Igazából már csak az hiányzott, hogy feltegyek az instagramra egy képet amin egy ultrahang-fotó szerepel meg egy pár pici babacipő, akkor már az egész kibaszott világ tudná, hogy Carolynne Travers ( née Hawkins ) bizony babát vár. Egyébként pedig csak és kizárólag Raphael miatt fogtam vissza magam – mármint neki ezt mondtam, hogy tessék Rafi látod, csak miattad nem kürtölöm világgá, hogy gyerekünk lesz, mert én ebben IS hallgatok Rád. Utána persze rájöttem, hogy teljesen érthető érveket sorolt fel, hogy amúgy miért nem lenne annyira tanácsos még a belvárosi metró feljárónál kéregető hajléktalannak is elmondanom, hogy terhes vagyok. Mert ő vadász. Mert én meg védtelen ember vagyok – itt megjegyeztem, hogy de hát hogy lehetnék védtelen mikor az apám AZ A BIZONYOS Mr. Hawkins, de így utólag belegondolva ezzel csak rontottam az egészen, mert hát ha nem azért kerülnék fekete listára, mert Raphael vadász, akkor éppenséggel azért, mert az apám Mr. Monagham előtti polgármester jobbkeze volt. Így hát becsuktam a szám – meg az ujjaim is leállítottam és nem posztoltam semmit.

Esme viszont más volt – most azért senki sem fog senkit meggyilkolni, mert egy New Yorkban élő barátnőmnek elmesélem facetimeon, hogy a hasamban épp növekszik egy kissrác. Vagy kislány, mert ugye még nem tudom, hogy pontosan mi is lesz a neme. Azt hiszem ez lesz a következő veszekedésünk témája Raphaellel, hogy akkor most meg akarjuk-e tudni már az elején a nemét vagy csak a szülésnél, de én ugye akarok olyan nagyon cuki gender partyt de kötve hiszem, hogy Ő megértené ennek a fontosságát. Talán majd ráuszítom Charleet.

De Esme – szóval a terhességgel járó hatlamas problémák közepette kicsit lecsökkent a videóhívásaink száma és ezt teljes mértékben az én hibámnak tudtam be. Így amikor ma reggel javasolta, hogy délután menjek el abba a kávézóba ahol Rafi megkérte a kezem, na meg, hogy akkor Ő is elmegy abba a kávézóba amiről Ő áradozott annyit és akkor facetimeoljunk onnan...hát hogy a viharba ne mentem volna bele?

Szóval felkaptam az első szettet ami már nem tapadt annyira kegyetlenül a testemre – mert ugye akárki akármit is mond már ott volt az a kis pocak, lehet, hogy még csak akkor veheti észre az ember ha amúgy jobban megnézi a hasamat, de akkor is ott van! A magassarkú bokacsizmáról azonban képtelen voltam lemondani, mert azért valamit mégis meg kell őriznem a néhai Carrie Traversből. Tehát mint egy hurrikán úgy robbanok be kopogó cipősarkakkal a kávézóba közben pedig még a telefonomon lógok, mert az anyám is pont ezt az alkalmat választotta arra, hogy megejtse a havi jelentkezését és érdeklődjön a hogylétem felől meg megosszon velem pár anyai jótanácsot, amit valami anya-lány blogról lopott vagy az egyik önsegítő könyvében olvasta.

Fel sem tűnik, hogy Jenny olyan nagyon furcsán vigyorog rám mert éppen valami Bibliából származó idézetet hoz párhuzamba anyám Madonna életrajzával és nem értem az ok-okozati részét aztán a tekintetem Jenny fejbiccentését követi és egy pillanatra kifordul a világ magából. Anyámtól sem köszönök el csak kinyomom úgy hirtelenjében.
- ESME EASTAUGHFFE! - felsikoltok aztán mivel már a Charleeval való találkozás után elkezdtem sok netes cikket olvasni arról hogyan is kell terhesen úrrá lenni az érzelmeiden így most nem sírom el magam rögtön. Azt viszont nem bírom ki, hogy ne rohanjak oda hozzá útközben azért felborítva egy széket a dizájner táskámmal de végül csak eljutok a lányig, akit eddig csak a netről ismertem, akivel több, mint egy éve heti szinten facetimeolunk, akinek most történetesen az egyik pólóját viselem – El sem hiszem, hogy te vagy az – kicsit megszorongatom az ölelésem után a karját – Te vagy az? - itt az arcába is belecsípek, talán kicsit erősebben, mint kellene de biztosra kell mennem – Vagy ez itt most a Black Mirror egy újabb epizódja? Mert akkor elég dögösre alkottak, kislány – csettintek egyet a nyelvemmel, rávigyorgok és még egyszer megölelem – ÉS EZ ITT A KEDVENC SÜTEMÉNYEM? - jó, ezek után kicsit azért szipoghatok meg megengedek egy-két könnycseppet,de nem fogok bőgni, nyugi.

Rózsaillat lengte be a kávézót. Nem volt annyira tömény, inkább csak kellemesen ott volt a háttérben, ha nem koncentrált rá, az agya egyből természetesnek vette. A papírvirágokkal kirakott díszfal tökéletesen illet a helyiség vintage stílusához. A halk zene is pontosan megfelelő hangerőn, lágyan mászott a fülekbe. Igaza volt Carrienek, tökéletes volt a hely. Sután tette zsebre a kezeit a fényképfal előtt, lelkében valami fura üresség tátogott. A sok mosolyó pár, az a rengeteg emlék. Fred.. Freddel is eljöhetnének egyszer ide. Gyűlölné. Túl világos, túl lányos, túl tökéletes. Minél töröttebb, annál jobb, azt  eg lehet javítani. Carrie szőke haja a fényképen is kitűnt a többi közül, mellete a mandulavágású szem olyan szerelmesen nézett rá, hogy belefacsarodott a szíve. Létezik ekkora szerelem valódiból? Tarthat örökké?
- Segíthetek? – A negédes hangba beleborzong ő is és a farkasa is. Még a pincérlány is tökéletes, gyönyörű hullámokkal keretezett arca igéző zöld szemekkel párosul, rúzsát bármelyik influencer megirigyelné. Fejében hevesen zakatol az összes uinformáció, a kis agymanók olyan lelkesen dolgoznak, hogy másodpercek alatt előszedjék azokat a morzsékat, amiket megjegyzett Carrie áradozásairól. Mi is volt a kedvenc kávéja? És sütije?
- Az az igazság, hogy fogalmam sincs mit szeretnék. – Zavartan felnevet, ahogy egy a leány arcán átsuhan a felismerés, hogy ő még sosem járt itt, és be lehet neki mutatni mindent. Mielőtt felsorolhatná a napi menü specialitásait, gyorsan a képre mutat. Carrie eljegyzési képére. Amin a gyűrű jobban ragyog miont a rózsafal mögöttük. – Vele találkozom ma, nagyon kedves barátnőm, és szeretném meglepni. Nem tudod véletlenül mi a kedvence tőletek? Tudom, hogy ez a kedvenc kávézója. – Az ujja még mindig a képnek nyomódik, kellemetlen ujjlenyomatot hagyva rajta. Úgyhogy gyorsan el is kapja a kezét, újra sután a zsebébe tömködve azt, mintha valami papírgalacsin lenne, követve megilletődötten a kis pincérlányt.

Kért kölcsön emiatt Remustól. Megmosta a haját, és elővette élete legjobban megvarrt ruháját. Carrienek pedig azt hazudta, hogy ha ma háromra elmegy a kis kávézójába, akkor őis elmegy New Yorkban a kedvenc helyére és facetimeolhatnak. Csak azt felejtette el ondani Carrienek hogy ő már rég nem New Yorkban van, és hogy igazából nem nagyon engedhet meg magának ilyen helyeket. Úgyhogy csak csendben leült, miután mindent is megbeszélt Jennyvel – mint kiderült így hívják – és várt. Várt ameddig az ajtó kinyílt, várt, ameddig a szőke fürtök olyan közelségbe kerültek hozzá, hoyéletében elször megérezte az illatukat. Várt, mert megijedt. A legdivatosabb, legelbűvölőbb teremtés állt előtte, akivel valaha találkouott, a legszebb kismama, akit mintha a magazinből rántottak volna elő. Ő meg ott állt – ült – a kis kézzel varrott ruuhájában, kissé kopott bőrkabátjában, öt éves bakancsában, és azt sem tudta mit kellene tennie. Suán felállt, ésamikor Jenny felé terelte Carrie tekintetét, bénán, esetlenül kitárta a karjait.
- Meglepetés?