Rád fintorog, szinte még a szemeit is megforgatja, pedig tudja, hogy igazad van, pont az előbb pont ő tette szóvá, hogy a víz minden bizonnyal rémesen hideg lesz, pont az előbb képzelte el, hogy mennyire fogja majd szorongatni a hűvös víz, rátekeredik és fojtogatja majd még az is lehet, hogy bele fog fulladni önhibáján kívül, a lábai majd lefagynak, a kezei nem lesznek képesek karcsapásokkal fenntartani a vízen ő pedig tehetetlenül süllyed majd lejjebb és lejjebb. - De bírom. Bírni fogom. - Bólint rá, de hogy inkább magát vagy téged győzköd, azt lehetetlenség lenne megállapítani. Valószínűleg mindkettőtöket.

Nem kell csalódnia, a víz pontosan olyan hideg, mint amilyennek képzelte: szúrja, tépi és csavarja, majdnem fel is szisszen ahogyan a lábujjai máris jégcsappá fagynak, vagy hát olyan érzése van, mintha lassan jégcsappá fagyna: apró tűszúrások előbb a talpán, majd a lábfején, a bokája környékén és a lábszárán. Mire a térdéig ér a jéghideg víz már nem is érzi a talpát, fodrozódik körülötte, lágyan vonja be, mintha csokoládéba mártanák érzi ahogyan rátapad: a teste elkülöníthető a víz előtti és víz utáni időszakokra. Lehet, hogy egyébként rég visszavonulót fújna, ha nem lennél itt: nem mer most gyáván megfutamodni hát csak beljebb merészkedik, lejjebb merül a vízben, előbb nyakig majd teljesen alámerül és hagyja, hogy a szurkálás, a fogvacogás, a lágyan fojtogató érzés közepette valami más is fölé kerekedjen. Mintha megelevenedne benne valami, forróság önti el az ujjbegyeit és főbb vénáit, végig bizsereg az egész teste: töltőre rakták ő pedig percenként egy százalékkal tovább bírja majd.

Hátra simítja a haját ahogyan felbukkan, de így is a szemébe folyik az ott megülő víz, pillantása téged keres: ez egy tökéletes kép lenne rólad bármelyik naturalista kiállításon. Eszméletlenül szépnek talál így, nem dögösnek vagy nagyon vonzónak, egyenesen szépnek a szempilláidon elidőző vízcseppekkel, a hideg víztől kipirult arcoddal, a párafelhővel ami körülötted dereng, a nedvességtől sötét hajaddal. - Nem tudom. Talán semmit. - Rántja meg a vállát, tudod nem igazán szokott ezen gondolkozni, a gondjai valahogyan egészen más formát öltenek. - De ezentúl beépítem ezt a naptáramba. Érzem ahogyan bizseregnek az ujjbegyeim, mintha a lélek szállna vissza belém. - Bár biztosan nem mond újat, azért megosztja veled a gondolatait minderről. - Úszom egy kicsit? Akarsz jönni - Most kevés izgalmasabb és feltöltőbb dolgot tudna elképzelni, mint oda-vissza úszni ebben a mederben: Ivan számára lényegtelen, hogy egy-két karcsapást tud csak megtenni míg elér az egyik végébe vagy addig evez amíg már minden izma feljajdul: egyszerűen muszáj mozdulnia, muszáj megtudnia, hogy milyen az, ha még tovább töltekezik.

Félrebiccenti a fejét, hamiskásan mosolyog - Dehogy nem. De hát ha te nem bírod - a szemével nevet csak rád, ahogy a víz felé hátrál, nem fogja neked megtiltani, hogy azt csináld, amit akarsz. Nem mintha lennének szabályok, egyrészt, másrészt meg, ő is utálja, ha mások belepofáznak a dolgaiba, szóval ő igyekszik nem csinálni.
Nem túl jó benne mondjuk, alkalmasint igenis belepofázik abba, kinek mit kellene csinálnia, meg hogyan, főleg, hogy valahova a társadalom tetejére helyezi magát, ahol az embereknek igenis lehet kívánalma azok számára, akiknek lejjebb jutott hely. De mondjuk ez pont nem az a helyzet. Amíg az emberek nem kerülnek a rossz oldalára, belőle sem lesz utálatos boszorkány. Boszorkánynak azért boszorkány marad, van, ami sosem változik.

Vagy egy teljes, vagy netán másfél percig is a víz alatt marad, nyitott szemmel, figyeli ahogy a bujdosó napfénytől hol élénk kékes-zöld alul minden, beleértve a saját bőrét, hol kifakul odalenn az egész világ. Nem mintha ne fázna, hideg kis tűkként szurkálja őt is a víz, legalábbis egy ideig még biztosan, aztán szépen lassan konstans, égető érzéssé simul a bőrére. Talán kellemetlennek kellene éreznie, de egészen hozzászokott, évszaktól függetlenül jár ide, nem azért, mert mazochista lenne (bár hát na, nyilván létezik kellemes fajta fájdalom is a világon), hanem mert szüksége van rá.
Otthon Oroszországban ez sokkal könnyebb volt, végtelen egybefüggő területek, a természet összes csodája karnyújtásnyira volt a legtöbb vidéki dácsától, ahol gyerekkorában megfordult. Ide sem kell olyan messze jönni és szép, szép, persze, de össze sem hasonlítható, mintha az USÁ-nak alig lennének olyan részei, ahova valahogy nem ette oda magát valami mocsok a legközelebbi városból. És más. Egészen mások az illatok, a hangok, a kilátás.
De az energia, ami ilyenkor átjárja, azért épp elég hasonló.

Aztán újra áttöri a vízfelszínt, prüszköl egy picit, mielőtt nagy harapásokkal inná a levegőt, és levakarhatatlan vigyor költözik az arcára - Ne már, miért, mit gondoltál, ezen az állapoton mi segítene? Innen van minden erőnk, akár foglalkozunk vele, akár nem. Lehet, hogy ideig-óráig más is használ felturbózni magad, de ehhez semmi sem fogható - talán furcsán hangzik ez pont tőle, elvégre remekül asszimilálódott a városi élethez, sőt, egyébként szereti a városi életet is, de közben imád boszorkány is lenni. Nagyon. Régen rettentően foglalkoztatta ez az egész, hogy lehet mindig a legjobb formában, hogyan lehet hatalmasabb, mint korábban, honnan jön az ereje, hova megy, amikor úgy érzi, semmi sem oké... hát ide. Pont ide. Minden, amit valaha olvasott, tulajdonképpen ide vezet. Vissza oda, ahol minden elkezdődik.

Nem akar rámutatni arra a tényre, hogy minden bizonnyal azon van, mármint mi másért lenne érdemes élni, ha nem azért, hogy a boldogságot kutassa? Éppen csak abban nem biztos, hogy ez a bizonyos boldogság igazán hol lehetne megtalálható: a mindennapok apró dolgaiban kellene keresnie vagy esetleg magasztosabb eseményekben. Állandó boldogságot keressen vagy csak időleges után kutasson? Egyáltalán mi a boldogság mércéje: egy mosolyt, határtalan jókedv vagy csak szimpla elégedettség? Nem kérdez rá ezekre, mert habár érdekli a véleményed nem biztos abban, hogy ez egy ideális hely és alkalom az ilyenfajta beszélgetésekre.

Inkább máris az úti célotokra koncentrál, a víz hangjára ahogyan átsusog a falevelek között, lágy csobogására, finom fodrozódására és egy kicsit máris úgy érzi, hogy a varázsereje regenerálódik: az ujjai vége egy leheletnyit bizseregni kezd és ettől az érzéstől sosem akarna megszabadulni. - De nem úgy lesz az igazi, ha nem változtatunk a hőmérsékletén? - Nem mintha amúgy minden vágya az lenne, hogy alig pár fokos vízben úszkálhasson, de ha már fel akar töltődni energetikailag, akkor azt mindenképpen jól szeretné csinálni: ha ehhez arra van szükség, hogy fogvacogtatóan hűvös vízben merüljön alá, akkor ő a fogvacogtató vízben alá fog merülni.

Annyira átjárja a hely varázsa, hogy képtelen utánad szaladni, a lépteit ugyan megszaporázza de még így is meglehetősen kényelmes tempóban közelít a forrás felé, a pillantása rád csúszik ahogyan vetkőzni kezdesz, de percek múlva el is szakad rólad. Ne vedd sértésnek de a mindennapokban elég meztelen testet lát maga körül ahhoz, hogy ne akarjon tátott szájjal bámulni. Helyette ő is vetkőzni kezd, a ruháit takaros rendbe hajtogatja egy kőre, ami talán egy kicsit távolabb van a víztől -nem igazán szeretné, hogy a ruhái nedvesek legyenek - és utánad indul. A lábába abban a másodpercben beleüt a hideg ahogyan a vízbe dugja, úgy érzi, hogy menten meg fogy fagyni, esélye sincs annak hogy ő beljebb merészkedjen, de te eddigre már mélyen a vízben vagy ő pedig túl kínosnak érezné most kihátrálni, hát vesz egy nagy levegőt é egy félfejest ugrik helyből, kirázza a hideg, szinte megfagynak az erei, a szíve vadul kezd verni, a bőre szúr, de jól van. Nagyon- nagyon jól van. Felbukkan, a bőréről máris gőz száll fel, a fogai össze-össze akarnak koccanni. - Nem hittem volna, hogy ez amúgy tényleg segíthet, de... - Talán folytatnia sem kell, hiszen biztosan te is érzed milyen felszabadító egy érzés ez.

- Rá kéne jönnöd. Inkább előbb, mint utóbb - ezt mondjuk nem minden iróniától mentesen mondja. A boldogság illékony dolog, és bár biztosan azt képzeli mindenki, akinek nem adatott meg az, ami neki, hogy a helyzete biztos garancia a boldogságra is, a képlet azért nem ilyen egyszerű.
Az esélyei mondjuk kétségtelenül jobbak, mint másoknak, de amikor minden jó karnyújtásnyira van, és minden mindig nagyon jó, egy idő után már semmi sem tűnik igazán jónak, és egyre kevesebb dolog okoz örömöt. Nem csoda, hogy folyton válogatottan hedonista életet él, legalább ott még érik meglepetések - egyre ritkábban, főleg most, hogy nem hagyhatják el a várost -, ott még történnek vérpezsdítő dolgok, de ha meg kellene mondania, mitől lenne örökké boldog, lehet azt mondaná, hogy semmitől. Talán nem is hisz az örök boldogságban. Az nem boldogság lenne, hanem unalom.

Halkan felnevet, csak biccent egyet, most nem fog tovább évődni veled, leginkább csak azért, mert mindjárt odaértek - Ó, naná, ebben az évszakban általában már kurva hideg, télen azért rosszabb. De Ivan, boszorkányok vagyunk, szerintem meg tudjuk oldani, hogy csak annyira legyen hideg, amennyire még kellemes - mondja kitartóan nevetéssel a hangjában. Persze ő nem bánja, elvégre Oroszországban nőtt fel, és azt is szereti, ha egy pillanatig annyira hideg, hogy szinte megijed, megáll a szíve, vagy begörcsöl a lába, nem kap majd levegőt, de aztán az első sokk elmúlik, és utána már nem olyan rossz. Ha meg már igazán fázna, hát tényleg meg tudja oldani, hogy a saját testhőjét magasabbra igazítsa, vagy akár a víz hőfokát, jelen esetben bizonyára célszerűbb lenne az utóbbi, hogy ne csak magán segítsen... de gondolatban előreszaladt.

- Még jó hogy - amikor már látjátok az úticélt, inkább ténylegesen szalad előre, megszaporázza előtted a lépteit, mintha kimondatlan versenybe kezdett volna veled, ki ér oda előbb. De arra azért feltétlenül szakít időt, hogy véletlenül se a víz közelébe kezdje el ledobálni a ruháit, a végén még óvatlanságból beledobná a dzsekit a vízbe, aminek a zsebében a cigik lapulnak, hát azért mégis csak kár lenne. Próbának beledugja a lábujjait, de aztán már gázol is befele. Úgy egy méterig egészen nyugodtan lehet sétálni, aztán mélyül csak hirtelen a... tó? Lehet ezt egyáltalán tónak nevezni? Akárhogy is, hideg, friss, makulátlanul tiszta, szinte tavasz illata van, és olyasfajta energiával tölti fel, ahogy a feje búbjáig elmerül a vízbe, ami össze sem hasonlítható azzal, ahogy egy felhőkarcoló tetején érzi magát az ember a város közepén.

Nem mondja ki amit gondol, mert a végén még sértésnek vennéd. Nem mintha annyira zavarná a dolog, éppen csak semmiképpen nem akar most megbántani amikor te teszel szívességet neki, eleve kedves tőled, hogy befogadtad erre az útra, mint valami kóborló kiskutyát; szóval inkább megtartja magának az összes gondolatát: hogy úgy hitte számodra ez a sodródás ez életritmus, életvitel, egy általad választott cél. Persze látszik is, hogy hozzá képes királykisasszonyként nevelkedtél: az amit te sodródásnak és csapongásnak hiszel Ivan számára a tökéletes élet. Neked valószínűleg sosem kell majd semmi miatt sem aggódnod, míg neki rosszabb helyzetben azt is meg kell gondolnia, hogy hogyan tovább. – Hát nem is tudom. – Rántja meg a vállát. – Nem is tudom, hogy mi tesz igazán boldoggá. – Hazudik, nem tudja eldönteni, hogy mennyire jól: tudja mi tenné boldoggá, vagyis azt, hogy KI tenné boldoggá, de az egész egy veszett ügy és talán ettől sodródik igazán. Ha jobban belegondolna – nem fog – akkor talán látná, hogy minden Nicole hibája, hogy miatta sodródik, mert rá vár, utána epekedik.

– Ha az a rész következne, mindenképpen szólok majd. – Rád kacsint, játékosan, kicsit kihívóan és habár egészen úgy mondja, mintha nem lenne valóság alapja, azért lenyomott egy-két fekvőtámaszt mielőtt elindultatok, csak olyan biztos ami biztos alapon. Persze nehogy azt hidd, hogy pénzt kérne érte, de mivel ide szórakozni jöttök – feltöltődni – nem kérne semmit azért, mert jól mulattok. Amúgy sem biztos benne, hogy köztetek ez működne másként, persze sosem gondolt bele igazán, hogy van-e olyan hogy TI vagy csak te és ő léteztek külön-külön, de nem látja magatokat mint kuncsaft és szolgáltató.

– Jól gondolom, hogy ez a víz borzasztóan hideg lesz? – Jegyzi meg halkan ahogyan a tudata szélén végig csorog a víz, hallja ahogyan a víz utat tör magának, érzi a frissességét, a hideg párának a közlségét, gondolatban már bele is dugta a lábát a forrás vizébe és fel is szisszent, olyan húsz fokosnak saccolná, lehet, hogy még hidegebbnek is. Persze már késő lenne visszakozni meg aztán Ivan előtted nem fog finnyásan kihátrálni a helyzetből, de azért titkon reméli, hogy ez valami titkos termál víz: ha választhatna sokkalta inkább úszna testmeleg, majdhogynem forró vízben, mint olyanban amitől a foga össze-összekoccan.

A vízeséséhez az utat csendben teszi meg, lelkileg készíti fel rá magát, hogy mire vállalkozott, próbálja elképzelni, hogy milyen lesz a víz szurkálása a bőrén, hogy milyen hevesen ver majd a szíve, hogy a szája milyen tempóban kezd majd el lilulni és miközben ezekre gondol próbálja elfogadni a tényt és átfordítani magában pozitív gondolatokká: tulajdonképpen nem is lesz ez olyan vészesen hideg, inkább lesz felüdítő, mint a helyzeten rontó. – Ez azért hihetetlenül szép látvány. – Vallja be neked amint meglátja a kis  vízesést, mély levegőt vesz, szinte érzi ahogyan a Föld energiái áramlanak a testében, a lábujjaitól kéredzkednek felfelé a teste többi pontjába.

Ha most megjegyezné, hogy jó hülye vagy, és azt mondaná, “pedig kellene csinálnod”, akkor már ő is úgy érezné magát, mint valami jóságos, vén boszorkány, a fene hasznos életvezetési tanácsaival, ami nyilván tarthatatlan és nem illik az imázsába, meg hát elég nyilvánvaló megjegyzés is lenne, úgyhogy beéri egy újabb jelentőségteljes pillantással a válla felett. Nem tart hülyének, biztosan tudod, mi lenne erre a képzeletbeli válasz.

- Semmi mást nem csinálok, mint sodródok, még nem vetted észre? - válaszol kérdéssel a kérdésre, némi derűs öniróniával - Csak persze a kettőnk között az a különbség, hogy engem ez boldoggá tesz. Téged meg… hát, nem tudom, nem vagyok benne biztos - azt egy kicsit el is felejti, hogy tulajdonképpen azt nem válaszolta meg, miben is sodródik, de valójában nagyjából mindenben. Semmire nincsenek hosszútávú tervei, csak az ő családjával a háta mögött ez nem igazán probléma, mert mindig lesz tető a feje felett, mindig lesz mit ennie, mindig lesz valaki, aki az első szavára ugrik, szóval egyáltalán semmit sem számít, ha egyik eseményről, egyik emberről, egyik drogról a másikig sodródik, közben sokat vásárol, és folyton másokkal barátkozik.
Közben persze néha mérhetetlenül elunja ezt az egészet és azon gondolkodik, az életben csak kellene lennie valami többnek, valami tartósabbnak, valami izgalmasabbnak, és ezer szerencséje, hogy boszorkány, mert ez az egyetlen dolog, ami némi tudatosságot követel tőle - ezek az alkalmak minden hónapban, a holdciklus, a csend, amivel csak ilyenkor tud nyugodtan szembenézni.

- Semmi gond, hát a végén még azt hinném, nekem kell fizetnem neked ezért a kis kiruccanásért - pedig ugye, ha valaki tartozni fog valakinek a túra végén, az te leszel, véletlenül sem fordítva. Nem mintha végeredményben megvetendőnek tartaná, ha itt és most veletek bármi történne, de kivételesen még benne sincs semmi hátsó szándék, pedig többnyire nem tudná magát ennyire tisztára mosni. Képletesen és szó szerint értve is, mostanra már elér hozzátok a halk csobogás, ahogy egyenetlen sziklákról gördül lefele a víz, inkább sok kis patakban, mint igazi, nagy vízesésként, egészen csiklandozza az ember tudatának a peremét, már ettől a hangtól úgy érzi, új erőre kel bármikor.

Nem lepődik meg igazán a kérdéseden, valószínűleg ő is megkérdezné saját magától ha lehetősége lenne rá, hogy miért nem csinálja öncélúan már ezt az egészet, hogy miért vált a szórakozásból, a tehetségből munka az évek során, de hát megkérdezed te helyette ő pedig egy pillanatra habozik: megpróbáljon hazudni neked és ezáltal megpróbáljon hazudni önmagának is? Mondja azt, hogy néha szokta és nyugodjon bele abba, hogy ez a néha tényleg nagyon-nagyon ritkán fordul elő? Úgy nagyjából soha? Meg aztán mégis hogy hazudjon most neked, amikor megmutatod a kedvenc helyedet?
- Hát már nem igazán. - Vallja be végül mindenféle szégyenérzet nélkül, van úgy, hogy az ember elszokik dolgoktól, hogy az életéből eltűnnek bizonyos szokások egyik pillanatról a másikra. - Tudom, csak egyszerűen nem megy. - Rántja meg a vállát újfent, egy olyan kár is erőltetni a dolgot rántással, de nehogy azt hidd, hogy nem gondolkozik tovább ezen az egészen, felírja a képzeletbeli listájára: majd ha egyszer lesz ideje, ha helyrehozta a varázserejét, na akkor fog egyet öncélúan is táncolni. - És te Nia, szeretsz valamiben sodródni? -
Nem feltétlenül tudná megmondani, hogy te az a fajta ember vagy-e akinek az élete sodródásmentes, vagy ugyan olyan vagy mint ő?

A mosolya kiszélesedik a kérdésedre, pillantása méricskélve kúszik végig rajtad, mintha úgy gondolná, hogy te ilyen álnok dolgokat csak éjszaka művelsz, amikor még csak folt sem eshet a neveden. - Hát este az igazi, nem? - Belemegy a játékba, mintha tudná, hogy mikor a legideálisabb véráldozatot előrántani és átadni a természetnek, pedig még csak ötlete sincs, hogy egyáltalán csinálják-e még a boszorkányok, hogy több energiát és erőt gyűjtsenek.

Felszalad a szemöldöke. - Milyen kár, pedig azt hittem, hogy az ilyen dolgok miatta történnek. - Finoman gúnyolódik veled, ha tudnád hány meztelen testet látott már az elmúlt években, akkor valószínűleg az eszedbe sem jutna, hogy még egy látványa bárminemű izgalommal tölti el, már talán azt is meg merné kockáztatni, hogy a meztelen testek látványa egy pillanatra sem tűnnek fel neki igazán, lassacskán feltűnőbb lesz embereket ruhában látnia, mint anélkül. - De akkor még véletlenül se hidd azt, hogy miattad vetkőzöm majd le. - Hamis mosolyt villant ahogyan követ, árnyékként ragaszkodik hozzád, nem mintha attól félne, hogy elhagynád.

- És csinálod még? Mármint a táncot, táncolsz még így, vagy csak akkor, ha pénzt kereshetsz vele? - nem szokták sosem azzal vádolni, hogy különösebben finomkodna, még azokkal sem szokott, akiket egyébként kedvel, szóval téged miért kímélne? Egyébként is azt gondolja, elviseled, kibírod, miért ne bírnád, ha meg nem pont vele akarnál beszélgetni bizonyos dolgokról, éppenséggel nem kényszerít rá. Persze szarabb lenne, ha néma csendben kellene kutyagolnotok, de ahhoz képest, hogy többnyire egyedül jön ide, az sem annyira nagy különbség, hogy aggódnia kellene, esetleg megbánt, vagy átlép egy bizonyos határt.
Biztosan nincs még a közelében sem.
- Mert csinálnod kellene. Ha boldoggá tesz - nyilván az ő világában ez tud ilyen fekete-fehér lenni, neki nem igazán kell aggódnia, hogy valamikor, valamiért ne csinálhatná azt, amit szeretne. Ha valami az útjában áll, az maximum önmaga, meg mondjuk ilyen apróságok, mint kibaszott város lezárások...

Halkan, kissé sunyin felnevet, ahogy utat tör magatoknak a kevésbé kitaposott ösvényen, és ha az az illúziód támadna, hogy a bokrok, magasabbra nőtt fűfélék csiklandozó ágai, szálai, mintha direkt utat nyitnának nektek, csak úgy, maguktól, akkor nem tévednél. Persze az, hogy maguktól, túlzás, meglehet, hogy ő csinálja.
- Miért, nappal nem lehet véráldozatot bemutatni? - néz is rád hátra a válla felett kacér mosollyal, kicsit sem fenyegetően, meg sem próbál úgy tenni, mintha valami rosszban sántikálna, csak évődik, mint egy könnyed emlékeztető, hogy azért nem feltétlenül jár jól az, aki éppen benne találna bízni. Bár lehet, hogy egy véráldozatig még ő sem menne el. Bár persze attól függ, mit kapna az áldozatért... mindennek megvan az ára, amit megéri megfizetni, kétsége sem fér hozzá, hogy létezhet valami, amiért hajlandó lenne feláldozni valaki más életét. Főleg, ha lehet valaki másé, és nem a sajátját kell.

- Innen nincs már messze egyébként. És előre szólok, nem a te kedvedért fogok levetkőzni, de szoktam egyet úszni a vízesés felé. Én javasolnám, hogy fontold meg a csatlakozást - folytatja ugyanabban a stílusban, épp csak visszafordul előre, noha valószínűleg meg tudná tenni ezt az utat már csukott szemmel is, másfajta érzékekre támaszkodva, mint a látása.

Vet rád egy olyan mindenes mosolyt, mintha ebből a mosolyból értened kellene, hogy tulajdonképpen Ivan egész élete egy nagy sodródás ő meg nem tud mást tenni, csak fadarabként víz felszíneken hagyni, hogy a folyók elvigyék jó messzire.

Nem is tudja, hogy mit mondjon neked: Nicoleról nem beszélhet neked, a kuncsaftjait titokként kell megőriznie, meg aztán ha beszélhetne is róla, Nicolet még tőled is sajnálná, nem akarná megosztani veled a kapcsolatotok minden rejtett frázisát, nem akarná, hogy te nyisd fel a szemét arról milyen elképzelt világba is szővi bele kettősüket. Azt sem akarja, hogy megtudd az élete mennyire függ A NŐTŐL - így, csupa nagybetűvel - hogy mennyire alárendeli magát neki, hogy mennyire az élteti, hogy újabb délutánt tölthessen el vele, úgyhogy arra gondol, hogy a maradék időben akkor sodródik igazán. A hetekkel, a napokkal és az órákkal. Minden jelentéktelennek és halványnak tűnik, minden múlandóvá és értéktelenné fokozódik hozzá képest, a vele eltöltött időhöz mérve.

Nehéz bármi kézzelfoghatót mondania, nehéz bármit mondania amiben ténylegesen szeret sodródni, ha most lenne hozzá elég affinitása, megpróbálna meggyőzni, hogy csak olyan dolgokat képes az ember szeretni, amit ő maga választ, hogy a belekényszerült helyzeteket csak elviselni képes s minthogy ő beleerőszakolódott ebbe a sodródás dologba, aligha kedvelheti. Szusszan egyet, mert ezt sem oszthatja meg veled, ahhoz túl kevés információval szolgálhatna, hogy megértsd az álláspontját úgyhogy csak találomra próbál keresni valamit amiben sodródni nem olyan elviselhetetlen nehézség. - A táncot mondanám. - Vesz egy mély levegőt, már kezd egészen erdő és természet illat lenni. - De nem azt a fajtát amit a klubban kell előadni, nem ezt az érzéki, csábítós fajtát. - Megrázza a fejét. - Hanem azt, ami igazi művészet, amivel kiadhatsz magadból minden gondot, minden érzelmet. Tudod gyerekkoromban semmi sem volt állandó körülöttem, mindig minden csak elvitt valamerre, magával sodort, ha úgy tetszik, de a tánc mindig egy biztos pont volt az életemben. - Valahogyan mindig úgy keveredett, hogy jelen legyen az életében, hogy szóljon zene ő pedig megmozdulhasson egy-egy ütemre.

- Ha este lenne kicsit azt hinném, hogy véráldozatnak hozol magaddal. - Neveti el magát ahogyan letereled a jól kitaposott ösvény biztonságot sejtető útvonaláról de nem ellenkezik, lépteit elirányítja arrafelé amerre te mutatsz.

Lehet el sem hinnéd, de a sodródást ő is ismeri, pont mostanság hajlamos rá - az életének mindig fontos része volt a jövés-menés, de hát egy idő után hova jöjjön-menjen ezen az istenverte városon belül? Megőrjíti a bezártság, még ha a falai ilyen láthatatlanok is, még ha nem zárulnak igazán köré és nem korlátozzák nagyjából semmiben, amit szeretne. De mégis zavarja, folyton ott motoszkál a tudata peremén és valahányszor igazán rá gondol, ideges lesz.
Ideges lesz és csak sodródik, alkoholba, droga, fűbe, más emberekbe... de aztán egy ponton túlmegy, néha úgy tűnik, egy visszafordíthatatlan ponton és idegesebb lesz a saját viselkedésétől és tehetetlenségétől, semhogy végleg elhagyja magát.
Talán ez az, ami belőled hiányzik. De azért ezt igazán nem fogja megosztani veled.

- Mesélj valami érdekeset, amiben így szeretsz sodródni - kéri inkább hamiskás mosollyal, hát ismer már téged annyira, hogy tudja, azért nem kell igazán sajnálnia. Lehet, hogy mágikus szempontból elhanyagolod magadat, de tudja, hogy azért, mert kevéssé van rá szükséged, és épp elég élvezetesen el tudod tölteni a napjaidat anélkül is, hogy varázsolnod kelljen. Bár érvelhetne azzal is, hogy varázslattal még ennél is élvezetesebbre fűszerezhetnéd ugyanazokat a napjaidat.

- Itt letérünk - szól aztán közbe ott, ahol el kell hagynotok a kitaposott túra ösvényt, azért, hogy levághassátok az utat a hegytetőre. Nem hegyet akar mászni, arra talán rá sem lehetne venni soha, nem ambícióból jön ki ide, de a szép helyeket kimondottan szereti és hát tud itt egyet, amihez csak mérsékelten kell kiköpnötök a tüdőtöket is. Innen legalább már csak lankásan vezet az út az erdőn keresztül, amíg nem értek el az ő hegyoldalba rejtett, idilli kis helyére.

Nem akar még egyszer rád kontrázni, hogy még jól van, elvégre mindketten jól tudjátok, hogy vagy kidől pár nap múlva és igazi dögrovásra kerül, vagy helyre hozza magát és amint mindketten látjátok, itt van. Érzi már ő is, hogy nagyon peremvidékre került ezzel az egésszel, hogy éppen kiaknázza a mágia lehetőségeit, hogy akár vehetné úgy is, hogy éppen haldoklik, de hát Ivan sosem volt az az alkat, aki ezt teljesen komolyan vette volna, az erejét is mindig olyan felelőtlenül használta, ritkán tartalékolt, nehéz varázslatokat is végzett, az időben meg kénye-kedve szerint ugrált nem törődve a következményekkel. A teste amúgy is szét van használva, nem hiszi, hogy kifejezetten rosszabb lenne az erejétől megfosztva, fájdalomtól fetrengeni.

- Lehet. - Egyezik bele és ő is megrántja a vállát, mert hát most erre tényleg nem tud semmit sem mondani azon kívül, hogy igazad van. Minden bizonnyal elbaszta, nem most, nem tegnap, de még csak nem is egy hete, vagy pár havonta, hanem már évekkel ezelőtt. Ha vissza szeretné zongorázni a dolgot, akkor valamikorra oda datálná ezt az időpontot, amikor fogta magát és ott hagyta az anyját meg az öccsét abban a mocskos hotelszobában, mert elege volt az izzadságfoltos lepedőkből meg a kamion sofőrökből, a napról-napra élésből. Nem mintha most annyival jobb lenne a helyzet, persze nem él napról-napra, de azért hotelszobákba fizetik be, kamionosok helyett pedig gazdag emberekkel kell megosztania az életét.

- De mostanában ritkán érzem úgy, hogy tudnám ezt másképpen is csinálni. - Nem panaszkodik, sosem tenné: ha máshogyan élte volna az életét, akkor sosem találkozott volna Nicole-lal. - Csak úgy sodródik minden, én meg csak sodródom a mindennel. - Egyszerűbb, mint kiszakadni belőle, egyszerűbb, mint ellent mondani a mindennapok húzóerejének, ellenállni és kitörni a burokból.

Folyékonyan beszéli a “ne-is-mondd” pillantások a nyelvét, pont olyan jól, mint a “fúj-ne”, az “akarom”, meg a “kopj le” pillantások nyelvét, bár meglehet, egyiket másokat jobban használja,  mint amilyen jól érti. Te most inkább egy “jaj, fiú”-fajta pillantást kapsz, lehet nem lennél boldog, ha tudnád, most épp egy kicsit úgy gondol rád, mint valami jótékonysági-esetre, nem mintha egyébiránt lenézne, mert maximum a hülyéket nézi le, meg az unalmas embereket, de azért mégis úgy gondolja, mekkora szerencséd van, hogy elhozott magával. Mással nem is jártál volna ilyen jól, hát vele móka és kacagás minden, lehet van is a zsebében két megtekert spangli, amire nem vonatkozott a “hagyj mindent a kocsiban” felkiáltás, hogy kicsit könnyebben váljatok majd eggyé a természettel.
Lényeg a lényeg: élvezni fogod.

- Ja, még - mondja vissza az általad is gyakran használt szót, ennyi idő után már tényleg csak napok kérdése, hogy úgy rendesen kidőlj, aztán akkor no more cuki fiú a színpadon, no more jól fizető ügyfelek. Bár tutira van egy csomó arc, aki bukik arra is, ha állatira szét vagy esve, de ő a maga részéről mindig is inkább az életre való embereket kedvelte. Főleg, hogy ő azért nem mindig érzi magát életrevalónak, néha csak egyik pohár bort issza a másik után, majd lefolyik a kanapéról, vagy ha a szoba már megfordult körülötte párszor, le is folyik. Olykor őt is emlékeztetnie kell valakinek, hogy szedje már össze magát. Ehhez kellenek az életrevaló emberek.

Megvonja a vállát - Megszoktad, hogy ez van, gondolom. Lehet már elképzelni sem tudod, hogy jobb is lehetnél, ha nem így tolnád - olyan ez, mint amikor túl régóta szedsz egy gyógyszert, már fel sem tűnnek a mellékhatások, aztán ha sikerülne leállnod vele, hirtelen meglepődnél, hogy mi a fasz volt veled eddig. Valahogy így képzeli a te állapotodat is, de persze sosem hajlandó magán kívül még másokért is felelősséget vállalni, szóval nem különösebben akar megtéríteni, inkább figyeli helyetted is, merre mentek, a hegymenet ellenére is jólesően nagyokat szippant a hegyi levegőből, már most is jobban érzi magát, mint odalenn a kocsiban.

Vet rád egy olyan 'ne-is-mondd' pillantást, amitől nem kell megszólalnia, elvégre tudja, hogy tudod, hogy mi lenne erre a válasza, minden valamire való boszorkány tudja, hogy az ember egy idő után fizikai és lelki fájdalmat is képes érezni, ha a varázsereje nincs jól, olyan ez, mint egy nagyon durva másnap, hidegrázással, fejfájással, nehézláb érzéssel, mintha az ember szabályosan haldokolna. Persze Ivan annyira még nem merítette ki a varázserejét, hogy ezt az állapotot kelljen elérnie, de azért ahhoz már kezd elég rosszul lenni, hogy ne érezze jól magát a saját bőrében.

- Hát jól biztosan nem vagyok. - Mondja ki az amúgy is egyértelműt, folyton fáradtnak érzi magát, nem tud eleget aludni, úgy érzi idegen a saját bőrében, egy betolakodó. - De még olyan nagyon nem érzem szarul magamat, még tudok menni, nem vagyok lázas és nem érzem úgy magamat, mint akit az előbb vertek agyon. - Nem magát mentegeti inkább csak jelzi, hogy tulajdonképpen még nem volt olyan felelőtlen, mint amilyennek első blikkre tűnik, még összetartja saját magát, még képes arra, hogy éljen, mozogjon, lélegezzen.

- Hát azt hiszem te csinálod jól. - Ha lenne ideje - és tudja persze, hogy ez idétlen kifogás, az embernek arra van ideje, amire szán állítólag, bár ezzel sosem értett egyet igazán - akkor minden bizonnyal ő is kijárna a természetbe havonta vagy legalább hat hetente, de Ivannak elég kevés ideje van, ami azt illeti. A napirendje felborult, délutántól egészen a hajnali órákig a Nymphben tölti minden idejét, ha új koreográfiát próbálnak, akkor délre jár, a maradék idejében alszik, ügyeket intéz és életben tartja saját magát. Muszáj edzenije és rendben tartania  a testét, hogy kelendő legyen, muszáj ennie, muszáj takarítania, muszáj pihennie is. - De én nem emlékszem olyan időszakra az életemből, amikor rendszeresen tudtam volna kijárni, talán ezért nem is érint olyan szarul ekkora kihagyás. Mármint már rég ki kellett volna hullania a hajamnak vagy a fogaimnak vagy valami hasonló. - Fintorodik el, ezt nyilván nem engedheti meg magának, ezért is van itt, éppen most, éppen veled.

Jobb is, ha nem aggódsz, tele tud lenni a töke azzal, ha aggódnak érte. Szerinte az aggódás csak az udvarias kifejezése annak, ha az emberek elkezdenek igényt formálni rád és ettől azt hiszik, megmondhatják, mit csinálj. Amikor az anyja azt mondja “jaj, úgy aggódom érted”, akkor valójában azt mondja, “nem tetszik, hogy ennyit eljársz éjszaka egyedül”, és a két dolognak éppenséggel köze sincs egymáshoz. Nem olyan köze, amit értékelni tudna. Érte csak ne aggódjon senki, neki csak ne mondja meg senki, mit csinálhat, mikor és kivel. Legalább azóta, hogy nagykorú lett, már joga is van ilyeneket hangosan is kimondani.

- Baszki, Murray, az nagyon sok - szinte felszisszen, hát ő bele is döglene, ha fél évig nem jönne el ide, vagy nem menne valami zöldövezetbe. Érti persze a csábítását számtalan városi örömnek, hosszútávon bizonyára nem tudna csak a természet lágy ölén megélni, hiányozna neki a pezsgés, meg még az a rengeteg káros dolog is, amit éjszakánként magához vesz, de erről sem tudna sokáig lemondani. Kell lennie valami finom egyensúlynak, de persze ezt már nem hangoztatja, joggal nevetné ki mindenki - elvégre a túlzások koronázatlan királynője is lehetne.

- És nem vagy ettől szarul? Mármint… érted, fizikailag szarul? Meg mondjuk mentálisan is. Ha túl sokáig nem töltődöm fel én úgy érzem, semmire nem vagyok képes, semmit sem tudok megcsinálni, és kevés dolgot utálok jobban, mintha úgy érzem, valamit nem tudok megcsinálni, amit akarok - nem nagyon finomkodik, beszélhetne kevésbé degradálóan, hogy ne érezd úgy, mintha most nevezett volna bénának vagy inkompetensnek. Tulajdonképpen nem is téged sérteget, szerinte csak tényeket sorol arról, ő miért jár ki ide, miért vesz egyedül a nyakába hegyeket, erdőket, végtelen mezőket, miért pancsol folyókban, vízesésekben meztelenül, miért éjszakázik néha nyáron a csillagos ég alatt; és ne aggódj, nem helyteleníti az életviteledet, ítéletet is csak így mond, általánosságban, ha nem akarod, majd úgysem veszed magadra.

- Én legalább havonta egyszer kiszakadok egy kicsit. Muszáj. Nem bírom, ha nem. Nem azt mondom, hogy néha nem marad el, de néha gyakrabban is jövök, nyáron imádok kinn lenni - mert hát mennyivel jobb itt olyankor, mint a bűzösen füstölgő városban? Meg egyébként sem kell ennek magányos zarándok-dolognak lennie, ha ahhoz lenne kedve, hát hozna magával valakit, akivel biztosan remekül el tudna szórakozni.

Felszusszanva nevet fel, bejön neki az, hogy ilyen vagy, mert Ivan is pont ilyen: tisztában van azzal, hogy az arca felejthető, a szemei talán egy kicsit kékebbek az átlagnál, de nincs semmilyen markáns vonása, nincs kiugró állkapcsa vagy szögletes orra, nincsen rajzolt szemöldöke, hússzú, lányos pillái, a fogai fehérek, a mosolya tud lehengerlő lenni, de a teste az, ami majd az eszedbe jut átvirrasztott éjszakákon. Az ahogyan az izomrostokra simul a bőre, ahogyan a szőrszálai növekednek, ahogyan képes bánni a testével. Szereti tehát, hogy ilyen vagy, ilyen öntudatos, ilyen magabiztos, Ivan sosem kedvelte igazán azokat, akik hebegve-habogva játszották a szentet, akik azt hazudták, hogy nem csinálnak fekvőtámaszokat, miközben egész nap a teremben voltak, akik azt mondták, hogy egy hete nem mostak hajat, pedig két napja dörzsölték a fejbőrüket a zuhany alatt. - Ó, hát egyáltalán nem aggódom. - Vigyorodik el teleszájjal. Amúgy is lebegtetett volna, el ne hidd, hogy képes lett volna egészen addig a bizonyos pontig a hátán vagy a karjában cipelni.

- Huhhh... - Sóhajt fel kicsit szégyenkezve, hosszú-hosszú ideje nem csinált semmi ilyesmit, olyan nagyon hosszú ideje, hogy úgy érzi tele van salak anyaggal, hogy lassan kiapad a varázsereje vagy ami még rosszabb, el is tűnik. - Fél éve, kicsivel több ideje. - Bizonytalanodik el érezhetően, hiszen nem tudja mikor volt utoljára ilyen úton, az idejét és az érzékszerveit annyira lekötötte Nicole és a jelenlegi élete, hogy elfelejtkezett közben önmagáról.

- Eléggé elhanyagoltam ezt, nem is nagyon akarok rá mentséget keresni. -Úgyhogy jól gondolod, képtelen lenne most izgalmas, hatalmas varázslatokat végrehajtani, még magát megvédeni is nehézkes lenne számára annyira el és kihasználódott belőle minden. - És te? Gondolom jóval sűrűbben, mint én. - Nem tudna tippelni, ha tippelnie kellene, abban viszont nagyon is biztos, hogy legalább kétszer többször csináltad az elmúlt fél év alatt, mint ő.

- Kéhééérlek, te járnál a legjobban, ha ezt a testet bárhova cipelhetnéd - kontrázik rád könnyedén, közben úgy húzza ki magát, és szegi fel az állát, hogy senki sem kételkedhetne abban, ő teljesen elégedett minden apró kis porcikájával, és azt gondolja, azok pont annyira tökéletesek, amennyire csak a természet képes tökéleteset teremteni. Ha valaha arra lenne szüksége, hogy mások a hátukra kapják, az minimum a málhás lónak lenne megtiszteltetés. Jelen esetben neked. Nem hogy kár lenne...
- De tudod, boldogulni szoktam bármiféle kíséret nélkül - ezer éve jár ide (jó, azóta, hogy jogsija van, de az majdnem ugyanaz), ha nem boldogulna, hát akkor nem ide járna, de azért alapvetően is sokkal kevésbé életképtelen, mint ahogy azt az emberek a gazdag lányokról feltételezni szokták.

Bizonyos dolgokat szeret maga intézni, és ez is pont egy ilyen dolog. Nem mintha ne lenne tele a családja boszorkányokkal, de náluk nem divat semmiféle szertartás, vagy bármi, ami azt feltételezné, van bármi, amit jobban tisztelnek a pénznél, a vodkánál és az anyaországnál.
Ő a maga részéről - noha nagyon szereti a pénzt, a vodkát és Oroszországot is - legalább ennyire szeret boszorkány lenni, szereti a hatalmát, szereti, hogy különlegesebb egy átlag embernél és mivel rendszerint rengeteg ideje van, éppenséggel ráér ilyen játékokra, mint kijönni a természet lágy ölére, hogy ápolja ezeket a gyökereket.
Ha a családja nem vigyáz, a végén még mindegyikük nyakára nő...

Van időtök éppenséggel kicsit húzni is egymást, de azért hamar irányba áll, pont ott kezdődik a keskeny, egyelőre kényelmesen emelkedő ösvény, ahol leparkoltatok, egy ideig csak követni kell, aztán meg ő pontosan tudja már, hol fogtok lekanyarodni róla.
- Lefele pedig szinte repülni fogunk, majd meglátod. Mikor is csináltál ilyesmit utoljára? - nem ítélkezik ugyan, de ő pontosan érzi magán annak jeleit mindig, ha túl régóta nem hagyta el a várost, a betondzsungelt, egy idő után már nem a pörgés, nem a bulik, nem a mesterséges fények éltetik, hanem elkezdik lehúzni, mintha végtelenül fáradt lenne... undorító érzés.

Nem nagyon akarja bevallani neked, hogy nincs is nagyon miért magával vinnie a telefonját, instagramon aktív szinte egyedül csak, oda tölt fel napi két-három posztot a privát üzenetekre viszont nem válaszol. Tindere nincs, elég emberrel hozza össze az élet ahhoz, hogy ne kelljen még annál is több alkalmi partnerért küzdenie: a Nymph tökéletes terep arra, hogy a pénz utáni vágyán egy kis idegenekkel való szex segítsen. Ivan amúgy is inkább az a típus, akit üzenetekkel nehezen lehet elérni, hívnod kell, ha akarsz tőle valamit, máskülönben nincs ideje arra, hogy hosszú üzeneteket pötyögjön be miközben új mozdulatokat tanul vagy szőrtelenít.

Azért lenémítja a telefonját és a tied mellé dobja, nem akarja megmondani neked, de úgy gondolja a spirituális utazásokon nem ez fog segíteni vagy éppenséggel rontani, de nem akar paraszt lenni,  kedves tőled, hogy magaddal hoztad pedig látta rajtad, hogy nem igazán van hozzá kedved, csak hát őt épp ez kicsit sem érdekelte, mesterien űzi már ezt: bármikor eltekint attól a ténytől, hogy nem szívesen látott vendég.

- Ne aggódj, bírni fogom!- Vigyorodik el egészen magabiztosan, hiába nem néznéd ki belőle Ivan jól karbantartott, fitt férfi, aki most is túrabakancsot vett meg melegítő nadrágot és polar felsőt bár úgy tippelné, hogy mire felértek majd a tisztásra - tisztást mondtál, ugye? - egészen ki fog melegedni. - Remélem, hogy te sem csak jól nézel ki. Vétek lenne, ha a hátamon kellene, hogy felcipeljelek. - Forgatja meg a szemeit incselkedve ahogyan utánad indul, a nyomodba szegődik, felveszi a tempód, a hátára dobja a hátizsákját, víz van benne meg egy kis édes keksz és vesz egy mély levegőt. Szüksége van erre a megtisztulásra.

Elég messze állítja meg a kocsit onnan, ahova tartotok, de hát bassza meg, pont ez a lényeg. Semmi mesterséges, semmi oda nem illő, még a telefonját is itt fogja hagyni a kesztyűtartóban és meglehet, kiherél, ha nem jársz el úgy, mint ő. Nem azért hozott magával, hogy belerondíts a napba, ezeknek a dolgoknak megvan a maga rendje és menete, még az ő életében is, pedig biztosan azt gondolod, nála ilyesmi nem létezik, elvégre a szabályok szót már csak elvből sem ismeri, vagy alkalmazza. De az feltétlenül szórakoztatja, ha most majd többszörösen meglepődsz, bár önmagában meglepő az is, hogy épp te vagy itt.

Ki gondolta volna, hogy majd pont a te kedvedért tesz kivételt, amikor többnyire ilyenkor szeret egyedül lenni, egyedül ezek olyan alkalmak, ahol nem hogy nem bánja, ha egyedül van, de még élvezi is. Van ebben az egészben valami intim, már nem közte és mások közt, hanem közte és saját maga között, aközött, aminek született, ami az öröksége, elvitathatatlan jogossággal.

- Bizony, cica fiú - feleli kurtán, nem csak leállítja a motort, de már kapcsolja is ki az övet, hátratekereg a táskájáért, amibe elsüllyeszti a kulcsot, ajakbalzsamot turkál ki, amit ráérősen maszatol a szájára, aztán előveszi a telefonját és kikapcsolja - Hagyj itt mindent, oké? - szuggerálva néz rád, tőle némileg szokatlan komolysággal, bár nem mentesen a rá jellemző játékos meggyőzéstől, át is nyúl rajtad, hogy kinyissa a kesztyűtartót, beledobja az elsüketült telefont, várja, hogy kövesd a példáját, a táskája az ülés alatt végzi.

Nem fél, hogy eltévedtek, vagy hogy valaki elviszi a kocsit, kívülről majd bezárjátok egy kis ráhatással, pont így ki is nyithatjátok, és ezerszer járt már erre, nem pont most fogja elfelejteni az utat a hegyoldal kis vízeséséhez, meg vissza. Talán nem gondolná róla senki, de rajong a boszorkányság régi, rituális hagyományaiért, sosem tudta, milyen lehet egy igazi kovenben élni, de valahogy pont így képzeli - a természet lágy ölén, bájos, fehér ruhákban, virágkoszorúval, mámorító föld-szaggal, örökzöld tűlevelekből vetett ágyon, ősi dallamokra vonaglással.
- Készen állsz? - aztán kérdez, de már száll is ki a kocsiból, a derekáról leoldja a dzsekijét, lenge ruhácskája felé kanyarítja, legalább addig, amíg a sétától felmelegszik - elvégre egy ideig felfele fogtok caplatni - Remélem, nem csak úgy nézel ki, mint aki jó kondiban van, hanem tényleg jó kondiban vagy.

Nem is tudja, hogy mikor szakadt már ki utoljára a Nymph folyton telített VIP szobái és plüss puffjai közül. Persze, ha teljesen őszinte szeretne lenni, igazából szinte sosem próbált meg kiszakadni a Nymph bőrfoteljei meg alkoholpárás levegője közül, mert nem tudta volna, hogy valójában mit is kezdhetne magával, barátai nem igazán voltak, és ha esetleg nem táncolt vagy pénzt számolt, egyszóval nem a bárban töltötte a szabadidejét, akkor hajlamos volt Nicole-ra gondolni, elképzelni őt magának, visszaidézni az elmúlt időszak forró éjszakáit, azt ahogyan a testére feszült a ruhája, ahogyan vele cicázott. Nézd meg, még most is erre gondol éppenséggel, amikor veled van és még csak rosszul sem érzi magát tőle.
- Akkor gondolom innen gyalog megyünk tovább. - Zuhan vissza a valóságba, melléd, az autó kényelmes ülésére, elhagyja Nicolet, sajog is érte a szíve, ketté is hasad a lelke, mert még egy kicsit szeretett volna rágondolni, vele álmodozni, szőke hajszálat találni a melegítőnadrágján vagy a széldzsekije susogós anyagán, de ahogyan megállt a motor hirtelenjében mintha a képzelgéseinek is véget vetett volna.
Nyújtózkodik egy kicsit mielőtt az övkapcsolóhoz nyúl, hogy lenyomja a gombot és kikattintsa a csatot a helyéről.
Ezer éve nem csinált semmi ilyesmit, nem emlékszik, hogy járt volna erdőben azóta, mióta megismerte Nicolet, mióta nem tud másra gondolni csak rá, úgy érzi minden ereje elszívódik, azt persze nem merné gondolni, hogy Nicole lenne a hibás, elvégre az a nő semmiről sem tehet, de akárhogyan is legyen, szüksége van arra, hogy helyre tegyen magában dolgokat, mielőtt még arra eszmélne, hogy minden varázslat ami benne élt, hirtelen köddé vált.