pártállásom: szimpatizáns

– Úristen, megint bepisilt! Megint bepisilt!
A néni – néninek kellett szólítaniuk, nem tűrte meg sem a Nancyt, sem pedig a Mrs. Nightingale-t – dobogó léptekkel viharzott fel a lépcsőn. Túlságosan nagy volt ez a ház neki és Mr. Whittakernek – a néhai Mr. Nightingale-nek Mr. Whittaker a néni elmondása szerint is csupán halvány, olcsó másolata volt, de legalább tudja, hogy kell bánni a szerszámával, amiből a gyerekek arra következtettek, hogy Mr. Whittaker amolyan ezermester lehetett, bár ehhez képest soha semmi sem működött abban a túlságosan nagy házban –, minden bizonnyal azért is töltötték meg a gyámhatóság által elkobzott vagy éppen magukra hagyott gyerekekkel, hogy
Nos, nem, nem azért, hogy gyereknevetés töltse meg a házat, hanem mert az állam általában jobban fizetett, mint amennyit az általuk kidolgozott rendszer alapján érdemes volt azokra a kis férgekre költeni.
Kivéve, persze---
– Malvin! Malvin, ez az átkozott...
Itt olyan szavak következtek, amiket az anyja által csak Candice-nek nevezett kislány nem ismert. Tulajdonképpen csak akkor világosították fel, hogy hivatalosan Nicole Rhodesként jegyezték be, amikor az állam – vagy, ahogy sokáig gondolt rá magában: az Állam – elvette az anyjától, amikor Evelynt börtönbüntetésre ítélték. Anyakönyvi kivonata ugyan nem volt, ahogy papírjai sem, hát mindent megtett, hogy Candice maradhasson, ha már mindaddig Candice-k élt, de végül maradt Nicole Rhodes, és hát, nos, a kis húgyos.
A néni megrángatta a haját, kinyitotta az összes ablakot – márciushoz képes hideg volt, a többi gyerek az orrát befogva sápítozott –, aztán már dobogott is vissza Mr. Whittakerhez. Eltelt úgy húsz perc, mire az egyik fekete hajú, kormos arcú kislány a szeméttel teli kertben hozzávágott egy követ a kis húgyoshoz, és azt mondta neki, hogy kihallgatta a nénit és Mr. Whittakert, és Nicole-t el fogják küldeni, mert az Állam nem küld annyi pénzt, hogy megérje itt tartani. Fél füllel pedig úgy hallotta, hogy őt is ugyanúgy börtönbe fogják küldeni, mint az anyját, valami messzi helyre, ahová csak vonattal lehet eljutni, és ahol már senkit sem zavarhat, hogy minden este összevizeli a közös matracot.

[...]

I.
Ráfogott a vékony csuklójára, ő pedig egész testében összerezzent. Az anyja ujjai húsosabbnak tűntek, mint amikor elszakították őket egymástól, ehhez képest mindvégig arra panaszkodott, hogy mennyire hideg van, hogy mennyire éheztetik, hogy mennyire mocskos az egész világ.
Szinte segélykérően pillantott az őrökre, de persze az anyja észrevette – mindent észrevett, korábban is megvolt ez a tulajdonsága, nyilván azért volt képes pusztán piti zsebtolvajlásból fenntartani a lakását, folyton azt hajtogatta, hogy jó szeme van a dolgokhoz, ehhez képest a jó szemét most úgy villogtatta a látogatókra, az őrökre, a többi elítéltre és a tulajdon lányára is, mint az éhes kutyák szokták, a fehérje túlságosan is szürke volt, túlságosan is sárga, a lány pedig, akinek most már Candice Rhodesként kellett élnie, szeretett volna minél, de minél messzebb kerülni tőle.
A gyámügyesek autójában végighányta a hazafelé vezető utat, mert túlságosan is sok energiájába került megállni sírás nélkül, ahogy az anyja a fülébe suttogja, hogy legközelebb hozzon pénzt vagy drogot, különben a külvilágban lévő ismerősei, akik nagyon veszélyes emberek, meg fogják fojtani álmában. Csak úton hazafelé jutott eszébe, két hányás között, hogy akkor az anyja igazán megkérhetné a nagyon veszélyes embereket is, hogy hozzanak neki pénzt vagy drogot. Neki ugyanis egyikhez sem volt hozzáférése.

[...]

Adamsék kifejezetten rendes emberek voltak, Mr. Adams ismertette meg vele a főzés szeretetét. Mrs. Adams igazi polihisztor volt, festett, fényképezett, írt, és bár valamennyi ezekből is ragadt az immár Nicole Rhodesként ismert lányra – ne hívjatok Nicole-nak, Candice vagyok –, sokkal inkább lekötötte, hogy melyik levesbe való igazán a babérlevél, hogy mi kell ahhoz, hogy az ember a kertjében is sáfrányt termeszthessen, hogy melyik kés való filézésre, és melyikkel kell felvágni a steaket.
Adamsék kifejezetten rendes emberek voltak, és már nagyon, nagyon régóta szerettek volna örökbe fogadni egy gyereket: Mrs. Adams ugyan nem egy nyolcéves forma lányra vágyott, hanem csecsemőre, de Mr. Adamsnek – ahogy ő mondogatta – jó szeme volt a dolgokhoz, és jó szeme volt ahhoz is, hogy kiből lehet valaki, hogy kiben lapulnak nagy lehetőségek, hogy ki tartogat igazi meglepetést a világnak.
Mr. Adams szemébe könnyek gyűltek, amikor a Nicole Rhodesként ismert lány felgyújtotta a vidéki házukat, és bennégtek a száraz babérlevelek, bennégtek Mrs. Adams festményei, fényképei, gépírással gondosan lejegyzett oldalai, és bár tudta, pontosan tudta, hogy az az átkozott, kígyó anyja beszélhette tele valamivel a kislány fejét, amikor utoljára magához ölelte, az is világossá vált számára, hogy ez volt az első és utolsó igazi menedék az életében. Mégis kénytelenek voltak elengedni.

[...]

II.
Mire újra bevitték hozzá, az anyja már lesántult, kopott, műanyag bottal kopácsolta végig az útját a látogatók számára fenntartott helyiségbe, mintha minden egyes koppanással nyomatékosítani akarta volna a környezetében a tulajdon nyomorát.
Ekkorra már valamelyest undorodott az anyjától, undorodott a nyomorától, a műanyag botjától, a hangjától is – gyűlölte, amiért telebeszélte a fejét azzal, hogy Adamsék valójában nem is rendes emberek, hogy csak ki akarják használni, gyűlölte saját magát, amiért nem bízott a kedves öregekben, akik életében először önzetlenül jót akartak neki, gyűlölte az egész világot, amiért a hülye börtönbe kell jönnie, miközben más gyerekek a ropogó kandalló előtt bontogathatják a karácsonyi ajándékaikat –, mégis itt volt, és mégis hagyta, hogy csak beszéljen és beszéljen és beszéljen, a szavai pedig mételyként folytak végig az erein.
„Lázadás volt a börtönben, az okozta, hogy lesántult. A börtönigazgató lelökte a lépcsőn, az okozta, hogy lesántult. A börtönigazgatónak meg kellene halnia. Mindenkinek meg kellene halnia. Miért nem hoztál nekem semmit, Candice?”

[...]

A következő és egyben utolsó családja korántsem hasonlított Adamsékre. Washington egy lepukkantabb részén éltek, nem is álmodozhatott tovább a horizontról, a lusta naplementékről, az értelmiségi programokról, mégsem lehetett rájuk egy rossz szava sem – persze, jó sem, mert pontosan tudta, hogy az anyja milyen őrjítő féltékenységgel reagálna, ha dicsérni merné a gyámjait. Szándékosan távol tartotta magát tőlük érzelmileg, ez láthatóan fájt mind az asszonynak, mind a férjének, inkább volt ez békés együttélés, mint valódi családi élet.
Az iskola mellett előbb hamburgert, aztán minden mást is sütött, hogy pénzt keressen magának, mire elhagyta nevelőszüleit, már egy konyha főszakácsának a helyettese volt, és nem telt bele sok időbe, hogy főszakácsnak mondhassa magát, huszonöt éves korára pedig már a The Loft konyháját vezette, híres emberek foglaltak asztalt csak az ő főztje miatt, házhoz rendelték, amikor több ezer dolláros értékben akarták meglepni a kedvesüket, kiváló kritikákat írtak róla.
Arthur Arsenau-t is így ismerte meg, sokak állítása szerint Arthurnak jó szeme volt a dolgokhoz, így jó szeme volt ahhoz is, hogy lássa, a szakácskötény alatt milyen lehet valójában az a harmincéves nő, és minden áldott éjszaka elégedetten dőlt a hátára, amikor tudatosult benne, hogy feneketlennek tűnő szexuális étvágyat ébresztett fel benne.

[...]

III.
”A börtönigazgatónak meg kell halnia.
A börtönigazgató mégis életben van, még mindig. Azt kértem talán, hogy vedd fel a nevét, és parádézz mellette? Azt hiszed, itt nem jár a tévé? Azt hiszed, én hülye vagyok? Ne mondd nekem, hogy szereted, ne drágámozz itt nekem, az anyád vagyok,
te pedig
nem vagy
senki.

[...]

A visszavonulását követően Arthur számtalanszor megkérdezte, hogy miért nem szeretne gyereket – sosem erőltette, sosem követelőzött, többek között ezért is szerette őt annyira még azután is, hogy a férje szexuális étvágya jócskán megcsappant –, és bár terjedelmes, hosszú választ adhatott volna erre a kérdésre, egyszerűen sosem buktak át az ajkán a szavak, csak véresre sebezték a torkát.
Csak annyit mondott, hogy ugyan, drágám, végül mind a pokolra jutunk majd.