Hát mi ez a tónus? Szeretnék is visszakérdezni valami hasonló hangnemben, hogy ’nem tudom, hozzám jöttél?’ de most, hogy ilyen közel állok hozzád, nem tudom tovább ignorálni azt a szagot, ami egyébként általánosságban is körül lengi a város utcáit. – Hacsak el nem tévedtél, minden bizonnyal. – A már megszokott, lehengerlő játékossággal mosolygok rád – amit egy állásinterjún lehet meg kéne tartanom magamnak, mert manapság nagyon szeretnek a kislányok mindenféle munkahelyi zaklatásért feljelentgetni elvileg – miközben beengedem magunkat. A ruháid tiszták, a parfümöd nem túl erős, és még a sminked halvány illatanyagja is egészen kellemesen hat, de talán épp a parfümöd a probléma. Tudod, hogy van az, amikor a tinilányok testnevelésóra után magukra fújkálják a szépen címkézett, kommersz parfümöket, ami nem elrejti az izzadtságszagot, hanem keveredik vele. Gusztustalan a vámpírorr számára, hajaj, még az emberi számára is. Nos, hasonlóan érzékellek én is téged, amikor már odabent, zárt térben, kellően közel kerülünk. Ne aggódj, néhány perc múlva hozzászokik majd az orrom és akkor nem vágok ilyen fanyalgó arckifejezést.

Addig meg aligha láthatod az arcom, mert ráérősen sétálok előtted az irodám – ’’irodám’’ – felé. Szinte semmi nincs idebent, fehér falak, tágas belső terek, a hely tökéletes egy nívós galéria felhúzására. Az első hallt követi egy második, egy nagyobb terem, egy szélesen csigázó lépcsősor, és csak azon felérve van csak úgy, a terem közepére lerakva egy – ezt figyeld – ikeás íróasztal két székkel, meg amott egy kétajtós szekrény. Az interjúnak, meg papírmunkának megfelel. Innen a kilátás egyébként is olyan, mintha egy csendesebb párizsi utcára néznél. Csinos, mint te.

- Foglalj helyet. – Az asztal előtti szék felé intek, az egyik lattét pedig kiveszem a kezedből és leülök az asztal mögé. – Ibiza Viguié. A kézfogást elhagyhatjuk. - Érzem én, hogy természetellenesen magas a testhőd, és nem úgy nézel ki, mint aki lázas lenne. Sőt, úgy ítélem meg, hogy majd ki csattansz. Amíg pedig ezen eszmefuttatok és az iPadem érintőképernyőjén lapozom az önéletrajzokat, észre sem veszem, hogy már megint percek óta nem lélegzek. Azt csinálom, amit általában. Túl hirtelen veszek, túl nagy levegőt, amit egy halk torokköszörüléssel zárok.
- Meg is volnánk. – Felpillantok rád, miután kikerestem az önéletrajzodat és megnyitottam mindent, amit szerettem volna. Ne aggódj, amíg te nem emlegeted a vámpírlétet, addig engem sem érdekel, hogy vérfarkas vagy. Talán majd egyszer, ha besztik leszünk, beszélhetünk róla egy vödör moscow mule felett a közeli bárban, amikor huszadjára tüntetlek ki a hónap dolgozójának. Jó terv? Én, meg a hóbortjaim. – Angelo Accardi, David Cracov, Dorit Levinstein, Yoel Benharrouche. Ki a kakukktojás? – Kérdezhetném, hogy ezek a nevek mondanak-e valamit, de miért ne vigyük egy lépéssel előrébb. Egyébként nem érdekel, hogy helyesen válaszolod-e meg a kérdésemet, inkább az, hogy hogyan válaszolsz valamire, amiről jó eséllyel fogalmad sincs. A válaszod bármi is legyen hümmögve nyomkodok még valamit képernyőn, majd higgadt hivatalossággal nézek fel rád. – Kérlek mesélj magadról. – És megtisztelnél vele, ha nem ferdítenél, mert technikailag egy hazugságvizsgálóra vagy kötve.

Sosem voltam jó abban, hogy tartozzak valahova és ez kétségtelen a Papa hibája - ha az ember még túl is éli, hogy árva és nem kell senkinek, még megmenthetik, de ahova nekem tartoznom kellett volna, hozzá, az állítólagos családunkhoz, leginkább egy sanyarú, kibaszott ketrec volt, amiben cirkuszi mutatványokat végeztünk és kisebb csoda, hogy nem halt ki belőlünk mindenféle emberség. (Jó, Remusért néha aggódom.) Nem csoda, hogy az első adandó alkalommal leléptem. Vagyis... szerintem nem csoda, ezzel nem ért egyet minden testvérem, de nem is ez a lényeg, hanem az, hogy akkor még elhittem, csak rosszkor vagyok rossz helyen, és valahova tartozhatok még az életben, úgyhogy elindultam, hátha.
Aztán... kurvára nem jött össze. Nem tartoztam az egyetemhez, nem tartoztam a falkához, nem teljesen tartoztam sehova, ahol valaha laktam, vagy valaha dolgoztam.
De megtanultam, hogy a "valahova tartozás" egyetlen előnye, hogy van, aki segít neked, ha szar van. Jobb esetben. Segítenek lakást keresni, találnak neked melót, vagy legalább beajánlanak, röviden: nem hagynak éhen dögleni. Klassz dolog, hogy van hol laknom és takarítással próbálom kompenzálni a lakásban, hogy én vásárolok a legkevesebb dolgot a hűtőbe, de azért annál mindig önállóbb voltam, hogy ezt elviselje az egóm.
Szóval... munkakeresés. Valamiért úgy rémlik, ez máskor nem volt ilyen kibaszott nehéz, szerintem a városnak nem tesz jót, hogy le van zárva, kisebb a fluktuáció, kevesebb az új lehetőség, és még kevesebb ember hiszi el a félbehagyott egyetemi tanulmányaim és változatos munkatapasztalataim láttán, hogy egyébként elég sok dologban jó vagyok. Meg azt, hogy meg tudok maradni a seggemen hosszútávon. Pedig most ez a terv. Ahhoz képest, hogy nem tettem lehetetlenül magasra a lécet, eddig nem sok minden jött be. Vagy a fizetés lófasz a munkához képest (és ennyire még épp nem vagyok elkeseredett), vagy a munka evickél a kelleténél kicsit közelebb ahhoz, amit még legálisnak lehet mondani. Az sem lepne meg, ha a "dekoratív", mint kikötés valami escort hálózathoz hozna, de még mindig ráérek azt mondani, hogy "kösz, nem", ha tényleg igazam van. Ahhoz képest mondjuk az üzlet túlságosan frekventált helyen van és túlságosan nagyzoló - és nem mellesleg, zárva az ajtaja, pedig szerintem nem jöttem túl korán, úgyhogy kitartóan tipródok az ajtóban, de semmi neszezést nem hallok bentről.
Mondjuk azért, mert kívülről érkezel kulccsal - a remek reflexeimnek köszönhetően gyorsan átveszem tőled az elviteles tálcát ahelyett, hogy mondjuk a meglepetéstől ledobnám - Helló - viszonzom a köszönést épp csak egy nagyon halovány kérdő éllel, első blikkre még azt mondtam volna "ki ez a srác", aztán megérzem a szagodat és némi egészséges szkepticizmussal felülvizsgálom ezt a "srácot", és csak odébb lépek féloldalasan, hogy odaférj az ajtóhoz.
- Hozzád jöttem? - kérdezem aztán annyira természetesen, amennyire az ember lánya lehet természetes, miközben azon mereng, vajon tényleg te keresel-e embert, és vajon boldog leszel-e a ténytől, hogy nem egy kedves és ártatlan átlagember vagyok, akiből vacsorázhatsz is, ha ahhoz támadna kedved. De hé, ha neked ez oké, nekem aztán nyolc, nem ezen fogunk összeveszni.

Hamar világossá vált számomra, hogy ha szeretnék Franco közelében maradni és legalább néhány hónapra az élete részévé válni, akkor szükségem lesz a városban is valami elfoglaltságra. Nevezzük így, elfoglaltságnak.
Kibéreltem hát egy igencsak borsos árú, háromemeletes üzlethelyiséget a belvárosban egy privát galéria számára. Az üzleti tervem még erősen hiányos – leginkább ahhoz képest, hogy egy hónap múlva nyitunk, lesz ami lesz, de - mindig szerettem a szükségesnél kicsivel parádésabban élni. Ebbe a luxus belefér, de teszem azt, az anyagi biztonság nem. Tudom, hogy ha nem köpök olyannak a levesébe, akinek nem kellene, és elkerülöm azokat, akiknek régen beleköptem, akkor egy igencsak hosszú élet vár rám. Ennek ellenére nincsenek részvényeim vagy ingatlanjaim – van egy fél borászatom Spanyolországban, az számít? – néha proli vagyok és van kilenc dollár a nevemen, máskor pedig kilencmillió. Most épp van mit forgatni, szóval miért ne tenném?

Ehhez viszont kell nekem egy gyapotszedő. Oh, bocsánat, elfelejtettem, hogy manapság nem illik így beszélni. Egy asszisztens.
A hirdetést olyan szűkszavúra vettem, amennyire nem szégyelltem, aki pedig olyan helyet keres, ahol babzsákfotelben ücsöröghet és ingyen ehet a büfében, keressen csak tovább. Megvallom, a fő szempont az volt, hogy legyél baromi dekoratív. Az vagy, a többit megoldjuk. Tudod, ránéztem a tweetjeidre, mielőtt kaptál egy időpontot. Abból pedig leszűrtem, hogy olyan kétségbeesetten szeretnél már munkát találni, hogy te kellesz nekem, csak még nem tudod.

- Helloka. – Úgy lépek melléd a semmiből, hogy bármelyik random járókelő is lehetnék, és valljuk be, korban is inkább úgy nézek ki, mintha én is az állásinterjúra jöttem volna, küllemre meg inkább mehetnék a három irodával odébbi influencer ügynökséghez. Csakhogy a kezedbe nyomom a kis kartontálcát, amiben két elviteles matcha latte van, a Dior dzsekimből pedig előhúzok egy kulcscsomót. – Megtennéd? – Megtisztelnél, ha ezen a ponton leválnál az üvegről és odaengednél az ajtóhoz. Nem is tudom, mit gondoltál, hogy ha elég sokáig kukucskálsz befelé, meglátsz majd egy titkos nyitógombot vagy mi?