Szívem hirtelen görcsbe rándul amikor Marj fájdalmasan és szomorúan mondja az ölelés közben, hogy azt hitte sosem jövök haza. Az egyik legnagyobb hiba amit elkövettem, hogy magára hagytam a húgomat, de egyszerűen nem tudtam már tovább elviselni azt amit a szüleink műveltek itthon. Nem akartam többé a vitát hallgatni, nem akartam büdös alkoholszagra hazajönni vagy éppen arra ébredni reggelenként. Függetlenül akartam végre élni az életemet és amikor elég erős voltam lelkileg ahhoz, hogy ezt a döntést meghozzam akkor el is költöztem itthonról. Bár nem mentem messzire, még is elegendő távolságra sikerült költöznöm ahhoz, hogy magam mögött hagyjam végre mindazt a fájdalmat amit a szüleink műveltek, hiszen ők kergettek el itthonról. - Annyira nagyon sajnálom Marj. De te is tudod, hogy nem bírtam tovább együtt élni velük... – homlokára nyomok egy puszit, majd füle mögé simítok egy hajtincset. Rettentően fájdalmas őt így látnom. Sokkal jobb amikor az a belevalós lány áll előttem, aki szöges ellentétem. Marj és én annyira különbözünk, de talán pont ezért is szeretjük egymást annyira. Sosem tudnám őt végleg elengedni. Ha haza is jövök néha napján, az csak miatta történik. Csak miatta aggódok, és bár tehetném, hogy magamhoz költöztetem, de a farkasok, leginkább Seneca nem hiszem, hogy ezt díjazná. Amikor beljebb lép, én is beljebb megyek a házba, majd becsukom magam mögött az ajtót. Akaratlanul is rögtön elkezdek körbenézni a régi házban ahol felnőttem. A falak, a bútorok, az illat, szinte minden ugyanaz, csak a húgom lett nagyobb. Sajnos ahogy látom a konyhapulton, az alkohol még mindig ugyanolyan szerves része családunk életének… - Nem vagyok éhes, de köszönöm. – mondom miközben odalépek a pulthoz és kidobálom az üres sörös üvegeket. - Látom ez még mindig nem változott meg… Komolyan nem tudom mi kéne, hogy észhez térjenek… Bár megtehetném, hogy magamhoz költöztetlek, úgy én is sokkal nyugodtabb lennék. Aggódok miattad, Marj. – hangom komolyra fordul mikor végzek az üvegek eltakarításával és neki dőlök a konyhapultnak. Szemem rögtön a csuklódra réved amikor egy apró sebhelyet pillantok meg, amit vélhetőleg elakartál takarni előlem. - Marj... – odalépek hozzád és megfogom a csuklód gyengéden és magam felé fordítom. Sosem hittem volna, hogy ennyire komoly a helyzet, hogy ezt műveled magaddal...
– Azt hittem, hogy már sosem fogsz jönni – sírom bele a válladba, és a tizenévesek minden dacával és manipulációjával kívánom, hogy szarul érezd magad. Azt akarom, hogy annyira szarul érezd magad, hogy bűntudatból minden eddiginél jobban szeress, hogy többet ne akarj itt hagyni, vagy hogy egyenesen költözz haza, vagy inkább vigyél magaddal, vagy--- Nem tudom, mit szeretnék. Egyelőre tényleg beérném csak annyival, hogy ha igazán szarul éreznéd magad, és akkor legalább negyedannyira szarul lennél, mint amennyire én vagyok. Igazából egyáltalán nem akarnálak elengedni, és még percekig lógnék a nyakadban, de nem kockáztatom meg, hogy te szakítsd meg az ölelést, szóval még a csúcspontján kibontakozom a karodból, és inkább megdörzsölöm a fájós vállamat, lesütöm a tekintetemet, és arrébb állok az útból, hogy be tudj jönni. – Éhes vagy? Tegnap este csináltam sajtos makarónit, ha anya nem ette meg, akkor még biztos van belőle – vetem fel, és igen, ha úgy gondolod, hogy ez újabb strigula, amiért sajnálnod kellene, akkor nagyon is jól gondolod. Istenem, Tessa, szabadíts ki innen, szabadíts ki innen, szabadíts ki innen! Én miért nem lehetek felnőtt, hogy vége legyen ennek az egésznek? A pultnak támasztott csípővel állok meg, és végigmérlek, mintha már nagyon régóta nem láttalak volna – igazából így is van, nagyon régen nem láttalak –, és dühös vagyok rád, amiért gyönyörű vagy, mint mindig, és dühös vagyok rád, amiért alfanőstény vagy, és dühös vagyok rád, amiért számodra minden annyira könnyűnek tűnik, de legfőképpen tényleg csak azt szeretném, hogy szeress, de nincsenek meg az eszközeim arra, hogy ezt a tudtodra hozzam. Tinédzser vagyok. Olyan tinédzser, akinek fos az élete, fosabb, mint azoknak, akiknek nem fos, de nem feltétlenül rosszabb az átlagnál, ez azonban sehol, semmilyen körülmények között nem vigasztal. Fogalmam sincs, hogy kell azt mondani, hogy szeretlek, fogalmam sincs, hogy kell azt mondani, hogy szeretném, ha szeretnél, nem tudom, hogy kell nem követelőzve segítséget kérni. – Nincs amúgy itthon, nem kell aggódnod – teszem aztán hozzá, és megdörzsölöm az orromat, mielőtt keresztbe fonnám magam előtt a karomat, hogy ne lásd meg az elkapargatott sebeket a csuklómon.
Elküldésének ideje -- Szomb. Ápr. 04, 2020 1:39 pm
To my little sister
A család a legfontosabb kötelék
Jó pár éve nem lakok otthon, és talán jobb is így, mert nem kell így hallgatnom anyáék folytonos vitáját. Részben miattuk döntöttem úgy, hogy elköltözöm otthonról, másrészről pedig úgy voltam vele, hogy elég idős vagyok ahhoz, hogy egyedül kezdjek bele egy teljesen új életbe. Mondjuk azt nem terveztem, hogy farkas leszek, azt még inkább nem, hogy nőstény alfa. Sosem gondoltam volna, hogy az életem ennyire felfog fordulni. Mindig is csak arra vágytam, hogy egy szerető családban nőhessek fel, ahol semmi rossz nem történik, unalmas kis napjaink vannak, vasárnaponként pedig együtt ebédelnénk az asztalnál. Ehelyett mi zajlik nálunk? Anyámék elválnak, Marj lázad, engem megharaptak és átváltoztam, és Seneca felkért nőstény alfának. Tök hétköznapi életem van, ugye? Sajnos nem tudtam a húgom mellett lenni amikor öngyilkos akart lenni, mert elég sok újonc kis vérfarkas van a falkánkban és az én hatáskörömbe tartozik az, hogy betanítsam őket. Nem tudom miért, talán Senecának imponál az, hogy ilyen hamar és könnyedén beletudtam rázódni a természetfelettiek világába, életébe, és könnyedén tudom kezelni a farkas énemet. Nehéz az újoncoknak főleg amikor azt hiszik, hogy övék a világ, és rettentő bűntudatom van amiért nem tudok Marj mellett lenni mióta elköltöztem, pedig az utóbbi időben rengetegszer hívott, írt, keresett, de soha nem értem arra rá, hogy tudjak neki válaszolni, ma viszont úgy döntöttem, hogy ha törik, ha szakad, hazamegyek. Tudom, hogy szüksége van rám, és annyi idő után végre itt az ideje, hogy jó testvér legyek.
Halvány mosoly jelenik meg az arcomon amikor a házunk elé érek. Még mindig olyan, mint kis koromban. Nagyon szerettem itt lakni, amíg a szüleim is szerették egymást, de valahogy ahogy alakult a kettőjük közti konfliktus, úgy kezdtem el egyre inkább utálni itt és velük élni. Előveszem a kulcsot a táskámból és kinyitom az ajtót, majd mikor belépek a húgom rögtön a nyakamba ugrik. - Marj. Nagyon hiányoztál. – suttogom miután szorosan magamhoz ölelem őt. Nagyon közel állunk egymáshoz, és tudom, hogy nagyon ritkán járok haza, de most itt vagyok neki. Számíthat rám, nem hagyom magára többé.
Elküldésének ideje -- Szer. Márc. 25, 2020 9:25 pm
Tessa & Marjory
it's gonna take a bit of work
Fogalmam sem volt, hogyan kellene reagálnom a hírre, ezért leginkább duzzogtam. Duzzogtam, amikor anya leküldött a boltba cigiért, duzzogtam, amikor harmadnapos pizzát melegítettem a túlságosan is zörgő mikrónkban, duzzogtam, amikor iskolában voltam, és akkor is, amikor iskola helyett teljesen máshol ténferegtem. Tizennégy évesen, azt hiszem, ez volt az egyetlen reakció, ami szociálisan és minden más értelemben is elfogadható, de legalábbis megkérdőjelezhetetlenül természetes volt. Azokban a napokban, amíg arra vártam, hogy végre hazagyere, és személyesen is elmeséld, a szokottnál is többet veszekedtünk anyával. Üvöltöztünk, én többnyire sírtam, és úgy üvöltöztem, az ajtón kívül sok minden mást is csapkodtunk, leginkább csak a falnak, de szerintem egy kevésbé tiszta pillanatában véletlenül eltalált a hamutartóval, ami sokkal nagyobb zúzódást hagyott maga után, mint amennyire haragudtam érte, de így legalább teljes joggal zárkózhattam be a szobámba legalább négy órára, amíg nem nyaggatott a hülyeségeivel. Legalább negyven üzenetet írtam neked. És legalább tizenkilencszer hívtalak. De az is lehet, hogy harminckilencszer. Tökmindegy. Mindez egy hónappal az öngyilkossági kísérletem után történt, és óhatatlanul is többet nézegettem a csuklómat, mint azelőtt, hogy értesültem volna a hírről. A hegek még messze voltak attól, hogy ezüstös fehérré szelídüljenek – végül is ezüsttel metszettem a sebeket, érthető, hogy lassabban gyógyultak, mint bármi más –, de már viszonylag rózsásnak tetszettek, és már nem tudtam olyan könnyedén lekaparni a vart, mint korábban. Aztán anya megint ivott – gondolom –, mert újult erővel kezdte verni az ajtómat, mocskos kis kurvának nevezett, aztán elviharzott, bekapcsolva hagyta a sütőt, és elfelejtette becsukni a bejárati ajtót. A fél délutánt azzal töltöttem, hogy dühből kitakarítsam azt a koszfészket, ahol kettesben laktunk – ahol te már réges-rég nem laktál –, de félúton feladtam, és inkább sarkam közé ülve zokogtam a konyha padlóján. Kábé ekkor zöröghetett a kulcsod a zárban, de mire kinyitottad az ajtót, én már a nyakadban lógtam, és még azt is elfelejtettem, hogy mennyire kurvára haragszom rád azért, amiért alfanőstény lettél.
Kezdőlap
Regisztráció
Belépés
