a pillanatban ébred rá, hogy talán totálisan rossz lóra tett veled.
Hogy ha megpróbálnál a fejébe látni, hogy megszüntesd az emlékeit, akkor látnád a módszeres, szisztematikus folyamatot, ahogy önmagának okozta a sebeket. Hogyha megpróbálnád őket eltüntetni, akkor talán érezhetnéd, hogy sosem érintette Arthur keze. Ha el akarnád venni a fájdalmát, akkor ugyanazt a kellemetlen émelygést éreznéd a gyomrod tájékán, amit ő éppen egy pillanattal azelőtt, hogy bevitte volna a szükséges ütéseket önmagának.
Eddig sejtelme sem volt arról, hogy boszorkány vagy.
Önkéntelenül dől hátra, hogy növelje a kettőtök közötti távolságot, de az ágy oldalának ütközik a háta. Zavartan törli meg az orrát a kézfejével, hogy időt nyerjen, és aztán igyekszik a meglepettségén kívül minden más érzelmet száműzni a tekintetéből – páni félelmet, visszakozást, aggodalmat –, ahogy rád pillant.
– Hogy érted? Hogy segíthetnél? – A te szádból kell elhangoznia annak, hogy mi vagy.
Hátha csak félreértett. Hátha nincs még minden veszve. Hátha--

in some other life we are standing side by side and laughing that,

A kezedre fog, lágyan de biztatóan, hogy tudd ő itt van és mindig is itt lesz, még akkor is, ha már többé nem érzed úgy, hogy vele kellene megosztanod mindennapjaid kegyetlenül égető gondjait, apróságokat, amik a lelkedet nyomják vagy az ilyen hatalmas dolgokat, amik egyenesen felégetnek. A szája elé húzza, hogy belecsókolhasson a tenyeredbe, még a szemét is lehunyja, ahogyan belélegzi a cigarettafüstös ujjak illatát, bárcsak tudna tenni bármit is annak érdekében, hogy jobban érezd magad, hogy enyhítsen a fájdalmaidon: nem a fizikális fájdalmakon, ahhoz elég erősnek gondol, hogy segítség nélkül is túllendülj rajtuk, Ivan egyenesen a lelkeden ejtett sebekre kenne gyógyírt.
Fel is pillant, jól lehet eddig észre sem vette, hogy lehunyta a szemeidet, a pillantásodat keresi, de most nem azért, hogy megnyugtatni próbáljon vagy éppenséggel belenyugodjon abba, hogy nem a ti hibátokból történt, hogy a férjed nem miattatok bántalmazott – egyszerre könnyebbül meg ettől és szomorodik el igazán – azért akar a szemedbe nézni, hogy láthasd mi zajlódik le benne, hogy tudd mi mindenre lenne képes. – Szeretnéd, hogy elvegyem a fájdalmadat? Hogy eltűntessem a kínzó foltokat? – Feltérdel, hogy egy kicsit föléd magasodhasson, de most sok más esettel ellentétben ennek nincs semmilyen szexuális túlfűtöttsége, egyszerűen csak biztosítani akar róla, hogy tettre kész. Szabad keze lágyan túr bele egy kicsit a hajadba, hogy aztán onnan simítson végig rajtad ismeretlen útvonalon haladva. - El tudom tűntetni a foltokat és… - Kicsit vágyakozva pillant most rád, de ez sem a testiségnek szól, ez is eddig rejtegetett vágyálmait tükrözi. [/b][/i]- Talán el is tudom felejtetni veled azt a pillanatot. –[/b][/i] Csókokkal, kedveskedéssel, érintéssel. - De előbb meg kell osztanod velem a részleteket Nicole. – Úgy ejti ki a nevedet, mintha egy régen őrzött, féltett kincse lennél. - Talán tudnánk megoldást találni. – Talán lennének ötletei, hogy hogyan kellene a helyzetet kezelned, bár még nem biztos abban, hogy ezek közül bármit is hajlandó lenne kimondani, de bíznod kell benne. Bíznod kell benne, hogy tudna segíteni, mert ha nem bízol benne, ha TE nem bízol benne, akkor érdemes-e egyáltalán magában bíznia?

on a bed of spiderweb i think of

Kis híján felnevet.
Annyira
ártatlan vagy.
Kis híján felnevet, és kis híján feltérdel, hogy aztán felállhasson – végül is már negyvenéves, hiába sportol rendszeresen, a bokája már megmakacsolná magát, ha csak úgy felpattanna –, leporolná a ruháját, felsegítene téged is, két oldalról arcon csókolna, aztán jelenésként válna a semmivé, hogy ne tegye tönkre az életedet.
Nagyot nyel, és ha azt hiszed, hogy a szégyen az oka, hát egészen jól gondolod – éppenséggel csak nem azt szégyelli, hogy az erős, önálló nő álarca azt rejti, hogy veri a férje, hanem hogy az erős, önálló nő álarca mögött valójában még mindig ugyanaz a pisis kislány, akinek az egész lényét megmételyezi az anyja.
De csak most utoljára. Csak most utoljára, aztán vége lesz.
Tágra nyílt szemedbe néz, aztán előrenyúl, és úgy simítja az arcodra a tenyerét, mintha legalábbis neki kellene téged vigasztalnia, mintha egyszerre nemcsak a szeretőd, hanem az anyád is lenne, otthonos gondoskodás rejlik ebben az érintésben, és annyi minden más is, kútmély sötétség ígérete, éppen csak nem érzed a figyelem puha légzsákján keresztül.
– Dehogyis, drágám – suttogja reszelősen, és húsos ajkai halvány félmosolyra húzódnak, mintha a te lelki nyugalmad felülírhatná minden fájdalmát, ami otthon éri, amikor te nem vagy mellette, hogy megvédd.

in some other life we are standing side by side and laughing that,

Nyel egy nagyot ahogyan válaszolsz, mert egyszerre lepi meg amit hall és emlékezetti is valami fontosra, amit hajlamos elfelejteni veled kapcsolatban: férjezett asszony vagy. A szeme önkéntelenül siklik le a gyűrűsujjadra, hogy bizonyosságot nyerhessen róla. Eddig mindig olyan könnyű volt kizárni a férjedet, elfelejteni, hogy létezik egy másik valaki a világban aki hasonlóan ölel át miután hazamész tőle, aki esténként megkérdezi, hogy milyen napod volt, megmasszíroz, megdicsér, hogy megint milyen csinos voltál. Csakhogy az általa képzelt férj és a valóság között láthatóan szakadék tátong és Arthur – már magában is dühösen ejti ki a nevét, acsarogva – ahelyett, hogy hidat építene csak még jobban próbálja elmélyíteni a távolságot.
Arculcsapásként éri, hogy a férjed tette ezt veled: meghökken és percekig nem tud mondani semmit sem csak bámul rád értetlen, nagy szemekkel, mintha nem tudná dekódolni ezt az üzenetet. Kívülről lát titeket ahogyan ott vagytok egymás mellett és képtelen megérteni mindennek a jelentőségét, többé nem tud majd rád úgy tekinteni, mint egy kuncsaftra – eddig sem remekelt ebben – hiszen személyessé válsz. Többé már nem Nicole vagy a tökéletes szerető akivel világokat tudott álmában felépíteni, hanem valósággá válsz, megfogható valósággá.
Lesüti a pillantását hiszen ezernyi dolog jut eszébe: most azonnal beállítani hozzátok és addig verni a férjedet, amíg csak bírja szusszal; rávenni téged, hogy szökjetek el együtt új életet kezdeni; visszautazni az időben, hogy megakadályozza ennek az egésznek a megtörténését, de van egy gondolat, egyetlen kósza, de annál jelentősebb gondolat, ami hirtelen mindent félresöpör.
– Nicole, ugye nem miattunk történt? – A lopott pillanataitok miatt, az együtt eltöltött órák miatt. – Nem ezért bántott, ugye? – Valószínűleg könnyítene a lelkiismeretén ha nem ti lennétek az oka, ha nem telepedne a lelkére döglégyként a félelem -mi van akkor ha rettegni fogsz és többé nem találkozol majd vele? - Megállíthatatlanul köpi be a maradék reményt, hogy te és ő egyszer tényleg TI legyetek.

on a bed of spiderweb i think of

Nem fog hangosan felszisszenni, ahogy a zúzódásait csókokkal borítod, de amikor éppen nem látod, hát fájdalmas fintorba torzul az arca – amikor éppen nem látod, talán maga a gonoszság, a megátalkodottság, a métely tükröződik rajta, és a tekintetét a plafonra szegezi, mintha legalábbis Istenhez fohászkodna, hogy könyörüljön rajta, és legyen képes megbocsátani a megbocsáthatatlant.
Éppen csak nem hisz Istenben – az anyja sem hitt, mi több, fröcsögve hívta ki maga ellen a sorsot, ő pedig Candice-ként össze-összerezzent, ahányszor csak újabb mocsok hagyta el az anyja száját, mintha attól tartott volna, hogy lesújt majd rájuk a túlvilági harag, ami végül is mégsem kerülte el egyiküket sem –, hát amint az álla alá nyúlsz, könnyekkel keretezett tekintetét a tiédbe akasztja, az ajka széle megremeg, és hálásan kapaszkodik a kezedbe.
– Arthur – hagyja el a száját suttogva a férje neve, mert ha zöngét is társítana hozzá, képtelen lenne úgy kimondani, mintha nem egy szentről, egy jóravaló férfiról, egy szeretetreméltó emberről lenne szó.
Arthur – a csodálatos Arthur, akinek éppen csak annyi bűne volt, hogy az ő börtönében tört ki lázadás, amikor az anyját lelökték az őrök a lépcsőről, és örökre megnyomorították.
Éjszakánként, amikor a párnájába rejti az üvöltését a férje elől és előled, arra gondol, hogy legalább így már nem csak a lelke nyomorult.

in some other life we are standing side by side and laughing that,

Pocsékul hazudsz, erre a megállapításra jut. Ajkai összepréselődnek egy pengeéles vonallá ahogyan magában próbálja ezt helyre tenni. Próbál neked hinni, elemzi az általad felvázolt képet: elképzel a tűsarkú cipődben, abban a pirosban, amiben néha megjelensz, látja ahogyan a csípőd ring minden lépésnél, ahogyan a kezed egy borosüveg vékony nyakára fonódik, ahogyan belekortyolsz, ahogyan kimért maradsz. Próbálkozik, tényleg erősen próbálkozik, hogy el tudjon képzelni elázva, italtól vörös arccal, de nem megy neki: mégis hogyan tudnál pont te megcsúszni vagy félrelépni mikor te vagy a tökéletes egyensúly? A balansz, ami egyben tartja az egész világot? Mégis hogyan tudnál te elesni, amikor annyian vannak akik két lábon akarnak tartani? Még csak belegondolni sem mer, hogy hányan ugranának eléd rögtön ha bármi baj érne, hogy hányan keresik nap mint nap a kegyeid, hogy hányan szeretnének segítő kezet nyújtani ahogyan éppen ő is próbálkozik?
- Ugyan. - Nógat, kérlel, édesget. Végig csókolja minden lila foltodat, némán, pajkosan kérlel, hogy mondd el, mondd el, mondd el. Avasd be, tedd bizalmasoddá, add át neki te minden terhedet, minden súlyt, amit cipelned kell hajlandó átvenni: többet bír, mint amit hinnél, világok gondjait ugyan nem cipelné el a vállain, de a te világod összes problémáját zokszó nélkül venné át. - Nekem elmondhatod - Az állad alá nyúl, hogy megemelje, hogy pillantásod csak nehezen csússzon ki az övéből, hogy rá figyelj, csakis ő rá: minden ami köztetek történik olyan bizalmas, hogy Ivan még csak gondolni is alig mer rájuk.

on a bed of spiderweb i think of

Leplezett kíváncsisággal, de leplezetlen sóvárgással figyeli, ahogy lehúzod magadról a pólódat – a bőröd alatt táncoló izmok az ifjonti hévtől parázslanak a szemében –, és egy percre azt kívánja, hogy bár ne kezdett volna bele ebbe az egészbe. Mert akkor most szukkubusként táplálkozhatna a hamvas ifjúságodból, füstízűen kacaghatna, a nagy öregek cinkos pillantásával vizslathatna, miközben hízelegni próbálsz, és úgy tenne, mintha a próbálkozásod csak félig járna sikerrel. Éppen annyi kétség között hagyna, amennyi csak még hevesebb akcióra sarkall, de nem ábrándít még ki, és az ujja köré tekerne, és az ágyra vetett lábbal, a padlón heverve elégedetten konstatálná, hogy még negyven felett is lehet szép az élet.
Csakhogy hiába heverne a padlón, az ágyra vetett lábbal, ha a plafonon az anyja emléke keringene továbbra is. Ha minden álmát, minden ébren töltött percét azzal mételyezné, hogy márpedig a börtönigazgatónak meg kell halnia. Egyetlen utolsó szívesség az anyjának. Egyetlen utolsó áldozat. Aztán vége lesz.
Vagy így, vagy úgy, de vége lesz.
Ahogy vége lesz a kettőtök közti, múlékony idillnek is – amikor még leplezett kíváncsisággal, de leplezetlen sóvárgással figyelte, ahogy lehúztad magadról a pólódat, ennyi jutott a számára, de máris elraktározza magában, kincsként, hogy majd legyen mire gondolnia, ha egyszer ráébredsz, hogy mibe rángatott bele, és szikrázó gyűlölettel juthat csak az eszedbe –, amint vizsgálni kezded a sérüléseit. Igen, ott is van. És ott is, és ott is, és mindet felfedezed, és az ösztönei azt súgják, hogy húzza a fejedet a mellére, mintha gyermek lennél, hogy ő vigasztaljon téged, mert neked ezek a sebek jobban fájnak, mint neki.
De nem teheti, mert szenvednie kell, úgy, ahogy igazából sosem volt rá képes, mert bár mindig is áldozat volt, sosem vetette magát alá ennek a szerepnek, dacból és bosszúból épített elefántcsontpalotát, márványszobor-páncélt a szíve köré, amíg lassan eggyé nem vált vele.
Rád figyel, mintha nehezére esne, pedig igazából azzal kell birkóznia, hogy félénk madárként rebbenjen el rólad a tekintete újra meg újra. Megrázza a fejét, ahogy egy bántalmazott, lelkileg sérült nő tenné. Az ő hibája. Ez süt róla. Éppen csak mindez valóban az ő hibája, és ezzel elárul minden nőt, akit valaha megfélemlítettek, akiben valaha kárt tettek, akit valóban elnyomtak, és elárulja Arthurt is, akinél csodálatosabb férfi kevesebb létezik a világon. Talán még te sem érsz fel hozzá.
– Leestem a lépcsőn – mondja csendesen, a földre sütött pillantással, nyilvánvaló hazugság, olyannyira elcsépelt, hogy egy percre sem veheted komolyan. Nem is bajlódott hát azzal, hogy valami összetettebbet találjon ki, hiszen sértés lett volna már csak feltételezni is, hogy nem akarod majd hős lovagként megóvni.

in some other life we are standing side by side and laughing that,

Elhúzódik egy másodpercbe, kivetkőzik ebből a csókból, hogy hátra húzódva a saját pólója nyakára foghasson rá, lehúzza azt magáról, sietősen csakhogy aztán ne kelljen magára koncentrálnia: veled, veled csakis veled akar foglalkozni, minden fájdalmadat elűzni, szomorúságod nyomait kitörölni.
Rögtön feltűnik neki így, nem hinnéd el mennyi mindent tudna mondani rólad, hány anyajegyedet véste az emlékezetébe: még azt is pontosan fel tudná idézni pontosan milyen érzés a csípődbe markolni, hogy a bőr mennyire puha és a csont alatta milyen nyomaték alatt érezhető a legjobban. Éppen ezért lepődik meg, mert az emlékeibe a tested pont olyan tökéletes, mint egy igazgyöngy.
Figyelme megszűnik arra irányulni, hogy csókjaival vidítson fel, pillantása a válladra siklik, a foltra, tekintetét ujjbegyei is követik, lepkeszárny finoman érint meg ott, nyel egy nagyot. Nem érti, nem akarja érteni, hogy mit is jelent mindez, de máris tovább kutat, követelőzve próbál rátalálni minden ilyen foltra a testeden. A karodat veszi először kézbe, szorításnyomokat keres, s ha ellenkeznél is vele, nem hagyja magát neked: másokkal ellentéten nem szorít meg, kedveskedő simogatásokkal fedez fel magának, mintha kisfiú lenne még aki most lát először női testet, most próbálkozik először érintésekkel.
Térdelésbe húz, hogy lesimogathassa a szoknyádat és talán most először a kapcsolatotokban ne úgy nézzen rád, mint élvezete tárgyára, hanem inkább  úgy, mint a szeretett nőre. A szíve facsarodik belé, hogy így kell látnia, haragra gerjed, hogy létezhet ember a földön aki téged képes bántani? - Nicole? - Az arcodra simítja a tenyerét, hoyg rá figyelj. - E kell mondanod, hogy mi történt. -

on a bed of spiderweb i think of

Újra és újra rád csodálkozik. Persze, áltathatná magát azzal, hogy igazi érzések és érzelmek kavalkádjának a közepén ül, hogy ez a hotelszoba nem csupán díszlet ehhez a színjátékhoz, de azért a józanabbik oldala továbbra is afelé terelgeti, hogy nyomatékosítsa magában: számodra ez csak munka. És bitang jó szakember vagy, mert ha a többi nőnek is ezt nyújtod, akkor minden bizonnyal széttépnének, ha nem lepleznéd őket elég jól egymás elől. És talán – talán – most először megfordul benne, hogy vannak rajta kívül mások is, és talán – talán – most először némi féltékenységet is érez.
Pedig nem lenne szabad.
Hát megacélozza magát, és bár tovább csókol – a könnyei már-már felszáradtak –, látszólag a vágytól hajtottan kezdi kigombolni selyemblúzát, és ahogy kibújik belőle, éppen annyi időre elszakad tőled, hogy láthasd a vállát csúfító, lilába hajló, kék zúzódást. Persze, ő maga nem foglalkozik vele, nem mutogatja, nem hívja fel rá a figyelmedet, magadtól kell észrevenned, neked magadnak kell összeraknod a képet, egyedül kell megkeresned az összes többi horzsolást, sebet és foltot – mintha csak egy komor kincskeresésre hívna, amelynek a végén ki tudja, hogy mi lapul az X alatt.

in some other life we are standing side by side and laughing that,

Ebben sosem volt igazán jó, mindig összezavarta a női sírás, nem még ha téged kell így látnia: azt nem mondaná, hogy összetörtél, annál sokkal erősebbnek tart, minthogy létezzen ezen a világon bármi, ami darabokra zúzhat, de azt ő is látja, ő is érzékeli, hogy valami megváltozott benned, hogy ha még éppen be is zárod előtte az ajtókat, ablakokat és kapukat, mégis csak megnyíltál.
Sosem látott így, de most, hogy így lát, egy kicsit még emberibbnek érez. Eddig Nicole a tökéletes voltál számára, fényes hajjal, tökéletes formákkal, olyan nevetéssel, amitől ő is nevetni kívánt, eszmény voltál, elérhetetlennek tűnő tökéletesség. Persze nem kell aggódnod, tökéletesnek talál így is, de sokkal közelebb érez most magához, esendőnek, halandónak, eviláginak gondol ettől, hogy feltárulkozol előtte. Szeretne is neked valamit mondani, de sosem volt jó a vigasztalásban, a könnyek zavarba hozták mindig is, úgyhogy csak reménykedni mer benne, hogy nem fogsz pillanatok múlva zokogni.
Azért közelebb csúszik hozzád, szinte kéredzkedik, átveszi tőled az üveget, hogy utánad ő is meghúzza azt, mintha ettől bármilyen fény gyúlhatna benne, mintha ettől jöhetne válasz, hogy mit kellene tennie, hogyan kellene téged vigasztalnia, hogyan válthatná meg a világot érted. Magatok mellé helyezi az üres üveget, a whiskey még égeti a torkát amikor megcsókolod, de ő azért elég készségesen túr a hajadba ahhoz, hogy ezt elfelejtse, közelebb von, szorosan tart, de nem először csókol úgy téged, mintha ő lehetne az egyetlen gyógyír minden sebedre.
Mindkét kezét az arcodra csúsztatja, nagyon vigyáz, hogy a cigarettát tartó ujjai a hajadtól és az arcodtól is meglehetősen távol legyenek, így von magához közel, tart, nem enged, néma ígéreteket és fogadalmakat tesz, ez sem először történik már köztetek, minden csókjába belenyomja az irántad érzett csodálatát, de azért ebbe egy kicsivel több bizalmasságot helyez, némán jelzi, hogy itt volt, itt van és itt lesz neked bármi is történjék majd veled, veletek vagy az egész világgal. Ez a hely, a ti helyetek, mindig menedékként világít majd a sötétben.

on a bed of spiderweb i think of

Vagy akár le is ihatjuk magunkat, hogy egy szót se tudjunk mondani legalább holnapig!
Úgy mosolyog rád, mint egy hamvas tinilány, aki most először bújik elő a csigaházából. Alsó szemhéja peremén remegnek a könnycseppek, akár a víz a túlságosan teletöltött pohárban, amelyből csak azért nem folyik ki semmi, mert a felületi feszültség még erőnek erejével visszatartja. Szempillái össze-összetapadnak a könnytől és a feloldódott szempillafestéktől. Az arca kipirult, hát sokkal fiatalabbnak látszik a koránál, és az ártatlansága annyira őszintének tetszik, hogy talán, ha a tükörbe nézne, még önmagát is meg tudná téveszteni.
Elveszi a felé kínált italt, és kinyitja az apró üvegcsét, amelyet leginkább csak hajléktalanok kezében látni, mert biztos egzisztenciával rendelkező ember sosem venne ilyesmit. Lecsavarja a kupakot, húsos ajkával az üveg szájára csókol, iszik pár kortyot, aztán minden mindegy alapon a kézfejével törli meg a száját, mielőtt feléd nyújtaná az üveget, és visszatérne a cigarettájához.
– Nincs miről beszélni – mondja aztán sírástól kásás hangon, de a benne tomboló vihartól egyetlen pillanatra lebiggyed az ajka. Látványosan küzd, hogy beszéljen-e, vagy sem, de hát mégis csak győz a büszkesége – legalábbis úgy tetszik, hogy győz a büszkesége –, egy kicsit talán még ki is húzza magát ültében, és szomorú-diadalmasan néz rád, mintha önmagából, a rajtad tükröződő vonzerejéből próbálna erőt nyerni, de hiába az a fránya büszkeség, túlságosan is gyenge ahhoz most, hogy ennyi elég legyen, hogy összekaparja magát.
Hát ha te is megcsókoltad az üveget, a szabad kezével feléd nyúl, és a tarkódba kapaszkodva, ültében húz magához, hogy olcsó whiskytől és cigarettafüsttől mérgező csókot adjon, nem egyet, nem kettőt, hanem a vágyai egész sorozatát, mintha veled akarná elfojtani mindazt a rettenetet, ami minden bizonnyal történt vele.

in some other life we are standing side by side and laughing that,

Meglepődik, hogy most így lát, szétzuhanva, széttörve: ha hiszed ha nem, képes felidézni az összes találkozásotokat, majdnem minden pillanatot, álmatlan órákban visszarepül egészen odáig, beleveszik azokba a percekbe, szinte magán érzi a tekintetedet, az érintésedet; porcelán bábúvá válsz a szemében, a legnagyobb kincsévé, amit valaki óvatlanul levert a földre ő pedig mániákusan igyekszik minden darabot a kezével egy helyre söpörni. Így hát átölel, magadhoz von, beljebb szambázik veled, a hátadat simogatja, támasz próbál lenni bár nem tudja, hogy hogyan támogathatna. Csitít, közben a szíve is belehasad, borzasztó érzés téged így látnia. Nem bánja hát, hogy szétáztatod a felsőjét, nem bánja, hogy benne, nála keresel menedéket, egyedül csak azt bánja, hogy elhúzódsz tőle, hogy most, mikor végre valahára megnyíltál, vagy legalábbis egy aprócska ablakot kinyitottál előtte, újra falakat emelsz. Persze nem hibáztat, téged sosem, mégis ezernyi kő gurul le róla, úgy tűnnek el, mintha a mázsás súlyok nem az előbb folytogatták volna. Hiszen itt vagy, visszajöttél hozzá, nála keresel menedéket, a közös szobátokba igyekszel, itt nyalogatod majd a téged ért sebeket, ő pedig hű társad lehet mindeközben. Ugyan nem ismer, nem úgy, ahogyan ismernie kellene ennyi együtt töltött óra után, nem tudja mit kedvelsz igazán, hogy mivel édesgethetne magához, mivel űzhetné el rólad a bánatot, ezért csak csendben figyel, nézi ahogyan összeszeded magad, ahogyan rendezed a saját soraidat.
Nem is tud neked mit mondani elsőre, csak nyel egy nagyot, percekkel le van maradva tőled, mikor te leülsz ő még csak a szobában toporog.
- Ugyan. - Rázza a fejét, ellenkezik, neked nem kell miért kárpótolnod, neked hagynod kell, hogy ő kárpótoljon téged, amiért türelmetlen volt, amiért kételkedett. Pezsgő helyett a minibárból valami erősebbet vesz ki, magának és neked, melléd telepszik, rágyújt ő is. - Ha szeretnéd ülhetünk itt csendben, de ha szeretnél beszélhetünk is róla. - Ajánlja fel óvatoskodva, feléd nyújtva az italt. - Vagy akár le is ihatjuk magunka, hogy egy szót se tudjunk mondani legalább holnapig! - Elmosolyodik, próbálkozva közelebb is csúszik, hogyha kedved tartaná hozzá bújhass.

on a bed of spiderweb i think of

Igen. Ott lüktet diadalittasan a homloka mögötti szobában, szikrázó neonreklámként, ami beragyoghatna minden mást is, ha a benne lakozó sötétség nem törekedne arra, hogy minden, de minden fényt elnyeljen.
Igen. A nyakadba omlik, és hagyja magát összezuhanni előtted: nem tervezte, hogy megint sírjon – összeszedettségre és higgadtságra akart játszani, de ez így talán még jobb –, és a könnyei valójában igaziak. Téged sirat, és önmagát, Arthurt siratja, megint önmagát és megint téged, de neked erről nem feltétlenül kell tudnod, ahogy a felsőd válla lassan átázik.
Igen. Nincs sem ereje, sem szándéka félrehúzódni még annyira időre sem, hogy becsukja az ajtót, éppen csak a sarkával löki be, puhán és finoman, és miközben levegőért kap, és felbukkan a nyakad és a vállad közötti, meleg kuckóból, húsos ajkaival a füled alá puszil, az arcodra, de nem keresi az ajkadat, hogy érezd, te nemcsak egy numera vagy a számára, nemcsak egy szelet hús, hanem lelki társ, akire számíthat.
Igen. Meglehet, hogy megsajnálod, mert azt hiszi – hát nyilván azt hiszi, mi mást is hinne? –, hogy csak a pénzéért vagy kedves hozzá, hogy csak azért vagy hajlandó mímelni a törődést, mert vaskos kötegekkel hálálja meg az odaadásodat és a hallgatásodat egyaránt. És valahol azt is akarja, hogy sajnáld, hogy ne lásd többnek gyenge, elesett nőnél, aki mennyire büszkén tartotta magát mindeddig, aki feszes márványszobor a külvilág és a többi ember számára, előtted viszont...
Igen.
Aztán mégis csak tesz egy lépést hátra: rácsodálkozhatsz, hogy hiába sír, a sminkje nem kenődött el annyira, hogy a zokogástól pirosló szeme csak még inkább kiemeli túlvilági szépségét. Lesüti a tekintetét, és megcsóválja a fejét, aztán már-már szégyellősen felnevet. Nevetése rekedt és erőtlen.
– Sajnálom – mondja aztán, ellép mellőled, lerúgja a cipőjét, feljebb húzza a combján a ceruzaszoknyáját, hogy fel tudjon lépni az ágy szélére, és gyakorlott mozdulatokkal szedi ki az elemet a füstjelzőből, mielőtt átvágna a szobán, kinyitná az erkélyajtót, és a földre ülve előkotorna egy doboz cigarettát a táskájából. Nem tartja feléd, csak miután meggyújtotta a saját szálát, aztán teszi maga mellé a dobozt feléd fordítva, jelzésértékűen.
Mélyen letüdőzi az első slukkot, és kifújja a füstöt, mielőtt felhúzott térdére könyökölne, és a tenyerébe támasztaná a halántékát. Ha elindul a tekintetedet, már most észreveheted a felcsúszott szoknyája miatt, hogy a combja felső részén, már-már ágyéktájon, csúnya, friss zúzódás éktelenkedik. De talán nem erre figyelsz még. Talán arra, amit mond neked.
– Sajnálom, hogy késtem, drágám – teszi hozzá, és csendesen, elveszetten szipog. Kért tőled bocsánatot valaha? Bármiért is? – Ne aggódj, majd... kárpótollak valahogy. – És kinéz az erkélyajtón, és újra kifújja a füstöt, mintha még mindig, még mindig nem akarna mondani semmit, ami túlságosan is személyes.

in some other life we are standing side by side and laughing that,

Úgy érzi, hogy össze fog törni, darabokra hullik majd, mint egy földhöz vágott hógömb, csak folyadék meg műhószemek helyett magányt és félelmet öklendezik majd. Belé hasít a felismerés, egyáltalán nem pótolhatatlan az életedben, talán meg sem tett semmit annak érdekében, hogy azzá váljon, talán nem is volt igazán semmilyen, íztelen teasütemény, kicsit meg is száradt, amibe az ember hajlandó beleharapni, de megtagadja, hogy több harapással pusztítsa el azt. Így érzi most ő is magát, félig megcsócsáltnak, felejthetőnek, darabokra hullónak.
Vereséget szenvedett és még csak azt sem tudja, hogy ki ellen játszott, nem tudja, hogy fontos mérkőzés volt-e, vagy valami ímmel-ámmal játszott meccs. Nem tudja, hogy jobb taktikát kellett volna-e használnia vagy, hogy egyáltalán képes lett-e volna bármit beletenni a saját játékába.
Nem tudja, hogy mit csináljon, életében talán először nem az zavarja, hogy mennyi pénzt veszített ezzel a kiugró órával, helyette a te hiányod mardossa, szinte darabokra tépi. Nem tudja, hogy hogyan jut majd túl a napokon, hogy mi tartja majd benne a lelket, ha nem randevúzhat veled ebben a hotel szobában, ha nem leszel itt vele, hogy elhitesd bárki és bármi lehet belőle, ha többé nem érzi majd a hajad csiklandozását a mellkasán, ha nem hallja a nyögéseidet az ágy nyikorgásába ékelve.
Minden bizonnyal az eszét vesztette volna, ha nem hallja meg a kopogást, fel-alá járkált, a gyomra idegesen rándult össze minden lépés nyomán. Össze is rezzen, vennie is kell néhány mély lélegzetet amíg az ajtóhoz lép: szobaszervíz lehet vagy a recepcióról valaki, hogy kifizettesse vele a tartozásokat, akárhogyan is legyen rád nem gondolt.
Fellélegez, megkönnyebbül, szinte fel is nevet, miért is nem bízott meg benned? Miért nem hitt benned? Miért kételkedett?
Ezernyi gondolat cikázik át az agyán, mielőtt szemügyre venne, mielőtt feltűnne neki, hogy rosszul nézel ki. - Mi történt? - Lép máris közelebb, hogy magához vonjon, hogy közel húzzon aggodalmaskodva. Elhiszi, ebben a pillanatban tökéletesen elhiszi, hogy erre van szükséged.

on a bed of spiderweb i think of

Hosszú, csontos ujjaival úgy igazítja a visszapillantó tükröt, hogy megvizsgálhassa benne magát. Három perce hagyta abba a sírást – elfúló, keserves zokogás volt, nyüszítését szerencsére magába zárta a szürke Lexus belső tere –, szemének vöröslése, a szeme alatti, felpüffedt táskák egyaránt árulkodtak róla. A sminkje ellenben sokkal inkább elkenődött, mint várta volna, hát áthajol az anyósülés felé, hogy a kesztyűtartóból nedves törlőkendőt vegyen elő. Letisztítja a fekete szempillafestéket az orcájáról, csak a szeme alatti szarkalábakban hagy belőle. Újra felteszi a minimális, szinte áttetsző alapozóréteget, azt a kevés pirosítót, a leheletfinom púdert, és összedolgozza, hogy úgy tűnjön, mintha zokogni is csak istennőként lenne képes.
Aztán félrehúzza a bézs hernyóselyemblúzát, és ellenőrzi az ott éktelenkedő, kékeslilába hajló zúzódást. A többit illetően csak abban bízik, hogy pontosan olyan árnyalatúak, amilyeneknek lenniük kell. Mindegyik olyan helyen van, hogy a „civil” életében ne látszódhassanak, és hogy odahaza könnyedén eltakarhassa őket Arthur elől is. A férje kiborulna, ha meglátná. Felelősöket keresne. Fogadkozna, hogy megkeserüli, aki ezt tette. Magához ölelné, hátha a csókjaival begyógyíthatná a sebeket.
Ő pedig ugyanezt kívánja Ivantól is.
A csípőcsontján lévő és a többi zúzódással viszonylag könnyű dolga volt: elég volt erősebben a pultba ütköznie, végül is már öregszik, a kék-zöld foltok egyre könnyebben jelennek meg rajta, és egyre szívósabbak, amikor arról van szó, hogy tűnjenek el. Amikor azonban a vállára kellett odabiggyesztenie a zúzódást, azzal megszenvedett. Nem akaródzott fájdalmat okoznia önmagának, többször is el-elbizonytalanodott, mint egy kibaszott, tehetetlen kislány, és igazi szánalmas kanossza-járást rendezett azért, hogy végre túlessen rajta. De megtette. Meg kellett tennie.
Még pár csepp parfümöt elszór a füle mögé, a nyaki ütőerére, a csuklójára, aztán felteszi a napszemüvegét – hiába sötétedik már, hiába állt meg a hotel alagsori parkolójában –, aztán tizennyolc perces késéssel száll be a liftbe. Egy vászonzsebkendővel megtörli az orrát, egy kicsit meg is dörzsöli, hogy piros legyen, mire megérkezik arra a szintre, az ő szintjükre.
Ahelyett, hogy a kártyájával egyszerűen csak kinyitná az ajtót, drámaian bekopog. Magán hagyja a napszemüvegét, azt viszont nem kell megjátszania, hogy mennyire fáradtan és összetörten dől az ajtófélfának, mire végre ajtót nyitsz neki.

in some other life we are standing side by side and laughing that,

Fel-alá járkál a szobában, abban a gyönyörű szobában és abban a gyönyörű hotelben, ahol találkozni szoktatok, ahol elmondásod szerint a férjed nem keresne - alig tud valamit rólad, erre most döbben rá - és ahol nyugodtan lehettek egymásé: ő a tied és ami ennél egy kicsit is fontosabb, te az övé. Aggódik hát, lába alatt nem ad már olyan kényelmet a márványpadló, sem az a birkagyapjú szőnyeg, amire néha lefekszetek, hogy a mennyezetet bámuljátok, képzelt történeteket meséljetek - inkább Ő, mint te - az ágyról lehúzott vaskos takaróval takarózzatok, berendezzetek egy egész világot magatoknak ott a hotelszoba padlóján.
Aggodalmaskodik, az órára tekinget a csuklóján, ki az ablakon: az éjszakai város egyre jobban ébredezik, a lába előtt hever, neki még sem tetszik úgy ez a látvány, mint ahogyan akkor csodálja, amikor itt vagy vele. Tekintete félrecsúszik róla, nem kötik le már a fénynyalábok, hogy kitalálja merre mennek az emberek, milyen gondokkal küzdenek vagy éppenséggel mi elől menekülnek, nem köti már le semmi sem, a félelem a hátán mászik fel, megborzong tőle és izzadni kezd, apró gyöngyök a tarkóján, félelemszagúak, árulkodó jelek.
Sosem volt még ilyen, sosem hagytad cserben, sosem ráztad le: volt már, hogy késtél, öt percet talán tízet, de sosem várattad meg igazán  ennyire, hogy máris azon kelljen gondolkoznia mit mondott legutóbb, ami miatt eldobtad, elhagytad vagy meguntad. Tett-e egyáltalán valamit, hogy ne und meg, hogy fenntartsa érdeklődésed, hogy eszébe juss fáradt hétköznap délutánokon?
Magát hibáztatja, téged nyilván sosem okolna tudatosan, Ivan szemében te tökéletesebb vagy, mint bármi, amihez eddig dolga volt, igazi főnyeremény, ami most kicsúszni látszik a kezéből. Megesküszik, hogy jobban odateszi magát, figyelmesebb lesz vagy keményebb, éppen mire van szükséged, néma ígéreteket tesz, hogy odaadóbb szeretőd lesz, figyelmesebb, ha kell imába foglalja a neved, s ha kell igába dönt érted mindent. Magában könyörög, csak még egy esélyt adj neki, egy utolsót, csak most ne hagyd cserben, csak most ne hagyd magára, csak most az egyszer, utoljára hagyd, hogy te legyél a világa közepe, életének minden rezdülése, a mozgatórugója, minden szívdobbanása.