- Ja, ja, ja, tudom, nem vagyok elég menő hozzád, sosem voltam - sóhajtok fel drámaian, ez most tényleg nem a tényleges rosszérzésem, vagy az elégedetlenségem önmagammal, most csak úgy teszek, mintha bedőlnék neked és nem sértődök meg, vagy ülök fel erre a "húzzuk egymás agyát" vonatra. Ez majd ráér akkor, ha már már az üveg felénél tartunk. Ne félj, akkor majd bezzeg kibújik egy s más a zsákból, nálad meg nálam is - Majd megmutatom a legújabb hegemet, hogy ki azért ne tagadj - mondom hitetlenkedő fejrázással és félmosollyal, azért engem ezek a kalandok valahogy nem töltenek el amúgy akkora lelkesedéssel, mint téged, ami azért vicces, mert többek között azért is léptem le, hogy másfajta dolgok történjenek velem, mint itt.
Hát, történtek is, de azért egy részük nem volt annyira fasza. De gondolom, ez bárhol így megy, az élet sehol sem habos torta.

- Egy valamit? Ehhez minimum egy kacsalábon forgó palotát kellene nekem fizetned, baszd meg. Nem azért jöttem vissza, hogy aztán mindenki utáljon - vagyis, azt hiszem, attól már nem nagyon kell tartanom, hogy mondjuk te utálni fogsz. Végtére is, ha valaki, te biztosan érted, hogy miért léptem le, mire volt ez jó, neked is el kellett menned egy időre, hogy el lehessen viselni a dolgokat, úgyhogy szerintem te nem utáltál akkor sem, meg nem utálsz most sem (persze vitatkozhatunk arról, ezt ki tudod-e normálisan mutatni, de az érzelmi intelligenciánkat szerintem mindegyikünknek ideje korán megnyirbálták). Bartie-t sem hiszem, hogy különösebben felzaklatta volna akár a távozásom, akár az, hogy újra itt vagyok, neki még simán mondanék is ilyen kegyetlen hülyeségeket, na de Mimi meg Romulus…? Mimi meg Romulus egészen más téma, ahhoz, hogy én most velük baszakodjak, minimum örök boldogsággal kéne megvesztegetned, nem viccelek. Örülök, ha túlélem a következő viszontlátásokat kiabálás, meg masszív neheztelés nélkül. Nem akarok még a te akadálypályáidon is bukdácsolni… de tegyük fel, hogy csak egy gyökér vagy és viccelődsz és én meg nem ismerlek annyira, hogy tudjam, még ha viccelsz, valójában akkor is szívesen fordítanád a viccelődést valóságba.

- Ja, az igaz - mármint, ez kivételesen egy okos megszólalás volt tőled, ne félj, még én sem tudom, kinek mit akarok elmesélni, mindent talán tényleg nem, de azért annyival sem szúrhatom ki senki szemét, mint amivel itt poénkodunk. Mondhatná bárki, hogy lett volna időm kitalálni ezt az egészet, amíg terveztem a hazajövetelt, meg amíg ideértem, meg gondolkodhatnék még most is, de már csak fáj tőle a fejem és nem tudom eldönteni, mi a jó, meg mi a rosszabb.
- Inkább közel, mint távol - vonom meg a vállam, nem mintha új lenne nekem a város, pontosan tudom, melyik innen a második megálló, nem a várossal magával kell ismerkednem újra, hanem azzal a térrel, ami hozzátok köt, amiben ti mozogtok, akikkel ti mozogtok. Mondanám, hogy epedve várom, hogy megismerkedjem az új lakótársaimmal, de egyébként most annyira pont nem, csupa gyakorlati dolgon kattogok, mint lakhatás, munkakeresés, mindenkivel egy randi, a bűnbocsánatért esedezés, tudod, ilyenek… - Na, de akkor pattanj, mindjárt odaérünk.

Most tudom, hogy azt hiszed, hogy én csak megjátszom ezt a csalódottságot, pedig igazából tényleg rosszul érint, hogy nincs ezer karátos gyémántgyűrű az ujjadon amit aztán kikunyerálhatok tőled, vagy ami még jobb felajánlhatom neked, hogy bizony ám a negyven százalékát megkapod a haszonnak, aztán hosszan és nagyon fárasztóan kifejteném, hogy miért nem fifty-fifty a dolog: a végére valószínűleg nem tudnád követni a fonalat és inkább úgy döntenél, hogy legyen úgy ahogyan én akarom, csak fogjam már a pofám. Szóval ja, elég csalódott vagyok.

- Jó, ne is szépíts. Mindig is tudtam, hogy nem vagy elég menő ahhoz, hogy komoly szarságokba kerülj. - Vigyorogva húzom az agyadat, mert nem vagy te azért olyan kis nyámnyila csaj, mint... szóval nem is tudom, hogy tudnék-e nyámnyila csajokat mondani, mármint olyanokat akiket nem csak egy éjszaka szedtem össze. - De azért menő lett volna, ha börtöntetkóval jössz haza. Könnycsepp a szemed sarkában, vagy csillagok a térdeiden! - Villantok feléd még egy vigyort ahogyan húzom az agyadat, akárhogyan is legyen nekem azért te baromira hiányoztál: még ha most úgy is tűnik, hogy nem. Veled tudtam mély reptű beszélgetéseket folytatni, igazán kivesézni a gondjaimat és habár baromira szeretném, hogy ez most is így legyen majd, nem vagyok biztos benne, hogy minden tud onnan folytatódni ahol abbamaradt.

Felröhögök és megcsapkodom a térdeid nagyon finoman. - Ez adná. Hallod fizetek neked egy BÁRMIT, ha bejátszod. - Kihívóan szalad fel a szemöldököm pedig el sem hiszem, hogy mernél ilyesmit csinálni. Mármint tudom, hogy Romulus lesz mindig a szíved csücske. - De tudod az nem fáj amiről nem tud az ember. - Megrántom a vállamat, ezzel neked is egyet kell értened.

- Még két megálló, asszem. - Bámulok ki az ablakon valami támpontot keresve, hogy ugye nem hagytuk el már azt a bizonyos megállót. - Egyébként könnyű felismerni, van egy szexshop a megállótól három saroknyira. Hatalmas piros betűkkel villog. - Még egy kicsit visszakényelmesedem az ülésbe. - Nem tudom, tizenöt perc metróval, talán annyi se, de azért nincs olyan nagyon közel, vagy hát fasz se tudja. Tizenötperc metróval közel van vagy messze? - Ráncolom össze a szemöldökömet, mintha ez tényleg számítana.

Nem tudom eldönteni, hogy menőbbnek látsz, mint amilyen vagyok, vagy csak nagyon szeretnéd, ha menőbb lennék, mint amilyen ténylegesen lehetek, és bár valahol elképzelhető, hogy ez egy kicsit bánt (mármint, nem az bánt, hogy ezt érzem miattad, csak a legtöbb embernek - oké, neked biztos nem - néha biztos eszébe jut, hogy lehetne szebb, jobb, menőbb, vagányabb, mindenebb), most megpróbálok nem leragadni emellett. Valahogy még nehezen találom az egyensúlyt abban, hogy megint itt vagyok, de éppenséggel az elmúlt négy év is megtörtént. Furcsa, olyan, mintha épp csak kiszakadtam volna innen, aztán már vissza is zökkentem, és ami a két pont között történt, az nem a valóség.
Pedig eléggé valóság, bizonyos dolgok pont olyan elevenen élnek bennem New Yorkból, mint a közös gyerek- és kamaszkorunkból, aztán mégis olyan, mintha ezek a dolgok nem ugyanazzal az emberrel történtek volna meg. Hülyeség az egész. Ez is olyan dolog, amit most lehet, hogy nem veled beszélnék meg. Vagy minimum nem úgy, hogy józanok vagyunk.

Csak mosolyogva megrázom a fejem, nyilván semmi szupergazdag emberről, súlyos gyémántgyűrűkről, meg orosz maffiózókról sincs szó, mert ahogy mondtam, fele annyira sem vagyok menő, mint te szeretnéd, hogy az legyek.
- Nem, bocs, nincs gyémántgyűrűm, amin túladhatnál a zaciban - nézek rád csak a szemem sarkából, én nem bánom, ha a te életed gyémántgyűrűkkel, meg bűnözőkkel van tele, de azért nem biztos, hogy magamnak is ezt kívánom. Az én életem a magam prózaiságában is épp elég drámai tud lenni, ráadásul úgy, hogy nem is próbálkozom, a dolgok néha csak úgy megtörténnek, pont úgy, mint ahogy észrevétlen könnyelműséggel csúsztam bele abba a kapcsolatba, aztán pont olyan észrevétlenül ki is sétáltam belőle az egy zsáknyi cuccommal a délután leple alatt, amíg egyesek nem voltak otthon... örülök, hogy te ennek örülsz, de én speciel egy kicsit még mindig szégyellem magam érte.
- És az is túlzás, hogy priuszom van, ahogy mondtam, végül nem csuktak le! - ami nagyon fontos különbség, bár azért valami most már biztos kering rólam mindenféle rendszerekben, de hé, amíg nem támadnak egyeseknek megint olyan remek ötletei, hogy tegyek meg dolgokat mások kedvéért, holmi kormányzati emberek kedvéért, akkor még mindig inkább ez, mint hogy mások füttyögésére ugráljak. Fejfájdító ez az egész.

De azért nehezemre esik nem hangtalanul felröhögni és hitetlenkedve rád nézni - Aha, az abszolút hihetően hangzik, hogy "helló, négy éve nem találkoztunk, amúgy nem történt velem semmi ennyi idő alatt, csak rájöttem, hogy nincs kedvem tanulni". Talán még azt is be kéne dobnom mellé, hogy hát mi sem történt, el sem mentem, nem? - mármint, oké, bizonyos szempontból biztos egyszerűbb lenne, ha mondhatnám ezt, és minden tesónk, főleg Romulus, be is kajálnák és az élet menne tovább úgy, mielőtt elmentél és elmentem, de azért kétlem, hogy ez ilyen egyszerű lesz. Mondanám, hogy felkészültem rá, hogy nem lesz ilyen egyszerű, és valamennyire ez igaz is, de nem hiszem, hogy bizonyos dolgokra fel tudnék készülni előre. Még téged is fura picit viszontlátni. Nem hogy a többieket.
- Hol szállunk le? És ti amúgy mennyire laktok onnan, ahova viszel? - egy csomó dolgot nem tudok, egy csomó fontos, gyakorlatias dolgot, és egyelőre kétlem, hogy valaha is fel tudom majd venni a lépést az életetekkel. De nyilván rajta vagyok.

Csak megforgatom a szemem és oldalba böklek, hát ne fossál már nem fogom beadni az unalmast vagy ha igen, akkor tuti nem most fogok megpusztulni, meg aztán elég nagyfiú vagyok ahhoz, hogy tudjak vigyázni magamra: lehet, hogy fent vagyok jó néhány halállistán de aligha érne utol egy is belőle. Tudod, a jó kapcsolatok.

Vagyok olyan jó arc - remélem értékeled -, hogy nem feszegetem ezt az egész Romulus kérdést pedig elhiheted, majd felfal a kíváncsiság, hogy megtudjak valami szaftos kis pletykát, valami jó kis sztorit rólatok. Egyébként nem tudom miért vagyok ennyire elnéző veletek - Romulust is békén hagyom a témával pedig annyi de annyi kínálkozó alkalom volt már rá, hogy belé döfjem a kést - de most sem krahácsolok vagy kezdem el látványosan húzogatni a szemöldököm le-föl, inkább csak odébb nézek, hogy a nyelvembe harapva meggátoljam azt a kérdéssort, ami feltörni kívánkozik belőlem.

- Hát már nem is tudom, hogy mit gondoljak. - Úgy rántom meg a vállamat, mintha ezen minimum megsértődhetnék, de igazából csak kurvára nem érdekel, hogy mit kellene pontosan gondolnom, ez az egész falka dolog a könyököm jön ki, mert sosem értettem igazán és tudod mit? Nem is akarom megérteni, szóval ha valami hittérítő lennél - és szerencsére nem vagy az - akkor most biztosan rád morognék, hogy hagyjál már lógva, de így csak egy kicsit jobban elkényelmesedem a busz amúgy rohadt kényelmetlen ülésén és a fejemet a válladnak döntöm. Azért eléggé hiányoztál nekem.

Az igeeen anyukám. - Vigyorodom el miután elhúzódom, sőt még elismerő pillantásokat is küldök feléd mielőtt vissza dőlnék a válladra. - Mondd, hogy valami gazdag pali jegyzett el hétkarátos gyémántgyűrűvel, amit elfelejtettél visszaadni. - Ugyebár ez a legfontosabb. - Akkor ezek szerint priuszos vagy? Tudod mindig tudtam én, hogy nem hiába vagy te a kedvenc testvérem. - És tudod mit? Ezekkel az információkkal én tejesen elégedett is vagyok bár azt a részt, hogy te vagy a kedvenc testvérem egy kicsit ferdítettem: mind azok vagytok de egyikőtöknek sem kell igazán tudnia róla. - Hát most mit mondjak? Mimi és Bartie könnyű falat lesz de Romulus... szóval tudod, hogy milyen. Én azt mondom Esme, hogy inkább ezt a majdnem feleségül vettek dolgot hagyd ki a sztoriból. - Megpaskolgatom a térdedet csak olyan biztató jelleggel. - Meg a majdnem lesitteltek részt is. Sőt, tudod mit? Inkább csak azt mond el neki, hogy otthagytad az egyetemet. - Azt hiszem mind jobban járunk ha nem feszültök egymásnak idegebetegen. vagy hát... na szóval érted.

- Még - ismétlem utánad, és megüthetnék komorabb hangot is, esetedben még csak nem is lenne indokolatlan, az igazság az, hogy nem lepődnék meg, ha egyszer kapnék egy sms-t a te számodról, hogy itt vagy ott keresd a bátyád darabjait, vagy kapnék egy borítékban pár ujjat, vagy egyszer csak eltűnnél és sosem hallanék rólad újra, és hiába várok, egy ponton túl el kellene fogadnom, hogy valószínűleg megdöglöttél. Szóval lehetnék komorabb, de ma süt a nap, sikeresen bejutottam, itt vagy velem, szóval csak vigyorogva kontrázok rád. Ne ez legyen az a nap, amikor felhánytorgatunk régi hülyeségeket, meg azon kesergünk, mit kellett volna máshogy, jobban csinálnunk a múltban. Akár neked, akár nekem. Ma próbáljunk meg legalább csak egy kicsit örülni magunknak, meg az életünknek, nem?

- Ja, mondjuk akár a világ is lehetne kedvesebb - igazából nem tudom, mit kellene mondanom Romulus kedvességét illetően, nyilván fogalmam sincs, az elmúlt pár évben mégis mennyire volt kedves, mennyire nem, vajon pont annyira nem változott, mint ahogy én nem érzem, hogy változtam volna, vagy ő igenis változott - ami mondjuk megmagyarázhatná, mégis mi történt velünk, de aztán lehet, ennek semi köze sincs hozzá, és minden épp hogy azért történt, mert nem változtunk.
Meg amúgy is. Sok mindent meg tudok beszélni veled, de azért nem mindent. Ahány közös vonásunk, annyi különböző van, meg hát valljuk be - szigorúan nézve még csak testvérek sem vagyunk, nem volt lehetőségünk ugyanazt örökölni, az egyezések csak a véletlen eredményei, meg a közös neveltetésünké. De Romulust, azt hiszem, még veled sem tudnám megbeszélni.

- Jézus, gondolhatod, hogy nem a saját kedvtelésemből mentem oda - szusszanom az ablakon kinézve, remélem, hogy nem fog kötelezően mindegyikünket utolérni a Papa, meg a hülye terve, amit nekünk szánt, de engem azért épp eléggé utolért. Tökéletesen ellettem volna New Yorkban akkor is (vagy főleg úgy), ha nem kell semmilyen másik farkassal találkoznom, nemhogy egy teljes falkával, és nem tudom, hogy csak berozsdásodtam, és ezért bénáztam el, vagy egyszerűen csak… sosem akartam fantasztikus lenni, hogy mindent is megugorjak, azt a rengeteg láthatatlan akadályt és elvárást, amit a Papa felé kellett volna teljesítenünk, de nem volt ideje arra, hogy mindenre is megtanítson. Én pedig ezt egy pillanatig sem bánom. Elég hamar rájöttem, hogy nem vagyok hű kém, vagy katona alkat. Én csak szeretnék én lenni, mint mindenki ezen a kibaszott világon. És közben jó lenne az is, ha ezért nem utálna mindenki.

- Mi neked az izgalmas, te kis szarházi? - böklek oldalba a könyökömmel egy félig felháborodott nevetéssel, hát nem elég az, hogy jól vagyok, túléltem, szereztem élményeket? Muszáj az életemnek egy kibaszott romantikus regénynek, vagy akciófilmnek lennie? Vagy ami még rosszabb: egyszerre mindkettőnek? - Kétszer majdnem letartóztattak, egyszer megkérték a kezemet, de leléptem, és kivágtak egy darabot a karomból, most boldog vagy? Inkább mesélj el mindent, amit jobb, ha tudok, mielőtt találkozok rajtad kívül bárki mással - és minden alatt tényleg mindent értek, légyszi, ne hagyj szarban, így sem tudom, hogy készen állok-e minden nagy viszontlátásra.

Nyilván magamban halál igazat adok neked: szétbasztam a saját életemet, mármint ha valaki, akkor te azért eléggé tudod, hogy mik történtek velem az elmúlt négy év alatt, hogy milyen szar helyzetekbe kerültem vele, mennyire mélyre csúsztam, milyen kevesen múlt, hogy ne dobjanak ki mondjuk Kanadában vagy éppenséggel ne verjenek agyon, mennyire kicsin múlott, hogy ne legyek heroin függő, hogy ne végezzem egy szemeteszsákban öt felé vágva. És azért egy kicsit úgy is pillantok rád, hogy tudd ezt én is tudom, de aztán rögtön el is mosolyodom, komisz mosollyal, kacifántos vigyorral. - Csak nézz rám, egyetlen ujjam sem hiányzik, nem lettem eunuch és még egyetlen aranyfogam sincsen. - Széttárom a kezeimet, hogy meg tudj magadnak nézni, de csak egy rövid időre. - Mondjuk lehet megkérem Romulust, hogy verje ki az egyik fogam aztán meg fenyítsünk be valakit, hogy adja oda az aranyfogát. - Rád villantom a mosolyomat, az összes fogamat bemutatom, tudod, csak azért, hogyha véletlenül majd tényleg kiveretném Romulusszal, akkor feltűnjen majd, hogy milyen szépen csillog az új ( jó, nyilván használt lesz) aranyfogam.

- Hát nem tudom, én azért örülök, hogy olyan nagyon sokat mégsem változtak a dolgok. - Mondjuk annak persze nyilván örülnék, ha a buszon nem kellene jegyet vennünk, ha már tősgyökeresek vagyunk, meg annak is, ha az ülés kényelmesebb lenne, ha a hot-dogba több mustárt nyomnának, ha a sör kicsit olcsóbb lenne, de azért annak kifejezetten örülök, hogy a többiek nem házasodtak meg, nincs egy tucat gyerekük és nem élnek mintapolgári életet. Akkor azt hiszem még egyszer le kellene lépnem, csak abban az esetben kedvem sem lenne soha-soha hazajönni. - De azért Romulus tényleg lehetne kedvesebb. - Megrántom a vállamat, eszem ágában sincs jelentőségteljes pillantásokat vetni rád, pedig tudom amit tudok, meg azért Romulust ezzel szívesen is basztatom, de te azért mégis csak más vagy.

- Jesszus, ez a falka dolog a mániátok. - Megforgatom a szemeimet, mintha amúgy én annyira szeretnék magányos farkas lenni. Tudod nem erről van szó, de én valahogyan mindig is úgy képzeltem, hogyha valaha falkát alapítunk, akkor azt mi öten tesszük. Te, Mimi, Bartie, Romulus és én. Aztán majd folyton azon fogunk harcolni, hogy ki legyen az alfa, sőt tulajdonképpen most is azon harcolunk. Kurvára észrevehetnétek már. - És nem lettél valakinek a felesége, vagy nem is tudom.. nem történt veled valami IZGALMAS? - Enyhe késztetést érzek arra, hogy most lehajoljak és elővegyem azt az üveg piát amit nekem hoztál, de megállom. Hátha van valami izgalmas sztorid, amire innunk kell majd. Bankrablás, poligám házasság, gyújtogatás. Bármi.

Elnevetem magam rajtad én is, nem azért, mert ez egy marha jó utánzás volt, hanem pont azért, mert nevetséges és béna, de tudod, olyan szeretnivaló módon nevetséges és béna, olyan Remus-módon, olyan testvérem-módon, olyan módon, amitől egy kicsit jó a gyerekkorunkra gondolni, pedig többnyire szerintem mindegyikünk igyekszik nem rá gondolni. Vagy hát, nem tudom, én biztosan. Nem azért, mert merném azt állítani, hogy semmi jó nem volt benne, csak azért többségben voltak a szarságok, mint a jó dolgok.
De te is és ti azért mindig a jó dolgok közé tartoztatok.

Akarok is válaszolni, meg nem is, nem akarok különösebben okoskodni, vagy anyáskodni, olyan rossz szokások ezek, amikről azt hittem, kihalhatnak belőlem, aztán visszajöttem, itt vagy mellettem, és nézd meg, máris visszazökkenek abba a régi Esmébe, aki soha nem akartam lenni igazán - Nem is tudom… magadra? - mármint most miért kényszerítesz, hogy ilyeneket mondjak? Kérdéssé puhítom a vádaskodó aggodalmat, féloldalasan felsandítok rád, előre bűnbánóan, hogy lécci, lécci, lécci, nézd el nekem ezt is, mert nem baszogatni akarlak, hanem szeretlek. A két dolog lehet ugyanaz, esetünkben meg különösképp.

- Jaj, nem tudom - vonom meg a vállamat, amikor bevágódok az ülésre - Gondolom, azt hittem, a dolgok nagyon megváltoznak mostanra, aztán most mégis olyan érzés, mintha nem változott volna semmi - és senki. Sem én, sem te, talán csak a többiek. Mimi idősebb lett, Bartie még bezárkózóbb, Romulus - szerinted - még faszfejebb. Ezt a mintát követve gondolom oké, hogy te továbbra is veszélyes hülyeségeket tolsz, én meg menekülök mindenféle felelősség elől - Semmi, csak úgy történt az élet, mégis minden ugyanolyan - mert persze, történtek velünk dolgok, szar dolgok, jó dolgok, de más emberek ezektől változnak, nem? Csak mi vagyunk képtelenek rá? Főleg a jófajta változásokra?

Kicsit bámulom a mellettünk elsuhanó várost, látni persze egy-egy új boltot a régiek helyén, új kávézót, új kocsmát, lefestett tűzfalakat, de azért összességében pont így éreztem magam négy éve is, amikor ezen a járaton ültem - Mivel nem? Mindig azt csináltam, ami volt. Melóztam az egyetemi menzán, árultam fagyit, voltam pincér, hostess, recepciós, asszisztens valami pénzügyi tanácsadó cégnél, akikről a mai napig nem tudom pontosan mit csináltak, aztán az utolsó háromnegyed évben, már a falka érdekeltségeiben melóztam - tudod, a falkában, ahol jó lett volna nem lebuknom, hogy nem mások miatt mentem oda, meg akik klasszul kivágtak a karomból egy darabot, de hát még mindig inkább ez, mint az életem vagy a szabadságom. De hé, ha nem beszélünk a te ballépéseidről, akkor hagyhatjuk mára az enyémeket is, deal?

Az van, hogy én levágom ezt a pillantásodat, csak a te érdekedben teljesen figyelmen kívül hagyom, mármint miért lenne jó neked, ha én most ezt magamra venném és tökre berágnék rajta? Szóval ja, leszek olyan jó arc, hogy csak rád vigyorgok, elvégre, hogy tudnák rád haragudni amikor hosszú-hosszú hónapokig nem is találkoztunk, most meg kifejezetten örülök annak, hogy végre-valahára nem csak a telefonom kijelzőjén bámulhatok rád, hanem rendesen át is ölelhetlek, meg meg is lökhetlek, meg legit baszogathalak és tudod azért ezt most semmire nem cserélném el. Még egy jó nagy adag, minőségi fűre sem, úgyhogy légyszi értékeld már minden erőfeszítésemet.

- Mi az, hogy "erre bezzeg vigyázni fogsz"? - Elvékonyítom a hangomat, hogy le tudjam utánoznia  tiédet, de hát kurva pocsék alakítás, engem még is szórakoztat elnevetem magamat, mielőtt felhúznám a  jobb szemöldökömet, kicsit rendesebben a vállamra vetem a táskádat nehogy itt véletlenül érje a földet és netalántán összetörjön valamitől. - Mondj bármit amire nem vigyáztam. - Kihívlak egy ilyen challenge-re de egy kicsit már meg is bánom, mert kapásból én is tudnék egyet mondani: ugye volt az az incidens aminek a nyomait még mindig magamon viselem - szétbasztam a saját életemet amikor megharaptam azt a csajt. Megköszörülöm a torkomat, nehogy véletlenül eszedbe jusson ezt felemlegetni. Légyszi, légy jó arc és ne baszogass a múlttal.

- Figyelj, Mimi elég nagy lány ahhoz, hogy saját döntéseket hozzon. - Me aztán én sem vagyok az a védelmező báty típus, az mindig is Romulus reszortja volt, ezt pedig te is tudod. - Bartie egész nap a szobájában kuksol és kemény fű szagot ömleszt ránk, de nem panaszkodom! - Néha már csak attól betépek, ha a szobája előtt ülök legalább harminc percet, de ezt neked nem kell tudnod. - Romulus meg... hát tudod... ő még mindig olyan, mint régen volt. Talán egy kicsit még faszfejebb, de ezt elég könnyű szerintem elképzelni. - Rántom meg a vállamat, nem is tudom mit szeretnél hallani.

- Nyilván! - Vigyorodom el ahogyan mögötted fellépek a buszra, megtámaszkodom a plexin amíg fizetsz, aztán követlek, hálás kutya módjára vagyok a nyomodban, hogy rögtön utána bevágódjak melléd. Tiszta nosztalgikus ez az egész. - És te? Mivel kerested a kenyeredet? - Ha lehetnének képzelgéseim rólad akkor azt képzelném, hogy önként prostinak áltál, fancy hotelekben tetted szét a combjaid, drága bundákba bújtál, hogy a sugar daddy-d sakkban tarthasd, de hát tudom én, hogy nem vagy ennyire menő, de ne aggódj, még így is pont olyan jó, hogy itt vagy.

Én hagyom, csak vetek rád egy olyan “aha, te is tudod, te húznád a rövidebbet” pillantást, hogy kétséged se legyen afelől, nem kímélnélek, ha úgy hozná a helyzet. Nincs semmiféle testvéri “kedvezmény”, meg engedmény, csak mert most jöttem vissza, és tökre rég nem láttuk egymást, és még régebben nem szaladgáltunk együtt vadállatonként az éjszakában - többnyire nem nagyon várom a teli holdakat, sokszor úgy érzem, csak át akarok esni rajta, vissza akarok térni a hétköznapok rutinjába, amiből a farkas minduntalan kiszakít, ráadásul olyan alapvető rémségeire emlékeztet a létezésemnek, amire ki akarna sokat gondolni? De azért mindannyian ismerjük annak mámorító érzését, milyen az első harapásnyi levegő a nyelvünkön, milyenek az illatok, milyen futni. Csak nektek tudtam valaha is bevallani, hogy azért ez semmihez sem hasonlítható élmény, még úgy is, hogy sosem kértem, változzak vadállattá… de most egy kicsit szinte várom. Remélem, kijössz velem valamelyik erdőbe.

Megvillantok feléd egy mosolyt, mert én sosem éreztem különösebben erősnek a korkülönbséget egyikőtökkel sem, talán csak Mimivel, mert Mimi olyan kicsike és ártatlan volt hozzánk képes, de mi az a két év a te javadra? Leginkább semmi, ha meg tovább akarnálak húzni, hát azt mondanám, hogy pont azzal a két évvel vagy elhasználtabb nálam. De szerintem beszél helyettem a nevetésem, meg az, hogy finoman meglöklek, pont úgy, mint amikor kiskamaszok voltunk, és levegőt sem tudtunk venni anélkül, hogy ne állnánk bele egymásba legalább egy kicsit.
Mintha már ezer éve lett volna, én meg nem hiszem el, nem akarok érzelgős maszlaggá változni, csak mert mindig a gondolataim peremén leskelődik a nosztalgia…

- Sejtettem, hogy erre bezzeg vigyázni fogsz - nem kimondottan kritikusan mondom, csak azért lássuk be, ez elég jellemző, és bár általában nem én vagyok az, aki “rúgjunk be!!” felkiáltással rúgja be az ajtódat (a Papa halála nyilván kivétel, mert kivétel mindig kell, hogy legyen), de ez most pont az a helyzet, amikor úgy érzem, szívesen berúgnék egy kicsit. Egyrészt az út viszontagságai és rosszfajta izgalmai miatt, másrészt mert van bennem egyfajta nyughatatlanság, amit jó lenne mielőbb elaltatni, mielőtt valami hülyeségre sarkallna. Ki kell engednem a gőzt, le kell nyugodnom, meg kell szoknom a gondolatot, hogy itt vagyok és egy ideig itt is leszek, ha nem akarok még egyszer kockáztatni, ezúttal azzal, hogy megpróbálok kijutni innen. Meg kell szoknom ezt a gondolatot is - a bezártságét. Ti hogy bírjátok? Annyi mindenről kell még beszélnünk.

Fürkészve sandítok rád oldalra, ahogy lefékezünk a megállóban - hát nem tudom, te hogy vagy vele, nekem pont nem mindegy, milyen arcokkal alszom egy lakásban, és azért remélem, te sem hagynál ott akárkivel. Nem azért, mert ne tudnék magamra vigyázni, de mégis csak.
Meg amúgy is… - Mimit hagyjátok egy bárban melózni, te dílerkedsz, a másik kettőnek is ilyen jól áll a szénája? - nyilván nem én lennék, ha ezt most ítélkezve mondanám - én nem ítélkezek, komolyan, hát hallod, de azért akaratlanul is arra gondolok, vajon a dolgok akkor is így állnának, ha én nem megyek el? Akkor is így szétesik minden? Én meg te tehetünk mindenről? Vagy ne gondoljunk magunkról ilyen kurva sokat? - De aha, jófejnek tűnik, mi meg imádnivalóak vagyunk, nyilván - vagy nem? Tudom is én, majd eldöntöm, aztán csak beletúrok a farmerem farzsebébe és kirántok belőle pár gyűrött egy dollárost.
- Buszjegyre azért még van - a busz meg mintegy végszóra jön is, és hát akkor mivel gálánsan hagyod, hogy fizessek, én szállok fel előbb, és meg sem állok a busz végéig, pont, mint régen.

- Hagyjuk már... - Vihogok fel elég hangosan és idétlenül ahhoz, hogy úgy érezhesd tényleg nem hiszem el, hogy amúgy kurvára lefutnál, pedig még most is emlékszem arra az érzésre, hogy milyen volt folyton a nyomodban lenni, csak egy kicsivel kellett volna több energiát belefeccölnöm és kurvára lehagytalak volna, csak hát ha te ezt nem is tudod - bár asszem tudod - nekem nem volt tartalékenergiám amit bevethettem volna ellened. Úgyhogy gondolj csak bele, hogy mi lenne most, amikor a napjaim nagy részét drogtól vagy piától beállva töltöm, a saját nyomoromon nyekergek és azt remélem, hogy egyszer csak ennek az egész szarnak vége szakad. Mármint érted nem azt akarom, hogy az életemnek legyen vége, hanem a nyomornak, hogy valaki verje ki belőlem Charlee gondolatát és tiszta lappal indulhassak. Lehet, hogy megkérem rá Romulust, sőt lehet, hogy akkor kérem majd meg, amikor kiderül, hogy téged visszacsempésztelek és neki kurvára nem szóltam.

- Nézd már, a kis szaros még sérteget. - Oldalba böklek, de nem olyan szemétkedős oldalba bökéssel, hanem olyan testvéri, jó téged újra látni oldalba bökéssel. Tudod kibaszottul hiányoztál, hogy legyen valaki, aki megért, meghallgat és nem csak úgy csinál, mint akit érdekel a sok szar, ami a számon ömlik - bár lehet, hogy csak úgy csinálsz, de tudod mi? Nekem tök hihetőnek tűnik. - hanem tényleg megpróbálja átrágni, átlátni és megérteni a helyzetet.

Felrántom a másik kezemet is mellkas magasságba, hogy a kettőt imára emelhessem, úgy vigyorgom rád, mintha legalább egy megváltó lennél, és ha már nem new yorki füvet hoztál nekem, akkor megteszi a pia is, bebaszhatunk ketten, a földön ülve, történeteket mesélve, közben be is téphetünk, lehet, hogy valamelyik zsebemben van valami crak szerű, lehet, hogy bogyókat is találunk, ha kirázom a kabátomat. - Feltétlen figyelni fogok, nem engedem, hogy annak egy cseppje is kárba vesszen. - Nem mintha most már megúsznád, hogy velem kelljen megosztanod, tudod amióta elhúztam innen négy éve, kicsit rámentem ezekre a dolgokra és ha érdekelne a saját sorsom, akkor talán megcsengetném a vészkorongot: kurvára nincs már egy nap sem, amit józanul töltenék.

Szerencsére neked ezt nem kell tudnod - előbb vagy utóbb gondolom magadtól is rájössz - egy ideig amúgy is mindenki veled lesz elfoglalva ( már ha beavatod őket) te meg azzal, hogy bujkálj, szóval szerencsére még van elég időm ahhoz, hogy ugyan olyan önpusztítóan töltsem a napjaimat, mint eddig. - A haver igazából haverok, de... - Megrántom a vállamat, olyan ez teljesen lényegtelen éllel. - Szóval elég gazdag, a bár ahol Mimi dolgozik, szóval az a hely is az övé és... - Most jön a lényegesebb része. - Neki dílerkedek, de ne aggódj, kezes bárány, fél kézzel leütöd. - Mielőtt azt hinnéd, hogy orosz vagy hát nem is tudom valamilyen szláv nemzetiség, jobbnak látom hozzá tenni, hogy tudd nagyjából egy súlycsoportban vagytok. - Az egoja nagy és rajong az Eastaughfee tagokért. - Rád kacsintok, aztán beállok a buszmegállóba. - Van pénzed? - Olyan finoman kérdezem meg, amilyen finoman csak tudom, mert hát hé ez igazából azt jelenti, hogy vagy te fizeted a jegyünket, vagy kurvára gyalogolunk.

 Fújok egyet, más akár vehetné is ezt valami haragos jelnek, figyelmeztetésnek, hogy eddig és ne tovább, de te biztosan hallod, ez nem más, mint egy csírájában elfojtott nevetés, amit gyakorlatilag az álladnak célzok.
- Ne áltasd magad, Remus, ha akarnálak még most is lefutnálak, hát még akkor, ha nem töltöttem órákat kuporogva egy rakodótérben - ha bárki azt hiszi, kényelmes fényűzésben jöttem ide vissza, meglepődne. Inkább kellemetlen és őszintén szólva frusztráló volt, és továbbra is frusztráló, hogy nem tudom eldönteni, tényleg nem hagytam magam után nyomokat és senki nem fedezett fel, vagy csak mindenki úgy van vele, hogy jobb, ha itt vagyok, szem előtt, ahova való vagyok, mintha bárhol máshol lennék.

Mindenesetre ahogy eszembe jutnak a kuporgással töltött órák, egyszerre tényleg nehézkesnek kezdem érezni magam, jó lenne ledobni a csomagokat és a fáradtság ellenére kinyújtóztatni magamat, esetleg futni egyet, és nem csak azért, hogy az arcodra fagyjon a kérkedő vigyorod. De egy kicsit azért is.
Minden kellemetlenség ellenére viszont így is mosolyra áll a szám - itt lenni és téged szekírozni a legtermészetesebb dolog a világon, és ha féltem is attól, hogy személyesen ez már nem lesz olyan, mint régen, akkor szerencsére tévedtem - Ugyan, már akkor sem maradt sok az agyadból, amit szétszívhattál volna.

Ez ugyanolyan, mint régen. Úgyhogy nem hívom fel a figyelmedet a nyilvánvalóra, hogy nem nem bírom a tempód, csak meg akartam állni a kukánál.
Te, gyökér.

- Éppenséggel van egy jóféle üveg bourbon a táskában, szóval ha akarod, lehetőleg majd ne lendületből baszd le a földre - feltéve persze, hogy idáig túlélte az utat, de egyelőre fenntartom az elképzelést, hogy miért ne élte volna túl. Nem csöpög a táskából a pia.
A karod alá fúrom a vállamat, még épp mielőbb elengednél, próbáltam valamiféle fogást találni rajtad, hogy vajon más-e érezni téged, ott lapul-e a bőröd alatt, észrevehetően, észlelhetően minden, amit meséltél, amíg nem láttál, de zavarbaejtően ugyanazoknak érzem magunkat. Nem csak megnyugtató, vagy nem feltétlenül megnyugtató ez a gondolat, miért mentünk el egyáltalán, ha végül nem változott semmi és miért hittük azt, hogy változni fog…?

Nem nyúlok utánad, csak feléd fordítom az arcom, röviden megrázom a fejem - Azt hiszem, az elsőre kicsit erős lenne, de kösz - azt hiszem, még neked sem tudnám elmagyarázni, miért, és nem arra a részre gondolok, hogy az ágyad alatt kellene bujkálnom, inkább azért, mert ki elől bujkálnék, és oké, hogy itt vagyok a városban, de nekem már ez is “otthon”, még nem vagyok kész arra, hogy tényleg úgy tegyek, mintha semmi sem történt volna.
Mert mi van, ha Mimi, Barty és Romulus nem gondolja úgy, hogy nem történt semmi? Biztos te is gondolsz erre néha. Vagy nem kéne az ágyad alatt laknom.

Megkérdezném, mi a faszt gondoltatok, ti fiúk, hogy nem találtatok Miminek egy normálisabb munkahelyet - mit bánom ér, legyen bár, de nem lehetne valami low key unalmas egyetemi kávézó, vagy valami? -, de annyira még nem jöttem vissza, hogy számon kérjek rajtatok a távollétemben hozott döntéseket…
- Ugyan már, a haverodnál tökéletes lesz. Ideiglenesen, aztán majd meglátjuk. Ki az?

- Na mi van, nem bírod a tempót? - Vigyorgok rád farkasvigyorral ahogyan lefékezem. - Pedig volt idő, amikor lefutottál. - Karollak át máris, hogy magamhoz húzzalak, a farkasom tombol bennem, nyüszögve bújna még közelebb, akárhogyan is nézzük te hiányoztál neki a legjobban az összes testvér közül. - Mondjuk akkor még elég friss hús voltál és én sem szívtam szét az agyamat, de azt hittem, hogy mire visszatérsz olyan leszel, mint valami női Flash. - És itt, ezen a ponton azért elég látványosan végig is mérlek, mintha azt próbálnám eldönteni, hogy ez lehetséges-e. Persze csak szivatlak, nyilván olyan vagy, mint egy csiga.

De azért lassítok, nézd csak mennyire jó arc vagyok, a lépteimet lazábbra veszem, ruganyosabbra, úgy haladok melletted, mintha nem is haladhatnék más mellett, de hát mindig is úgy éreztem, hogy te elég közel állsz hozzám, csak veled osztottam meg azt a mélyrepülést, amibe négy éve kezdtem és aminek az útja még mindig lefelé halad, csak te ismered a rögös utat, az összeszedett nemibetegségek hadát, a kalandjaim zömét, az anyázások mögötti elveszettség érzést, úgyhogy érted még erre is hajlandó vagyok, mélázva cammogni, amikor a táskád azért elég nehéz, húzza a vállamat, meg nyomja a bőrkabátomat és a legszívesebben elcserélném veled, de csak nem lehetek olyan fasz, hogy hagyom, hogy te szenvedj velük. - Remélem hoztál nekem valamit, ha már csicskának használsz.  - Valami szépet, csillogósat és drágát, valami olyat, amivel majd a többiek előtt menőzhetek, hogy 'nézzétek-faszfejek-ÉN-ILYET-kaptam ajándékba', szóval minimum azt várom tőled, hogy olyan dologgal lepj meg, amitől dobok egy hátast - végülis lehet fű is, NEM FOGOK HARAGUDNI - és dagad majd a mellem, hogy te az én tetsvérem vagy.

- Hááááát. - Kezdek bele elnyújtva a dolgot, a kezemet leveszem a válladról, a farkasom erre meg csak még jobban tombol, szeretne kergetőzni, már vagy ezer éve nem látott - kisebb túlzásokkal, de tényleg, baszki, a videochat csak jó megoldásnak hangzik, de közben meg nagyon béna - és most úgy érzi megint el fog veszíteni. Szerencse, hogy kurvára én vagyok a farkas helyett a főnök, úgyhogy én bírom ezt a fél lépés távolságot, ne aggódj. - Haza gondolom nem akarsz jönni, pedig szívesen dugdosnálak a hálószobám ágya alatt. - Vihogok fel idétlenül. - A Nymphbe se vihetlek, mert ugye Mimike ott gürcöl, egész nap félmeztelen palikat bámul ahogy ropják a rúdon.. - Mimi, érted? A cuki, kedves, bájos Mimi. - Úgyhogy egy haveromhoz vihetlek. Jó arc, csak... szóval ne lepődj meg, kicsit zűrös meg minden. Vagy kivehetek neked egy motel szobát, de mivel nincs sok pénzem csak ilyen gagyi, koszos, retkes dologról lehet szó. - Majd eladok néhány bogyóval többet, egy pillanatig se aggódj.

- Várj már egy picit - lefékezek egy utcai szemetes mellett, ahol elnyomhatom és eldobhatom a cigit - a cigit, amit épp veled osztottunk meg, annak örömére, hogy egyazon helyen tartózkodunk évek óta először, ráadásul ugyanabban az időben. Ha nagyon akarnám, biztosan meg tudnám mondani, utoljára mikor volt erre példa, és bár melletted nem érzem úgy, hogy kötelező lenne emiatt feszengenem, most már valahogy rosszul esik rágondolni. Amíg nem voltam itt, amíg alig láttuk egymást, valahogy a távolsággal együtt le lehetett rázni a bűntudat és szégyenérzet morzsáit, most meg a városban minden erre akar emlékeztetni.

Amúgy meg ki gondolta volna, hogy ilyen macerás lesz ide visszaköltözni? Nem mintha sok cuccom lett volna, alig két táskát tömtem meg, javarészt ruhákkal, az egyiket én viszem a hátamon, a nagyobbikat meg te cipeled nekem, de tudod, ha te nem vagy, akkor lehet, hogy én sem vagyok most itt, mert félúton elment volna a kedvem a szervezkedéstől.

Amikor leléptem, az egész sokkal egyszerűbb volt, csak mentem, és meg sem álltam, amíg nem fáradtam el, meg nem lett elegem, meg nem kezdődött el a tanév, ami azt jelentette, hogy volt egy hely, helyek, ahol lennem kellett, legalábbis mielőtt a dolgok istenesen elszaródtak volna. Még be sem avattalak teljesen, hogy a távozásom New Yorkból hajszálhíján nem történt meg, és véletlenül sem ment simán, majd egyszer biztosan elmesélem, de lehet, hogy nem most. Most már nem fontos, legalábbis nem különösebben, nem fog utánam jönni senki és keresni sem fognak, de lehet jobb, ha egy ideig nem járok a keleti partnak azon a részén.

- Na, és akkor most hova viszel? - kérdezem végül, amikor a csikket már a kuka mélyére pöccintettem és beértelek, kicsit lehajtom a fejem, hogy a napszemüvegem pereme felett nézzek rád kérdőn. Bárhova elmegyek veled, akár a pokol legmélyebb bugyrába is vezethetnél, de azért remélem, ennél kényelmesebb ötleteid vannak arra, hol alhatok ma este, meg pár estén át, mielőtt számot vetnék, hogy mit akarok és mit engedhetek meg magamnak.