Valószínűleg, ha Hudson tevékenykedne most itt a konyhában, akkor a szobámban ülnék egy fejhallgatóval a fejemen és egy játszmát nyernék meg éppen LoL-ban. Meg persze ordibálnék a mikrofonba mindenféle káromkodást, hogy idegesítsem a fiút.
Ben esetében pedig abból állna az egész, hogy beszélnék vele pár mondatot, elhülyéskednénk egy kicsit, majd szintén elvonulnék.
Sadie-vel más a helyzet. Vele szeretem kihasználni az összes együtt töltött időt. Ugyan ismerem már hosszú évek óta, de csak azóta vagyunk jóban, hogy beköltözött, s így nha késztetést érzek arra, hogy bepótoljam az elmúlt éveket vele.
- Nem fog életem végéig csicskáztatni, mert nem fogok vele élni addig – a halántékom kezdem kocogtatni, hogy lássa a lány, hogy mennyire okos és előre tervező vagyok. Valószínűleg pár éven belül már úgysem így fogunk lakni. Mindannyiunknak meglesz a maga kis párja, akivel összeköltözhet. – Nem elég bosszú, hogy a fogkeféjével takarítottam le a maradék hányásom a csempéről? – kérdezem, mivel én akkor nagyon is elégedett és boldog voltam.
- Finom a spagetti – szinte két pofára tömöm az ételt nem túl vonzó módon. Fixen érzem, hogy tiszta narancssárga az arcom a szósztól, de annyira nem izgat. Ha szépen ennék sem tudnám Sadie-t meghódítani, szóval oly’ mindegy mit csinálok.
Amint befejezem a kajálást megtörlöm a számat egy papírzsebkendővel, amit a zsebemből húzok elő. Természetesen tiszta, mielőtt bárki mármi másra gondolna. A telefonom kezdem el lecsekkolni, s válaszolgatni az üzenetekre, amikor Sadie felhozza Mack-et.
- Amúgy majd én elmosogatok később – mondom gyorsan, mielőtt válaszolnék a kérdéséről. – Nem tudom mi van vele. Nem szoktunk messengeren túlzottan beszélni plusz amúgy is mindig olyan fura velem. Szerintem vagy gyűlöl vagy leprásnak tart. Még nem döntöttem el melyik – rántom meg a vállam. A lány elég sok időt tölt nálunk annak ellenére, hogy megvan a saját lakása Washingtonban, ahol egyedül él. Ez mind szép és jó, de valószínűleg én sem tennék másképp a helyében. Elég unalmas tud lenni, ha teljesen egyedül élsz és nincs, aki elszórakoztasson. Vagyis bocsánat, ott van Cica úr, aki a legfélelmetesebb macska, akit valaha láttam.
- Ja hát én azt hittem valamilyen okból kifolyólag, hogy nem itthon aludtál. Ben azt mondta ketten vagyunk és... Oh már értem – csapok rá a homlokomra. Aznap este jobban szétcsaptam magam, mint máskor. Faszfej néven hívtam meg két csajt magunkhoz további iszogatásra, pedig még a bárszékről is lefordultam. Ben pedig azt mondta majd jönnek utánunk és Sadie nem fogja megtudni. Erről rögtön arra asszociáltam, hogy nincs itthon.

Blaze Griffin egy külön állatfaj. De tényleg. Imádom, szeretem, de a srác néha tud brutálisan sok lenni. Mindig oda kell figyelnem, visszafognom magam, nehogy valami sértőt, vagy bántót mondjak neki, mert nem akarom megbántani. Sosem akarnám megbántani, hiszen - hogy ha necces is így kimondani - ő az egyik legjobb barátom. Igen, az éveken át tartó strapálásával képes volt eddig küzdeni magát.
- De attól nem hagyhatod, hogy életed végéig csicskáztasson téged, Nyuszifül - mondom neki két falat között. Hudson mindig ezt csinálta. Mióta ismerjük egymást, mi így hárman, egy kis házi manónak használta Blazet, aki úgy csinált mindent, ahogy a kutyafi parancsolta - légy férfi, állj ki magadért, lepd meg, bosszuld meg, vagy akármi - mondom, miközben rágok. Előtte már rég nincs szégyenérzetem… mondjuk mások előtt sem.
- Örülök - mondom meleg mosolyt villantva rá, és mindent előkészítek, hogy édes kettesben megebédelhessünk. A mondandóját elengedem a fülem mellett. Blaze pontosan az a fajta ember, aki a sötét szobájában, chipses zacskókkal és engergia italos dobozokkal veszi körbe magát, és olyan online teszteket tölt ki hajnalban, hogy “milyen fajta kenyér lenne”. Én pedig nem vetem a szemére, mert basszameg valahol szeretem ezt a kis kockát.

Végighallgatom a buszos agymenését is, és be kell hogy valljam, egészen ötletes. Ha szociopatának mutatod magad, akkor senki nem akar majd melléd ülni.
- Na és… - kezdek bele a kérdésbe, rákészülök - hallottál mostanában Mackről? Már három napja nem jelentkezett, és kezdek aggódni, hogy megette a macskája, vagy hogy megbolondult, és hozzáment feleségül Cica úrhoz - mondom neki, és érdeklődéssel teli pillantást vetek rá. Bár tudom, hogy Mack lecsapna, hogy ha megtudná, hogy róla kérdezgetem Blazet, de ha már ő nem képes rá vetni magát, csak epekedik utána, már kb. ezer éve, akkor nekem kell kezembe venni a dolgokat a legjobb barátnőm érdekében. Megdöbbten arcát látva nevetésbe torkollik az újabb falat. Majdnem letüdőzök egy darab darált húst, és köhögni kezdek.
- Hát miért, hol lettem volna? - kérdezek vissza, és a villámat óvatosan a tányéromba ejtem - a szobámban próbáltam szundizni, de az öklendezésed megtörte a csendet. Csak tudnám, hogy minek iszol, ha nem bírod, nyuszifül - az asztal alatt a térdünk összeér, én pedig érzem, hogy ezt a békét, ami most kettőnk között honol nem cserélném el semmiért.

Sadie egyszerűen tökéletes. A kinézete, a belseje és a kisugrzása is. Hosszú évek óta ismerem és még nem tudott olyan dolgot mutatni, ami miatt egy kicsit is másképp néztem volna rá. Néhányan azt mondják, hogy elfogult vagyok vele kapcsolatban, ami való igaz, de ha mások mást állítanak erről a földre szállt angyalról, az csakis azért van, mert féltékenyek. Már a gimiben is mindenki utána loholt. Minden fiú magának akarta és minden lány olyan akart lenni, mint ő. Valahogy mindig a figyelem középpontjába kerül, ha belép a terembe. Most pedig, hogy már másfél éve vele lakom egyszerűen semmi sem tudja róla elvonni a figyelmem. Olyan, mintha valami drog lenne, ami nem csak elkábít, de szinte mindent megad, amire szükségem lehet. Vagyis majdnem mindent, mivel sosem történt úgy köztünk semmi, de ez nem is baj. Már az is nagy szó, hogy az életem része lehet.
- Hát most mit csináljak? Bármit mondok neki úgysem fog békén hagyni – megrántom a vállam, s közben a szemem elé tárulkozik, ahogy Sadie Kingsley jóga pólója lecsúszik, s a lány óvatosan visszahúzza azt, mintha mi sem történt volna. Ekkor érzem a késztetést arra, hogy újra egyenesen a gyönyörű zölden csillogó szemeibe nézzek. Tuti, hogy elvörösödtem. Le sem tudnám tagadni. – Mellesleg nagyon jó illata van a húsnak... akarom mondani spagettinek – mosolygok rá esetlenül. Természetes, hogy én még ezt is képes vagyok elbaszni! Egy egyszerű dicséret, de nem. Ennél már csak az lenne jobb, ha megszólalnék, hogy „Ne haragudj Sadie, de túl sok csöcs ment a szemembe.”
- Én nem is ugatok és nem is harapok. Így milyen kutya lennék? – gondolkozom el a saját kérdésemen. Tuti, hogy valami pincsi, akit mindenki csak felrúgna, mert semmit sem tud megcsinálni, de amúgy meg cuki. A lányok mindig azt mondják rám, hogy cuki vagyok, mert nem akarnak megsérteni. Ezekre az állatokra is azt mondjuk, mert amúgy meg rondák, legalábbis szerintem.
- Sadie, ha tömegközlekedsz, akkor mindig a szélső ülésre ülj, rakd be a fülest és bámulj előre, hiába kocogtatják meg a vállad vagy legyeznek előtted, hogy menj arrébb, ne reagálj. Úgy nem fognak kétes alakok melléd ülni, mert azt hiszik, hogy te vagy a hülye. Tuti módszer és biztosan nem esik bántódásod – tárom szét a karjaim, mintha éppen egy világ megváltó ötletet adtam volna neki. Már egy időben elterveztem, hogy én is ezt fogom csinálni, de sosem jutottam semmire. Sadie-nek viszont lehet éppen erre lenne szüksége.
- Te itthon voltál? – döbbenek meg. Valamiért azt hittem, hogy azon az ominózus éjszakán Bennel csak ketten voltunk a lakásban. Hudsonról fixen tudom, hogy hazautazott a szüleihez. Miért hittem ezt Sadie-re is? – Köszönöm – nyúlok a tányér spagettim után, ami határozottan nem hús. Mármint van benne az is, de csak nyomokban tartalmazza.

A víz bugyogva forr a fazékban, amibe sót és olajat locsolok. Szeretem a spagettit, bár talán általában több tésztát eszek a kelleténél, és ez kezd meglátszani az alakomon… de mit tehetnék, ha annyira szeretem a tésztákat? Blaze bamba, kiskutya pofija minden alkalommal megmelengeti a szívemet, amikor látom, és ez most sincs másképp. Olyan régóta ismerem már, minden rezdülését, minden apró dolgot rajta. Az arcizmai mozgását, a nyaka és álla találkozásánál megbújó kósza anyajegyet. Ezerszer láttam gyermekkorom óta, és ezer közül is felismerném.
- Erről egyébként már akartam beszélni veled - mondom neki, és felé fordulva a pultra könyökölök. A jóga pólóm lecsúszik, és láthatóvá válik a mellem teteje. Óvatosan, alig észrevehetően húzom vissza. Vörös tincseim magam elé hullanak. Hudson neve hallatán képek villannak be a srácról. Izzadságtól gyöngyöző mellkasa, ahogy popcornt ettük a moziban, valami uncsi, háborús film közben, és a levegőben darabokra robbanó antik váza - miért hagyod, hogy az az ezüsthátú gorilla szekáljon? - kérdezem tőle teljes együttérzéssel. Nem értem, hogy miért tűr el mindent, amit Hudson csinál vele. Néha már én érzem magam rosszul miatta, de nem akarom lerombolni Blaze maradék férfiasságát azzal, hogy én változtatom békává a mi elsőszámú hercegünket. Mert Hud annak érzi magát, és úgy jár-kel közöttünk, mintha legalábbis övé lenne az univerzum, amivel az idegeimet konkrétan el tudja szakítani.
- Ki kéne állnod magadért - mondom neki - hidd el, amelyik kutya ugat, az nem harap - kivéve a Bourkas félék, azok igenis harapósak.
Visszafordulok a víz felé, és megkeverem a tésztát és a húsra is ráborítom a paradicsom sűrítményt. Elmosolyodom amikor magáról beszél. Ez a srác olyan kis jóindulatú.
- Az biztos. Legalább nem kell tömegközlekednem - forgatom meg a szememet, mert gyűgyölöm a tömegközlekedés minden formáját - nem bírnám ki, ha megint beülne mellém valami tag, aki alkohol és izzadság szagot áraszt - grimaszolok, miközben minden alatt kikapcsolom a meleget, és leszűröm a tésztát. Ide-oda libbenve gyorsan összerakok mindent, majd két tányérkára szedek a tésztából, megszórom reszelt sajttal, és lerakom magunk elé. Villákat veszek elő, és átnyújtom az egyiket Blazenek. Leülök vele szembe.
- Hát, azért hajnal kettőkor az okádásodra ébredni nem annyira megnyerő dolog - vigyorgok rá, miközben tésztát csavarok evőeszközömre, és megkezdem az ebédemet. Megint nagyon jót főztem.

Mikor elküldtem azt a csávót, akit Hudson kerített az előző lakó helyére Sadie miatt, akkor elég nagy balhéba keveredtem a sráccal. Persze ez az összeveszés is addig tartott, míg meg nem látta, hogy ki is költözik a kocka szobájába. Azóta már el sem tudom képzelni a helységet a sok monitorral és játékplakáttal. Úgy hat természetesnek, ha az ágy felett ott lóg a hatalmas Johnny Depp poszter és Sadie a jógamatracán jógázik.
Akkoriban egyébként azt gondoltam, hogy majd nagyon sokat leszünk kettesben Sadie-vel, belémszeret és összeházasodunk, gyerekeink lesznek. Ahhoz képest amekkora élet van a villában, az a csoda, ha végre tudunk egy kis időt kettesben tölteni. A reményeim alábbhagytak, de még nem tűntek el teljesen.
- Nagyon szívesen – mosolyodom el szélesen. Valóban lerúghattam volna a sáros cipőmet már akkor is, amikor megérkeztem a lakásba, de féltem. Féltem, hogy Hudson felfedezi, hogy én értem haza és elkobozza a frissen vásárolt cuccaim, amit nagyon nem szeretnék.
- Azért én szoktam takarítani. A közös helyiségeket és Hudson szábját. Az enyémre már nem sok idő jut – most is egy csomó üres sörös doboz hever a földön, amiket nem volt még erőm felszedni és kidobni. Talán majd holnap. Most ugyan lenne rá időm, de nem fogom elmulasztani az alkalmat, hogy Sadie-vel lehetek kettesben.
- Lassan túl jól fogok kinézni – legalábbis a testem. Sosem gondoltam azt, hogy helyes srác lennék. Inkább sorolnám magam a nyomi kategóriába, mint bármi másba, de reménykedem benne, ha kigyúrom magam, akkor majd azzal kompenzálhatom. Olyan izmos mondjuk biztosan nem leszek soha, mint Hudson, de próbálkozni lehet.
- Annyira rossz, amikor potyára kell járkálnod a hülye professzorok miatt, mert nem szólnak időben, hogy elmarad az óra. Annyi szerencsénk van, hogy elég közel lakunk az egyetemhez.
Legszívesebben bemennék szólni azoknak, akik miatt Sadie feleslegesen járkál és akik miatt az idejét pazarolja. Ez a lány nem ezt érdemli.
- Most miért? Feltakarítottam és Hudson fogkeféje nagyon segítőkész volt. Csak meg ne tudja – nevetek fel. – Meg aztán nem irigylem most azokat a csajokat sem, akikkel összekavar. Elég sokat hánytam aznap este – rántom meg a vállam. Direkt használtam a srác fogkeféjét a takarításhoz, egy kisebb visszavágásnak érzem ezt az elmúlt öt évért. Szívesen az orra alá dörgölném, de azért hülye nem vagyok és még élni akarok.

Néha már olyan sokan vagyunk itt, hogy esküszöm nem tűnne fel, ha olyan ember rohangálna a lakásban, akit nem is ismerek. Pont ezért tettem össze délelőtt  a két kezem, hogy végre egy kicsit egyedül lehetek. Félreértés ne essék, imádok a mi kis sajátságos putrinkban élni, de néha jól esik a magány.
Megforgatom a szemem amikor meghallom, hogy Blaze hazajött. Nem nehéz nem észrevenni, hogy ő az. Azt nem tudom, hogy Ben itthon van-e, de tudom, hogy ő úgy napnyugtáig nem nagyon mászik elő a szobának nevezett hét lakatos barlangjából, Hudson pedig tuti, hogy leszarná, hogy van-e itthon valaki, vagy nincs. Tehát kizárásos alapon, csak Blaze lehet. Aztán meghallom a hangját, ami valahol a kölyökkutya és a hegyi oroszlán között helyezkedik el, attól függ, hogy éppen milyen állapotban van.
Kicaplatok hozzá, és végig mérem. Hát persze, hogy összeretkeli a lakást. Mi mást is csinálna. Amikor gyakorlatilag rámordít, egy kicsit megemel a szemöldökömet. Miért üvölti rám, a saját nevem?
- Aha - mondom neki, amikor felhozza ezt a cipős témát. A pult mögé lépve elkezdem összeszedni a cuccokat amik kellenek a spagettihez. Tészta a felső polcról, sajt a hűtőből, egy kis bazsalikom, csak mert mért ne… - köszönöm - mondom és végignézem, ahogy a cipő gyakorlatilag a cipőtartó tövébe repül, mert nemes egyszerűséggel lerúgja magáról. Egy nagy lábasba vizet engedek, majd felcsapom az egészet az elektromos tűzhelyre, meghintem sóval, csepegtetek bele egy kevés olajat, majd Blaze felé fordulok és a pultra könyökölök. Elmerülök abban a tökéletesen csokibarna szemében.
- Jól is teszed, hogy felmosol. Amikor ideköltöztem a szerződésben nem volt benne, hogy három trehány gyerek anyja, vagy takarítónője leszek - mondom neki enyhe szemrehányással a hangomban. Néha tényleg úgy érzem, hogy az anyjuk, vagy a nevelőnőjük vagyok. Hudson állandóan bunkó, Benji szétszórt, és a fejét is elhagyja, ha nem figyelmeztetem, Blaze meg Blaze.
- Igen cuncimókus, látszik - kacsintok rá, pedig még mindig ugyan olyan tagbaszakadt, mint amilyen eddig volt, aztán visszafordulok a vízhez, ami apró buborékokat enged fel. Felforrt. Bele borítom a spagetti tésztát, és elkezdem pirítani a darált húst.
- Nekem minden órám elmaradt - sóhajtok, és ügyet sem vetek arra, hogy Blaze gyakorlatilag a fenekemhez beszél - Tök feleslegesen mentem be, már jöhettem is vissza. De legalább majdnem jógáztam egyet - pillantok rá a vállam felett. Nem tudom eldönteni, hogy mit érzek iránta. A testvéremnek tekintem? Vagy talán egy olyan szerelemnek, ami már régen szeretetté alakult? Mert az biztos, hogy ami köztünk van az nem egyszerű barátság. Mosolyog a szívem, amikor meglátom, de a gyomrom nem kapódik össze tőle, mint Benjitől. Blaze bazdmeg, mi vagy te nekem?
- Hallottam a múltkor nagy bulit csaptatok, csak a fürdőszoba ne bánta volna - nevetek fel.

A villa általában zsong az emberektől. Olyan szinten megtaláltuk a közös hangot a többiekkel – jó, én Hudsonnel öt év után is keresem -, hogy sokszor együtt szervezünk programokat és elég sok időt töltünk is otthon. Ehhez még hozzájár, hogy egy Sadie-vel közös gyerekkori barátunk, Mack, is gyakran jár át hozzánk. Mostanában egyre inkább olyan, mintha a barnahajú lány is itt élne velünk. Szerintem már kulcsa is van a lakáshoz, habár ebben nem vagyok biztos, de nem lepődnék meg rajta.
Pont ezért is furcsa úgy hazajönni, hogy nincs hangzavar, mindössze a lágy zene hangja szűrődik ki Sadie szobájából. Abból a szobából, ahová mindig csak félve teszem be a lábam. Amelynek az ajtajában mindig megállok és megkérdezem, hogy bemehetek-e. Más a helyzet Bennel, oda bármikor simán berontok, míg Hudson szobájának az öt méteres körzetét is kerülöm. Csak takarítani szoktam bemenni, ha a srác rám parancsol.
- Sadie! – kiáltok fel én is, ám egy nagy mosolyt varázsolok az arcomra. – Ami azt illeti sokkal jobb az emberi lábnak, ha a cipő rajta van – a hangnemem eléggé kérdő. Fogalmam sincs, hogy a mostani állításom mennyire fedi le a valóságot, de Sadie arcára pillantva rögtön eltorzult képet vágok és sóhajtok egyet. – Jól van, leveszem – majd le is rúgom magamról a bakancsot, s ezáltal betekintést engedek a felemás zoknijaimra. Az egyiken dinnyék vannak, míg a másikon egy „Go Mets” felirat éktelenkedik. Akkor adtam fel a zoknik összepárosítását, amikor elkerültem otthonról.
- Felmosok majd, ne aggódj! – tisztelgek, mint egy katona és a lányt követve leülök a pult másik oldalára, hogy szemben legyek vele. Fejemet kezeimmel támasztom meg, hogy kényelmesebben nyerjek rálátást a világ leggyönyörűbb nőjére.
Csak figyelem, ahogy beszél elgondolkozva, elsőre nem is jut el az agyamig a kérdése. Bámulok magam elé, mint egy félnótás, s mire leesik, hogy válaszolnom kellene hosszú másodpercek telnek el. Nagyokat pislogok.
- Ezt most azért kérded, mert észrevetted, hogy edzem? – lököm hátra magam a bárszéken, kishíján le is esek róla, de még idejében sikerül megragadnom a pult szélét. – Ami azt illeti már feszesebb a hasam – bólintok elégedetten. Két hete kezdtem az edzést, már négyszer voltam lent. Szerintem semmi sem látszik még rajtam, de ha én elhiszem, akkor mások is elhiszik. Talán barátnőt is ezzel az elvvel kellene szereznem magamnak.
- Amúgy a spagetti jó lesz – szúrom be gyorsan, s közben előveszem a telefonomat, hogy megnézzem üzent-e valaki. Senki. Végülis utoljára tíz perce néztem. Mi változást vártam?
- Nagyon fárasztó. Mióta csak szerdánként vannak óráim, nem bírom az egyetemet. Szívesen végeznék már. Neked? – kérdezek vissza, s talán ő az egyetlen ember az életemben, akitől nem udvariasságból kérdezném meg, hogy milyen napja volt, hanem tényleg érdekel.

Szeretem a sulit. Az egyetem jó dolog. Főleg az, amikor a tanár aki megtartaná a napi két órádat lebetegszik, és nem jön be, így hazajöhetsz semmit csinálni. Kilenc óta itthon verem a rezet, már megreggeliztem a szokásos tojásrántottámat salátával, és a kávémmal elszívtam a cigimet. A szobám csendes magányában kiterítem a jógaszőnyegemet. A rózsaszínűre festett falak boldogságot vernek vissza rám. Az ágyam felett ott lóg a hatalmas poszter Johnny Deppről, amit még tizenegy évesen kaptam anyáéktól. Azóta is szerelmes vagyok belé. Az ágyam bevetve arra vár, hogy valaki belefeküdjön és széttúrja a flitteres párnákat, az éjjeli szekrényen az óra lassan fél tizenegyet mutat. Beleerőltetem a combjaimat az edző nadrágomba, bekapcsolom a gépemen a Youtubot, és elindítok valami megindító, lenyugtató zenét, hogy kényelmesen tudjak jógázni. Szeretem ezt a testmozgást. Olyan hajlékony lesz tőle az ember, illetve a viharos lelket is lecsendesíti. Lassan felveszem a lefelé tekintő kutya pózt, és már körülbelül három perce nyújtózom, mikor hallom hogy valaki ordibál az előszobában.
- Baszd meg, Blaze! - motyogom magamban. Hallom ahogy cipője talpa kopog a padlón, az ajtó becsapódik mögötte. Olyan, mint egy elefánt a porcelánboltban.  Lassan előre húzom magam, megállítom a zenémet, és kibontom a hajam. Úgysem fogok tudni nyugodtan, csendben jógázni, ha bármelyik férfiú hazaér. Hudson még okés is, ő max beül ide és nézi ahogy jógázom, de Benji vagy Blaze biztosan nem állná meg megjegyzés nélkül, ahogy itt nyújtózkodom össze-vissza. Kislattyogok a konyhába. Tudom, hogy találom meg a lakótársamat, hiszen már ismerem egy ideje. Gyakorlatilag gyerekkorom óta. Még emlékszem mikor kisfiú volt, és együtt játszottunk a homokozóban. Akkor talán még azt hittem, hogy ha felnövünk, ő lesz a férjem, és együtt fogunk élni egy bokor bunkerban a tizenhat gyerekünkkel. Édes gyermekkor, nem igaz? Végignézek rajta, majd konstatálom, hogy volt olyan kedves végigjárkálni a szép padlónkat a retkes cipőjével.
- Blaze! - szólok rá - Az isten szerelmére, hányszor mondjam még el neked, hogy ha bejössz az ajtón vedd le a cipőd! - néha úgy érzem, mintha én lennék mindhárom fiú anyja. Néha teher, de egyébként meg szeretem ezt csinálni. Szeretek itt lakni velük. Mindig feldobják valamivel a napjaimat - most moshatod fel a padlót, mert én tuti, hogy nem fogom - kacsintok rá.
- Akarsz valami kaját? Arra gondoltam, hogy főzök spagettit - odalépek a pulthoz, és rákönyökölök úgy, hogy szemben legyek a lakótársammal - vagy csináljak neked csirkét rizzsel ? - kérdezem, hiszen tudom, hogy az utóbbi időben egy párszor lement a kondiba, valamit csinálni. Őszintén nem tudom elképzelni, hogy ott emelgeti a súlyokat. - Milyen  napod volt? - kérdezem tőle, ha már ő megzavarta az egész napos “én-programomat”.

Ebben a félévben az mindössze szerdánként kell bejárnom az egyetemre. Így jár az ember, ha az csúszik, mivel az idejét inkább videójátékokba ölte és folyamatosan az albérlete és az apja között utazgat. Bárcsak inkább azt mondhatnám el magamról, hogy mindez azért történt, mert túlságosan is szociális az életem, de sajna ez nem lenne igaz állítás. Nem azt mondom, hogy nincsenek barátaim és folyamatosan otthon ülök, de megvannak a magam problémái, hogy ez ne tudjon elteljesedni rajtam. Pedig aztán el lehet hinni, hogy legszívesebben folyamatosan buliznék és csajoznék, az utóbbit inkább próbálnám, de egyre megy nálam.
Ugyan mindössze két órát kellett ma végigülnöm, de már az első felénél szenvedtem és azért imádkoztam, hogy fejezzék be hamarabb. Valójában érdekes a tananyag meg azt tanulom, amit szeretek, de már azon a szinten vagyok, hogy nem elméletben akarok róla hallani, hanem én magam akarok nyomozni. Természetesen még jó pár évig nem fogok egyedül vinni egy ügyet, ebbe már beletörődtem, de segédkezni már annál szívesebben segédkeznék.
Hazaúton nagy magányomban betévedek az utcánk végében található sarkiboltba, hogy az esti kockulásomhoz vegyek pár nasit és sört. Így legalább kicsit jobban érzem majd magam, ahogy random lengyelekkel üvöltök a mikrofonba, hogy mégis mi a jó istent csinálnak és ne gyilkoljanak már le. Aztán a forgatókönyv szerint szépen leordítanak, természetesen lengyelül, én meg köpni-nyelni nem tudok. Egy vesztes meccs után pedig elfogyasztom a maradék sörömet és hamar elalszom.

Délután négy felé jár az idő, mikor végre hazaérkezem a villába, ami egy ugyanolyan átlagos lakás, mint az összes többi Washington szívében, de már öt éve itt élek és el sem tudom képzelni, hogy másképp nézzek rá, mint egy luxusapartmanra. Jó persze vannak hibái, a szobámban az egyik sarokban például lejött a festék a falról, amit azzal orvosoltam, hogy egy hatalmas mets zászlót raktam a kényes területre.
- Van itt valaki? - ordítok fel egyből, ahogy becsapom az ajtót és reménykedem, hogy nem fog Hudson egyből az utamba állni és megkérdezni, hogy mit hoztam. Így mielőtt még válaszolna bárki is, a sáros cipőmmel végigszaladok a nappalin és a konyhán, hogy bedobjam a szobámba a nasikat és a söröket, mielőtt levetném magamról a kabátot és a bakancsot. Kifelé jövet veszem csak észre, hogy mekkora foltokat hagytam a padlón és ahelyett, hogy rögtön a felmosó után nyúlnék a fejemet kezdem vakarni a konyha közepén, hogy mit vacsorázzak.