szerepkör

Figyelem, ahogy a tű a bőrömbe hatol, nem azért, mintha mazochista lennék és begerjednék a látványra, hanem mert az érzéstelenítő épp teszi a dolgát, és marhára kíváncsi vagyok, hány öltéssel fércel össze a doki. Volt már néhány neccesebb sérülésem is, ez a mostani úgy nagyjából a bronzérem környékére pályázhat.
- Szerencséje volt, nyomozó - fejezi be végül az orvos a műveletet, és egy gézpólyát elővéve nekikezd, hogy múmiává avanzsálja a karomat. Szép záróaktus, bár azt másfajta körülmények közt jobban szeretem. És nőkkel. - Akár néhány ujját is leharaphatta volna.
- Eléggé hiányoznának - eresztek el egy félmosolyt. - Nem csak nekem - teszem hozzá. Ja, általában úgy mondják, ha egy férfi kezével gond van, az már harminc százalékos impotenciának minősül. Igaz, ez a mondás csak a maradandó károsodásokat foglalja magában.
- Tudja, amikor az ember a legsötétebb sikátor mélyén üldöz egy fegyveres rablót az éjszaka közepén, akkor legfeljebb néhány lövésre számít, nem ilyesmire - mozgatom meg az ujjaimat, mikor a doki fixálja a kötés végét. - Egyszer csak feltűnt valahonnan a semmiből az a dög. Ha most ittam volna néhány pohárral, és ha nem tudnám, hogy a belváros közepén ilyesmi lehetetlen, akkor farkasnak mondanám, így viszont csak egy baszom nagy kutyának. Mire észbe kaptam volna, máris a kezemen lógott, alig tudtam lerúgni magamról, aztán pont úgy tűnt el, ahogy érkezett, mint valami istenverte zs-kategóriás horrorban. Mindegy, a sintérek már keresik. Lesz majd a gazdájához is néhány kedves szavam, feltéve ha van egyáltalán - ugrom le a vizsgálóágyról, és bugyiszaggató vigyort villantok a nővér felé, aki egy darab nedves vattával letisztogatja rólam a maradék vérnyomokat, miközben a szemét akkurátusan végighordozza a fedetlen mellkasomon meg a tetoválásaimon.
- Rendben vagyunk, Harrington nyomozó. Három nap múlva jöjjön vissza a kötözésre, de nem lesz baj. Connors nővér majd beadja önnek a tetanuszt - int búcsút az orvos, épp csak meg nem hajol, mint a színész az előadás végén, aztán kifordul a kezelőből. Nem irigylem, neki sem lehet könnyű éjszakája.
- Rendben nővér, essünk túl rajta - tárom szét kissé a karjaimat. - Meddig óhajtja, hogy vetkőzzem? - érdeklődöm, és látván a nővér szűzlányhoz illő reakcióját, magamban felnevetek. Lehet, hogy nem vagyok már fiatal, de ahogy mondani szokás, a sárm a korral érkezik. Az én esetemben legalábbis mindenképpen.

*****

Hajnalodik, és fázom. Avar ezer éves, édes-keserű illatát érzem az orromban, miközben mocskosan, egy szál farokban üldögélek a földön, a fák árnyékában, a csípős hajnali levegő láthatatlan ostoraival a bőrömön. A ruháim tőlem két méternyire terülnek el a földön, mint valami felelőtlen kiránduló által eldobott szemét. Minden porcikámban érzem még visszhangozni emlék gyanánt a fájdalmat, a szemeim sajognak ahogy a kelő nap első sugarai átragyognak a lombokon.
Ezt nem hiszem el. Ilyen nem létezhet. Ez nettó marhaság. Pedig nem az, túlságosan is valóságos ahhoz, hogy rémálom legyen. Pedig milyen szép is lenne ebből felébredni. Igyekszem keresni valamit, egy halvány fogózkodót, amely azt mutatja, hogy megmaradt az ép eszem, de azt hiszem valahol a mélyben már ott lapul a válasz, hogy nincs a szürkeállományommal az égvilágon semmi gond. A hiba máshol keresendő. És fura módon az után a bizonyos éjszaka után észleltem magamon az első változásokat.
Vagyis, egész pontosan még nem. Két hétig remekül voltam, szinte kicsattantam az egészségtől. Idejét sem tudom, mikor voltam utoljára ennyire telítve energiával. A sebemmel nem is törődtem, megjelentem a kötelező kötözésen, éjszakára hazavittem a pirulós nővérkét, és rohadtul nem is foglalkoztam azzal a kibaszott kutyával. Egy lábjegyzet a történetemben, ennyi az egész.
Aztán, nagyjából olyan két hete valami megváltozott, bár ha belegondolok, nem tudnék címkéket aggatni a "miben" kérdésre. Fáradtabbnak tűntem, ingerlékenyebbnek. Na jó igazság szerint olyan voltam, mint egy időzített bomba, amelyik egy hangyaszarv érintésére is úgy robbanhat fel, mint a Little boy Hiroshima felett, a tagjaim pedig olyan érzékenyek voltak, mint mikor legalább tizen vernek puhára egy kocsmai bunyó keretén belül. Van egy különös, logikával meg nem magyarázható, érzékekre támaszkodó tény, amikor érzed, hogy valami készül, csak épp fogalmad sincs róla, hogy mi.
Végül tegnap éjjel, mikor a Hold kerekje felkúszott az égre, egy különös erő húzott magával az erdőbe. Ismerős az érzés, amikor nem te cselekszel, hanem valami megmagyarázhatatlan erő mozgat? Pontosan így voltam tegnap. Mintha megszűnt volna a tudatom, hogy átadja a helyét egy eddig nem ismert ösztönnek.
Leszórtam a ruháimat, és közben folyamatosan azon a kérdésen kattogott az agyam maradéka, hogy mi a francot művelek én tulajdonképpen? Anyaszült meztelen ácsorgok Seattle határában egy elhagyatott erdőben, mintha feketemisére készülnék, vagy faunt akarnék játszani az éjszakában. A következő emlékem már csak a reccsenések, és a törött csontjaim földre vivő gyötrelme. Aztán jött az emlékezetkiesés. Vagyis... részben. Képek villannak fel előttem, és remekül hangzik a magyarázat, hogy a napfény miatt hunyom le a szemeimet, az igazság ezzel szemben az, hogy ezzel próbálom kizárni a folyamatosan elém tolakodó képeket. Kevés sikerrel.
Feltápászkodom, néhány lépésnyi tántorgás után elkezdtem magamra szedni a ruháimat. Azt hiszem, holnap meglátogatok egy orvost. Talán kettőt. Nem lenne hülyeség konzultálnom egy pszichiáterrel - talán kezdődő skizofrénia, vagy hasonló elmebaj. Figyelembe véve az életemet, a legkevésbé sem lennék rajta meglepve. Morbid, ha valaki ezért az eshetőségért imádkozik?

*****

Egy erőteljes mozdulattal behúzom a táskámon a cipzárat, aztán leereszkedem az ágy szélére, és körbenézek még utoljára a lakásban, amit most itt hagyok, ha jól sejtem, talán örökre. Sosem fogok visszajönni ide - két hónappal ezelőttig meg sem fordult volna ilyesféle gondolat a fejemben. Nem azt mondom, hogy minden téren sínen volt az életem, de volt egy munkám, néhány barátom, béreltem egy apró, de kényelmes lakást, és bármikor kaptam nőt, ha kedvet éreztem hozzá. Aztán azon a rohadt éjszakán elvesztettem mindent, csak akkor még fogalmam sem volt róla.
Az elmúlt hetekben úgy jártam az orvosokhoz, mintha kötelező program lenne. Mindenhonnan lepattintottak, mindenhol vidáman veregették meg a vállamat, gratulálva, hogy nincs az égvilágon semmi bajom - sem fizikailag, sem másképpen. Arról fogalmuk sem volt, hogy számomra ez úgy hangzott, mint amikor kimondják valakire a halálos ítéletet. Mert ez azt jelentette, hogy amit őrültségnek, és lehetetlennek hittem, az talán mégis maga volt a valóság: az a fajta, amiből az ember sikítva vár ébredést, de az nem jön el.
Reménykedtem, mert mégis, mi más maradt volna még nekem? De a legutóbbi telihold megcáfolt minden bizakodást. Ami először, az újra megtörtént, csak épp a helyszín változott, a dolgok menete nem. És talán az emlékeim sokszorozódtak meg, mintha nem lett volna számomra minden olyan ködös, mint első alkalommal. Bárhogy is, el kellett fogadnom a tényt: amit eddig őrültségnek hittem, amiről úgy tartottam, hogy efféle nem létezhet a világban, az mégis legalább olyan valóság, mint ami most körbevesz. Annak a harapásnak az éjszakája emberi lényem utolsó éjszakája volt, az a kutya nem kutya volt, és az a találkozás egyenesen a kárhozat karjaiba taszított.
Napokon át tanakodtam, mit is tehetnék, míg végül megszületett bennem az elhatározás. El kell mennem innen, mert nem jelentek biztonságot senkire. És lehetetlenség lenne lepleznem a megváltozott énemet és életemet. Mégis, mit mondjak a soron következő teliholdak alkalmával az őrsön? Egy-két kibúvó még hihető, de nem mehet ez sorozatban hónapokon, vagy éveken át. És a barátaim, a kollégáim: előttük hogyan titkoljak olyasmit, ami életveszélyt jelenthet számomra, vagy akár számukra is? Nem látok, és nincs is más megoldás. El kell menekülnöm, úgy kell kiszöknöm a városból, mint patkánynak a csapdából. Valahová, ahol senki nem ismer, ahol nem követnek tekintetek, ahol elég ember él ahhoz, hogy távol tarthassam magam mindenkitől.
Már nem vagyok rendőr. Már nem vagyok ember sem. Ma már valami más vagyok. Félig állat, akinek új életet kell kezdenie. Valaki, aki most hátat fordít mindennek, amit eddig elért, és aki most a nulláról kezd újra mindent.
Felkászálódom, a lakás kulcsait kirakom az éjjeliszekrényre. Most, ha bezárom magam mögött az ajtót, többé már nem lesz szükségem rájuk. Nem maradt másom, csak ez a táskányi ruhám, és a házam előtt álló motorom. Lássuk, mire megyek ezzel.
Csendesen lépek ki a folyosóra, aztán az utcára érve nyeregbe pattanok. Hosszú út vár rám Washingtonig. Az a város majd elrejt, és befogad. Abban a városban nem létezhet olyan borzalom, amivel nekem kellett találkoznom. Nincs olyan helye a földnek, ahol létezhet még efféle lidércnyomás.
Kérlek... mondd, hogy nem tévedek.