Hamis mosolyt villant, mielőtt igazán elvigyorodna. Egészen büszkén húzza ki magát, ahogy még igazit egyet a frizuráján, poharát vissza helyezi az üvegasztalra, mielőtt a közelébe ülne Michaelnek. Persze már nem akar behízelegni, nem akar hozzá közel kerülni, barátságos távolságot tart maguk között. Szimpatikusak neki a tiszta kék szemek és a modorosság, de akármennyire szeretné, szimpátiából nem élhet meg.
- A VIP páholyt tudod majd kártyával is fizetni, a pezsgőt pedig én állom. - Kacsint, hogy aztán a piszkos anyagiakra is rátérhessen. Türelmesen kivárja amíg a férfi előhúzza a zöldhasúakat, szemérmesen még félre is pillant, mintha megláthatna valamit, amit eddig még nem.
Miután sikeresen elintézik az anyagiakat, még röviden megköszöni a figyelmet és hozzá teszi, hogy roppant mód örült az ismertségnek, aztán távozik.
A biztonsági őr kezébe nyom egy tízdollárost, a pezsgőt pedig nem fogja rendezni. A ház ajándéka, de sokkal jobban hangzott számára, hogy egy ilyen pillanatban is lehet fölényes, hogy egy másodpercre is, de lehet ő a gazdagabb, aki szívességeke ajánl föl.
Lezuhanyzik, mielőtt újabb vadászatra indulna, ugyan olyan behízelgően széles, vad mosollyal, ahogyan Michaelt szedte össze magának.

Ha az elején kétségeim is voltak, az itallal és a hevülő érintésekkel hamar párologni kezd belőlem. Ahogy az is hamar bizonyossá válik, hogy már a fogadás megkötésekor elveszítettem azt. Most valahogy mégsem tudok panaszkodni. Talán az ital hibája, a fülledt levegőé, vagy szimplán csak igaza volt Cressnek abban, hogy túl sok olyan terhet próbálok a vállaimra venni, amit nem nekem szántak, és ez elvonja az energiáimat azoktól a dolgoktól, amivel valóban tudok mit kezdeni. Az is igaz, hogy túlzottan rápörögtem mostanában az apámmal való konfliktusomra, pedig mindössze annyit kellene tennem, hogy vegyek egy nagy levegőt, hátra lépjek, és hideg fejjel átgondoljam a viszonyokat, ahelyett, hogy kapkodva próbáljak meg egyszerre véghez vinni mindent. Még egészen köszönettel is tartozhatnék az elmúlt egy-két óráért. Azt hiszem, tudom mi volt az én bajom.
Végül az ingemet is begombolom, komótosan felállok, hogy töltsek a második üveg pezsgőből magamnak, aztán visszaülök egy másik, kevésbé felhevített pontjára a páholynak. – Mondanám, hogy nem hordok magamnál annyi készpénzt, de azt hiszem, pontosan tudod, hogy mennyi van nálam. – Cinikusan jegyzem meg, ám láthatóan eszemben sincs tiltakozni az ellen, hogy én aztán nem fizetek. Hisz nem ő az, aki bukta a fogadást. A szavaimmal meg érezhetően arra célzok, hogy nem kerülte el a figyelmemet, hogy már a pultnál alaposan sikerült felmérnie, hogy mennyi pénz van nálam, amikor fizettem.

Az ingéért nyúl, izzadt testére csak szótlan húzza vissza az anyagot, gondolatban már a következő ugrást tervezi. Előtte persze meg fog mosakodni, rituálészerűen mossa le magáról a hamis  érzéseket, a lelkére telepedő szégyenérzetet, amit aztán majd a pénzzel fog tökéletesen eltüntetni. Gondolatban már azt számlálja. Az összeget, amit a teljesítményéért kaphat, és gondolatban már pontosan tudja, hogy mire fogja költeni. Elmegy valami puccos nyaralásra belőle, vagy hajóútra fog befizetni. Lehet, hogy elmegy majd, és sosem tér vissza. Nem sok mindenkinek hiányozna, valószínűleg senkinek sem, de neki sem hiányozna igazán senki sem. Jól van ez így, legalábbis ezt hajlamos hinni, annyiszor hazudja, hogy már valóságnak tűnik. Beette magát minden gondolatába, ott figyel minden sarokban, hogy bizonyos esetekben arra emlékeztesse, hogy ez tényleg jól van így. Védekezőmechanizmus, hazugság, nevezhetjük akárminek.
Kitölti a maradék pezsgőt két pohárba, a magáét gyorsan fogyasztja el. Elmossa a férfi ízét a szájából, oltja a szomját, mellékcselekvésként tökéletes.
- Készpénzben kell fizetned majd. - Dől hátra laposakat pislogva. Az alkohol megtette a hatását, meg kissé el is fáradt az elmúlt percekben? félórákban? órákban? Elveszett az időérzéke teljesen, önmaga is elveszett valahol.

Ismételten csak azt tudom mondani, touché. Sértő is lehetne a gondolat, hogy ha önmaga lenne, akkor nem lenne itt. De sebész vagyok, nem pszichológus, hogy az ölembe ültessem és megértő szemekkel meghallgassam az őt ért traumákat a hátát simogatva. A találkozóm után megfordult ugyan a fejemben, hogy veszek egy privát műsort, de nem ilyesfajta öltáncra gondoltam. Ez viszont nem jelenti azt, hogy ne érezhetnénk magunkat kölcsönösen jól. – Ismered az aranyközépút fogalmát? – Célzok ezzel arra, hogy találhatna egy pontot, ahol önmaga lehet, ugyanakkor jól is szórakozhat. Persze kezdek rájönni, hogy a legutolsó, ami a férfit érdekli, az a mindenkit megmenteni akaró természetem.
Már épp megkérdezném, hogy segítsek-e. Egy üveg pezsgőt azért nem olyan nagy kunszt felbontani. Akkor sem, ha az ilyen minőségi italoknak megvan a maga technikája egy leheletnyit különböző csuklómozdulattal. Előre dőlök, de a számat szóra már nem nyitom, mert Ivan végül sikerrel jár, és én is megkapom az italomat. Elegáns kortyokkal kezdem leküldeni az italt. Nem túl ráérősen. Majd a következő pohár jöhet ráérősen. A férfi pedig épp ilyen tempóban küldi le a ruháit. Mire észbe kapok már az ölemben ül. Hiába a kívánatos test, nem veszem le a szemeimet az ő kékjeiről. Már-már zavaró lehet, ezt pedig egy a legkevésbé sem ártatlan mosollyal egészítem ki. Végül leteszem a poharamat, és azzal együtt az úriaskodást is félre téve perzselem végig az idomait a két tenyeremmel.

Kivár, amíg újra csak ketten lehetnek, hogy aztán egy pillanatra leolvassza magáról a megjátszás tökéletes mázát, komolyan szúrja a tekintetét a másikéba.- Nem gondolod, hogyha önmagam lennék, most nem lennénk itt? - Félrebiccenti a fejét, mielőtt elfordulna, hogy a behűtött pezsgőért nyúljon. Még a nevét sem tudja kiolvasni, valami puccos, méregdrága szar, aminek az íze biztosan pocsékabb lesz, mint amit vár tőle.
Amíg a pezsgővel szarakodik, elég ideje van ahhoz, hogy összeszedje magát, hogy visszazökkenjen abba a szerepbe, aki eddig is volt, egy kicsit elmásítsa, de végtére is szerepet játsszon. Megkérdezhetné mondjuk, hogy akkor miért nem Michael táncol ő neki, hogy miért jött föl, ha nem egy szerepbe akar ő is belebújni, de inkább még sem teszi. Túl vonzónak tartja azokat a kék szemeket, és az ing alól kivillanó bőrfelületeket, ahhoz, hogy egy ilyen amatőr lépéssel rontsa el.
A kelleténél egy leheletnyivel több idejébe telik kiönteni a pezsgőket, de kiönti, és úgy lépdel vissza Michaelhez, mintha az előjátékon már is túl akarna lépni. - Egészségedre. - Koccintja a saját poharát a másikéhoz, s mintegy végszóra, lassú vetkőzésbe kezd, a teste anélkül tudja, hogy milyen mozdulatokat kell tennie, hogy Ivan igazán gondolna rá, és mire feleszmél, már egészen Michael ölében ül, hozzádörgölőzik, macska módjára édesgeti magát hozzá.

Jószándékúan kacagok egyet a férfi szavain. Touché. Álszentség lenne úgy tenni, mintha ez egy egyirányú út lenne, akkor is, ha ő nyilvánvalóan… hogy is fogalmazzak finoman. Közel áll a ház anyagi sikerességéhez. Egy halk igennel bólintok. Ha nagyon hivatalosak akarnánk lenni, elővenném a telefonomat és kikeresném az emailjeim közül azt, amelyikben az eredményt küldték a legutóbbi alkalommal. Azt azonban látom, hogy a nevetése nem valós. Kezd irritálni a báj. Nem érdekel az ügyfélközpontú álarca. A rövidke kérdésem után elindulok, ám egy lépés után még határozottan megállok, és kékjeinket összekeverve szabom ki a feltételemet. Merthogy nekem is van feltételem.
- Hagyd a színjátékot, amivel másokról akasztasz le pénzt. Én rád vagyok kíváncsi. – Ha pedig ezt tisztáztuk, akkor mehetünk. Persze átverhet, semmi nem gátolja meg, de én kinyitottam számára a képzeletbeli ajtót. Ezután pedig követem, egészen a páholyig, ahol ismét csak igenlően bólintok. Noha azt hiszem, mindketten sejtjük, hogy mi lesz annak a fogadásnak a kimenetele. Bentebb lépve kibújok a zakómból és léhán a kanapé széléra dobom, marad a fehér, igazán finom anyagú ing, amiben helyet foglalok, és hagyom, hogy Ivan intézze az újabb kör italt.

Meg sem lepődik a másik kérdésének hallatán, ugyanakkor persze sérti a hiúságát. Persze hozzászokhatott már az ilyen és ilyesfajta kérdésekhez, ezerszer hallotta már sokkal intimebb pillanatokban is, de minden alkalommal ugyan ezt a furcsán kellemetlen és feszítő érzés kerítette hatalmába, a megaláztatás szikrája.
Jól leplezi, mint ahogy minden mást is jól leplez, még csak a szeme sem rebben, a tekintete válik csak kissé kihívóbbá. - És te tiszta vagy? Nekem is fontos lenne tudnom. - És természetesen van róla papírja, hiszen nem hülye, tudja, hogy milyen időpontokban kell megjelennie bizonyos vizsgálatokon, sőt abban is egészen nagyon biztos, hogy többször jár HIV-szűrésre, mint Michael vagy bárki más, aki éppenséggel vendégként funkciónál a teremben, és abban is egészen biztos, hogy ha nem így ajánlkozott volna, hanem a tánctéren melegedtek volna össze, Michaelnek eszébe sem jutott volna megkérdezni, hogy milyen papírjai vannak, amikor majd félórákkal később az egyik sikátorban estek volna egymásnak.
Bosszantja a dolog, de azért könnyedén nevet a férfival, mintha mókásnak találta volna a viccet, de azért jól eldönti magában, hogy tíz százalékot ráhúz majd a saját árára a jókedv jegyében.
Kiszívja a maradék alkoholos italát, a pohara koppan a pulton. A kezeit a nadrágja zsebébe vágja, macska ügyességgel araszol el összemelegedő párok mögött, résnyi, kevésbé feltűnő helyeken siet végig, föl a lépcsőn, tekintete a biztonsági őrre villan, jól ismerik egymást. - Távozáskor fizetünk. - Kacsint a fekete ruhás férfira, aki engedékenyen ereszti be őket a VIP részleg közül az egyik füstös magányába. - Akkor állod a fogadást?-

A férfi minél többször veszi be a szájába a szívószálat és játszik el rajta a kígyónyelvével, annál kevésbé tudom figyelmen kívül hagyni a látottakat, és elsiklani a tény felett, hogy szeretném, ha valami mást is a szájába venne. Ez pedig az arcomon megülő kifejezésből is egészen nyilvánvalóvá válhat a gyakorlott szemek számára. E mellett persze szórakozottan meg is mosolygom a próbálkozását. Tudja, mit csinál, ez kétségtelen. Ennek a ténynek pedig egyre kevésbé akarok ellenállni. Mert hogy tudnék, de a kisugárzása mégis egy kevésbé kedvelt, önzőbb oldalamat hozza ki. Mindig is tudtam, hogy vannak azok az emberek (jó, manapság nevezzük személynek, mert ki tudja kicsoda micsoda) akik a legrosszabbat hozzák ki a másikból. Az ő bűnös tekintete is erre sarkall.
A kérdésére csak egészen elkomorodva köszörülöm meg a torkomat, méregetem néhány rövidke másodpercig, majd tartózkodóan adok érdekes választ. Illetve visszakérdést. – Tiszta vagy? – Az arcomra van írva, hogy ezt fontos lenne tudnom. Anélkül nem mehetek vele sehova. És nyilvánvalóan nemibetegségekre gondolok. – Fontos lenne, hogy legyen róla papírod is. – Kiegészítésként pedig ismétcsak kifejezőek a kék szemeim. Mondván, hogyha van papírja, akkor már mehetünk is. Az első reakcióját még megvárom, majd attól függetlenül nevetem el magamat jóízűen. – Bocsáss meg. Orvoshumor. – Azzal lehúzom az italomat, aminek amúgy még a fele megvolt. Ezekről a mozdulatokról süt, hogy stresszes hetem volt (duh, mint mindig), majd mint aki jól végezte dolgát felállok, és úriemberként nézek rá.
- Mehetünk?

Elmosolyodik a férfi válaszán, más hozzáfűzni valója nem igazán van. Mit szépítsen a dolgon, tudja magáról, hogy igazán elviselhetetlen tud lenni, hogy addig képes csűrni-csavarni a dolgot, míg végre meg nem adják magukat neki, és még csak nem is szégyell ilyen lenni. Persze könnyűszerrel eljátszhatná a megközelíthetetlent, vagy a szendét, de azt csak akkor, amikor már teljes mértékben tisztában van azzal, hogy mire vágyik a kuncsaftja. Akkor aztán válhat belőle domináns hím, vagy meghunyászkodó elszenvedő is, a palettája tényleg végtelen.
Aztán mégis felnevet, lágyan, incselkedve. - Nem is ilyesmire gondoltam. - És olyan látványosan veszi a szájába a szívószálat, hogy utalása immáron teljesen félreérthetetlen legyen, de azért mégis csak megszorítja a saját gyeplőjét, pontosan úgy tesz, mintha véletlenül csúszott volna a szájában mélyebbre az a dolog.
A szemöldöke aztán megint a magasba szalad a férfit hallgatva, megjátszott könnyedséggel mosolyodik el, kíváncsiság ül meg a tekintetében, elképzeli, hogy milyen lehet póló nélkül, hogy a teste hogyan mozoghat a zene ritmusára kellő ütemben, szép ívben, megfelelő ritmusban.
Izgatja a dolog, annak ellenére, hogy Michael elutasítóan kezeli. Ivant amúgy sem lehetne visszariasztani egy kis távolságtartással, minél nehezebben dolgozik meg a pénzééért, annál inkább szereti elkölteni azt.
- Nem a rúdon, ott egyáltalán nem. - Harap az ajkába határozottan, mielőtt félrebiccentené a fejét. - Ha ilyen nagyon kíváncsi vagy, miért kéreted magad? -

Alig látni – vagy talán nem is látni, csak gondolatban történik –, de megcsóválom a fejemet, mikor Ivan olyan igazán érezhető szándékosággal dörgölőzik hozzám. Nem tagadom, egy részemnek jól esik a másik férfi érintése, igazán magányos vagyok.
- El is felejtettem, hogy itt milyen rámenősek a férfiak. – Valahol arrogánsnak tűnök, a tőlem megszokott úri modorba burkolva. Finoman becsmérlem a helyet és az azt megtöltőket, de én aztán ne szóljak semmit, mert én is épp itt múlatom az időmet. Nem is volt különösebb célom ezzel a megnyilvánulással, inkább csak tüskék nélkül akartam odaszúrni kicsit. De ha már itt egyik-másik részekről beszélek, hát azt is elmondhatom, hogy a harmadik részem meg egészen kíváncsi arra, hogy mi fog kialakulni ebből. Az, amelyiknek egészen elege van a hétköznapok megpróbáltatásaiból. – Köszönöm, maradok az alkoholnál. Másfajta szerekben utazom. – Másfajta gyógyszerekben, hogy úgy mondjam, amiket nem is én fogyasztok, de nem kell mindent az orrára kötnöm, ahogy ő is egy hét lakat alá zárt könyv előttem, igazán szemrevaló külsővel.
A fogadás hallatán azonban ismét felé fordulok, nagyot sóhajtva vonom fel a szemöldökeimet, jelezve, hogy hallgatom. Végül el is nevetem magamat. – Úgy érted, azon a rúdon? – Bökök ujjammal a levegőbe, célzottan a rúdon riszáló táncos felé. – Nála szerintem még én is jobban táncolok. – Magabiztos, költői túlzás ez. Mert amúgy nem tudok táncolni. Mármint tényleg nem. Képzeld el C-3PO-t, valahogy én is úgy tudnám elképzelni magam.
- Beadom a derekamat? Mégis mire? – Kérdezek vissza sejtelmesen. Ó, pedig már beadtam. A többi csak máz.

Türelmetlenül sóhajtan föl, ha nem lenne gyakorlott vadász. Két kezén nem tudja megszámolni hányszor akadt már dolga ilyen magukat kérető alakokkal, akik egy kicsit több hízelgésre vágynak, egy kicsit több odafigyelésre, de a végén mindannyian készségesen dőlnek bele az ígéreteibe.
Még csak a szeme se rebben, pillantása a másik félprofilját méri, és tényleg kedve lenne megforgatni a szemeit, a pultnak vetni a hátát, úgy tenni, mintha  levethetné a magára aggatott szerepet, csakhogy nem teheti meg, sosem teheti meg, addig nem amíg itt van, amíg lehetősége van dollárokat a nadrágjába süllyeszteni. Helyette inkább megkerüli Michaelt, a karja a férfi hátának dörzsölődik mint egy véletlenül. Pofátlan módon könyököl be mellé, hogy egy kicsit újra magára vonhassa a másik tekintetét. Eszelősen kékek a szemei, olyannyira, hogy ha Ivan elég ideig figyelné, képes lenne saját maga tükörképét felfedezni benne.
- És ki mondta, hogy beszélgetnünk kell? - Búgja vissza tetetett értetlenkedéssel. - Vagy netán félsz? - Kérdez vissza kacéran, kaján pillantása újfent lecsúszik a másik kivillanó mellkasára, a szívószálára újfent ráharap, mélyebben szívja be, lassan engedi ki a fekete kis szálat a szájából. - Adhatok valamit, amitől a gátlásaid is megoldódnak. - Hagyja, hogy a férfi gondolatai bármerre elcikázzanak, hogy gondolja dílernek, vagy aminek csak akarja.
Játékosan húzódik hátra maguk közé ékelve legalább harminc centimétert.
- Fogadjunk, hogy jobb táncot nyomok le neked, mint a srác a rúdon, és ha én nyerek akkor utána beadod a derekadat, ha te nyersz és még csak a szemed sem rezdül, akkor kifizetem a VIP temet és békén hagylak. - Bizakodva pillant el a férfiról, ha szerencséje van, és miért ne lenne szerencséje, akkor a másiknak még sejtelme sincs róla, hogy nem csak egy egyszerű selyemfiú, hanem a ház legjobb táncosa.

Csak egy bizonyos pontig hagyom, hogy az orromnál fogva vezessen és az ujja köré csavarjon. Tudja, hogy mit csinál, ehhez kétség sem fér. És tudod mit? Nekem meg kifejezetten tetszik. Nem vagyok a legjobb passzban, talán épp erre van most szükségem. Hogy néhány órácskára hátra hagyva a politikai játszmákat és karrierbéli problémákat, megadjam magam a legegyszerűbb ösztönöknek, amik a férfiból áradnak. Ez pedig nyilvánvalóan nem más, mint a pénzéhség és egyéb vágyak hajszolása. A játékszabályok rendkívül egyszerűek és nincs belőlük sok, ellentétben az élet más területeivel.
Értem én Ivan kérdését, a valódi kérdését, elárulja a láthatóan gyakorlott, bosszantóan ellenállhatatlan pillantása. Ezért a saját kérdésemmel mosolygok rá látszi szelídséggel, ami a fátyol mögött sokkal inkább hat valami cinikusan.
- Az attól függ. – Ez alkalommal engedem valamivel lentebb futni a szemeimet. Eddig úriemberként csak az ábrázatának járt a figyelmem, most belekóstolok a bőrébe is, mielőtt ismét elmerülnék a kékjeiben. – Beszélgetni tudunk itt is. – Michael, fogd már be, fogd már be. Nem kellene alá adnom a lovat, mert hogy nem fogom VIP páholyba vinni. Flancosság ide vagy oda, az ilyen feleslegesen elszórható pénzemmel az alapítványt tartom egyben. Miután pedig ezzel magamat is szembesítem egy képzeletbeli hideg zuhany képében, egészen elfordulok tőle a pult felé, mintha csak nem lenne számomra elég érdekes a férfi.

A szemöldöke a magasba szalad, még éppen idejében harap rá a nyelvére, nehogy visszakérdezzen, túl kíváncsi természete előbukjon és elijessze a másikat. Végül is őt egyáltalán nem érdekli, hogy a másik a felesége elől menekült-e ide, vagy az iskolai tornaórákon nem bírja már a sok izzadtságszagú suhancot, igazából azon kívül, hogy pénzt kapjon a figyelméért, semmi sem érdekli. Inkább csak hümmög egyet, megjátszott egyetértéssel bólogat, egy másodpercig még a színpadon állót bámulja, mielőtt az italáért nyúlna. Leköveti a mozdulatokat, beazonosítja a pénztárca márkáját, kilesi a benne lévő pénzösszeget, hogy még idejében dobbanthasson, ha félreismerte.
Tekintetével küld egy hálás pillantást  a pultos felé, mielőtt a szívószálát úgy venné a szájába, hogy közben egy másodpercre sem szakítja el a tekintetét Michael füstösen kék íriszeiről, mosolyt villant, nyelve a fekete műanyagon siklik, mielőtt ő is felnevetne. Kacéran a visszakérdezése.
- Nem az én műfajom. - Válaszolja kihívó éllel, visszaidézve Michael korábbi szavait, még az ajkába is beleharap, ahogyan végigméri a másikat, lassú, lusta mozdulatokkal harap rá a szívószál végére, szempillái alól pillant csak a másikra megjátszott, türelmetlen éhséggel.
- Van kedved beülni valamelyik VIP páholyba? - A kérdése helyesen így hangzana: van kedved fizetni az egyik VIP páholyért? Ezt persze még sem mondhatja így, be akarja hálózni, mielőtt a lényegre térne. Pontos terve van minden eshetőségre, tudja mit tenne, ha a férfi elutasító lenne, hogy hogyan vezetné rá, miként adja be a derekát neki, pontos terve van arra is, hogy mit viselne el, hogy mire lenne hajlandó a cél érdekében.

Elismerőn hümmögök csak úgy az orrom alatt a kért italát illetően. Remek választás. Az Európában, azon belül is Olaszországban töltött nyarakat idézi fel bennem, amikor a családi nyaraláson már elég idős voltam ahhoz, hogy a takarodó ellenére is kiszökjek és csatlakozzak a bátyámhoz az éjszakában, ha tetszett neki, ha nem. Mert hogy ő is szökésben volt, csak épp velem szemben, ő már súrolta a nagykorúságot. Igyekszem elhessegetni a képeket, a férfi pedig rásegít azzal, hogy a színpad felé tereli a figyelmemet. Elutasító könnyedséggel kacagok a látottakon egyet, és annyira nem is bánom, hogy behajol a képbe.
- Nem az én műfajom. – Rendezem le ennyivel, miközben fizetek. Háttérzajnak kellemes, de a színpadon lévők lassú vonaglása valóban nem az én műfajom. Jobban kedvelem a szólót, netán az intenzívebb előadásokat, mint ezt. Közben megkapjuk az italt, a férfi a nevével pedig alattomos módon tovább édesgeti a figyelmemet, hogy csak az övé legyen. Én meg úgy követem a mézes madzagot, mint akinek meg sem fordul a fejében, hogy ellen álljon. Az egy dolog, hogy tisztában vagyok vele, mi történik épp. Az meg egy másik, hogy a legkevésbé sem zavar, nem nyeltem karót.
- Michael. – Mutatkozom be szűkszavúan én is. Tovább vinném a csevejt, például egy kacér „mi szél hozott erre” jellegű kérdéssel. De eszem ágában sincs ilyesmit kérdezni, nehogy itt nekem visszakérdezzen rám, mert igen kínos lenne egy megfelelő és az igazságot rejtő válasszal előállni. – És neked? Nem tetszik a műsor? – Kérdezek vissza inkább én, sejtelmesen. Már eleve háttal áll neki.

Első ránézésből ezer felszínes dolgot tudna megállapítani a férfiról, de jelen pillanatban mindenkit megkímélne attól, hogy ezeket hangoztassa, inkább csak türelmesen kivár, pillantása persze közben vagy háromszor falja föl az idegent, legalább egy tucatszor képzeli el, hogy a pénztárcája milyen vastag lehet, és feleennyiszer azt, hogy mit tenne, hogy könnyűszerrel vékonyítsa le azt a tárcát.
- Egy Negronit kérnék duplán. - Jim, ezt persze csak gondolatban teszi hozzá, hiszen a férfi jól ismeri, de egy másodpercre még szeretné kitartani az ismeretlenségét, vagy legalább a látszatot, hogy véletlen keveredett ide, férfiakra vágyó éhes tekintettel. Természetesen kihasználja, hogy nem a saját zsebébe kell belenyúlnia, Titan amúgy is megengedné nekik, hogy egy-két kört a ház kontójára igyanak, de már most tudja, hogy mennyivel jobban fog neki esni, ha a másik fizeti.
- Nem tetszik a műsor? - Bök a fejével a színpad felé, mielőtt ügyes módon hajolna be a képbe, hogy az ismeretlen még egy pillanatra se tudja igazán a szemét legeltetni a színpadon lévőkön.
Ivan kizárólagos figyelmet követel magának, cserébe pedig kellő odaadással tesz meg bármit, amiért eleget fizetnek, és ha ezt olyan jóvágású, gazdag és elegáns férfiaknak teheti meg, akik még helyesnek is mondhatók, akkor készségesen veti alá magát bármilyen behízelgő módszernek, amit az évek alatt fejlesztett ki.
- Egyébként Ivan vagyok, kösz a koktélt.. - A hangját fölemeli, búgón kíváncsi éllel, mintha tényleg érdekelné, hogy kivel van dolga.

Míg máskor a baráti társasággal egy saját páholyban italoznánk és beszélgetnénk nemzetközi ügyekről, a távoli, erotikus műsort háttérzajként élvezve, most egészen gondterhelten állok a pultnál. Könnyedén rá lehet fogni, hogy csak túl régóta várok az italomra és azon untam el magamat. Tulajdonképpen még nem is került rám a sor, majd mindjárt. És tulajdonképpen nem is állok itt olyan régóta. A bal mutatóujjamra tekert sebtapasz kiálló kis csücskét piszkálom az ápolt körmömmel. Egészen idegnyugtató hatása van. Tudod, megesik, hogy illegális ügyletekben kell elmerülnöm ahhoz, hogy az arra rászorulók számára elég gyógyszer és megfelelő mennyiségű vérkészlet álljon rendelkezésre. Ma is ezért jöttem ide, ezért vagyok egyedül a baráti társaság helyett, mert már megint el kellett adnom a lelkemet. Jó, nem olyan súlyos azért a helyzet, mint ahogy azt én lefestem, de hajlamos vagyok a nyűgösködésre, ha hagynak elmerülni a gondolataimban. A beszerző kontaktom már távozott – vagy a színpad mentén csorgatja a nyálát, igazából nem figyeltem – én pedig csak egy italra vágyom, hogy leöblítsem a ma este feszültségén. Sőt, ha nagyon megihletődöm, talán még egy magánszámot is veszek.
Végszóra pedig egy rendkívül jóképű férfi hangja kúszik a fülembe. Annyira elbambultam, hogy először úgy nézek fel rá, mintha abban sem lennék biztos, hogy hozzám beszél. Ami persze hamar világossá válik és kacér, ám udvarias mosolyt csal az arcomra. A szemem sarkából látom, hogy a szétnyílt inge mennyit enged mutatni, mégsem vándorol el a tekintetem, csupán a szemeit és a mosolyát mérem fel. Végszóra pedig rám kerül a sor, így ahelyett, hogy az idegen férfinak válaszolnék, a pultosra nézek.
- Moscow mule. Az úrnak pedig… – Hagyom, hogy leadja a rendelését és természetesen én fizetek, ha már ilyen ellenállhatatlan rámenősséggel vágódott be az aurámba.

A magánszáma után nem vágyott semmi másra csak egy jó forró zuhanyra valaki másnak az idegen illatú tusfürdőjével, hogy aztán csak beüljön az egyik bőrkanapéba és úgy tegyen, mintha órák óta itt lebzselő vendég lenne. Persze rövidnadrágot húzott föl, meg egyszerű, fehér inget amit elfelejtett begombolni,és úgy libbent ki az öltözőből, mintha a törzsvendégeknek legalább a fele nem ismerné föl. Azért szerette elhinni, ha csak percekre is, hogy létezhet bárki ebben a klubban, aki nem a kockás hasa, vagy egyéb, ámbár jól látható erényei miatt akart vele összeismerkedni. Szereti ezt elhinni, ugyanakkor miután elképzel valami roppant szokványos dolgot, vanília-szexet vagy unalmas családi ebédeket vasárnaponként, mindig eszébe jut a széfjében pihenő tetemes mennyiségű zöldhasú, amik valahogy ezerszer több izgalommal kecsegtetnek, mint bárki, aki saját magáért akar vele lenni. Mármint komolyan, még Ivan sem tudná megmondani, hogy ki is ő pontosan, az évek alatt többször játszotta meg saját magát, minthogy előhúzta volna az igazi énjét valamelyik sarokból, és egy ponton túl már ő is elhitte, hogy nem több ennél a haszonleső, simlis alaknál, akivé az évek alatt formálódott.
Hátulról oson a hangoskodó, részeg kuncsaftokat elkerülve. Tapasztalatból tudja, hogy a színpad közelében visítozó fiatal fruskák, akiknek az arcára szégyenteljes pír szökik, ha a hangulat forróbbra hág, nem rendelkeznek elég mennyiségű szeretettel, hogy képes legyen elviselni a hányás szagú leheletüket. Jól tudja már, hogy akik hajlandóak többet fizetni, sosem az első sorban integetnek, hátul húzódnak meg a VIP szektor jótékony homálya alatt, nyakkendőt kötnek vagy éppen úgy tesznek, mintha gyűlölnének itt lenni. Persze vannak olyanok is, akik csak a bárpult mellett támaszkodnak, onnan lesnek a színpad felé, és a tekintetükből igazán semmit nem lehet leolvasni.
Még csak nem is ismeri a férfit, arra sem emlékszik, hogy látta-e már valaha itt, még a tekintetét sem látja, egyszerűen csak kiszúrja a márkás ing messziről bűzlő pénzszagát, s mint valami jó kutya, rögtön szimatot fog. Betámaszkodik a férfi mellé, egészen közel, már túl közel, tekintetét végigvezeti a frissen borotvált arcbőrön egészen addig a pontig, ahol a mellkasa eltűnik a kigombolt ing alatt. Kicsit éhesen meg is emeli a szemöldökét. - Meghívsz vagy meghívjalak egy italra? -