Elküldésének ideje -- Szomb. Ápr. 11, 2020 6:07 pm
you seem blending with that scene
i could have foreseen that you would act like you're so cool
– Kösz, Hudson, pont ezt akartam hallani, miután... Miután. Miután lekaptalak előző este, és te finoman szólva sem vágtál hozzá jó képet? Miután megpróbáltam visszapörgetni az időm, de besült az erőm? Miután kiderült, hogy TÉNYLEG Cica úrral fogok megöregedni? – Miután lekúrtak ma a padlóra ahelyett, hogy elkaptak volna. Pont még egy pofára esés kellett! – Jól van, egy kicsit indulatosabban reagálok talán, mint kellene, de legalább hé, egyszerre megválaszolom Sadie és Blaze kérdését is, és már folytatnám is a kifakadásomat, és az önsajnáltatást, amikor viszont Blaze kikapja a kezemből a vászontáskámat, és úgy megijedek, hogy--- HÁT, nagyon, mármint Blaze FELCSATTANT, és, és úgy nézek körbe, úgy keresem Sadie és Hudson tekintetét, mintha biztosra akarnám venni, hogy ezt most ők is hallották-e, és nem csak én hallucinálok, és valahol, túlcsorduló szívvel szinte még BÜSZKEIS VAGYOK – ez az, tigris, erről beszéltem –, mondjuk aztán az én szemem is megakad Sadie-n, és realizálom, hogy MA, MA eljött volna a napja, hogy EGYSZER az életben jobban nézzek ki, mint Sadie – KÖSZÖNÖM, ISTENEM –, erre az a félhülye Brad, bazmeg, pont ma ejt el, és--- Jó, lássuk be, ha nem ejtenek el, és nincs felkötve a karom, és le tudok zuhanyozni, és tudok sminkelni, és még a hajamat is megcsinálom, akkor sem néznék ki jobban, mint a megviselt Sadie, mert--- – Kurvajó ez a szaténköntös – suttogom félhangosan, hogy Blaze ne érezze úgy, mintha nem tisztelném a hirtelen magára vállalt hatalmát és befolyását, de basszus, én is szeretnék így kinézni, amikor nem vagyok topon. Tehát ledobom magam a kanapéra, igyekszem arra összpontosítani, hogy ha meg akarnék halni, akkor ezt csendben tegyem, és igyekszem úgy koncentrálni Blaze-re, mint főnökre, nem úgy, mint plátói szerelem évtizedes tárgyára, és igyekszem egyáltalán nem nézni Hudsonre, legfrissebb pofára esésem mindössze néhány órával ezelőtti tárgyára. Igazából lehet, hogy nem is a srácok voltak a hibásak, amiért nem kaptak el, hanem nekem nem kellett volna másnaposan három méter magasba dobatnom magam? Hmm. – De ezek szerint egy ponton azért mégis csak bulikázhatunk? – Csendben és ártatlanul kérdezem, és nézd, Blaze, NÉZD, hogy milyen szépen rebegtetem a pilláimat rád! Nem mintha nem lennél ám rá kurvára immúnis, de azért hátha? Én már ülök – vagyis félig fekszem, és haldoklom is –, szóval nem ülök le még ennél is jobban, legfeljebb diszkréten Sadie-hez bújok, hogy ha ő is leteszi magát a kanapéra, már amennyire a kiugrott és helyre tett vállam engedi. Aztán Blaze ugyebár nekem szegezi az ágyba mászós témát, én csak tátogok néhányat – mármint nem tudom például, hogy Sadie vagy Hudson erről így konkrétan tudott-e, és nem tudom, hogy miért zavar ennyire, hogy ha nem, meg az is, hogy ha igen, meg az is, hogy MOST MÁR TUDNAK, mindenesetre a fülem hegyéig pirulok, és igyekszem még mélyebbre süppedni a kanapén, közben pedig azt mantrázom magamnak, hogy mostantól visszaszorítom a villában tett látogatásaim számát, és igen, Cica úr lesz az egyetlen férfi, nő, macska és minden IS az életemben. Ezek után én már csak megszeppenve bólogatok, és abban bízom, hogy egy ponton elsüllyedhetek anélkül, hogy bárkinek is szemet szúrna.
Elküldésének ideje -- Szomb. Ápr. 11, 2020 5:37 pm
itt a lét a tét
Villalakók && Mack
Nem éppen úgy kezdünk neki ennek a mai kis összejövetelnek, mint terveztem. Kezdetnek az is elég nagy baj, hogy szinte mindenki leszarja a szavamat és senki sem hajlandó háromra a nappaliba jönni. Egyedül Macknek tudom elnézni a késést, mivel ő nem itt lakik. Mindössze itt éli az életét, így őt sem szabad kihagyni a fontos döntésekből, amik a lakásra vonatkoznak. A többieket viszont nem értem. Hány másodpercbe telik kisétálni a nappaliba a szobából? Komolyan egyszer meg fogom számolni, ha már eléggé bediliztem itthon. Azt hiszem kezd kevés lenni azaz egy nap suli és hat nap semmittevés. Olyanokra van időm, minthogy megpróbálok ezekre hatni. Kissé meghökkenve figyelem, ahogy Mack, az első befutó, aki a legtávolabbról jön mellesleg, bevonszolja magát a bejárati ajtón. Szó szerint. Rá pár másodpercre Sadie is előbukkan a szobájából, de egyértelműen le tudom olvasni róla, hogy nincs jó napja. A vonásait figyelem, egy pillanatra szinte már el is felejtem, hogy Mack karja fel van kötve és szépen szólva is maximum a mosott szarhoz tudnám hasonlítani. - Ja, tényleg nem nézel ki ma valami fényesen. Mit csináltál? – érdeklődöm, ám ezzel egy időben még jobban felmegy bennem a pumpa. – Na nem! Nincs gin, míg nem beszéltünk rendesen! Elegem van, hogy én vagyok itt a legfelelősségteljesebb ember – emelem meg a hangom és ahelyett, hogy Macknek segítenék eljutni a kanapéig, amit egyébként magától is ügyesen megold, elveszem tőle a vászontáskát és magamhoz szorítom. – Addig nincs ivás, míg nem végeztünk – jelentem ki. Igazából jó ötletnek tartom az alkoholizálást most, de ez majd ráér azután is, ha végre figyeltek rám. Ebben a pillanatban pedig megérkezik az ügyeletes seggfej is és egy fájdalmas mosolyt erőltetek az arcomra. Nézzük a jó oldalát, legalább mindneki itt van! - Oh de jó, hogy tudod a pontos időt, Hudson! – sóhajtok fel, s lepattanok a fotelba ölemben a piával, amit úgy fogok, s őrizgetek, mint egy pár hónapos kisbabát. – Nem bulikázunk még, azt ki kell érdemelni – válaszolok szigorúan. Közben fél kézzel előkaparom a telefonomat a zsebembl, ami így sokkal nehezebben megy és azt hiszem kezdem átérezni milyen lehet most Macknek. Amint a kezembe kerül az eszköz feloldom és a jegyzetekbe lépek be. – Felkészültebb vagyok, mint gondolnátok. Üljetek le! – ezzel a lendülettel én felpattanok a fotelből és eléjük állok. - Első sorban a takarításról beszéljünk, utána a kaja helyzetről – itt Hudsonre pillantok, - végül pedig, hogy éjszaka bulik után halkan osonjunk haza és ne keltsük fel a másikat vagy hozzuk egymásra a frászt azzal, hogy még egy ember van az ágyban, amikor egyedül aludtunk el – itt pedig Mackre nézek. Sadie felé nem pillantok, hiszen ő nem szokott olyan dolgokat tennie, amik zavarnának. - Csináltam egy beosztást a helyiségek takarításáról, e-mailben elküldtem. Ezt mindenkinek az órarendjéhez és munkájához igazítottam. Nem kis munka volt vele. Mack téged is belevettelek, de ritkábban kell besegítened, mert nem használod olyan rendszerességgel a fürdőt vagy a konyhát, mint mi. A szobákat pedig értelemszerűen nem írtam bele, hiszen mindenki úgy tisztítja a sajátját, ahogy tudja – a vászontáskát a nyakamba akasztom, így nem kell magamhoz ölelni, s kényelmesebb is. – Ez így jó lesz? Vélemények? – félve pillantok körbe rajtuk. Remélem Hudson nem fog pár másodpercen pofán röhögni és visszamenni a szobájába.
Tudom, hogy valamit elfelejtettem. Amikor megreggeliztem, amikor lemásztam a futópadról, amikor lezuhanyoztam, amikor majdnem elaludtam mikroökonómián, amikor a pszichológia professzor rám kacsintott a folyosón, amikor eszembe jutott Cica Úr – ha találkoztál már vele, tudod, mire gondolok, NEHÉZ szabadulni ilyen mértékű puhaság vonzásából –, amikor hazaértem és NEM ETTEM meg Griffin ebédjét – mert kurva jófej vagyok, és mert nem voltam éhes –, amikor megcsapott a Nagyságosasszony szobájából még mindig – most már sokkal tompábban persze – szivárgó idegen vérszag, amikor eldőltem az ágyon, igen, mindeközben végig tudtam. Azt, hogy valami elfelejtettem. Gyertek már! Három óra van! Az órára lesek, felülök, kulcs csörren a földön. - Három óra egy perc, egészen pontosan. - Tájékoztatom a pontos idő kikiáltásáért felelős önkéntes kollégát, miközben gépiesen – rossz szokás ez, berögződés, elcseszett komornyik üzemmód, mióta lemásoltatta a kulcsom, azóta is felébredek néha, amikor az éjszaka kellős közepén a lakásba lopakodik – vágok át a nappalin a bejárati ajtóig. Fapofával nyitom ki és csak egy pillanatra ugranak feljebb szemöldökeim, ahogy végigmérem. Több kérdés is felmerül bennem - és nem mind címezném Macknek –, aztán mindet megtartom inkább magamnak. Tudom, tudom, egy kibaszott úriember vagyok! - Öh, szarul nézel ki. - Jól látjátok, ez a beköszönő szövegem manapság. Arrébb állok az útjából, megvárom míg bevonszolja elgyötörtnek tűnő testét, majd becsukom az ajtót és nagyjából ugyanazzal a végtelen lelkesedéssel, amivel érkeztem, visszaindulok a szobámba. Már lendíteném be az ajtót, amikor megtorpanok. Homlokom ráncolva fordulok vissza. Hogy – ha egyáltalán lehetséges ez- még inkább összeszaladjanak a szemöldökeim alulöltözött Dr. Szöszink - esetünkben legfeljebb Dr. Vöri, de ne menjünk bele, hogy még ezt sem képes JÓL csinálni – láttán. Mintha nem lenne elég szerencsétlen Blaze-nek, hogy állandóan itt teszi-veszi magát a lakásban, miközben semmi jelét nem mutatja a felé irányuló érzelmek viszonzásának – amúgy nem is értem, miért tartjuk, senkinek nincs haszna belőle, ha más hímegyedek vérét hagyja szanaszét az objektumban –, még nyomja itt az ingyen showt. Vajon mikor fog Griffin agya – jobb esetben! - eldurranni az egy négyzetméterre eső melltartós lányok jelentős növekedést mutató száma miatt? És valahol itt esik le, hogy ez nem lehet véletlen! És valahol itt esik le, hogy mit felejtettem el. Dresscode mondjuk nem rémlik, szóval én inkább magamon hagyom a enyhén szöszös, sötétszürke melegítőalsóm és az enyhén szűkített szabású, de még véletlenül sem tapadós – ennyire MÉG nem vagyok magamutogató –, hófehér pamutpólót. Szívesen, Griffin! - Szóval bulikázunk? - Vetek egy pillantást a lepusztult teremtmény és szállítmánya felé, majd inkább leteszem magam egy üres fotelba, ahonnan pont jól rálátok mindenkire. - Vannak témakörök, amiken végigmegyünk, vagy ennyire nem vagy felkészült? - Tekintek Blaze-re, mielőtt önkéntelenül terelődne vissza figyelmem a kanapén ülőkre.
A szobámban ülök, az ágyamon, a takarón még mindig ott van az Ő vére… azóta sem volt lelkierőm kimosni. Már beleszáradt az anyagba. Nincs rajtam semmi más, csa ka rózsaszín fehérnemű szettem. Arra gondoltam, hogy elmegyek és végigjárom a plázát, hátha az egy kicsit kitisztítja a fejem, de nem sikerült erőt vennem magamon ahhoz, hogy ténylegesen el is induljak. No meg, tudom, hogy Blaze valami csapat megbeszélést akar tartani, bár gőzöm sincs arról, hogy miről akar beszélni. Már hallom, hogy kint motoszkál a nappaliban. Nincs kedvem kimenni. Sokkaljobb sportszerűvé fejleszteni az üveges tekintettel való falbámulást. Bár ez a lakás nem éppen mondható kicsinek, mégis olyan vékonyak a falak, hogy az ember a szembe szomszédot is hallja, ezért nem kerüli el a fülemet, hogy valaki egy kulccsal szerencsétlenkedik. Megforgatom a szememet, felállok, és magamra kanyarintom az eléggé RÖVID, mályva színű selyem köntösöm, ami Hudsonnek már igencsak ismerős lehet, a lábfejem beledugom a szőrös mamuszomba, és ásítva-nyújtózva kibotorkálok a nappaliba, ahol már ott áll Blaz - vörös fejjel, egy hátsó alapi agyérgörcsre készülve - és Mack - felkötött karral, leizzadva. - Halihó, Nyomingerek! - mondom a tőlem telhető legnagyobb és legőszintébb kedvességgel, majd leteszem magam a kanapéra - Alkonyat, és az aliexpresses Jacob még nem ért ide? - kérdezem, és magamra erőltetem legmeggyőzőbb műmosolyom, és reménykedem, hogy egyikük sem veszi észre a sápadtságom, és a szemem alatti karikáim. - Veled mi történt? - kérdezem Macktől, mikor ismét realizálom a karját - Úristen, jól vagy? - tényleg aggódom érte, ő a legjobb barátnőm. Annyira koncentrálok rá, hogy Blaze jelenléte szinte ki is megy a fejemből, és ezen nem segít a napok óta tartó migrén sem. Annyira nem akarok velük foglalkozni, egyikőjükkel sem. Sem Mack karjával, sem Blaze jelenlegi hisztirohamával - állandóan ezt csinálja, de tényleg, ha valami baja van, ő már rögvest összehívja a kis tanácsot - sem pedig Hudsonnel, vagy épp Vele. Hisz miatta tartok itt, és ez dühít. Dühít a tehetetlenség, és a kín, ami napról napra egyre nagyobb lesz, mint egy parazita, ami belülről fajla fel az embert. - Szóval? Miért is gyűltünk ma össze?
i could have foreseen that you would act like you're so cool
Hogy mi a különbség a gimis és a főiskolás cheerleading között? NOS, MINDEN. A legnagyobb különbség persze az, hogy gimiben NEM voltam cheerleader, egyrészt azért, mert meggyőződésem volt, hogy ez Sadie élete, és nekem nem lehet hozzá közöm, másrészt azért, mert kilencedikben még kilencven kiló voltam, ami lányoknál nem igazán megfelelő alkat úgy a világon semmihez, a gimis fiúk meg általában még túl buzisnak tartják, hogy ilyesmibe beszálljanak. (Aztán a főiskolán már vagy túllépnek a mindenfajta homofób genyaságon, vagy beismerik önmaguknak is a vágyaikat, szóval így.) Mindenesetre, amíg a gimiben elég rázni a pompont meg a segget, meg esetleg két sorban gúlába rendeződnek a lányok, addig a főiskolás cheerleading gyakorlatilag arról szól, hogy egy egész éven keresztül megerőszakolnak minket, megerőszakoljuk saját magunkat, folyton jegelni kell VALAMIT, és mindig van az emberben valamiféle húzódás. A varázserőmnek hála mentettem már meg másokat kurvanagy zakóktól, de a saját állapotomon nem igazán tudok változtatni: én fix vagyok – ha odaadtam volna magam Galileinek fix pontként, akkor kimozdíthatta volna a világot a négy sarkából, az tuti –, tehát egyrészt az én sérüléseimen nem nagyon lehet segíteni, másrészt meg... Másrészt meg mostanában szöget ütött a fejembe, hogy hány órával lehetek idősebb a valódi koromnál a folytonos idővisszapörgetés miatt. Mi van, ha már igazából nem is 24 vagyok, hanem 25? Mi van, ha negyvenéves koromra hatvan leszek? Mi van, ha Jessica tíz évvel idősebb, mint Mark? (Beütött a Love is Blind. Ne ítélkezzetek, NAGYON MAGÁNYOS VAGYOK!) TL;DR: kurvanagyot zakóztam, bár nem vagyok flyer, de azért a második sorból is kegyetlenül nagyot lehet esni, ah a top girl pofán rúgja az ember lányát, és nincs ott egy gyökér sem, aki elkapja. Tehát, amikor Blaze elüvölti magát, hogy Gyertek már! Három óra van!, abban a pillanatban ijedtemben elejtem a bal kezemből a kulcsot – oké, oké, amúgy is elejtettem volna, mert jobbkezes vagyok, de a jobb kezem fel van kötve a kiugrott vállam miatt –, aztán a homlokomat az ajtónak döntöm, és próbálom nem elsírni magam. Izzadt vagyok, büdös vagyok, nem tudtam átöltözni, nem tudtam hajat mosni, csak a tréningnadrágomat rángatták rám még a srácok, de hogy mikor fogom tudni levenni a sportmelltartómat felkötött karral, azt rohadtul nem vágom. Jobb híján az orrommal csengetek, és ha Blaze beenged – LÉGYSZI, ENGEDJ BE –, akkor csak két percet kések, ami harci sérültként nem is annyira gáz, ugye? – Bocs a késésért, hoztam gint – mondom bűnbánóan, és bal kézzel felkaparom a vászontáskámat a földről, aminek a hangjából kitalálhatod, hogy az a gin az bizony nem egy gin, hanem legalább három. Mert én mindig a legrosszabbra készülök. Aztán leteszem magam a kanapéra, és igyekszem nem felsikoltani, ahogy a szövete hozzáér a karomhoz.
Mostanában úgy érzem, hogy nem éppen olyan a hangulat a villában, mint amit én személy szerint elvárnék. Én is kevés időt tudok itt tölteni apám miatt, Ben többnyire a szobájában kuksol, Hudson még mindig nem tudja elfogadni, hogy az egész világ nem a csicskája, Mack úgyis itt lakik, hogy szobája sincs és Sadie meg Sadie. Azt hiszem az utóbbit nem kell tovább ragoznom, mert mindenki tisztában van azzal, hogy mire is gondolok. Mindössze azt szeretném, ha meg tudnánk beszélni pár dolgot, mint például, hogy milyen beosztás szerint takarítsunk és az nem opció, hogy én csinálok meg minden közös helyiséget és Hudson szobáját, ez által a sajátomra már egyáltalán nincs idő. Emiatt akárkit felhozok – na jó ilyen már körülbelül egy éve nem volt és akkor sem volt itthon senki, szóval el sem hitték – mindig szégyenkezhetek, hogy milyen kupis a szobám. Az ágyam alatt már elég sok sörös és energiaitalos doboz kezdett el szaporodni. Pont ezért döntöttem úgy pár nappal ezelőtt, míg az egyetemen ültem az egyik unalmas órámon, hogy ideje lenne egy gyűlést összehívni. Persze Mack is hivatalos rá, mert az élete háromnegyedét itt tölti és nagyon hálás vagyok azért, hogy Cica úr nincsen mindig vele. Az a macska folyamatosan fúj rám és elhatározta, hogy meg fog ölni. Ezt biztosra veszem. Kettő óra ötvenkilenc perckor a konyhába megyek, mivel háromra beszéltük meg a találkát, ám még senki sincs itt. Csak én és a kezemben lévő telefonom az Amerika Kapitányos tokommal. Az ujjaimal kezdek szórakozni, ám mikor pár perc elteltével sincs még senki a közelemben kezdek ideges lenni. - Gyertek már! Három óra van! – ordítok teljes hangerővel és abban reménykedem, hogy meghallották. Nem akarok mindenkihez egyesével bekopogni és remélem, hogy Mack is már a lakásban bújkál valahol és nem most cseréli ki otthon Cica úrnak az almot. Sadie-ről és Hudsonról viszont semmi elképzelésem sincs. Elfelejtették volna? Azt nem hiszem, hiszen napok óta ezen pörgök és szerintem már faszuk kivan ezzel, hogy folyamatosan erről pofázok.
Kezdőlap
Regisztráció
Belépés
