Azt hiszem, mindketten azt képzeltük, hogy addig megyünk előre, amíg el nem vágják a torkunkat, és el nem rohadunk egy gödörben. Együtt… Mert ezt gondoltuk, hiszen folyton egymás hátát védtük. Egyikünk fejében sem fordult meg, hogy nem egy sikátorban fogjuk végezni, amikor már mi nem leszünk elégek ahhoz, hogy másokat belezzünk ki abban a sikátorban. Most pedig teljesen nyilvánvaló volt, ez nem fog olyan „egyszerűen” bekövetkezni, mert én mostantól az időtlenség állapotában léteztem, beledermedtem önmagamba, s ebből csak igen limitált módokon lehetett kizökkenteni. Nem voltak naiv elgondolásaim, pontosan láttam minden negatívumát ennek az egésznek, és mégis a tudatomban ott üvöltött egy hang, hogy talán ez az egyik legjobb dolog, ami történhetett velem az életem során. Leszámítva Nore megismerését, de ez most rohadtul nem tartozott ide.

Ahogyan lehúztam róla a finom anyagot és végig csókoltam és simítottam a bőrén éreztem a hegeket a testén, amelyeket az a féreg hagyott rajta, aki úgy kezelte Lenore-t, mintha egyszerűen a tulajdona lett volna, és ezért mindig is megvetettem Larson-t. Néhány alkalommal a nőnek kellett lebeszélnie róla, hogy megpróbáljak szembemenni azzal a seggfejjel, mert megláttam mit művelt vele. Világ életemben őt védtem, még úgy is, hogy pontosan tudtam, képes volt megvédeni önmagát, elvégre a mi csatáinkban is tudott nyerni, én pedig sosem vettem zokon, hogy éppen ő kényszerített térdre, már gyerekkorunkban sem. Beszólhatott bárki emiatt, de én mindig csak pimasz mosollyal az arcomon konstatáltam: igen, az egyetlen lány volt, aki elég tökös volt ehhez. Éppen ezért a nő hegei és a sajátjaim is, amiket eddig szereztem, arra emlékeztettek, milyen kemények voltunk, nem sebezhetetlenek, de túlélők. És ez többet ért mindennél.

Valahogy az első perctől kezdve értettük egymást. Ha villant a kék szempár, villant az enyém is. Most is, s mindig ez történt közöttünk, s hiába engedte át nekem az irányítást, ahogy magához húzott, nem is gondolkodtam rajta, úgy indultam az ajkai felé. A szája az enyémnek préselődött, hosszú percekre, mintha még sohasem találkoztak volna, aztán levándoroltam a nyakára, de ahogyan teret adott nekem a fókuszt elvesztettem, és éreztem, ahogyan néhány centire a fogaimtól lüktetett a vér az ereiben, és az arcom eltorzult.

Amikor Nore rám pillantott, fel voltam készülve minden lehetséges reakcióra, de azért mégis csak meglepett, hogy a félelem legkisebb jelét sem véltem felfedezni a tekintetében, és azért ez végtelenül megnyugtatott, éppen mint a kis csók is, amit a számra lehelt, s bár folytatni akartam, ő elhúzódott és a kék szemekből olvashattam ki, amitől egészen egyszerűen megdöbbentem. Hosszúra nyúlt látszólag az a perc, amíg a szemeimbe mélyesztette az sajátjait, és némán közölte velem, mit akart. Szólásra nyitottam a számat, ám a pillantásomat elterelte, amint félre fordította a fejét, és magához engedett. Sóhajtva ráztam meg a fejemet, miközben hozzám dörgölőzött, jelezve minden egyéb kívánságát is. Lehajoltam hozzá, a feje mellett támaszkodtam meg, és finoman magam felé fordítottam az arcát.

– Ne csináld ezt… – …velem se; de ez utóbbi szavakat nem mondtam ki, csak az íriszeim árulkodtak róla, ahogyan eltűntek az erek a szemeim körül lassan. Szinte csak suttogtam kettőnk közé mindezt, mert az ösztöneimet szinte húzta a meleg test alattam, olyan könnyű lett volna, olyan egyszerű, hogy fel is kínálta magát, és olyan édes aromája volt a vérének, amely rendkívül csábító volt. De nem akartam, hogy valaha is így tekintsek Nore-ra, mert ő több volt, minden volt, és nélküle semmi lettem volna. Ujjbegyeim az arcélén simítottak végig, új látásommal szemléltem a nő arcát. A pillantásomban benne volt, ha ragaszkodott hozzá, hajlandó voltam megharapni, még ha nem is örültem ennek. A közelségére volt szükségem, nem a vérére.

Az, ahogyan most viselkedett velem biztosított arról, hogy ugyanúgy mellettem állt most, mint annak idején én őmellette. Ebben persze nem igazán kételkedtem, mégis éreztem azt a fojtogató érzést, hogy talán megvet majd azért, amiért vámpírrá váltam, hogy félni fog tőlem, mert én is csak egy lettem a fenevadak közül, akiket eddig rabigába kényszerítettünk. Mégis úgy tűnt, abból ahogyan hagyta magát nekem, hogy tényleg nem változott meg kettőnk között semmi igazán lényeges. Mindig is ő volt az, akire támaszkodhattam, aki kiegészített minden értelemben. Nore a másik felem volt, az egyetlen, aki képes volt egyetlen pillantásból megérteni mit akartam. S bár általában kemény volt, rendíthetetlen, én láttam és ismertem azt a lágyságot, amit csak nekem mutatott meg, ebből is tudtam, hogy a kapcsolatunk, bárminek is hívjuk, különleges. És most pontosan ilyen volt, engedett nekem, én pedig éhes tekintettel figyeltem minden mozdulatát, ahogyan megvált a köntösétől és rám pillantott. Gyerekkorunk óta vonzódtunk egymáshoz, nem csak én hozzá, és ezzel tisztában voltam, még úgy is, hogy sohasem mondta ezt ki hangosan. Mindig is féltékeny voltam másokra, akik közeledtek Lenore-hoz, mert úgy éreztem, senki nem értheti meg úgy, ahogyan én, és senkivel nincs meg az az összhang mint velem. Önzőség volt persze mindez, tudtam is, ahogyan azzal is tisztában voltam, a nő látta rajtam, minden rezdülésemben, mennyire imádtam őt. Az átváltozásom mellett nem igazán az szólt, hogy mennyire erős volt bennem az élni akarás, sokkal inkább, hogy meg akartam védeni a szőkeséget, és a vámpírsággal esélyem volt mindentől megmenteni. Nevetségesnek éreztem volna ezt a gondolatmenetet, ha hangosan ki kellett volna mondanom, de úgy, hogy Nore csak a szememből olvasta ki, nem zavart.

Velem együtt mozdult, amint felemeltem és újra csókolni kezdtem. Új éles érzékeimmel szinte éreztem a testünk között pattogó apró, csillagszóróra emlékeztető szikrákat, amelyek finoman bizseregtek a bőrömön, ahogy hozzáértem. Óvatosan fektettem le az ágyra, mintha összetörhetném, bár jelen helyzetben ez valóban lehetséges lett volna, s talán tartottam is egy kissé ettől, ahogyan végig csókoltam minden egyes négyzetcentiméterét, megszabadítva a csipkés anyagtól, ezzel pedig sóhajokat csalva ki belőle. Láttam minden egyes pihét, amely libabőrös testén égnek állt az érintésemtől. Mindenét akartam, új érzékeimmel akartam megtapasztalni, ám amikor keze az arcomon simított végig, engedelmesen kúsztam fölé az ágyon, a lábai közé, az ajkaimon az ő nedvessége csillogott. Megtámaszkodtam a feje mellett, ahogyan a tekintetét az enyémbe fúrta egy röpke percre, aztán magához húzott, én pedig egyszerűen átadtam magamat neki, ismét csókolni kezdtem, puhán, finoman, pont úgy mint legelőször, szinte kérlelve. De most nem tudtam volna eldönteni, melyikünk kér igazán a másiktól, ám nem is akartam eldönteni, csak hagytam, hadd történjen. Ránehezedtem a súlyommal, éppen csak úgy, hogy a testünk összesimuljon. Egyre kényelmetlenebbé vált az alsó nadrágom, és ezt ilyen közelről már Lenore is érezhette, ahogyan hozzányomódtam, de túl édes és finom voltam az ajka, hogy elszakítsam magamat tőle. Végül aztán mégis erőt vettem magamon, s kissé elhúzódtam tőle, lejjebb csúszott a szám a nyakára, éreztem a dübörgő vérét a bőre alatt, ahogyan csókoltam, a nyelvemmel játszottam, és éreztem, ahogyan az arcom eltorzult, megjelentek ismét az erek a szemem körül. Elemelkedtem a nőtől, hogy rám nézhessen, mert azt akartam lássa mivé lettem. Nem mondtam semmit, ha menekülni akart volna, engedtem volna, ám reméltem, hogy továbbra sem félt tőlem. Vérben forgó szemeimből még mindig azt olvashatta ki, nem fogom bántani...

Sokszor éreztem azt, hogy a karomban lévő nő, nem teljesen azonos fejben azzal, aki utasításokat adott. Persze ez nem volt igaz, teljesen épelméjű volt, mindannak ellenére is, ami vele történt, amiből kirángattam, és ami igazán összekovácsolt minket. Nem mintha nem húztuk volna ki egymás seggét a szarból, de akkor éjjel, mikor felhívott, hogy megölte a nevelőapját, én pedig gondolkodás nélkül elhallgattattam a szobalányt is meg a testőröket, valami végérvényesen összekötött minket. Mindez azonban nem olyasmi volt, amit könnyű lett volna felcímkézni, mert túlságosan is cizellált volt egyetlen névhez. Milliónyi dolog sűrűsödött össze kettőnk között, amely összekapcsolt. És biztos voltam benne, hogy akárhányszor idegelt is ki módszeresen Lenore, ez a valami örökre szólt.

Ahogyan belesimult az ölelésembe, élveztem a forró testet az enyémen, amelyet szinte hidegnek éreztem most, pedig emlékeztem még milyennek kellene lennie. Ám bármennyire is új tapasztalás volt minden, könnyedén átadtam magamat annak a néhány percnek, amikor tökéletesen mi voltunk csak egymás mellett, maszkok és álcák nélkül. Talán ha tudtunk volna többször így viselkedni egymással, komolyan is működhetett volna a kapcsolatunk, ám a valóság az volt, hogy sohasem viseltük el egymást túl hosszú ideig. Éreztem, hogyan ujjaim végig szaladtak a tarkómon, hogy a hajtincseim közé gabalyodhassanak. A válaszra nem feleltem, csak kissé megkönnyebbült, elégedett morrantást hallattam. Egyik percben a világ végéig így tudtam volna maradni, ám a másikban minden megváltozott.

Elengedtem, s ahogyan nőtt a távolság Nore konyhájában közöttünk, felmerült bennem, miért nem működött másként soha. Most, minden élesen, intenzíven éreztem és érzékeltem, de valahogy nem volt igazán elsöprő vele kapcsolatban minden gondolatom. Lehet csak túl régóta ismertem és voltam mellette, vagy… Nem voltam soha romantikus alkat, talán ez az oka mindennek. Mindenem volt ennek ellenére, minden, amire valaha úgy éreztem szükségem volt az életben maradáshoz, s mindig ezt tartottam szem előtt, már az első perctől, azóta hogy eltörte az orrom. Arcomat a külvilág felé fordítottam egy percre, láttam a fénysugarakat odakint. Megvirradt. Az egyetlen szerencse Nore lakásának tájolása, de így is csak időt nyertem az első nappalomra, amikor nem járhattam a fénybe. Figyeltem, ahogyan a szemeit forgatta, cinkos mosolyt villantottam rá cserébe.

Néhány pillanattal később aztán utána nyúltam és magamhoz húztam, hogy megcsókolhassam. Általában nem én diktáltam a tempót, aminek az a nagyon egyszerű oka volt lényegében, hogy nem akartam azt éreztetni vele, hogy kényszerhelyzetbe hoztam, mert az a seggfej, aki a nevelőapjának merte hívni magát, kizárólag kényszerhelyzetekbe szorította. És lássuk be, nagyon is vonzó látványt nyújtott felettem. De most, úgy tűnt engedte, elengedte az amúgy nála lévő gyeplőt, mert semmilyen megtorlásban nem részesültem. A szavaimra, amelyek szinte morgássá sűrűsödtek mosolyogni kezdett, majd sóhajtott egyet, és ellépett mellettem. Mélyen szívtam be a levegőt, ahogyan követtem a tekintetemmel az útját és elvigyorodtam, ahogyan megszabadult a köntösétől, s csak a csipkés hálóinge maradt, amely nem sok mindent hagyott a fantáziára. Nem mintha nekem olyan nagyon a fantáziámra kellett volna bíznom magamat a nő testével kapcsolatban. A kihívó pillantására és a szavaira máris ott termettem mellette, új gyorsaságomat kihasználva.

– Első előny: nem maradhatok le semmiről – morogtam magam felé fordítva Nore-t, majd ismét lehajoltam hozzá, hogy folytassam a csókunkat ott, ahol abba maradt. Közben pedig felemeltem, a lábait magam köré igazítottam, kezeimmel pedig megtámasztottam csupasz fenekénél fogva. Korábban sem okozott problémát, hogy felkapjam, ám most olyan volt, akár egy tollpihe. Probléma nélkül sétáltam be vele együtt így is a hálószobába, majd lefektettem az ágyra, hogy aztán módszeresen végig csókolhassam a bőre minden egyes négyzet centiméterét, lassan haladva lefelé a nyakán, a mellein, a hasán. Ekkor letérdeltem az ágy mellé, és először az egyik lábfejétől, majd a másiktól indulva jártam be az ajkaimmal a combjai találkozásáig a testét.

Sohasem mondtuk ki, milyen szerepeket töltött be a másik az életünkben, mert azok csak szerepek voltak, és azt hiszem kimondatlanul is arra gondoltunk, nekünk erre nem volt szükségünk. Sohasem fordult meg a fejemben, hogy elvegyek a nőt, vagy hogy családot alapítsunk, mert eleve nem olyan volt, és valahogy kurvára nevetségesnek éreztem volna, ha mi ilyesmibe vágtunk volna bele. Így maradt a fekete kereskedelem, meg az a rohadt szokatlan valami, ami sosem múlt el kettőnk között.

A nevetése, ugyanúgy ahogyan az illata, a szemei, és minden más, valahogy tisztább és elmagyarázhatatlanul megváltozott most, hogy én is megváltoztam. Eddig is szerettem, amikor nevetett Nore, ezek nem voltak kifejezetten gyakori pillanatok, de jól állt neki. Mindig is élveztem, hogy előttem megnyílt, levetkőzte az amazon hozzáállását, és csak egyszerűen önmaga volt. Én is így viselkedtem vele. Minden pillantásával lecsupaszított, és ez kurvára ijesztő dolog volt már gyerekkorunkban is, ez pedig nem változott semmit sem.

Meg akartam jegyezni neki, hogy pontosan így van, már ami a sármomat illette, de nem hagyott időt ilyesmire, mert közelebb hajolt hozzám, és egy pillanatra az ajkai az enyémeket súrolták. Majdnem megkérdeztem mi lelte, ám végül nem tettem meg, valószínűleg behúzott volna érte, ha rámutattam volna, mennyire zavarban volt az átalakulásomtól. És amúgy sem találtam benne igazán kivetni valót, tetszett, hogy ennyire óvatos és gyengéd is tudott lenni, hiszen a legtöbbször ő volt az, aki a legkeményebb volt mindenki közül. A dübörgő szívverése is valami ilyesmi volt, bár erről nem tudtam, hogy eddig is megtörtént, amikor kettőnkről volt szó és csak az új képességeimnek köszönhetően szúrtam-e ki, vagy sem.

Nem rohantam utána, nem volt szükséges, és ismerve őt, így is túl gyorsan kerültem mögé, de nem akartam, hogy teljesen visszabújjon a kis álarca mögé és az a kurva kemény burok vegye körbe, amit nagyon nehéz volt megtörni. Szerettem mikor így voltunk. Bár megpróbálkozott kitörni az ölelésemből, kétségem sem volt, hogy meg fogja próbálni, ezért is tartottam erősen, de nem fájdalmasan, végül belesimult a karjaimba és hagyta magát. Azt hiszem, mindketten egyformán fel voltunk dúlva, mert őszintén ki számított arra, hogy egyik éjjel ez történik majd? Nyilvánvalóan rohadtul senki nem számolt ilyen szarságokkal. De most itt volt, és túlságosan valóságos volt. A hangja, melyet új hallásommal úgy is kristálytisztán halottam, hogy alig elsuttogott suttogás volt, mosolyt csalt az arcomra, még úgy is, hogy közben nem tudtam nem az illatával és a vérének lüktetésével foglalkozni. Felém döntötte a fejét, a vállamra, a nyaka ott volt előttem, és eszembe jutott az első áldozatom… Lassan fújtam ki a levegőt.

– Nem akarom, hogy félj tőlem – mondtam csendesen, miközben lejjebb hajoltam és belecsókoltam a nyakába. Talán érezte is az agyaraimat, nem tudhattam. Ez a kétely ott forgott bennem, s ahogyan neki is, nekem is szükségem volt a megnyugtatásra, hogy minden rendben lesz és nem változik meg a világunk fenekestől. Aztán néhány perc múlva elengedtem, mert… így működtünk. Egyszerűen az volt a normális, hogy eleresszem, hiszen igazán sosem köteleződtünk el a másik felé, és közben meg mégis. Kurva nehéz lett volna ezt megmagyarázni valakinek. Szerencsére senkinek sem kellett.

– Biztos megtaláljuk azt, amelyiknek szüksége van valamire – ehhez értettünk a legjobban, megtalálni az olyan piaci réseket, amelyekből profitálhattunk. És ami azt illeti rengeteg ilyen lehetőség volt, de persze nem mindenki volt hajlandó túllépni az olyan skatulyákon, hogy valamit illegálisnak könyveltek el. Minket persze az ilyesmi sohasem zavart.

– Kösz – mondtam, amikor felajánlotta az ágyát, ami igazi ritkaság számba ment, na persze a szabadnap is. Nem mintha ez utóbbira olyan nagy szükségem lett volna bármikor is, igazából most sem lett volna gond, ha a napfénytől nem gyulladtam volna azonnal meg. Ittam még egy nagy kortyot a kávéból, ami sajnos valóban elvesztette jelentőségét az életemben, ami már nem is volt annyira élet, de ebbe nem akartam most belegondolni. Lenore szavait hallgatva cinkos mosoly kúszott az arcomra, és hasonló fényt tükröztek vissza a szemeim, mint amilyen az övében is csillogott. – Vettem, főnök – nem szerette, ha én így hívtam. Illetve ez nem igaz, szerette, azonban valahogy furán hatott az én számból, mert nem kifejezetten a beosztottjaként voltam számon tartva. Általában egyenrangú partnerek voltunk az üzletben is, és így a négy fal között is.

Letettem a bögrét a pultra, majd elkaptam a karját, és magamhoz húztam. Az illata vastag felhőként burkolt be engem is, és megrészegített. Kicsit én is kifordultam magamból azt hiszem, mindent olyan elnagyoltnak éltem meg. Éppen azért akartam tudni, milyen így megcsókolni a nőt, így hát lehajoltam, és mélyen birtokba vettem az ajkait. Hacsak nem lökött el, és rohadtul reméltem, hogy nem fog ilyesmit csinálni, mindez hosszú percekig tartott, mert élveztem az új, éles ingereket. A bársonyos ajkait, a forró bőrét, a szíve dübörgését. – Mi lenne ha visszajönnél velem az ágyba? – kérdeztem szinte a szájára csókolva a szavakat, rekedten mormolva.

A szemem sarkából figyeltem, ahogyan végig mért, miközben levetkőztem, hogy megóvjam a fantasztikus, új kanapéját. Élveztem a nő tekintetét magamon, hülye lettem nem így tenni, bár azt is tudtam, hogy jelenleg a szex semmit sem oldana meg. A vitáink lezárása, néma bocsánatkérésekként tökéletesen elég volt, ám az átváltozásom nem tartozott ebbe a kategóriába. Leültem mellé végül és töviről hegyire elmondtam mindent. Húzhattam volna azzal, hogy megvárom a kérdéseit, de egyáltalán nem éreztem ennek szükségét. Pontosan tudtam mire kíváncsi, hiszen pontosan ismertem a gondolatait. Bólintgatott néha, láttam, hogy nem tetszett neki a hír, miszerint vesztettünk négy embert, ketten meg leléptek, ám azt nem tudtam eldönteni, mit gondolt rólam. Így, ebben az új formámban. Igazából sosem került szóba, hogy mi lesz akkor, ha a (bal)szerencse úgy hozza, hogy valamelyikünk áldozatául esik egy ilyen véletlennek. Úgy éreztem, nem változott meg semmi a részemről, azon kívül, hogy felerősödött a hozzá való lojalitásom és minden, amit vele kapcsolatban éreztem valaha is. Azonban az, hogy friss vámpír voltam, nem lehetett elfelejtenem, ezért is koncentráltam arra, nehogy kibújjanak az agyaraim.

A rövid megjegyzésemre elgondolkodva felelt, ám átláttam a színjátékon, tudtam, hogy csak szívatott. Én pedig belementem: – Mi az, hogy elég sármos? Heh? – kérdeztem vissza, a hangomban nevetés vegyült, mintha az lenne a legsértőbb az egészben, ahogyan belebokszolt a karomba. Nem éreztem semmit sem. Eddig sem kifejezetten tudott fájdalmat okozni, de most úgy éreztem mintha csak egy tollpihe simított volna rajtam végig. Ellenben a bőrét forrónak éreztem a sajátomhoz képest.

Hagytam, hogy maga felé fordítson, az iménti mosolyom leolvadt az arcomról és mélyen a szemébe fúrtam a pillantásomat. A kék íriszek döbbenetesen élénkké váltak, és egészen különleges módon kavarogtak. Bár kicsit elvesztem bennük, és az új élményben, azért felfogtam a szavait és őszintén jól esett, hogy ezt mondta. – Megértettem – feleltem, nem csak azért, mert tudtam, elvárja tőlem. Láttam rajta, hogy kissé zavarba hoztam ezzel az egész helyzettel, mert mi szinte sohasem lelkiztünk. A kapcsolatunk nagyon bonyolult volt, mert nem csak munkából állt, hanem gyakorlatilag mindenből, ám ezt soha egyszer sem mondtuk ki. A legsérülékenyebb talán akkor volt, amikor lenyírta a haját a nevelőapja után, viszont akkor sem mentünk kifejezetten részletesen bele semmibe. Egyikünk sem volt ilyen. Nem így nőttünk fel. Ettől függetlenül halvány, hálás, boldog mosoly jelent meg az arcomon.

Egy pillanat alatt kapcsolt át Lenore a szokásos kiállásába, és máris sorolni kezdte a feladatokat, amelyek ránk vártak. Minderre csak bólintottam, tudtam, miért viselkedett így, de nem zavart. Valószínűleg rajtunk kívül senki sem értette volna a kommunikációnkat és a bene rejlő miérteket. Ez a viselkedés azonban nem tartott túl sokáig, s hagytam, hogy a vállamra döntse a fejét. A kérdésére őszinte meglepettség ült az arcomra, mert nem szoktam hozzá az ilyesmihez, ráadásul úgy éreztem, ez az egész nem a munkánkra vonatkozott, sokkal inkább a mi viszonyunkra, ami olyan kibaszottul bonyolult volt és nem tudtam megfogalmazni, mi is volt nekem a nő. Azt hiszem, minden. Válaszolni azonban nem hagyott időt, felpattant mellőlem és a konyhája felé vette az irányt, miközben a reggeli kávéról magyarázott. Hagytam, hogy kitöltse nekem, nem mintha igazából szükségem lett volna rá, de láttam rajta, hogy ideges volt. Utána sétáltam, és ahogy ott állt a pultnál a bögrével a kezében, hátulról átöleltem.

– Hé, nincsen semmi baj. Ugyanúgy itt leszek és vigyázok rád, még ha nincs is rá szükséged – mondtam, és nem hagytam, hogy lerázzon magáról. A hangom csendes volt és lágy, olyan lágy, ahogyan csak vele beszéltem. Tisztában voltam vele, nem akart az érzéseivel foglalkozni, de ez elég komoly változás volt. – Tudod, sohasem tűnt fel, hogy ilyen kurva finom illatod van – mélyen belélegeztem, ahogy közelebb hajoltam a nyakszirtjéhez, amit eltakart a szőke hajzuhatag. Összefutott a nyál a számban. Éreztem, ahogy kibújtam a szemfogaim és az egész arcom eltorzult. De ha egyetlen személy volt, akinek sohasem akartam ártani, akkor az ő volt.

– Kösz a kávét – elengedtem a nőt, és a bögre után nyúltam, majd megtámaszkodtam a pultnál, és oldalra döntöttem a fejemet. Nagyon sok minden kavargott bennem, mintha újra kamasz lettem volna. Rámosolyogtam Lenore-ra, ahogyan beleittam a kávéba, aminek most egészen semmilyen íze volt, de ezt nem tettem szóvá. – Ha szabad megjegyeznem, először a napfény problémát kéne megoldani – örültem, amiért a nő lakása délnyugati fekvésű volt, így nem kellett elmenekülnöm egy sötét sarokba, hogy ne gyulladjak meg a fényben.

Ahogy kinyitotta a nő az ajtót, némán engedett be, szélesre tárva a bejáratot előttem, én pedig beléptem a lakásába. Hallottam a légzését, a felszökő pulzusát, a szapora szívverést, ahogyan az ereiben lüktettet a vér. Éreztem a késztetést, hogy előbújjanak a szemfogaim helyett az agyaraim, és azt kellett mantráznom magamban, hogy a mögöttem ellépő nő, az egyetlen, aki valamit is számított az életemben. Higgadtságot erőltettem magamra, ahogyan nekem szegezte a szinte már értelmetlen kérdését.

– Szerinted? – kérdeztem vissza reflexből, hiszen a vámpírrá változásom hiába történt meg, én magam nem igen változtam semmit sem. Azonban arra nem gondoltam, hogy milyen lesz, egy emberrel, a táplálékforrással egy szobában ülni. Kész szerencse, hogy nem csak mende-monda volt, miszerint az ember alaptermészetét erősítette fel az átalakulás, én meg elég higgadt voltam mindig is, leszámítva, hogy Lenore az idegeimen szeretett táncolni, és ilyenkor elpattant a cérna.

Követtem a nőt a lakás belsejébe, ám mielőtt leültem volna a kanapéjára, felhívta a figyelmemet a sajátos stílusában, hogy ne koszoljak össze semmit sem. Apró mosoly bujkált a szám szélén, mert… őszintén reméltem, nem változom meg az ő szemében emiatt. Olyan sok szaron voltunk már túl, de azért volt bennem némi feszültség amiatt, mit fog szólni Lenore ehhez az egészhez. Lekaptam a bőrdzsekit, majd az ingemet és aztán a cipőmet, meg fekete farmert is, és a padlóra dobáltam őket. Nem szégyenlősködtem, nem volt miért ezt tennem, és amúgy is látott már néhány alkalommal a szőke ciklon is, így egy szál alsónadrágban ültem le a csodás új kanapéjára.

– Egyszerű, rutin melónak indult – kezdtem aztán bele, nagyon koncentráltam, hogy a szívét hallgassam, ami ütemesen pumpálta a vért a szervezetében. – A vámpírunkat lekötözték a fiúk, elég kábának is tűnt, én meg szokás szerint betettem a kanült, és ahogy kell elkezdtünk várni. Az első pár csepp vére az ujjamra folyt, én meg lenyaltam – felemeltem a bal kezemet. – Egy kurva percre fordultam el – megráztam a fejemet. – Azok a faszok biztosan elcsesztek valamit, mert a vámpír kitört, három emberünket megölte, egyet leszívott, a másik kettő elmenekült, nekem meg eltörte a kibaszott nyakamat – a csigolyáim roppanásának a hangja még mindig élesen csengett a fülemben. Talán sose fogom elfelejteni ezt a hangot.

– Szerintem nem tudta, hogy feltámadok, ha kinyír – konstatáltam egyszerűen. – Úgyhogy kurva nagy szerencsém volt – jegyeztem meg Lenore arcát figyelve, a legkisebb reakció után kutatva. – Körülbelül öt óra után térhettem magamhoz, a mobilom összetört, úgyhogy gyalog indultam el, mert a kocsit lenyúlta a rohadék. Egy kis csajt fogyasztottam el néhány órája, és most itt vagyok – mondtam végül, szinte magamat is meglepve, annyira természetesen hangzott. Az emberélet szép dolog volt, ha nem a sajátommal kellett összemérnem. Ezután vártam, hogy megszólaljon Lenore, ám végül mégis én törtem meg a rövid csendet: – Merem remélni, nem fogsz eladni – nevettem ugyan a megjegyzésemen, de azért egy kicsit komolyan is gondoltam. Mindenesetre erősen alapoztam a több mint húsz évnyi ismeretségünkre.

Zsongott a fejem, amikor magamhoz tértem. Az elhagyatott házban voltam, ahol le akartuk csapolni azt a vámpírt, és rémlett, hogy valami nem stimmelt. De csak lassan fogtam fel a körülöttem látottakat: az embereim egy része halottan feküdt a szobában, a vámpír sehol, néhány csepp vért szívott fel a koszos és kikopott padlószőnyeg. Egy éles, tiszta hang derengett fel, mielőtt minden elsötétedett volna.

– Bassza meg! – káromkodtam el magamat, ahogyan felfogtam, az a nyomorult vérszívó eltörte a nyakamat. Az volt a kurva nagy szerencsém, hogy az első pár cseppet a véréből magamhoz vettem, és lenyaltam az ujjamról. Amit vagy nem vett észre félig kiütve, vagy csak simán ki akart cseszni velem. Végül is sikerült neki… A torkom még nem kapart a szomjúságtól, de tudtam, hogy ez nagyon rövid időn belül be fog következni, és azt is, hogy nincs túl sok időm, amíg dönthetek: megölök valakit és vámpírrá válok, vagy elenyészek.

Feltápászkodtam a padlóról. A telefonom összetört. Remek, gondoltam, segítséget nem tudtam hívni, pedig most az egyszer el kélt volna, ha kihúznak a szarból. Odakint sötét volt, az egyik halott karján lévő óráról tudtam, hogy este tíz óra is elmúlt. Szerencsém ebben csak az volt, hogy hétvége volt, így pedig nem volt olyan nehéz találni egy szórakozóhelyen valakit, akiből ihattam. Nem igazán kellett gondolkodnom, megteszem-e vagy sem, egyszerűen csak tudtam, vérre van szükségem.

Az első áldozatom egy fiatal nő volt, aki egyedül indult haza az egyik bárból. Túl könnyű volt, pedig hasonló módszerekkel sosem támadtam meg senkit sem, hiszen korábban, ha végeztem is valakivel, azok olyan emberek voltak, akik nem teljesítették a maffiával kötött megállapodásuk rájuk eső részét. Ezért féltek tőlem. De a lány nyilván nem volt ezzel tisztában. A vére azonban olyan éhséget csillapított, amiről korábban nem hittem, hogy létezhet. Mohó voltam és bár nem akartam megölni, végül hallottam, ahogyan megszűnt dobogni a szíve.

Órákkal később kopogtattam a bejárati ajtaján, hiszen nem volt kihez mennem, sohasem volt, és ez igazán nem változott meg azóta sem, hogy felnőttünk. Lenore volt az egyetlen fix pont az életemben, minden gondolatát ismertem, ő is az enyémeknek, és bármennyire is fel tudott bosszantani, jóval több volt, mint a főnököm. Az egyetlen volt, akire számíthattam és akiben még sohasem csalódtam igazán.

– Szia, Nore! Volt egy kis gondom – köszöntem, ahogyan kinyitotta az ajtót. Hajnal volt már, de még nem kellett félnem a napfénytől. Az ingem eleje véres volt, az arcomon is látszott néhány vérfolt, hiába töröltem meg, miután táplálkoztam.