- Két dollár – bólintok és ismétlem amit mond, mint egy robot, mert jelenleg más nem jut eszembe. Vagyis ellenkezőleg annyi minden jut eszembe, de valahogy egyik se kívánkozik kijönni az ajkaimon. Kicsit olyan ez, mintha valami nagyon furcsa LSD tripben lenne részem, amiben nincsenek repülő tehenek, meg szétfolyó arcok és vonalak. Itt most épp erőteljes illatok vannak – és nem a hátul éppen olajban sistergő mekis krumplira gondolok.

Végtelenségig várok az asztalnál, igyekszem összeszedni a gondolataimat, mert valami épkézláb dolgot mégis illene mondanom Neki, hiszen nem láttam már … túl régóta. Túl régóta nem beszéltem vele, túl sok dolog történt azóta és mégis most, hogy itt van olyan, mintha tegnap öleltem volna meg utoljára. Közben mégse. Nincs értelme most semminek. Lehet ez mégiscsak egy LSD trip? Vajon Marjory kevert valamit az italomba?

Felmorranok a „már csak erre vagyok jó” mondatára. Szeretném leszidni, kicsit helyretenni az önértékelési problémáival, de most még ez se jön olyan könnyen a nyelvemre. Kicsit még mindig hitetlenkedve nézem ahogy kerüli a tekintetemet, most olyan kicsinek tűnik. Még Mimi se ilyen aprócska, pedig Ő a legkisebb közülünk.

- Nem csak Te rontottad el a dolgokat – vonom meg a vállam végre és mintha kezdene visszatérni belém a régi énem, aki nincs annyira megilletődve és képes emberi beszélgetés folytatni a rég nem látott húgával. Mostohahúgával.  Közben arra gondolok, hogy mennyivel egyszerűbb lenne most farkasnak lenni. Nem beszélni csak az ösztönöknek élni, futni az erdőben mellette, hirtelen megállni a Holdra vonyítani majd játékosan beleharapni a bundájába. Bármit csak ne ezt a kínos egymás tekintetét kerülő – bár ez már csak Esme részéről van, jelenleg én képtelen vagyok mást nézni, mint Őt – udvarias beszélgetést. Bármi mást csak ne

Nem erre számítok. Van valakije.  Nekem is van sok valakim. Minden izmom megfeszül és az előbbi fájdalom, ami az évek során elmulasztott facetimeok és telefonhívások miatt lassan kezdett feloldódni, most ezerszeres intenzitással árad szét az egész testemben.  Csak most ne nézne rám.

- Az gondolom jó – nyögöm ki végül és inkább visszaülök a helyemre, magam elé húzom a McFreezet, amit most egyáltalán se kívánok de mégis belemártom a kanalat és a számba tömök egy adagot belőle csak, hogy ne jöjjön ki rajta semmi ostobaság – És New Yorkban hagytad? – egészen sok mindent megadnék, hogy azt mondja, hogy ott hagyta, mert akkor annyira nem lehet komoly az a valaki, akkor úgyis gondot fog jelenteni a távolság meg még mindig tehetek úgy, mintha nem létezne az a valaki, mert nincs itt.

- Nem ülsz le? – mutatok a velem szemben levő helyre és most már inkább vagyok a bátyja, mint bármi más – Mikor jöttél vissza? – nem akarok, most arról beszélni, hogy ki az a valaki bár ha Remus erről is tudott, akkor kénytelen leszek kirángatni az erdőbe amint hazaérek, hogy letudhassuk azt a testvéri verekedést, amit már akkor megérdemelt volna amikor random megjelent az ajtóm előtt és úgy tett, mintha csak egy órával előtte szaladt volna le a boltba.

- Nem hiszem el, hogy három év után ezzel kell indítanod a beszélgetést – és itt most arra célzok, hogy csak úgy a semmiből benyögte, hogy van valakije. Igen, nem akarok róla beszélni de nem bírok nem beszélni róla, mert azért mégis … - Mármint most félre ne értsd – de kurvára érts félre – örülök neked, nektek – nagyon nehezemre esik kimondani, mert most hazudok és régen sose hazudtam Esmének – De most komolyan? Nem lehetett volna valami kellemes bevezetést lenyomnod előtte? – újabb falat McFreeze, hogy kevésbé érezzem magam megtörtnek  - A fenébe is, Esme.

Lucyt várom, a vörösesbarnát fürtjeivel, a nevető zöld szemével meg a duzzadt ajkaival. Úgy érzem arra van szükségem, hogy a jelentéktelen kis pletykáival elvonja a figyelmemet olyan dolgokról, mint Remus, Seneca meg a falka meg hát … Esme. Mert amióta Remus visszatért és csak úgy félvállról közölte, hogy ja egyébként Esme hamarabb tudta, hogy ő vissza fog jönni merthogy facetimeoltak...azóta kicsit átértékeltem az én évek óta tartó sértődöttségemet – értsd: még jobban felspanoltam magam azon, hogy miért nem volt képes Esme normálisan visszaírni vagy felhívni vagy felvenni a telefont miután én dobtam a lelépése utáni egyéves durcimat és elkezdtem keresni. Macska-egér játék volt ez köztünk és abból is a legrosszabb fajta.

Vörösesbarna fürtök, olcsó eperillatú parfüm meg csillogó zöld szemek helyett gesztenyebarna hajzuhatagot, mogyorószín szemeket és feltépett sebeket kapok. Amikor lejátszottam a fejemben a nagy találkozást Esme és köztem, miután visszatolja ide a formás kis hátsóját – bár sok scenarioban én voltam az aki bátorkodott felkeresni a lányt – akkor olyan első mondatok jutottak eszembe, hogy „Ez a harangszoknya még mindig divat?” vagy „Látom még mindig úgy eszel, mintha hetek óta nem kaptál volna enni” persze ezek mind a megfelelő helyzetben, helyszínen és mind úgy, hogy Ő mit sem tud róla én meg csak megállok mellette a zebránál vagy a hotdogosnál az asztala mellett. Aztán persze ott volt az is, hogy „Szia” de az a szia amikor millió meg még egy pár száz dolog bele van sűrítve a köszönésbe, ami után általában valaki elsírja magát aztán tétován odasétál a másikhoz, jön a megbocsátó ölelés aztán a szabadjára engedett vágyak, meg a csók. Természetesen ez utóbbi volt ami a legtöbbször eszembe jutott, mondjuk úgy, hogy szakad az eső vagy a hó, hogy még drámaibb legyen a hatás – meg olyan is volt, hogy a háttérben a Last Christmas szólt, forraltbor illat töltötte be a teret meg rengeteg ember ahogy a karácsonyi vásárban sétálgatott de a világ megszűnt egy pillanatra amikor megláttuk egymást. Ez utóbbi volt a kedvencem.

Ehelyett annyi év után az első mondatom Esmehez a McFreeze rendelésem. Ez kicsit felbosszant, hogy mennyire nem tudom uralni az életemet és ezt mennyire nem így terveztem el. Meg az is felbosszant, hogy itt ez a pult meg biztos nem kellene átugranom, hogy megöleljem. Utána az is növeli a haragomat, hogy elrontja a McFreezemet és nagyon csúnya lesz pedig nagyon kívántam már.
- Két dollár? - ez a második mondatom, kérdésem ahelyett, hogy közölném vele, hogy mondjuk hiányzott vagy hogy hát te mit keresel itt vagy megkérdezném, hogy hogy van. Két dollár? Még Lucy se szokott ekkora kedvezményt adni pedig nem egyszer és nem is kétszer vártam már meg a műszakja végét.

Szót fogadok Esmének és leülök a kettes asztalhoz, lerakom a McFreezem egy kicsit nézem mintha nem tudnám, hogy pontosan most mit is kellene tennem vele. Léptek ütik meg a fülemet egyre közelebbről jönnek majd jön a sültkrumplis-sajtburgeres Esme illat ami jelenleg a világ legcsodálatosabb illataromája a számomra. Felpattanok mintha megégettem volna a fenekem a székben de igazából csak egy automatikus reakció ez arra ahogy közelít. Le akarom szidni, mint ahogy Remust is leszidtam – bár annak is mi lett a vége? Miért nem vagyok képes rendesen leszidni őket? Miért nem tudnak egyszer komolyan venni? Miért? Miért ? Miért ?

Nekem csapódik a teste, a karjai a felsőtestem köré fonódnak és akkor ott mindenféle haragom elszáll egy pillanat alatt. Felsóhajtok, több évnyi feszültség távozik belőlem azzal a sóhajjal ahogy átkarolom és igyekszem nem összetörni a csontjait az ölelésemmel. Az arcomat a hajába temetem, mélyen beszívom az illatát közben már az sem érdekel, hogy mennyire csikizik a hajszálai az arcomat, a nyakamat – pedig mennyit piszkáltam emiatt hogy egyszer álmában levágom a haját, mert nagyon idegesít.
- Én is sajnálom – dünnyögöm még mindig a hajába aztán ki tudja mennyi idő telik el mire elengedem, de előtte még nyomok egy puszit a fejére és kicsit hátrébb lépek a kezét még mindig nem eresztve. Hirtelen túl sok lesz az inger ami elönti az agyamat, ami felébreszti a farkasomat – meg túl sok az emlék ami megrohamozza az agyamat a legutolsó ölelésünk körülményeiről – Szóval...McDonald's? -

Grill hangosan sercegett ahogy a víz ráfröccsent, nagy részét azonnal párává változtatva. Az éjszakai műszak öt embere egyként összegyűlve lassan majszolgatta a kimaradt chicken nuggetseket és a teljesen kiolvadt bacon darabokat. A dressing asztal már letakarítva, és a sapkák is lekerültek a fejekről. A lélek se jár már erre ma, a lélek se, nem hogy egy vásárló. Matthew éppen azt ecseteli, hogy mennyivel jobb volt, mikor még volt édes-savanyú szósz, mert a nuggets azzal volt a legjobb, de az ő gondolatai máshol járnak. Buci cipője undorítóan csúszik a kövön, ami még nem volt felmosva rendesen, és a kezének is undorító hagymaszaga van, mert az utolsó, zárás előtti hajrában ebállt segíteni a BOP-on McChickeneket csinálni.

- Esme, vásárló! – A managerük csak hanyagul kiállt ki a kis irodájából ahol egész nap youtube videókat nézeget, mert igazából mindannyian tudják a dolgukat és amúgy is, éjszakai műszakokban nincsenek szabályok. Ezért ehetik meg a bacont. Sóhajtva rakja le a nuggetset a pultra – Aki meg meri enni, azt kibelezem! –ujját fenyegetúen fordítja mindenki felé, de nem bírja ki, elkacagja magát. Sosem bántaná őket, a kis klikkjüket, akik mindig kérik, hogy együtt legyenek éjszakások, mert az annyira kellemes és meghitt. Mint egy kis... csapat. Nem akar a család szóra gondolni.

Nem akar és mégsem tudja kizárni a szót az elméjéől, ahogy a kasszatérbe lép. Az illat elönti az agyát, lelkét, szívét, átjárja, kifacsarja és a földre dobja mint valami rongyot. Minden erejével igyekszik nyugodt maradni, igyekszik nem kirohanni az épületből, haza mert ott meg Fred várná, az ő lelke meg kettészakadna. Öt éve nem látta, öt éve halogatta, öt éve nem hallott semmit felőle. Csak annyit Remustól mindig ami nem fájt. „Jól van. Eszik rendesen.” Halkan, mintha csak farkasként járna lép a kassza elé, üti be a kódját, és átadja magát a hangnak. Majd az íriszeknek. Azoknak a lélekbehatoló íriszeknek amit mindig is annyira imádott. Tengerkékjük szívja magába, merülne ő, nyakig ha tehetné. De nem teheti.

- Két dollár lesz Romulus. – Neve olyan könnyedén mégis annyira idegenül gördül le nyelvéről. Persze hogy beütötte a dolgozó kedvezményt kétszer. Persze, hogy amint megfogja a kis pohárkát a fagyigép túlnyomja a fagyit és egy csodás csavart költemény helyett egy facsart blubb lesz a helyén. Mintha csak az ég is összejátszana ellene. A blubbra fedő kerül, a farkasa fájóan nyüszít, és tudja... tudja, hogy nem húzhatja tovább. – Várj meg ott annál a keettes asztalnál, egy perc és jövök.

Csak egy legyintéssel elengedte. Hiszen az éjszakai műszakban nincsenek szabályok, nincsenek megszabott szünetek. Hiszen vendégek sincsenek jobb esetben. Ez lenne a rosszabbik eset? Lábai ezúttal hangosan és rohanva vágják át a konyha kövét, csúszkálva, botolva,mikor az anyag csempéről parkettára vált, kitőrve belőle minden aminek eddig ki kellett volna törnie. Lelke mélyén reméli, hogy volt annyi esze testvérének, hogy letegye a fagyinak csúfolt blubbot a kezéből, mert most olyan erővel vágódik karjai közé, és öleli magához szorosan, amilyennel a megérkezése napján kellett volna. De talán még erősebben. Ahogy azon éjszaka utén kellett volna. – Sajnálom. Sajnálom. – És még ezer sajnálom.

Egy újabb este a ketrecben, egy újabb kihívó, egy újabb győzelem. Most azonban valamiért nem élveztem, nem töltött el kellő elégedettséggel, ahogy a földre vittem majd egy tökéletes kulcsolás után kiszorítottam az összes oxigént a tüdejéből. Kicsit talán el is vesztem közben és később engedtem el, jóval azután, hogy lekopogta a véres padlón a küzdelmet, jelezve, hogy elismeri a vereségét. Az én győzelmemet. Természetesen Bugsy rohadt mérges volt, az arcomba fröcsögte, hogy már megint ez van, hogy miért nem tudom egy kicsit komolyan venni az egészet, hogy miért nem tudok egyszer szót fogadni neki – majd utána nagy nehezen a kezembe nyomta a köteg pénzt, ami még mindig jóval kevesebb volt annál, mint amit Ő keresett rajtam. Talán nem ártana egy normális munka után néznem.

Az öltözőben végül valamelyest összeszedem magam, Marie akit úgy néha napján hazaviszek aggódva törölgeti a szemöldökömből csordogáló vért én meg csak fizikailag vagyok jelen, a gondolataim teljesen máshol járnak. Pontosabban otthon, hogy vajon még mindig ott lesz-e Remus cucca a kanapén vagy már megint eltűnt – egy kibaszott ördögi kör ez. Azt hittem, hogy ha visszatér majd minden újból olyan lesz, mint régen vagy valami hasonló. Esküszöm egyszerűbb volt akkor amikor nem volt itt, akkor nem volt ez az állandó ideg a gyomromban, hogy mi van ha megint lelép. Mert egyébként mi lenne? Minden menne tovább, mint ahogy akkor is minden ment tovább amikor először lépett le. Csak lehet ez most jobban fájna.

Valahol éjfél felé járhatott az idő, az emberek nagy része már bódult állapotban lézengett az utcán vagy rosszabb esetben kidőlve feküdt valami ház tövében esetleg egy padon. Én pedig a fejembe húzott kapucnival meg a vállamon hanyagul átvetett sporttáskával megcéloztam a legközelebbi gyorséttermet egy extra adag McFreeze reményében. A szemöldökömnél és az ajkamon levő seb máris gyógyulásnak indult bár ugyan még mindig egészen látványos volt – legalábbis a nő aki előtt kinyitom a meki ajtaját felvont szemöldökkel vizslatja az arcom ahogy elhalad mellettem. Jobb napomon mondanám neki, hogy a másik sokkal szarabbul néz ki meg egyébként ez is mindjárt eltűnik, mert farkas vagyok, mire Ő még jobban elborzadna én meg még jobban mosolyognék, de jelenleg ehhez sincs kedvem. Csak a fagyimat akarom alól csokiöntettel felül meg forró karamellel és remélem, hogy megint Lucy lesz az éjszakás mert akkor még pár pletykát is hallhatok meg extrán sok fagyit nyom majd a kis kehelybe én meg extrán hálás leszek neki a műszakja után.

Meglepően kihalt a hely bár most ennek csak külön örülök ahogy a pulthoz haladok. A sporttáskám tompán koppan a lábam mellett ahogy a pultra támaszkodok – a Papa meg a Mama most biztos nyakon vágna, mert ez mennyire illetlen dolog, de ők nincsenek itt. Ahogy egyetlen kiszolgáló sincs itt, valószínűleg a hátsó részben trécselnek mert hát … nagyon nincs kit kiszolgálniuk. Az államat támasztom és lustán dobolok a pulton amikor megérzem az illatot majd meghallom a nevetést. Az összetéveszthetetlen illatot és nevetést, amit már négy éve nem éreztem és hallottam – leszámítva azt a kis felvételt, amit az átalakulásaim előtt játszok le minden alkalommal. Minden izmom megmerevedik, az idegeim pattanásig feszülnek és várok. Egészen addig fel sem nézek a pultra ragasztott menüsorról amíg Esme oda nem ér pontosan elém és akkor is csak annyit mondok, hogy:
- Kettő nagy McFreezet csokiöntettel alól és karamellel felül – aztán végre valahára elszakítom a tekintetem a Happy Meal részleteiről, a farkasom szinte nyüszít, ahogy a szemeim azokba a meleg barna íriszekbe fúrom és legszívesebben átugranám a pultot, hogy magamhoz ölelhessem de nem mozdulok – Köszönöm, Esme.