Most akkor vajon meg kellene kérdeznem, hogy még mindig akarod-e, hogy újra csináljuk? Túlzás lenne azt mondani, hogy pont azért nem hívtalak aztán újra soha, mert túl sokat gondoltam rád, túl sokat gondoltam arra az estére, annyit, hogy a végén még eldönteni sem tudtam, mi is volt az igazán - semmi, vagy minden. Pont így nem tudtam eldönteni, hogy csak azért történt-e, mert kivoltunk a Papa halála után mindketten, vagy esetleg azért hagytam-e megtörténni, mert már tudtam, hogy most végre leléphetek és le is fogok lépni. Vagy mindkettő. Vagy egyik sem, és minden csak kifogás, előbb-utóbb úgyis megtörtént volna, mert mindig is akartuk, hogy megtörténjen.
Csak aztán az egész mégsem úgy ment, ahogy gondoltam hogy fog, mert bár elmentem, de folyton rád gondoltam, amikor tudatosan nem gondoltam már rád, akkor veled álmodtam, és nyüszítve keltem arra, hogy nem vagy ott, én nem vagyok itt, mi nem vagyunk mi, semmilyen formában.
Egészséges felnőtt emberek ezt már nyilván megbeszélték volna, ha nem is azonnal, de ennyi év alatt biztosan, mi meg még mindig itt toporgunk a rajtkövön, szánalmasan és beszarin. És még ennyi év után sem tudom, mit kellene, vagy mit lehetne erről mondani. Az életemben eddig valójában semmi sem úgy alakult, mint ahogy reméltem, vagy ahogy jó lenne, aztán folyton próbálok helyrehozni mindent, de semmit sem sikerül, vagy ha mégis, hamar elbaszódik újra minden.
Miért épp te lennél kivétel.
Miért épp én tanultam volna meg közülünk jobbnak lenni, mindig csak ti gondoltátok azt, hogy kézben tartok mindent, mert nem látszott rajtam a pánik nyoma, de attól még én is mindig veletek féltem és veletek szorongtam, pont ugyanolyan elnyomott, szarrá szorongatott idióta lett belőlem, mint amilyenek ti is vagytok, te agyonvereted magad, Remust egy szép napon majd kinyírja valami drogdíler, akinek nem fizetett, Bartie nyom nélkül elveszik valahol, valamiben, valakiben, egyedül azt remélem, Mimit felkarolja valami normális csávó, vagy csaj és vigyáz rá helyettünk, amikor ti már nem vagytok, és már én sem bírom tovább. Farkassá változok és világgá megyek, mert embernek lenni túl nehéz.
- Mégis hogyan tudtam volna elmondani, hogy nem viccből megyek el, ha nem vetted el? - mármint, értem én, persze, mindketten csináltunk megkérdőjelezhető dolgokat (például lefeküdtünk egymással, khm), és hibáztathatjuk egymást, de nem tudom, volt-e egyáltalán esélyünk normálisan kezelni ezt az egészet. Minket nem tanítottak meg normálisan kommunikálni, mi akadálypályákon versenyeztünk helyette.
Rágyújtok, hogy addig se kelljen mást mondanom, itt melletted a padon ülve, ami egyébként valamiért rémesen nevetségesnek érződik, a másik üveget a combjaim között szorítom, hogy amíg te kapargatod a támlát, addig én pont a másik irányba bámuljak bele az éjszakába - De most már mindegy. Elbasztam, elbasztad. Legközelebb, ha mehetnékem lesz, majd szólok. Nem mintha innen nagyon ugrálhatna az ember. Csak tudod… nem tudom, miért ragaszkodunk itt bármihez is - és most én sem tudom, az “itt”, meg a “bármi” alatt valójában magunkat is értem-e, vagy nagy kegyesen ránk ez nem vonatkozik - Minden szar, minden nyomorúságos, mindenről csak a rosszra emlékszünk. Te még sosem akartad valahol újrakezdeni? - valahol, ahol nem tudják, ki vagy, nem köszön vissza rád négy másik ember arcáról ugyanez az önmarcangoló nyomorúság.
Persze, gondolhatod, nem azért jöttem vissza, mert nekem olyan jól sült el az egész, a gondolattól is idegesen kezdem kapargatni a bal karom belső oldalán a heget. Én sem tudom, mit szeretnék tőled hallani. Leginkább mondjuk azt, hogy minden rendben lesz, veled, velem, velünk, mindegyikünkkel, meg talán azt is, hogy nem gondolod, hogy bennem valami végérvényesen elromlott, mert mindig vágyok valamire, amire vagy nem kéne, vagy elérhetetlen, vagy mindkettő. De ha erre kérnélek, pont olyan szánnivalónak tűnnék, mint amilyennek nem akarok látszani.

Oké, most már biztos vagyok benne, hogy a visszatérésed utáni első beszélgetésünkön nem éppen a legokosabb dolog felhozni a Papát meg a családot, meg úgy en block az egész életünket, mert ezzel nem éppen a nosztalgikus, mosolygós, nevetős „jajj emlékszel, amikor a hetedik szülinapodon belenyomta Remus a fejed a tortába?” csevejről lesz szó – főleg, mert a Néni tuti kiakadt volna ha a tortáját ilyennel elbasszuk, utána meg a Papa is mérges lett volna és hát az ugye nem jelentett jót (jó, persze kivétel amikor Remusszal direkt mérgeltük fel, mert volt egy kis mazochista hajlamunk is de ez már megint más tészta) – hanem csak a sötét, fájdalmas képek jutnak eszembe most nekem is.

Szóval azok után, hogy most éppen udvariaskodunk és arról beszélünk, hogy mit néztél a Netflixen meg mit nem, hogy milyen is az a falka amihez csatlakoztam, valahogy nem illik bele az egészbe az Eastaughffe tragédia.

Amúgy még tök sok random dolgot megosztanék veled, de már kezd múlni az összes tudatmódosítószer hatása és így egyre jobban érzem a kényszert arra, hogy rátérjünk a lényeges dolgokra. Amihez viszont elengedhetetlen még egy üveg pia meg cigi.

- Igen, azután hívtál, hogy leléptél – csavarom le a gint tartalmazó üveg tetejét miközben beleszívok a cigibe és leülök az egyik padra – De mivel nem tudtam, hogy mit mondjak arra, hogy lefeküdtünk azonkívül, hogy mikor csináljuk megint – itt egy korty erejéig szünetet tartok – Másodszor meg tényleg azt hittem, hogy csak bepukkadtál és leléptél egy hétvégére aztán majd úgyis visszajössz, így arra gondoltam, hogy pár nap ignorálás csak jót tesz mindenkinek.

Mert ugye egészen pisis korunk óta minden veszekedést úgy intéztünk el a családon belül, hogy nem szóltunk egymáshoz egy pár napig. Vagyis én így intéztem el, utána pedig mintha mi sem történt volna úgy vetődtem be az ágyadra, Remus vagy Bartie ágyára – Mimivel nem mentek ugyan ilyen könnyen a dolgok, de azt is tökéletesen kezeltem a békítő ajándékokkal! – és folytattam az életünket ott, ahol abbahagytuk mielőtt egymás torkának ugrottunk volna.

A fene gondolta volna, hogy te neked akkor ott komolyan eleged lett mindenből. Úgy gondoltam a Papa halálára, mint egy felszabadításra és hogy onnantól kezdve tök jó életünk lesz EGYÜTT. Ehelyett leléptél Te utánad meg Remus és emiatt lehetettem a szokásosnál sokkal védelmezőbb és faszarcabb Mimivel meg Bartieval.

- Szóval mire rájöttem, hogy kurvára nem fogsz visszajönni, már késő volt pedig felhívtalak. Nem vetted fel – vádlón nézek rád, pedig biztosan jó okod volt nem felvenni a telefont és talán a helyedben én se vettem volna fel, de ezt már nem fogom az orrodra kötni – Oké, elbasztam. De te is elbasztad – újabb korty közepette nézem meredten a pad háttámlájába vésett A+R monogramot egy szívecskében, ahol az R betűt azóta már valaki áthúzta és alávéste, hogy „DIE BITCH”.

- És nem tudom mit akarok hallani válaszként – nézek végül rád – De mondjuk valami olyasmi jó lenne, hogy most már nem lépsz le vagy legalább szólsz előtte, hogy megakadályozhassuk– többesszámban, mert biztos vagyok benne, hogy miután végre újból összeállt a falka – mármint a real falka, mert akárhogy is nézem a Silver-féle társulat csak valami pótlék az életemben – senki sem hagyná csak úgy felszívódni a másikat. Kivétel Bartiet, mert ő hajlamos csak úgy felszívódni, de legalább mindig visszajön.

- Szerintem nem - mondom gondolkodás nélkül. Ez legalább olyasmi, amit ismerek, és ami nem különösebben bonyolult, vagy legalábbis nem a kettőnk szintjén bonyolult, ez a családi bonyolultság, és még mindig egyszerűbb, mint te meg én. Szar dolog, persze, hogy szerintem a Papa tényleg soha nem volt ránk büszke, szerintem egy ponton mindegyikünk elhitette magával, hogy a kedvére akar tenni és vágyik rá, hogy büszke legyen rá, mert még mindig így juthattunk volna legközelebb ahhoz, hogy szeressen minket, de nem csak nem szeretett minket, különösebben büszke sem volt ránk.
Ha az lett volna, nem itt tartana egyikünk sem. A két nagy reménysége, Remus meg te, hát, most nem azért, srácok, de ha valaki büszke lett volna rátok, amikor kellett volna, akkor biztos nem ott tartanátok, ahol. Nem ítélkezve gondolok erre, nyilván én sem itt tartanék, ebben a csónakban még mindig kurvára együtt evezünk, szóval ez olyasmi, amiről még most is mondhatok ítéletet, még akkor is, ha leléptem, mert tudod, ebből a rohadt csónakból soha, egyikünk sem fog tudni igazán kiszállni, mindegy, mennyire szeretnénk - Szinte sajnálom, hogy nem láthatott - teszem hozzá valami ironikus félmosollyal. Nem tudom, én mikor jöttem rá, hogy nem akarom büszkévé tenni, de nem most volt, és az egyetlen dolog, amire a küldetésem kapcsán gondoltam az volt, hogy sajnálom, hogy nem láthatta, ahogy elcseszem, sajnálom, hogy nem ráncolta a homlokát, ahogy szokta, és nem ment fel a vérnyomása az egekbe.
Megérdemelte volna, lássuk be. Pont úgy, ahogy a halál is jót tett neki.

Meg kell hagyni, túl lelkes viszont te sem vagy ezt a falka-témát illetően, pedig szerintem téged nem kényszerített oda senki. Igazából nem is nagyon értem, miért vagy ott egyáltalán, amikor sem Remus, sem Barie, sem Mimi nem jelentette be még nekem, hogy szintén falkatagok lettek, sőt, Remus kifejezetten lekezelően nyilatkozott a témáról, mint mindig. Majd egyszer biztos megkérdezlek erről (is), most csak arra gondolok, hogy lehet, nekünk nem megy ez az egész, nem igazán tudunk tartozni máshova, csak... de tényleg, hagyjuk.

- Nem nagyon - vonom meg a vállam, és ez alatt igazából arra gondolok, hogy nem nagyon néztem semmiféle műsort mostanság, aztán rájövök, hogy ezzel igazából lehet, valami teljesen mást mondok, mint amit igazából mondani akarok, és akkor még hazudnék is, úgyhogy egy ideges fejrázással kijavítom magam - Úgy értem, nem vágom, mi az - ezek után meg mondjuk nem is tudom, hogy akarom-e, hogy érdekeljen, vagy nem, lehet majd inkább megkérdezem Remust, ami más esetekben lehet, hogy hülyeség lenne, de az ő szemüvegén keresztül lehet nem is olyan nagy dolog ez az egész, mint ahogy én azt most gondolom.
- Ahaaa... értem.
Dehogy értem. Mert hát mondjuk felajánlhattad volna a kedvenc valóságshow hősödnek azt is, hogy segítesz neki, és legyetek barátok, vagy valami kedves és törődő, de hát nem, neked nyilván egy feleség kellett (? nem tudom, nem gondolnám, ugyanakkor nem beszéltünk majdnem négy éve, szóval még ez is lehet), ehhez képest, ami történt az elég jellemző nálunk, de közben meg arra gondolok, amikor Remus a buszon szeretetteljesen a térdemet paskolgatja és azt tanácsolja, inkább ne meséljem el neked, hogy megkérték a kezemet, meg azt se, hogy majdnem lecsuktak (_kétszer_), és nézd meg, én tök jól teljesítek, és arra kell gondolnom, hogy te meg direkt vezetsz ilyen kibaszott taposóaknákra.
Mindegy. Nagy levegő. Menni fog.

Közben persze egyáltalán nem vagyok benne biztos, hogy jó bármire ez az egész, gondosan kerülni a kínos valóságot, rendes gyerekként viselkedni. Nem azért, mert olyan rossz, csak nem jó semmire, nem vezet sehova, csak futunk pár kört egymás körül, hátha elfáradunk és lenyugszunk, de kezdek arra jutni, hogy nem számít. Még ha el is fáradnánk, nulláról tudnánk robbanni, ha aztán tényleg nekiállnánk rendesen beszélgetni.
Gondolom te is pont erre lyukadsz ki, és bár egy egészen kicsikét vádlón nézek rád - remélem tudod, hogy pont ugyanezeket a kérdéseket kénytelen leszek visszapattintani neked is, mert lehet, hogy én léptem le, de aztán te is elég nagy seggfejként viselkedtél -, mintha legalábbis tényleg gondolkodnék azon, hogy akarom-e én ezt, vagy sem. Igazából tényleg nem akarom, ugyanakkor mégis mi mást csinálhatnék? Túl kell esnünk rajta, vagy reménytelennek tűnik, hogy valaha nyugodtan megüljünk egymás mellett.

- Oké. Menjünk - mondom végül egy szusszanással és bár a terv gyakorlati részét nem nehéz kitalálni, már tíz perc múlva vágunk át a parkon, piával, cigivel felfegyverkezve, de minden más nem lesz ilyen egyszerű.
- Szóval, mire szeretnéd, hogy válaszoljak? Mert én kurvára hívtalak, Romulus.
Csak nem jöttél. Le sem szartál. Szerintem igazából sosem mondtad azt sem, hogy ne menjek el. Sok lehetőséget biztos nem adtam, de akár mondhattad is volna. Bármikor.

Amikor azt javasoltam, hogy másfél percben teregessük ki a szennyest, akkor még tökre elhittem, hogy ez így jó is lesz kezdésnek utána meg majd szépen … nem is tudom mi lesz. Mert tényleg kurvára lövésem sincs arról, hogy mit kezdjek veled, mit kezdjek magammal, mit kezdjek azokkal a gondolatokkal, amik most átfutnak az agyamon a sztoridat hallva meg utána a saját sztorim befejezésekor.

Tudod én már kurvára nem akarok visszamenni oda a tömegbe, mert most már elindultunk ezen az úton és nem akarom, hogy a barátnőd vagy az a hülye Lucas eltérítsen erről az útról, hogy azt kelljen hallgatnom, ahogy összekeverik a szavak jelentését és tökre nem odaillő jelzőket dobnak be egy-egy mondatba, csak azért, hogy okosabbnak tűnjenek. Nem akarok kamu röhögéssel felhorkanni meg sörözgetni, meg nézni Lucast, ahogy Lulu seggét markolássza tánc közben mert aztán meg oda lyukadnék ki, ahova még nagyon nem kellene. Már ha érted mire gondolok.

Szóval ja, beszélgessünk most egy kicsit arról a falkáról, akikhez csatlakoztál. Meglepsz. Ez pedig az arcomra is kiül, mert nem gondoltam volna, hogy még kapsz megbízásokat, meg nem gondoltam volna, hogy egyedül odaküldenek és most egy kis utó-aggodalom is hatalmába kerít, hogy baszki mi lett volna ha csúnyán megsérülsz vagy esetleg meghalsz én meg SEEN-en hagytam a legutóbbi üzeneted.

Akkor azt hiszem megkértem volna Remust, hogy döfjön egy karót a szívembe aztán égesse el a hullámat, hogy majd ha kijózanodik akkor semmi esetre se tudjanak feléleszteni egyetlen boszorkánnyal sem. Már ha létezik ilyesmi. De tuti létezik és tuti képes is rá egy-két varázserővel rendelkező nő vagy férfi. Ja meg persze, már ha vissza akarnának hozni. De remélem azért Miminek hiányoznék.

- Nem is tudom, hogy a Papa volt-e valaha is büszke ránk – vonom meg a  vállam kicsit szomorkásan, mert én anno tényleg akartam bizonyítani a Papának meg a Kalóznak is csak hát az kurva nehéz volt, meg mert Remust már az elején elkönyvelték az okos gyereknek (és tessék, hova jutottunk) szóval alapból hátrányból indultam aztán meg én is elfogadtam, hogy Remus az okosabb és akkor már meg se erőltettem magam. Kivéve, ha mondjuk az erőmre volt szükség vagy a hevességemre.

-Az én falkám, hát igazából annyira nem érzem magam közel hozzájuk – gondolkozok el – Eléggé idegesítőek, még néha Silver is az, ő az alfánk – vakarom meg a tarkóm – Amikor beléptem hozzájuk, akkor találkoztam Marjoryval, aki az I Won’t Sleep Tonightban szerepel, nem tudom volt-e időd netflixezni – teszem hozzá aztán meg eszembe jut, hogy amúgy az emberek nagy részénél mit jelent a netflix&chill szóval kicsit megköszörülöm a torkom, mert az én netlfixes estéim is hasonlóan alakultak, mint az emberek nagy részénél. Szóval úgy döntök inkább ugrok is a következő témára, ami a feleségemet illeti. És azért meg kell hagyni kicsit simogatja az önérzetemet, ahogy kiejted a szót de azért próbálom nem megmosolyogni az egészet.

-Marjory a feleségem – válaszolok könnyedén, mintha csak a kiskutyám nevét kérdezted volna – Mármint a volt feleségem. Volt próbafeleség – világosítalak fel még jobban, pedig hidd el egy kicsit még szerettem volna húzni az agyad, hogy vajon mennyire bosszantana ha mondjuk időközben feleségül vettem volna valakit – Volt egy elég csúnya bedrogozós-korcsevős-farkasos estéje Marjnak és mivel tökre semmirekellőnek érezte magát, gondoltam felajánlom, hogy legyünk férj és feleség egy hétig, hogy rájöjjön azért az élet többet is tartogat a számára, mint az eki-fű meg random csávók leszopása a vécében – remélem látod, hogy milyen érett és felelősségteljes felnőtt lettem, mennyire törődöm másokkal, ami ugye a családunkban nem mondható el mindenkiről – Csak nem számoltam a Remus-tényezővel, meg az ellenállhatatlan kisugárzásával illetve azzal, hogy Marjory ilyen gyorsan megadja magát. Pedig egyébként tökre rendes lány – húzom el a szám – Ennyi.

És akkor most vissza oda, hogy mi a faszért nem szóltál, hogy jössz vagy miért nem hívtál vagy miért nem mentem én se soha.

- Figyi nem veszünk egy üveg piát inkább, minthogy visszamenjünk oda? – bökök a dohányzórész felé – Megihatnánk a parkban és közben elmesélhetnéd, hogy miért nem hívtál soha meg miért csak most jöttél vissza.  

Másfél perc. Hát a te ötleted volt. Így biccentem félre a fejem, érdeklődve nézlek, mert nyilván érdekel, mi van veled, persze, hogy érdekel, mit csináltál, mit nem, hogy vagy, miről maradtam le, miért nem jöttél soha.
De már magamon is érzem, hogy ez nem ilyen egyszerű, nem is a másfél perc miatt (oké, az sem segít), de ahogy válaszoltam, rájöttem, hogy ez így nem lesz jó. Te nem akárki vagy, akinek csak odadobhatok egy ilyen választ, minimális gondolkodás nélkül, felszínesen, unalmasan, személytelenül, részletek nélkül. Viszont fogalmam sincs, hol kellett volna kezdenem, ha nem itt, mit kellett volna mondanom, ha nem ezt, mit akarnál igazán hallani - tényleg muszáj lenne ott kezdenünk, miért nem válaszoltál, aztán meg én miért nem válaszoltam? Muszáj lenne rögtön fejest ugrani a kibaszott semmibe, védőháló nélkül?

Aztán tudod, a te válaszod, sem jobb, mint az enyém, sőt.
Erre volt jó kijönni a levegőre? Hogy te elkezdj kijózanodni, arcul basszon a valóság, először a tiéd téged, aztán a tiéd engem, utána engem az enyém, aztán mindkettőnket a mi valóságunk? Ennyi volt a kedves, távolságtartó, ésszerű udvariasság? Mert baszd meg, akkor lehet, hogy én inkább vissza akarok menni. Lehet, hogy nem a klubba, hanem vissza New Yorkba, ha mindig ez lesz, akkor lehet, hogy előbb ásom ki magam ebből a városból (valamiért az az érzésem, bejutni könnyebb most ide, mint innen kijutni, és azért bejutni sem volt olyan marha kellemes, vagy egyszerű), semhogy megvárjam, amíg olyan felsorolások végére érsz, amit nem akarok hallani, vagy amire nem annyira akarok válaszolni, mert valójában te sem akarod hallani a válaszokat.
Kellemetlenül csap meg egy percre a szele annak, mi történne akkor, ha felnyitnánk szépen sorra azokat a régi dobozokat, jól kitárgyalnánk őket, aztán hozzá vennénk a közelmúltat, meg a jelent, a jelent, aminek igen, nem igazán vagyok a részese - vagy pontosabban: eddig nem voltam az, de bizonyára éppen most jövünk rá mindketten, hogy ez a fejezet véget ért, eddig tartott, most itt vagyok, és neked, meg nektek el kell döntenetek, hogy visszaengedtek, vagy sem.
Ebben nincs középút. Én meg még nem tudom, milyen nehézségű akadálypályán tudom (vagy épp akarom…?) átküzdeni magam azért, hogy visszaengedj visszaengedjetek.

Nyilván kicsit összezavarsz, nem is igazán tudom eldönteni, mire kellene visszakérdeznem, ha egyáltalán merek majd visszakérdezni, de ha mondjuk azt mondod, hogy te komolyan megnősültél, akkor lehet, hogy meg foglak ütni, aztán meg lehet, hogy nevetek, hogy Remus ezt jól elbaszta neked, de ha nem akarom ilyen nagy fába vágni a fejszémet, akkor lehet, hogy csak oda kéne visszakanyarodni, hogy… nem, nincs befejezése a mondatnak, mert a legegyszerűbb arról lenne beszélni, hogy sosem tudsz jó tampont venni Miminek, de minden más nehéz. Nehéz nem neked is olyanokat mondani, mint Remusnak, hogy jobban kellene vigyáznod magadra, meg tök jó lenne, ha ebben a családban nem lenne divat az önpusztítás valamilyen válogatott módja. Meg nehéz nem feleségekről és arról beszélni, ki kit dugott meg. És nyilván ennél egy picivel még nehezebb bármit mondani arra, hogy voltál, amikor Remus meg én elmentünk, és meddig tartott, és mit csináltál és mit nem csináltál, és már tudom, hogy ez egy halva született ötlet volt, mert vagy el kell mondanunk egymásnak mindent, kínos részletességgel, vagy inkább ne is mondjunk semmit, mert így csak rosszabb.

Örülnék, ha nem ezt gondolnám, örülnék, ha nem kellene megint elnéznem rólad, bele az utca-sötétbe, miközben akaratlanul összefonom magam előtt a karjaimat, mintha fáznék, pedig egyébként egy kicsit sem fázok, inkább indokolatlanul melegem van.
Egy pillanatra elgondolkodom, hogy nem válaszolok a kérdésedre, inkább azt mondom, hagyjuk a fenébe ezt az egészet, lépjünk le innen, vegyünk egy üveg vodkát, vagy mondjuk hármat, és ne együnk, vagy aludjunk, amíg át nem rágtuk magunkat mindenen, amin kell, még ha beledöglünk is. Lehet, hogy most épp civilizáltan próbálok viselkedni, de talán az lenne az egészségesebb megoldás. Aztán arról beszélni, hogy valamit elbasztam, de valami olyasmit, amihez kivételesen sem neked, semi a többieknek nincs köze, még mindig könnyebb - Hát, ez a része nem egy klassz sztori - még meg is vonom a vállamat, mert voltaképpen semmi, ami a falkával történt nem olyan szar, mint ez most itt - Nem azért csatlakoztam hozzájuk, mert ehhez volt kedvem, hanem mert el kellett volna végeznem náluk egy melót valaki másnak. Épp csak elkúrtam és lebuktam, úgyhogy a távozásom nem sikeredett túlontúl barátira - de hé, legalább távoztam, a saját két lábamon, megvan minden végtagom, és csak egy darabka bőr meg hús hiányzik a bal felkaromból, de az ilyesmi nálunk már nem is feltétlenül üti meg az ingerküszöböt - Gondolom, a Papa nem lenne büszke - ez a nagy vigaszom amúgy a sztoriban, hogy legalább megadatott elbasznom valamit, amiért végül ő nem loholt a sarkamban és nem büntethetett meg.

- És mi van a te falkáddal, meg ezzel a valóság show-val, meg a… feleségeddel, azt mondtad? - tökre csak a szemem sarkából nézek vissza rád, tökre igyekszem, hogy nagyon hétköznapian érdeklődő legyen a hangom, de hát szerintem most már te is tudod, hogy valami sajátos türelem játékba kezdtünk, várjuk, mikor sikerül túl erősen csípnünk, mikor lépünk rá durvábban a másik lábujjaira, hogy kiboruljon a bili, mert még én sem tudom, hogy a te jól megválogatott fél-infóid fognak kiborítani engem, vagy majd te lovallod bele magad ebbe annyira, hogy nekem ess.

Az már egyébként tök jó dolog, ha mindketten hiányoltuk a másikat, nem? Mármint akkor annyira nagyon nem lehet nagy gebasz velünk. Én ugyan írhattam volna az elején, mehettem volna, de nem mentem, mert kurvára meg voltam rád sértődve amiért elhagytál minket. Aztán meg mire leküzdöttem magamban minimális szintre a haragomat és a sértettségemet, akkor meg már késő volt, mert Te nem írtál, jöttél vagy hívtál. Biztos vagyok benne, hogy neked is megvolt a magad kurva jó oka az egészre. És most én lepődök meg a legjobban, hogy mennyire megértő vagyok veled szemben. Magammal szemben. Mindenkivel szemben. Jelenleg én vagyok a béke szigete, a harmónia temploma. Namaste.

Meg egyszerűen csak azért nem akarok rád förmedni, hogy "ja persze, hiányoztam", mert annyira nagyon jó a karjaimban tartani, hogy ez most mindent felülír. Annyi mindent, hogy végül már túl sok lesz, mert kicsit lebontja azokat a falakat, amiket eddig építettem, kicsit feltépi azokat a sebeket, amikről igyekszem nem lekaparni a varrt. A seb a szájpadlásodon rég begyógyult volna, ha nem piszkálnád a nyelveddel.

Milyen kurva egyszerűnek tűnik, hangzik. Elmondod hogy vagy én is elmondom. Most egy kicsit úgy nézek rád, mintha most osztottál volna meg velem valami hatalmas titkot az életről. Közben meg tényleg ennyire egyszerű is lehetne az egész. Meggyőzöm magam, hogy az is lesz és várom, hogy megoszd velem mi történt veled. Másfél percben. Igen. Tudom, hogy nem fair de az élet se az, meg ez az egész szituáció.

Mesélsz is meg nem is. Fontos dolgok, de közben mégse tudok meg rólad szinte semmit. Voltál itt meg ott, ezzel meg azzal, elkezdtél valamit és nem fejezted be. Arra vagyok kíváncsi, hogy vajon megérte-e lelépned, de ezekből a válaszokból most nem tudok meg semmit. Vagyis, ha tippelni kellene inkább arra szavaznék, hogy nem – aztán meg lehet, hogy csak azt akarod ezzel a homályos válasszal titkolni, hogy igazából kurvára megérte, kurvára jó volt minden. Ha tehetnéd akkor újra lelépnél, meg most is csak éppen átutazóban vagy és úgyis megint le fogsz lépni. Erre pedig még nem igazán vagyok felkészülve. Még nem. Még csak most kaptalak vissza. Ha nem is teljesen.

Aztán átdobod a labdát. Én meg nem tudom mit kezdjek vele. Mikbe avassalak be, hogy én is ennyire semmilyen válaszokat adjak-e vagy csak kiemeljek dolgokat. Arra kitérjek-e, hogy amúgy közben hogyan éreztem magam és végül inkább arra jutok, hogy nem. Kapsz belőlem egy kicsit, pont annyit, hogy ne tudj vele semmi értelmeset kezdeni.

- Másfél perc? Huh – vigyorgok rád – Sokáig nem találtam a helyem, aztán elkezdtem illegális ketrecharcokban részt venni, először csak, hogy levezessem a feszültséget aztán valahogy már ott tartok, hogy fizetnek érte. Beléptem egy falkába és rögtön egy valóságshow-sztár bébiszittere lettem. Mindig szar tampont veszek Miminek, ha megkér rá. A feleségemet megdugta Remus – lehet nem is tökéletesen időrendben haladok, meg teljesen random dolgokat sorolok fel, de az idő szűke miatt csak ezek jutnak eszembe – De igazából csak próbáltam összetartani a családot, ami talán annyira nem is ment jól, mint gondoltam és közben igyekeztem nem belerokkanni, hogy mindketten leléptetek – fejezem be végül és megvonom a vállam, hogy ez van, ez volt igen és kapjátok be.

Meg egyébként most már kicsit feszültebbnek is érzem magam – lehet, hogy csökken a tabletta meg a pia hatása – és egyre nagyobb késztetést érzek arra, hogy kényes témák felé tereljem a beszélgetést, hogy kicsit odaszúrjak. Mondjuk két mondatonként valamit, ami majd neked is fáj, meg utána nekem még jobban fog. Mert azzal is tisztában vagyok, hogy ez most egy nagy színjáték, amit csinálunk és egyszer úgyis robbanni fog a bomba.

De még nem most. Még nem hagyom. Még egy picit uralkodok magamon.

- Szóval mi volt azzal a falkával? – kérdezek vissza arra, ami egyből megragadta a figyelmem az összegzésed során. Bár sok másra is kíváncsi vagyok (kivel, miért, hogyan és hova utaztál) egyelőre ezzel indítok. Mert a többi kérdés megint csak oda vezetne, hogy aztán hevesebben kérdezgesselek, meg gondolom Te is átvennéd a beszélgetésünk dinamikáját, onnan meg már nem lenne megállás.

Vajon most épp mindketten úgy döntünk, hogy civilizáltak és rendesek leszünk? Ellenkezés nélkül engedünk egymásnak, csak hogy szent legyen a béke, vagy tényleg úgy tegyünk, mintha az lenne? Te kihozhattál engem, én megölelhetlek téged, te mondhatsz olyanokat, mennyire hiányoztam, én meg el is hihetem, hogy tényleg így volt, anélkül, hogy megkérdezzem, akkor mi a faszért nem beszéltünk? Mi a faszért nem válaszoltál, mi a faszért nem jöttél, amikor még jöhettél volna? Nem tudom, hogy van-e ennek bármi értelme, most rendesen viselkedni, ha hazaérünk, azzal a tudattal elaludni, hogy na, ez milyen jól ment, tök jól sikerült, ha aztán esetleg egy hét, két hét, egy hónap után talán úgyis feltesszük majd azokat a kérdéseket, amitől ki fog borulni a bili.
Talán már ránk férne. De most azért milyen rendesen viselkedünk, és nekem nem tudom, lesz-e szívem ezt romba dönteni, amikor azért csak megérdemlünk legalább egy pár percnyi idillt, mielőtt minden elszaródna.

- Te is hiányoztál - ilyen egyszerű három szóval is ki lehet mondani valamit, ami azért ennél sokkal bonyolultabb, ha nagyon bele kellene gondolni, akkor a végén még meg kellene határozni, milyen minőségben (most komolyan, annyi minden voltál és talán még vagy is nekem, hogy nincsen egyetlen szó, ami mindent megfelelően kifejezne, választani pedig nem tudnék a sok közül egyet), és pontosan mennyire hiányoztál, mintha lehetne időben és távolságban mérni az ilyesmit. Azt hiszem egyébként, lehet, mert minél messzebb és minél régebb óta nem beszéltünk, annál jobban hiányoztál, de közben annál könnyebb lett a lelkem, hogy nem kell kiválasztanom egyetlen szót, egyetlen dolgot, ami lehetsz, és nem voltál ott, hogy erre emlékeztess, vagy ezért megszólj.
De azért most nehéz nem erre gondolni, nehéz nem akarni elveszni az ölelésedben minimum örökké, bepótolni időt és távolságot, mondjuk egy percbe, egy ölelésbe sűrítve, de hát ilyeneket meg sosem mondanék ki hangosan, lehet, ki is nevetnél és kinevetném magam én is. Kicsit üresebbnek érzem azért a világot, amikor teszünk egymástól elfele egy-egy lépést, és kicsit sajnálom, hogy jobb dolgot nem tudok mondani, csak azt, amit te is.

- Hát, gondolom valahogy így. Elmondom, mi van velem, és te is elmondod, mi van veled? - kérdezek, pedig biztos vagyok benne, hogy a normális emberek ezt csinálják, a normális emberek tényszerű beszámolót tartanak, aztán ahogy felbukkannak az elbeszélésekben ismerős nevek és helyek, úgy egyszer csak legördülnek az előre elgyakorolt történetről és sztorizgatni kezdenek a régi időkről, meg a régi dolgokról, vidáman és természetesen, amíg meg nem törne a jég, de ha mi kezdenék sztorizni, egy idő után biztosan kifogynánk a vidám és természetes dolgokból, mert eszünkbe jutnának a szar dolgok, meg a furcsa dolgok, meg a kényes dolgok, meg biztosan az is, hogy nekünk valószínűleg kicsit mégis csak haragudnunk kellene egymásra.
Ráadásul én nem gyakoroltam el előre a történetet, pedig kellett volna, csak mindig amikor ez eszembe jutott, heveny hányingerrel elnapoltam a dolgot, mert hülyén érzem magam attól, hogy a saját családomnak meséljek dolgokról, helyekről és emberekről, miközben ők itt voltak, és nem velem. Előtted állva az egész teljesen nonszensz hülyeségnek tűnik, nem nagyon tudom már én sem, mit kerestem innen messze, miért gondoltam, hogy ott majd megtalálok valamit, ami itt sosem volt az enyém, minden csak életszagú, érdektelen masszává gyúródik bennem. Az iskola, a munkák, az emberek, a farkasok, a falka, a pillanat, amikor rájöttem, hogy igazából New Yorkban sem lesz más, nem lesz jobb, mint itt, majdnem hogy csak egy kicsit szarabb, mert ott nem tartoztam sehova, nem tartoztam hozzátok…

Kicsit megszorítom az alkarod, mielőtt végül tényleg elengedlek, nem kimondottan akarlak, de valahogy mégis túlzásnak érzem - vagy csak rosszul érezném magam, ha ilyen meghitten lennénk mi ketten, miközben arról beszélek, hogy hol voltam, amikor nem itt voltam, és kivel beszéltem, amikor nem veled, vagy kit öleltem meg, ha nem téged.
Nem mintha amúgy magyarázkodnunk kéne egymásnak. Nem kell. Nem?
- Többnyire New Yorkban voltam, két évig tanultam, csak aztán nem sikerült befejeznem, dolgoztam egy csomó helyen, találkoztam egy csomó farkassal, volt dolgom egy helyi falkával, utazgattam, amikor tudtam, helyekre, ahol sosem voltam, ilyesmi - mármint, másfél percbe nagyjából ennyi fér bele, főleg, ha kihagyom mondjuk azt a részt, hogy “randiztam egy csomó emberrel”, és valamiért úgy vagyok vele, hogy inkább kihagyom, ahogy kihagyom azt is, hogy élveztem szabadnak lenni, csak azért egy idő után, főleg, ha az ember korábban sosem volt szabad, az egész valahogy terhes és magányos lesz.
- És egyébként jól vagyok. Többnyire. Te jössz - nézek rád futó mosollyal, azt hiszem, már most nem hiszek ebben a másfél percben, de kezdetnek talán nem rossz, vagy nem rosszabb, mint más.

Tehát Remus segített visszajönni. Kicsit hálás is vagyok neki meg nem is. Kicsit mérges meg nem is. Kicsit majd nekiesek meg nem is. De egy részem megérti, hogy Remus segítségét kérted – elvégre Ő is lelépett majd visszajött és amúgy nézd meg tökre jó élete van, mármint azon az egy-két beszóláson kívül, amit kap – főleg tőlem – semmi más atrocitás nem érte. Szóval, ha valaki Ő biztos tudott neked segíteni, meg Remusnak mindig voltak olyan kapcsolatai amiket ki tudott használni – ami nekem valljuk be nehezebben menne, pedig azért egészen megedzőttem már ezen a téren – is – és már majdnem képes vagyok átgázolni másokon azért, hogy nekem jobb legyen. Jó persze, ha arról lett volna szó, hogy Téged kell visszahoznom ide, akkor mindenkin – is! – átgázoltam volna, akkor tényleg nem érdekelt volna, hogy éppen kinek ártok, hogy majd milyen következményei lesznek a dolgoknak. Semmi. A lényeg az lett volna, hogy épségben hazatérj. Hozzánk.
De ugye nem engem kértél meg, szóval ezen már felesleges rágódni, hogy mit hogyan csináltam volna. És nem is foglak nyaggatni ezzel. Csak elraktározom az információt, talán később még kezdek vele valamit.

Két napja. Két nap még nem a világ vége. Két nap az csak 48 óra plusz mínusz néhány attól függően, hogy most mekkorát kamuzol. Kicsit megkönnyebbülök, hogy mondjuk nem heteket vagy hónapokat bujkáltál előlem a városban – hogy nem heteket vagy hónapokat falaztak neked a többiek. Az azért kicsit – nagyon! - szarul esne.
Zavar, hogy ennyire esetlen ez az egész. Zavarnak a fények, a zene, az emberek – könnyebb erre fogni a beszélgetésünk kínosággát, mint arra, hogy úgy tűnik egyikőnk se készült fel igazán arra, hogy szembenézzünk a másikkal. Pedig régen milyen könnyen ment. Milyen könnyen feltépted a szobám ajtaját, hogy lekiabáld a fejem valami – szerintem – apró dolog miatt, én meg olyan könnyen lopództam be hozzád utána, hogy a megbékítselek valahogyan.

Most miért nem megy ilyen könnyen?

Csodát várok a friss levegőtől, csodát várok a tömeg hiányától, hogy viszonylag csak kettesben leszünk. Kicsit tovább is sétálok, nem igazán a cigizős rész a célom – nem tudom mi az igazi célom – csak még menjünk egy picit távolabb, picit még hadd fogjam a kezed, mint amikor tizenhét évesen kilógtunk a Birtokról hárman – Te, Remus meg én – és valami random egyetemista buliban lerészegedtünk.  Mondanám, hogy mennyivel egyszerűbb volt akkor minden – pedig az igazság, hogy akkor még ennél is bonyolultabb volt az életünk.

Nem tudom még meddig mennék, ha nem állítanál meg. Nem ellenkezek, mert amúgy tényleg nem sok értelme van még tizenötpercig gyalogolnunk a semmi felé, nem lennék előrébb. Kicsit sem. Feléd fordulok, hogy rendesen köszönjek neked, ahogy kéred – ahogy régen csináltuk. Csak nem lehet az olyan nehéz.  Azért egy kicsit még csak nézlek mielőtt felsóhajtanék, mert bassza meg igazad van. Még el is mosolyodok, őszintén, mert rájövök, hogy bár idősebb lettél hirtelen mégis tökre picinek tűnsz – jó nem annyira picinek, mint Mimi, de hozzám képest mégis aprónak. Szóval mivel még mindig fogom a kezed így könnyen magamhoz húzlak. Próbállak nem összeroppantani, de el sem tudom mondani mennyire jó érzés végre megölelni.
- Tudod, kurvára hiányoztál – dünnyögöm a hajadba, aminek még mindig ugyanolyan jó illata van, mint régen. És még tök sokáig szeretnék így maradni. Végül mégis kicsit engedek az ölelésen és lenézek rád – És öhm – nagyon sok mindent akarok megint kérdezni, hogy mi történt veled, mi a terved, hol laksz most, van-e valakid, mikor jössz haza – hogyan tovább? – mármint érted, te vagy Esme, aki nagyon sokáig kézben tartott mindent, aki talpraesett, akire mindig számíthattunk, szóval erre a kérdésre is biztosan van egy jó válaszod, hogyan tovább. Hogy mi lesz veled, mi lesz velem, mi lesz velünk, beszélünk-e arról ami volt vagy csak úgy csinálunk mintha nem lett volna semmi és várunk, hogy lesz-e valami ha megint túl sokat iszunk, túl sokat táncolunk és túl sokat vagyunk együtt. Mert az ahogy most még mindig itt vagy a karjaimban nagyon emlékeztet arra ami volt és bár az évekkel ezelőtt volt, azóta meg igyekeztem tudatosan nem  - sokat – gondolni rá most mégis kezd ugyanolyan érzésem lenni, mint akkor ott. Amiről meg nem tudom mennyire lenne jó, szóval inkább kicsit lazítok az ölelésen, hogy ha akarsz akkor már nyugodtan ki tudj bontakozni belőle. Talán az lenne a legjobb.
- Illetve örülnék egy másfélperces gyors felzárkóztatásnak, hogy miről maradtam le veled kapcsolatban - nem mintha másfél percben el lehetne mondani, de valahol el kell kezdenünk.

Tudod, mi lett volna a legjobb? Ha mondjuk teliholdkor találkozunk össze ilyen kiszámíthatatlan véletlenséggel, ha csak hitetlenkedő, négylábú örömmel összedugjuk az orrunkat, aztán csak futunk, futunk, amíg fel nem kel a nap, ahogy szoktunk régen is, aztán reggelre annyira elfáradunk, hogy két lábon már nem kell mondanunk semmit.
Az lett volna a legjobb.
Sajnálom, hogy ez csak most jut eszembe - talán azért, mert egy ideje könnyű nem teljesen valóságosként gondolni rád, csak egy testetlen, ízetlen, szagtalan emlékképként -, rendezhettem volna így, valahogy sikerült volna, annyira azért ez nem lehetetlen, talán még te is a birtok környékére jársz ki, vagy ha nem, hát biztos ki tudtam volna deríteni, merre találnálak meg.

Helyette ez jut, hirtelen olyan, mintha már nem illenék ide, nem illenénk ide, rossz a hely, idő, társaság, úgy nagyjából minden, ami rossz lehet, de mégis van ebben valami illendő - ahogy bennünk is mindig volt valami elhibázott, külön-külön, de éppenséggel együtt is. Ha nem lett volna, most nem állnánk ilyen bénán egymás mellett, ahogy csak azok az emberek tudnak, akiknek a múltjuk olyan meghatározó, olyan fontos, hogy hiába akarnának, nem tudnának megfeledkezni róla, még akkor sem, ha szeretnének, szóval inkább hallgatnak róla.
Te meg csak legyintesz, mert végül is mit csinálnál, nem? Haragudhatnál, ahogy én is haragudhatnék, de úgy fest, most mindketten úgy teszünk, mintha nem lenne miért. Hallgatunk a múltról, mint mindig, mert nem biztos, hogy érdemes beszélni róla. Nem biztos, hogy van még mit mondani róla.
De nyilván minden béke csak törékeny boldogság, mert nem békés teremtményeknek születtünk.

Mármint, érted, mégis csak mondok valamit, ezzel a kemény két mondattal is, ami mintha mégis elmozdítana, majdnem én is felvonom rád a szemöldökömet, hogy mi van Remusszal, meg mi ezzel a baj, aztán rájövök, hogy nem tudom, mit tudsz, és mit nem. Nem tudom, Remus folyton beszámolt-e dolgokról, amikről beszéltünk, vagy nem, az mondjuk nagyon úgy fest, nem harangozta be, hogy segít bejutnom a városba. Oké, persze, mondhatnád azt, hogy megoldhattam volna nélküle is, meg lehetett volna oldani, de valaki mindenképpen kellett volna belülről, vagy legalábbis, így lett volna biztosabb, és akkor már inkább Remus, mint bárki más. Inkább valaki, akit ismerek és akiben megbízom.
- Remus. Segített visszajönni - azért úgy érzem, valamit mégis csak mondanom kell, valamit, ami nem tér ki arra, hogy Remusszal azért nem tartottam akkora rádió csendet, mint veled, sőt, leginkább semennyit, de hát bassza meg, Remusszal valahogy mindig nagyon könnyű volt, nekem legalábbis, neki sosem kellett elmagyaráznom, miért akartam elhúzni innen a fenébe. Neked néha úgy érzem, akkor sem tudnám elmagyarázni, ha beledöglenék.

- Két napja… - megint elnézek rólad, mintha valami állatira érdekes lenne a bal vállad felett. Igen, ez pont két nappal több, mint ami tisztességes lett volna, de azért messze nem olyan sok, hogy igazán neheztelhess, csak aztán végeredményben nem írhatom elő neked, mit gondolj vagy érezz erről. Persze szeretném. Jó lenne tudni, hogy mi jön most, nem csak veled, veled is, de mindenkivel, meg velem, mert egyébként nyilván nem teljesen tudom, mihez fogok én itt magammal kezdeni, épp csak ez nem így működik.
Én inkább azt akarom javasolni, hogy igyunk valamit, mármint úgy érzem, te rám vertél már pár kört eleve, mintha ettől valamiféle lépéselőnyöd lenne, jó lenne, ha utol tudnálak érni. De azért nem feltétlenül akarom, hogy azt hidd, nekem most ehhez komolyabb mennyiségű alkoholra lenne szükségem, és nem is azt mondom, hogy van, csak akkor az lett volna valami konstruktív javaslat, valami gyakorlati dolog, amit csinálhatunk együtt, te meg én, ahelyett, hogy a zenét túlkiabálva félmondatokban kommunikálunk.
- De, persze - szóval végül nem dobom be a vétót, fájdalmas természetességgel, szinte egyszerre mozdulunk, és még az sem furcsa, hogy kézen fogva törtetünk kifele, épp csak egyszerre olyan, mint újra lélegezni és közben mégis fuldokolni.

És ez nem múlik el a friss levegőn sem, most én szorítalak egy kicsit jobban, mint ami egyébként indokolt lenne, de aztán meg arra gondolok, hogy bassza már meg, azért ennek mégsem kellene ennyire furának lenni, mi van, ha csak mi misztifikáljuk túl az egészet, mi van, ha ez az egész ennél sokkal egyszerűbb? Vagy ha legalább lehetne úgy csinálni, mintha sokkal egyszerűbb lenne annál, ami.
- Hééé! - egy ponton lefékezek, nem tudom, meddig akarsz még menni, de egy ideje már jóval kevesebb a cigiző ember körülöttünk, szóval úgy döntök, megállhatunk, vissza is húzlak egy kicsit - Gyere már ide, még nem is köszöntünk rendesen - ennél aligha tudnék közvetlenebb, természetesebb hangot megütni, épp csak a gondolkodástól kis ráncokba futó orrom mondja azt, hogy áh, nem, ez azért nem ennyire egyszerű, de egy kicsit tényleg szeretnék úgy csinálni, szóval ölelésre emelem a szabad kezemet.

Most, hogy itt van, most azt kívánom, hogy bárcsak a pia és az eki szórakozna velem. Hogy csak egy illúzió lennél, egy kósza illat, egy lány aki nagyon-nagyon hasonlít rád, de nem Te vagy. Mert ez itt, nem passzol egy jelenetbe se, amit anno kitaláltam az újbóli találkozásunkra. Nem így akartam találkozni. Nem akartam félig bebaszva lenni, nem akartam Amyt se mögéd, ahogy most gyilkos szemekkel méreget engem aztán meg téged, majd a felkarodra fonódó ujjaimat. Nem akartam Lucast meg Lulut se.

Egy tökre semleges terepet szerettem volna, nyugodt környezetben, ahol sokkal hamarabb kiszúrlak és lesz időm rendesen felkészülni a belépőre. Vagy ha nem lenne a lezárás – milyen könnyű mindent Bastienre fogni – akkor elrepültem volna New Yorkba vagy ahol éppen lettél volna és megleptelek volna mondjuk a születésnapodon. Kivételesen nem egy semmitmondó üzenetet kaptál volna a családi csoportba – amit amúgy egyre kevésbé használunk, sajnos – hanem teljes valómban ott álltam volna az ajtódban.

Erre most itt vagyunk egy zsúfolt, részeg és bedrogozott emberekkel teli buliban, ahol a basszus majdnem szétveri a dobhártyámat, de még így sem elég ahhoz, hogy ne érezzelek Téged minden érzékszervemmel. Arról nem is beszélve, hogy a Farkas is felébredt, most ki szeretne törni és üdvözölni a rég látott társát.

Kicsit mérgesnek kellene lennem, mert nem szóltál, hogy itt vagy. Mégse vagyok az – láttál már beekizett mérges embert? Ugye? – mert rajtam is annyi támadási felület van, annyi sértés, annyi seb, amit most felszakíthatnál. Ezért is vagyok ennyire óvatos, mintha valami porcelánboltban lennék és nem tudom hogyan nyúljak hozzá bármihez is anélkül, hogy ne törném össze. Mert azért valljuk be itt most elég sok összetörhető dolog van köztünk – azok, amiket az évek alatt valószínűleg mindketten valamennyire rendbe raktunk magunkban.

Igazából nem tudom mit gondoltam. Évekkel ezelőtt láttalak utoljára és akkor éppen tiszta káosz volt az egész Eastaughffe család élete. Meghalt a Papa, ott voltál te meg az az éjszaka, aztán már nem voltál ott és hirtelen Remus se volt sehol. Csak Mimi meg Bartie meg én voltunk, akik maradtak és minden széthullott körülöttük. Talán nekünk is menekülni kellett volna, de – és most tényleg! – kapjátok be, egyikőtök se szólt, hogy ez most AZ a pillanat, amikor le kellene lécelni.

Együtt nőttünk fel, most mégis nagyon keresem azt az Esmét benned, akire én emlékszem. Úgy nézel ki, mint Ő – közben meg mégsem, mert valószínűleg rengeteg olyan dolog történt veled, ami kicsit megváltoztatott, mint ahogy velem is egészen sok dolog történt, ami miatt már egy picit más vagyok, mint akkor.

Csak legyintenék arra, hogy nem szóltál – igen, ilyen könnyen elnézem most, aztán persze ez nem azt jelenti, hogy majd ne hoznám fel mondjuk két nap múlva meg ne akadnék ki rajta, de a viszontlátás öröme (jó, ez lehet nem látszik, mert tényleg tombol bennem egy kis pia meg drog is) most felülírja az ilyen Romulus-féle reakciókat. Aztán megemlíted, hogy Remusszal és a szemöldököm máris az egekbe szalad, mert MEGINT kihagytatok.
- Szóval Remusszal – teszem hozzá, mint aki azt reméli, hogy majd kijavítod magad bár azért gondolom -tudom – hogy jól hallottam, amit mondtál – És mióta is …? – vagy itt, tud rólad Remus, tudják a többiek, hogy itt vagy. Ezeket nem teszem hozzá, mert nem tudom melyikre akarok és melyikre nem akarok választ hallani szóval csak rád hagyom, hogy majd arra válaszolj, ami neked éppen megtetszik.
- Nem megyünk ki? – vetem fel közben, mert hirtelen sok lesz az ember, sok lesz a zene, sok lesz minden és szükségem van a hidegre, a friss levegőre meg egy szál cigire. De legfőképp arra, hogy indokot adjak magamnak arra, hogy újból a kezed után nyúljak – úgy tűnik ma este nem sok beleszólásod van a dolgokba Esme, légyszi nézd el nekem – összefonjam az ujjainkat, mint régen és magam után húzzalak finoman, ahogy utat török a tömegben.  

Szívesen nyomnék egy restartot erre a jelenetre, talán nem így vetődnék oda mellétek, nem így köszönnék, nem próbálnék ilyen nagyon normálisan viselkedni, hogy alig nézek rád, miközben valójában azért nézek rád alig, mert nem merlek úgy igazán, rendesen megnézni magamnak. Azt hittem, kevésbé lesz intenzív viszontlátni, olyan régen nem beszéltünk, de talán épp ez a baj, mi még mindig oda vagyunk ragadva, abba a pillanatba, amikor elmentem, és most émelygéshez hasonlatos érzést hagy maga után az a rengeteg eltelt idő, amint próbálja utolérni a jelent.
Veled együtt nevetek zavartan én is, meg persze Luluval, nincs itt semmi látnivaló, csak fiatalok vagyunk, szórakozni jöttünk, összeverődtünk, de nem ismerjük egymást annyira, természetes egy kicsit zavarban lenni.
Nekem mégsem igazán természetes miattad zavarban lenni. Vagy úgy egyáltalán. Ennél sokkal vastagabb a bőr az arcomon, és még nekem sem tetszik, hogy most így viselkedek.

Eldönteni sem tudom, mi lenne jobb, beleveszni a bulizók közé, lelépni, vagy inkább itt maradni veled, de végül te döntesz helyettem, én meg úgy érzem, valahol úgyis mindegy, ezen egyszer át kell esni, szóval nem tiltakozok - már épp elindultam volna Luluék után, lehet, nem lett volna rossz kitáncolni magamból ezt az indokolatlan feszültséget, ami görcsbe ránt bennem egy kicsit mindent, de aztán visszahúzol, én meg fájdalmas engedelmességgel megadom magam.

Jó lenne utánad nyúlni, amikor aztán elengedsz, azt mondani, hogy el ne engedj, mármint ennyi idő után azt hiszem, ez lenne a minimum, csak aztán az örök probléma (az örök problémánk), hogy ezt hogyan tegyük, még mindig olyan, mint egy láthatatlan, de nagyon is jelenlevő repedés a kapcsolatunkon. Úgy vagyok vele, hogy nem is kellene így éreznem, inkább taszítanunk kellene egymást, mert nem kerestelek, pedig talán ígértem, hogy foglak, te meg nem jöttél soha, pedig megígérted, hogy eljössz és meglátogatsz.
Nagyon szerettem volna, hogy meglátogass, sokkal jobban, mint amennyire most utánad akarok nyúlni, és néha azzal mentegetlek, hogy nem tudhattad, aztán meg azért neheztelek rád, mert kurvára tudnod kellett volna.

Tudnod kellett volna.

De ez bizonyára butaság, kevélység olyasmi miatt haragudni rád, amit talán tényleg nem tudtál, miközben teljesen természetes az is, ha úgy gondolom, az együtt töltött éveinknek mégis csak jelentenie kellene valamit. Remus meg te olyan jól ismertek, mint senki más ezen a kibaszott világon, ha ő tudta, hogyan beszéljen velem akkor, amikor távol voltunk egymástól, neked még jobban tudnod kellett volna.
Tényleg azt hiszed, hogy nem gondoltam rád ezerszer és mindig és állandóan? Hogy nem hiányoztál mellőlem, hogy nem viszketett utánad a kezem, nem akartam veled lenni? Csak mert fogalmam sem volt (és tulajdonképpen fogalmam sincs), milyen szavakkal és hogyan lehetne (kellene?) ezt elmondani neked, még nem lesz kevésbé valóságos.
Pont, ahogy annak mérgező gondolata, hogy talán csak a kamaszkor és a tény, hogy tudtad, el fogok menni tűntette fel még a különlegesnél is különlegesebbnek a kapcsolatunkat.
Vajon hol vagy mindebben te?

Feléd fordulok, féloldalasan elmosolyodok, épp-csak utánad artikulálok még egy “szia”-t, mintha beakadt volna egy lemez, de hát mindenki tudja, hogy a nehéz rész a “szia” után jön.
- Bocs, hogy nem szóltam - “még”, teszem hozzá magamban, mert nem akartam előled rejtőzködni, nem volt titok, valójában nem is érzem úgy, hogy bármiért bocsánatot kellene kérnem, de valamit mégis csak mondanom kell és valahonnan mégis csak el kell indulnunk.
- Gondoltam valamelyik nap majd átugrok Remusszal, aztán… - aztán kicsit félredöntöm a fejem, a tánctér felé biccentve, jelezve, hogy aztán itt kötöttem ki, ez van, mondjam még azt is, hogy nem gondoltam, így összejöhetnek a dolgok, hogy pont össze is futok veled, amikor csak szerettem volna egy estére elengedni magam?

Még mindig egy kicsit sértődöttnek éreztem magam a Birtokon a konyhában történtek miatt, tehát gondolkodás nélkül adtam át Marjory felügyeletét egy másik szerencsés farkasnak a falkából, aki kicsit túlságosan lelkesen vette át tőlem a feladatot, de ez már az ő baja. A szabad estével pedig nem igazán akartam mit kezdeni, egészen addig amíg meg nem jelent Lucas életem legjobb éjszakájának ígéretével.

Természetesen tisztában voltam vele, hogy valószínűleg nem ez lesz életem legjobb éjszakája – azért ahhoz elég sok mindennek kellene klappolnia és nagyon minimálisnak látom az esélyét annak, hogy ilyen szerencsés legyek – ettől függetlenül úgy voltam vele, hogy ha nem is a legjobb, kevésbé szar miért ne lehetne?

- Szóóóóóval mikor lesz a következő mérkőzésed? – Amy (azt hiszem legalábbis így hívják, de nem igazán maradt meg, mert a felsője konkrétan a köldökéig ki van vágva és olyan hevesen gesztikulál miközben beszél, hogy tényleg akármelyik pillanatban villanthat) annyira elnyújtja magas hangon az ó-t hogy kénytelen vagyok tényleg rá figyelni közben meg nem is rémlik, hogy említettem volna neki a ketrecharcokat.
- Nem tudom, de majd szólok – természetesen nem fogok szólni, de nem akarok annyira bunkó lenni, mint amennyire kikívánkozik belőle az egész pedig tényleg semmit nem akarok a lánytól, én csak két Coronát akartam, mert Lucas említett valami csajt, akit már egy ideje fűz és itt van a barátnőjével szóval le is lépett – milyen barát az ilyen – én meg önállósítva magam piaszerző körútra indultam. Na nem mintha amúgy ne lett volna már bennem elég mennyiség, de mi mást kezdene magával az ember, ha a haverja lelép egy csaj miatt? Piát szerez. Egyértelmű – Jaj, ne haragudj de a haverom ... – és már el is lépek mellőle amint megpillantom Lucast meg a csajt. Átverekedem magam a tömegen, viszonozom Lucas „Papaa, tuti meg lesz este” vigyorát egy hasonló „Papaa, az igennn” pillantással és átnyújtom a sörét majd bemutatkozok Lulunak, aki említ valami barátnőt – itt kicsit megijedek, mert általában az ilyen barátnős dolgok nem szoktak jól elsülni – de annyira ez se köt le, mert a farkasom érzékel valamit. Valakit.

Valakit, akit nem érzékelhet, mert sokkal, de sokkal messzebb van. Jó persze, azért egészen sokszor megviccelt már – általában bizonyos mennyiségű alkohol vagy drog fogyasztása után – és olyan illatfoszlányokat érzékeltetett velem, amik mind Esmére emlékeztettek és mindig elhittem, hogy majd akkor a következő sarkon befordul, hogy az illatot majd a nevetésének hangja követi, hogy tényleg itt van. Persze ilyenkor csak megrázom a fejem, előveszem a telefonom, csekkolom Esme instáját és látok valami bejegyzést, ami alapján tuti nincs a közelben ( meg egyébként is a város lezárása alapjáraton megnehezíti a bejutást, bár biztosan meg tudná oldani, mert mindig mindent meg tudott oldani).

Ez most más. Most sokkal erősebb. Amy émelyítően édes illata még ugyan ott van az emlékezetemben, mert konkrétan az aurámmal közösült, ahogy nekem préselődött a pultnál pár perccel ezelőtt, de még így is érzem. A tekintetem a tömeget pásztázza és nem tudom, hogy minek örülnék jobban, ha tényleg itt lenne vagy ha megint csak beütött volna az eki és a sör.
- Hallod Rom? – Lucas hirtelen vállba bokszol és legszívesebben lekevernék neki egy pofont, mert hirtelen kibaszottul feszült leszek – Most jöttem rá, hogy a nevünk szegregál. ÉRTED. Lucas és Lulu, L-L, hát ez nem egy jel? – és akkor ott észreveszem. Nem akarom kijavítani Lucast, hogy valószínűleg nem a szegregálásra gondolt, mert úgy tűnik Lulunak se esik le a dolog és ezzel csak még kínosabb lenne a már amúgy is kurvára kínos szituáció, ahogy a lány észreveszi Esmét és közelebb húzza hozzánk, hozzám.
Annyira nem vagyok felkészülve erre az egészre, hogy csak a számhoz emelem az üveget és iszok. A szememet közben le nem veszem Esméről és elég komoly belső harcot vívok az ellen, hogy ne ragadjam meg a kezét, húzzam közelebb, hogy vajon tényleg itt van-e vagy csak képzelődök. Bár akkor mindenki más is képzelődne, aminek azért elég kevés az esélye.
- Szia – préselem ki magamból, ahogy köszön, azzal az egyszerű „hát… sziasztok?”-al hirtelen túl sok kémiai folyamatot elindítva bennem, túl sok érzelem kavarog mindenütt.
- Jézusom Rom, ne nézz már úgy rá mintha fel akarnád falni – kényszeredetten elnevetem magam és elszakítom a tekintetem az arcról, amit már évek óta nem láttam élőben és valami olyasmit mondok, hogy nem éppen felfalni akarom. Nem tudom mit akarok.

Azt viszont tudom mit nem akarok. Táncolni menni Luluval és Lucasszal így amikor felveti az ötletet, rögtön le is csapok a lehetőségre.
- Mi itt maradnánk – és már nyúlok is Esme karjáért, hogy ténylegesen magam mellé húzzam és esélye se legyen a másik kettővel lelépni táncolni. Még elkapok egy kacsintást Lucastól ahogy eltűnik a tömegben miközben Lulu húzza maga után és csak akkor fordulok vissza. Elengedem a karját – igazából fel se tűnt, hogy milyen görcsösen kapaszkodtam belé – és még mindig hitetlenkedve, haragosan, megkönnyebbülten és még ezernyi más érzéssel nézek rá, hogy aztán sóhajtva megint csak azt mondjam – Hát szia.

Menjinnen.
Az első gondolatom, amikor meglátlak ott ácsorogni Louise mellett, meg egy srác mellett, akire Louise máris úgy néz, mintha egész életében erre a szőke hercegre várt volna.
Aztán arra gondolok, hogy ne-ne-ne-ne, utána meg arra, hogy bassza meg. Akit a szülei elhagynak, aztán örökbe fogadnak, méghozzá egy megalomán őrült, szándékosan vérfarkassá és miniatűr, ügyes kis katonává nevelnek, annak nem sok tévképzete van az életben olyan dolgokról, mint “szerencse”, vagy “karma”. De azért szerintem néha megérdemelnénk mi is, hogy szerencsések legyünk, vagy a dolgok jól alakuljanak. Mondjuk egyszer egy évben, vagy ha telhetetlen vagyok, kétszer. De hogy soha ne jöjjön össze semmi, az túlzás.

Mint mindenre a visszatérésemmel kapcsolatban, volt tervem arra is, hogy majd hogyan találkozom veled újra. Látod, nekem volt rá tervem, pedig éppenséggel dönthettem volna úgy is, hogy szándékosan kerüllek, majd csak felbukkanok a következő szülinapon, amit családilag illene megülni, te meg majd nem győznél egyik meghökkenésből a másikba esni. Végül is, megérdemelnéd, egy ideig úgy voltam vele, hogy ez teljesen rendben is lenne így, még akkor is, ha szigorúan véve a labda az én térfelemen van.
De szerinted nem állatira szánalmas, hogy ezt még minden bizonnyal mindketten számon tartjuk?
Úgy voltam végül vele, ez jó alkalom arra, hogy ne számítsanak a kicsinyes sértődéseink, az állandó csendünk, jó alkalom arra, hogy normális emberként viselkedjek, és lejárjam azokat a köröket, amelyeket egy hazatérőnek illik. Remus hozott, Mimivel kezdtem, Bartie-val akartam folytatni, aztán a végére hagytalak volna téged, csak hogy szokjam a gondolatát az “itthon”-nak.

Volt tervem is, de nem pont ez, nem képzeltem körénk másokat, tömegeket, hangzavart, pláne nem Louise-t, nem mintha bármi baj lenne vele, de éppenséggel le is eshetne neki, hogy nekem ez így nem pont oké, de látványosan nem foglalkozik vele.
Pedig csak annyi időre hagytam magára, hogy kimentem a mosdóba, adtam egy zsepit egy síró lánynak, pisiltem, megigazítottam a hajamat, kimentem rágyújtani, nélküle, hogy egy percre halljam a saját gondolataimat, aztán mire visszamegyek, már nincs egyedül, ráadásul a két üres pohárból kiindulva mellette megitta a piámat. Mindezt két perc töredéke alatt mérem fel valójában, ahogy elsőre ösztönösen elmenekül, lesiklik rólad a tekintetem, szívesen megkapaszkodna valami másban, valaki másban, de az észre sem vehető segélykérésemre természetesen nem felel senki, szóval nem marad más: kicsit erősebben kapaszkodok a táskám pántjába, ahogy leküzdöm a köztünk lévő nagyjából három métert.

Lulu akkor már észrevesz, előbb, mint te, vagy csak neki jut előbb eszébe mondani is valamit, aranyos mosollyal ragadja meg a kezem, azt újságolja épp, hogy nézd, nézd, nézd, kiket találtam!!, de azért ahogy a másik srác nevét mondja, nekem eléggé az az érzésem, hogy ők már elég közelről ismerik egymást, de azért én is tök kedvesen rámosolygok, mintha ez tényleg az évszázad legnagyszerűbb történése lenne.
- Aha, aha, tényleg, milyen vicces - bólogatok, de azért az igazság az, hogy innen már elég nehéz rá fókuszálnom, teljesen leköt, hogy a mosolyt az arcomon tartsam, nehogy az első, második vagy harmadik gondolatomat olvasd ki belőlem, amikor rád nézek - Hát… sziasztok?