Jellemzése más korokra és emberekre emlékeztet – mint nagyjából minden, mert Őt mindenre rá lehet fogni, rá lehet kenni, mert minden lében két kanál volt. Bólintok Michael szavaira, megnyugtatnám, hogy ez a korral másképp lesz, majd néhány évtized múlva lenyugszik; ám ez vérmérséklettől függ, a felerősödött jellemvonásoktól, hogy mennyire szabják szűkre vagy éppen tágra a jellemét és még kétségbeesettebb gondolataim is lesznek arról, hogy a velem szemben álló férfi nyílháta meggörbül, ráncok barázdálják át az arcát…
És irigylem érte.
- „Folytasd csak, a vámpírok úgyis jobban tudják?” – ismétlem megrökönyödve a szavait. – Mire nem utalsz ezzel a mondattal, hanem csak még jobban arra, hogy tényleg ezt gondolod rólunk? – szegem felé az államat, kérdő tekintetemet az övébe borítom, valahol megértem, valahol nem. Talán máshol, egy másik Atlas már régen kitette volna a háza elé, hogy vigye el az első taxi – nem, elsőre nem ezt szándékoztam mondani -, én pedig itt csűröm-csavarom vele a gondolatokat, hagyom, hogy a lábamban turkáljon, elnézek neki olyat, amit másnak nem. Zavarodottan rázom meg a tincseimet egy magamban lefolytatott néma beszélgetés hatására.
Túl sok a feltételes mód; megkérdezném, hogy minek köszönhetem az előítéleteit, megkérdezném, hogy a szíve miért zavarodik meg olyan gyorsan, ha a húgáról van szó, ám a talaj így is rezeg a lábunk alatt, egy rosszul feltett mondat, élbe csavart szavak és a férfi lába a küszöböt súrolná.
Ahogyan a combommal foglalkozik a szeme sem rebben; sem a szilánktól, sem a márványosra faragott testrésztől, sem az undorító hangtól. És magam sem tudom, hogy melyik bosszant jobban – legfőképpen az, amelyik a legindokolatlanabb.
A férfi hangja megint cinizmusba mártott bariton, habár nem ismerem, egy jellemvonása élesen rajzolódik ki előttem; cinikus, botrányos és fejet falba-verős módon. Ezt megelőző nevetése sem hagy hidegen, hallathatná többször is az örömöt kifejező torokhangot, de olyan, mintha jelenlétem gátolná ebben.
- Őszinte leszek; ha tudnám, megmondanám – egy pillanatra talán túl mélyen, túl komolyan meredek rá, ha nem szakítaná meg a pillanatot azzal, hogy a fürdőbe kéreszkedik talán olyat mondanék, amit nem kellene és végérvényesen elszaladna. De miért is nem akarom ezt? Először az íriszeim követik a fürdő felé, aztán a lábaim is, ott állnak az ajtó előtt, mintha kötelező lenne szemmel tartanom őt, nehogy egy újabb aranyozott fogantyú, kilincs vagy kulcs bánja.
A húgáról zümmögök, Michael szeme sarka megrándul, az arcán kifejezések tömkelege fut végig a pillanat töredéke alatt – felém rántaná a fejét, de olyan gyorsan elfolytja, mihelyst az agya kiadja rá az utasítást. Család; ehhez a témához sosem értettem, nem ismertem a határait és a mélységeit. Közben nézem, ahogyan a kezét mossa; hosszú, vándorujjai vannak, tökéletesen körömmel, mintha a férfi nem lenne abszolút is túl tökéletes, túl élre vasalt.
Kérdésemre a válaszát ismét cinizmusba burkolja, azonban mellé sok más érzelem is dukál, néhány összeveszne ezzel a cinikussággal, de engem most a fakó incselkedés érdekel, ráharapnék a lehetőségre. Felém lép, félúton álljuk el egymás útját; egymagasak vagyunk, az ajka egy ívben az enyémmel, a szeme egy magasságban kacérkodik velem. Olyan közel van, hogy a leheletem az arcát cirógatja, az övé az enyémet; a vonzó illatba belefordul a szívem is. – Talán, mert az én véleményem máris túl jó rólad. Talán – rántom meg itt a vállam, úgy teszek, mintha ez a téma kevésbé lenne nekem fontos, mintha csak baráti lenne, nem pedig más és több – örülnék neki, ha még találkozhatnánk – játékos mosoly bujkál a szám szegletében, ujjaim az államat cirógatják elgondolkozva, ahogyan próbálom kizárni a férfi közelségét, ami kissé elbódít. A szívemet persze hízelegve készítem fel arra, hogy mindjárt a fejemhez vágja, hogy mit képzelek; egy, nem elég, hogy vámpír vagyok, kettő, még biszexuális is, úgyhogy toljam a képemet szépen egy koporsóba és égessenek el a pokolban.
A viharhasú íriszek rajtam vándorolnak, ha a szívem levethetné magáról a kő-köpenyét, ezért a férfi kedvéért szíves-örömest megtenné.
- De, mindannyian emberek vagyunk, azzal a különbséggel, hogy míg a te szíved dobog, enged az idő nyomásának, addig az enyém üresen kong valami torz kőbörtönbe zárva – válaszolok félmosollyal az ő haloványjára, megjegyezném, milyen jól áll neki a mosoly, hogy a kék szemei hirtelen nevető-kékké válnak, de a nyelvemre harapok. Ismét. Feltételes mód. – Ráadásul addig tényleg nem tudjuk értékelni az időt és az éveket, ameddig nem érezzük a saját bőrünkön – emelem felé a kezemet; fehér, sima, nem barázdálta az idő. – 102 éves vagyok, de se egy ránc, se egy májfolt, semmi. És néha azt érzem, hogy elfelejtek élni, mert nem becsülöm eléggé az időt; az órákat, a napokat, a hónapokat és az éveket. Még irigy is vagyok a halandókra, akármilyen képmutatás ez – támaszkodom meg feje mellett, az előtte legyezgetett kezemmel, melyet legszívesebben elrejtenék előle, akár a farzsebébe, akár a nyaka mögé, magamhoz rántva, közben rettegve attól, hogy túl korán és túl rossz gondolataim vannak.
És a tekintetem már megint a szájának arrogáns ívére vándorol, mire egy pillanatra - még emberi szemmel is érzékelhetőre - fordítom el a fejemet, kapva egy mély levegő után.
A szabadságomnak ára volt – azt hittem, ez az ár megfizethető, de csak most derült ki, hogy túlontúl sok nekem.

A nevét csak úgy odaperdíti nekem, semmitmondó módon, halovány unott mosollyal – pontosan úgy, ahogyan egy kellemetlen ismeretlennek tennéd, eltántorítva őt attól, hogy tovább próbálkozzon. Ráadásul korántsem a teljes nevét bökte ki, titokként kezeli, nem tudva, hogy engem a titkok hajtanak, késztetnek a nyomozásra, miattuk tanultam meg kezelni a modern kor vívmányait. Van valakinek fogalma arról, hogy mennyi számítógép billentyűzetet tettem tönkre, mert képtelenek voltak követni egy vámpír tempóját?
Közben elhúzom a számat, mert a beszélgetés túl felszínes, én mélyíteném, de a férfi valamilyen mélyről jövő ellenszenvvel viselkedik irántam – és minél józanabb leszek, annál jobban helytelenítem saját szavaimat, cselekedeteimet, azt, hogy szétvágtam magamon egy üveget. Mintha Albert fiatalkori őrülete most rajtam akarna kitörni, én pedig képtelen lennék megzabolázni, lakatot tenni a szájára.
- Ó – nyílik el az ajkam, ahogyan megtalálom a férfi jelenlétének a kulcsát; a húgát. – Szóval ő volt az a púderos illat, akit éreztem – bólintok, nem több ez kijelentésnél, szándékosan nem kérdezek, nem vájkálok mélyebbre, nem beszélve arról a jeges szagról, ami a vámpírokat jellemzi és amitől a húgának parfümös illata az északi sarkra emlékeztetett. Figyelembe veszem a szájába szívott levegő hirtelen kiáltását, jelzi, hogy a téma fenekére értünk, ne ássak tovább.
Szűkszavúan válaszol – már ha egyáltalán méltat rá -, ettől elszorul a torkom, tehetetlennek érzem magam, belül nyüszítek és kaparok, hogy fordítsak a dolgok menetén, aztán rájövök, hogy hiába fordítani, valószínűleg az ő kapujába úgysem rúghatnék gólt. Megalapoztam a kapcsolatunkat részegen, véresen, morgóan, a lehető legrosszabb vámpír képét adva magamról. Erre ő mégis felajánlja, hogy kiszedi a szilánkokat a combomból, én próbálok józanságot csempészni magamra, de felszisszenek a víz hideg érintésétől.
Visszatérve a csipesszel és a borotvapengével gazdagabban úgy áll ott a szobám közepén, mint valami idegen, aki becsmérel mindent, állításokat alkot magában a festményekről, a színekről, az ágyam elhelyezkedéséről – és minduntalan rosszabb véleménnyel van rólam. A szívem lefelé konyul, kellene valaki, akibe kapaszkodhatnék, de csak arra vagyok jó, hogy magammal rántsam az embereket; különben is, ő túl törékeny.
Letérdel, szilárd, mint szikla a viharban, az ujjai melegek – szinte égetik a márvány bőrömet -, ahogyan tapogat és nyomkod, pontot keres, amit elnyelt a hús és én beleszisszennék az érintésembe, mert még így sem értek hozzám soha. Nem vágytól fűtve, nem agresszívan, csupán szakszerűen, némi méla gondoskodással. Egy pontnál érzem, ahogyan szilánk még mélyebbre mar:
- Ahol most nyomtad, ott lesz egy darab – zümmögöm felé összeszorított fogakkal, ahogyan végig rezdül a testemen a fájdalom. Ő persze felnevet a szabadkozásomon, vagy legalábbis valami hasonlót fojt el ajkai mögött, ahogyan viharhasú szemét rám függeszti. A hangja cinikus, azt hinnéd, melegebbre vált a tónusa, de csak becsap, hideg marad, noha kevésbé karcos, hiába szökik oldottság a levegőbe.
- A megítéléseden az sem változtatna, ha szimplán részegségnek hívnám, már régen elkönyveltél valakinek, aki csak a szánalmadra méltó – döntöm oldalra a fejemet, igen, nem titkolva, hogy macskamód mérem őt végig, a szemem mellett a kezem is jegyzi a vonásait, mert vannak próbálkozásaim ecsettel és festékkel, legtöbbször a padlómon vagy a téglán. Közben elrágódom, mi mindenre lennék még méltó, mi mindent kellene tennem, hogy emberszámba vegyen, ne pedig csak kőszívemet kopogtassa a csákányként hasító szavaival.
A pengét a bőrömbe mélyeszti; jeges forróság ez, semmihez sem hasonló, a márványbőr szakadó hanggal adja meg magát, ő nagyobbra nyitja a sebet, mint amekkorára kellene. Vajon kezelt már előtte is vámpírokat? Másképp nem lenne benne tapasztalata, hogy ez kényszer, a túl gyors gyógyulás mellékhatása. Még arra is van ideje, hogy mondandóm közepén felnézzen rám, mielőtt kirántja a szilánkot a húsból, ennek gyomorforgatóan cuppanó hangja van, élesen hasít belém a hiánya, de mire érzékelhetném, már gyógyulásnak indul.
- Esetemben egyáltalán létezik olyan, hogy életmentő műtét? – teszem fel felrántott szemöldökkel a kérdést, részben azért is, mert eszeveszett pillantása száguldozik az ágyon, valamit keresve. A nyelvemre tódulna a kérdés, hogy elhagyott-e valamit, de megcáfolja magát, néma gondolatban letáncolt beszélgetéssel és felnevet – és irigy vagyok, hogy rám nem nevet így, az orra alatt, titokban.
- Már miért törtem volna el a kezedet? – horkantok fel döbbenten, ahogyan hátrébb lép tőlem, én pedig a nadrágomat rángatom vissza, még véresen is jobb, mint egy szál alsónadrágban. – Őszintén szólva fogalmam sincsen, milyen előítéleteid vannak; talán a pácienseidről is alkotsz néhányat, sablonként ráhúzva mindenkire? – megrázom felé a fejemet, kissé hitetlenkedve, kissé öregen, a szemébe meredek – Nem iszom közvetlen emberekről, nem bántom őket, egészen addig nem érdekelnek, ameddig túl messze merészkednek, és mint látod – intek feléje a kezemmel – ilyenkor is elengedem őket.
Dühös vagyok, csalódottság omlik a szívembe, eltömítve a vénáimat, az ajkamba marnék, mert nem tudom, mivel szolgálok rá egy ilyen képre. Változtatni akarok, beleilleszkedni egy új világba – csak nem tudom, hogy a régit képes vagyok-e elengedni.
A kezére kúszik a tekintetem, ahogyan engedélyemet kéri, a véremtől szagos. Nem tudja, hogy hiába mossa le, néhány túlérzékeny faj messziről kiszagolja.
- Parancsolj – bólintok neki engedélyképpen, hagyva, hogy a fürdőmbe menjen, hogy habfehér porcelánba mártsa a kezét, aranyszegélyes és menthetetlenül bolyhos törölközőbe törölve. – Látod, Michael, ha a húgod ennyit kérdezett volna tőlem, szíves örömest megmutattam volna az összes porcelánmacskámat és a történetüket, mert hidd el, nem hiába vannak abban a vitrinben védelemre helyezve – eszembe jut Kína, furcsa ízek és szagok országa, eszembe jut a Tiltott Város, aminek minden egyes szabályát megszegtük Alberttel.
- Habár ez nem volt egy életmentő műtét, de én előtte mégis elég otromba voltam, tényleg szeretném valahogyan jóvá tenni; nem akarom, hogy egy ilyen vámpír képe maradjon meg rólam a fejedben – megyek utána, a mellkasom előtt összefont kezekkel, az ajtónak döntve a fejemet és lustán nézve, ahogyan kezét dörgöli a csap alatt. Közben pedig fogalmam sincsen, hogy ez az egész magamról szól, hogy bizonyítsak valamit, vagy róla, hogy bebizonyítsam; igenis megérdemlem a figyelmét.

Hiába ittam tompára magam, még az alkohol homályos függönyén keresztül is érzékelem, hogy otromba a viselkedésem, amelyre nincsen bocsánat. Végtére, senki sem nyomott karót a szívemhez, hogy gurítsam le az első, majd a második és fogalmam sincsen, hányadik üvegbe bújtatott részegséget.
A férfi viselkedése egyfajta tükör, az íriszeibe belenézve csakis lustán hömpölygő szánalmat látok – és hatra hőkölők attól, hogy ez mind felém irányul. Önpusztítást végzek egy olyan személy miatt, aki féregként tekereg a szívemben, nem, nem is csak ott, a testem minden atomjában, megmérgezi az elmémet, nem hagy másnak helyet, pedig kellene más, gyógyír, aki kiűzi belőlem kedélyborzoló emlékét.
Bosszús hangok morrannak arrogáns ajkakból, a hang utóhatásként ér el hozzám, mert lenyűgöz az, ahogyan a szája a szavakat formázza. – Öné… Vagyis, tiéd a pont – emelem fel a kezemet a mellkasom elé, kissé bűntudatosan pislogva, kissé túljátszva a szerepemet. Hol van ilyenkor a megtermett franciaság, amivel lekapom az embereket a lábáról? Hol rejtőzködnek az orrhangzós szavakba bújt illemek? A férfi fejcsóválása miatt az ajkamba harapok, a hangulatom csillapodik, viszketi az oldalamat a békejobb.
- Atlas vagyok, azt hiszem, ez szükséges eleme a tegeződésnek, legalábbis nálam. Te pedig… - szívom be az ajkamat, az egyik szemöldököm kérdőn húzódik felé. Olyan, mint maga a David-szobor megszínesített változata, főleg azokkal a fekete fürtökkel tarkított homloka és a vágyként bemélyedő pont az állán. A tekintetem, amellyel folyamatosan végig mérem, keringőzők körülötte olyasfajta pillantás, mi régóta nem kéretőzött ki belőlem, mintha csakis egy embernek tartogatná magát.
Azért mégiscsak berágja magát a gondolataim közé az, hogy Albertet nem zavarta, ha az elején magáztam. De az egy másik kor volt, Albert jeges szemei megolvadnának a férfi viharhasú tekintete láttán, amely villámokat és szívbe hatoló esőt ígér.
Udvariasságba mártott hamis szavaitól félmosoly kunkorodik az arcomra, félredöntöm a fejemet, egy másik parti emléke táncol vissza. – Tudod, egy időben zártam az ajtókat, szinte kényszeres módon. De azon is bejutottak, elég volt néhány latin szó mormolása, úgyhogy úgy döntöttem, felesleges akadályt állítani eléjük, egy zárt ajtó még inkább fokozza a vágyat, hogy meglássák, mi van mögötte – rántom felé lusta macskamódra a vállamat, tényleg nem látom értelmét az ajtók bezárásának, ha a partimon varázsigékkel hancúrozó boszorkányok és boszorkánymesterek vesznek részt, akik előszeretettel illesztik pucér hátsó fertályukat az autógyűjteményem vérvörös tagjára…
Jelen esetben kényszerítem magam a józanságra, remélve, hogy ettől visszatér és két lábbal fogok állni a földön, nem pedig azt érezni, hogy magassarkúban pörög körülöttem a világ. A porcelánmacska valahová hátra mászik a gondolataimba, szinte előre tuszkolja, hogy törődjek a férfival, erőltessek jómodort magamra. Érdeklődve nézem, ahogyan Mr. Abele minősítésétől mosoly kúszik az arcára, amit egy jóleső nevetéssel koronáz meg.
Vajon honnan ismeri azt a pökhendi, politikai taktikából átváltozott vámpírt? Tény, hogy csodás gyűjteménye van, olyan festményekkel, amiért a Louvre tíz körömmel harcolna, de mit ér az egész, ha neki ezek csak díjak, nem pedig értékek. – Az ő fajtáját már csak Bastien-vámpírnak nevezem, a fajunk megszégyenítői azok, akik eszetlen módon, csupán hataloméhségből változnak át. Mert hidd el, nem feloldozás az éjszaka teremtményének lenni, csak egy másfajta teher – mély, régi igazság süt a szavaimból, elfeledett, mivel igyekszem nem gondolni erre a súlyra, tudatosan lököm el magamtól az emberi vénákat, az érzést, hogy milyen beléjük harapva felszakítani a bőrt, a pattanó hang, ahogyan az izmok megadják magukat… A nyelvemre kell harapnom, hogy félbeszakítsam a gondolatmenetet. Rögtön új jön a helyébe, valami becsmérlőbb, amiről az újságokban is olvastam; Thaddeus Abele az az ember, akiről, ha írnak, az mindig a címoldalon terpeszkedik. – Azt olvastam, hogy megvonta a saját fia alapítványának a támogatását, de persze a közvélemény mindig az ő oldalán áll – szemforgatás erre a válaszom, segítő kezet nyújtanék, csak nincsen kinek, mert nincs név, se személyi, se alapítványi, mintha ezt a személyt állandó titok övezné, mintha olyan lenne, akire az apja nem büszke, akit az apja nem vállal fel. És még így névtelenül is képes a szívem együttérzést mutatni iránta, habár ez nem az a fajta szembeköpés, mint amikor kiraknak az utcára, de ez nem egyenlő azzal, hogy a fájdalma nem hatol ugyanolyan mélységbe.
Amikor közlöm a férfival, hogy ragaszkodom hozzá, hogy ő maga oldja meg a letépett fogantyú problémáját, látom, hogy küszködik; hozzám vágjon-e valami porcelán keménységű szót, a szemöldöke magasra kúszik, mégsem mondd semmit. Hitetlenkedő tekintettel mered rám, ettől elfog az érzés, hogy minimum a betonfalba verjem a fejemet, de éppen elég egy tetőablak, nincsen szükségem újabbra.
Az ágyhoz lépek, kecsesen, a nadrágot már kevésbé vonzó módon veszem le, szinte várva, hogy a férfi mikor lép le, csendesen, némán, számomra mégis üvöltő módon. Rám kerül a sor, hogy hitetlenkedve nézzek rá – nem, nem a kávé elutasítása miatt -, hanem mert odalép, közel a combomhoz, a sebemhez, érzem a vére pergő illatát, ahogyan végig söpri a vénáit, a lehelete túl meleg az én márvány bőrömnek, felszisszenek tőle.
- Termeszétes okok miatt az orvoslás volt az egyetlen hivatás, amit jobbnak láttam elkerülni – lehelem, ahogyan ujját mindenfajta finomkodást nélkülözően végig húzza a combomon. Már a nyelven hegyén táncol a kérdés, hogy vajon minden betegével így bánik-e, de jelen helyzetben nem érzem jogosnak a felvetést. – Hozom őket – kapok a lehetőségen, a megadó fejcsóváláson, a lenéző hangszínen, embertelen tempóban menetelek a fürdőbe, de az utam nem a márványozott szekrényhez, hanem a csaphoz vezet. Hideg víz marja az arcbőrömet, a csap zuhatagába lehelek, a számba is folyatok, megrázom és kiköpöm, mély levegőért és józanságért kapkodva. Előkeresem a férfi által kért eszközöket – most már biztos vagyok benne, hogy a gumikesztyű és a fertőtlenítő szag a foglalkozásának a velejárója.
Újra az ágyon vagyok, hátra dőlve, teret engedve, hogy még jobban hozzám férjen, én pedig közben szemérmetlenül nézhessem arcélét, a szája komótos vonalát, ahogyan a sebemmel foglalkozik. A csipesz és a borotva mellettem hevernek. – Pardon, máskor sajnos kénytelen vagyok magamnak megoldani, ugyanis kétlem, hogy az ügyeletről akárkit is kiküldenének – a franciaság tompán, de újult erővel tér vissza a hangomba, a tekintetemről lemászik a homály, elillan a levegőben.
- Az előbbi közjátékért fogadd bocsánatkérésemet, nem kenyerem az ilyen gyatra bemutatkozás, remélem, hogy hajlandó vagy eltekinteni az ezelőtti… - keresem ajkamat megnyalva a szavakat – mámoros helyzetemtől, monsieur – képtelen vagyok máshová nézni, más ujjakat és ajkakat bámulni, miközben várom, hogy szakszerű tevékenységének nekifogjon.
- Mivel nem feltétlen érdemlem meg a segítségedet, ezért eltekintek mindenféle porcelánmacskától és kíváncsiskodástól, habár még mindig azon a véleményen vagyok, hogy manapság egy zárt ajtó senkit sem akadályoz meg semmiben. De az én világomban az illemnek nagy szerepe van, úgyhogy ragaszkodom ahhoz, hogy valamivel megháláljam neked – az ujjaim dobolnak az ágyneműmön, fordítani akarok az éjszaka menetén, hogy amikor hazamegy – már, ha hazamegy -, ne egy alkoholmámorban égő vámpír képe égjen a fejében, hanem valaki olyané, akitől lehetetlen szabadulni, mert én már most tekintete ketrecében érzem magam, olyanban, amibe kérés nélkül bezárkóznék.
Ő a lehetőség, aki betáncolt a szobámba, a gyógyír, amely eddig nem létezett, de vele együtt született meg, már régen, Michelangelo fejében és én rátenném a kezemet.

Az ajkairól csak egy életlen hümmögésre futja – noha bevallom, nyűgöztek már le ennél kevesebbel is. Megdörzsölöm a szememet, egyszer, kétszer, elég lustán, nem, mintha ezzel képes lennék belőle kiűzni az alkohol tompa fényét.
- Hallgatom – fonom össze a mellkasom előtt a kezemet, várva a férfi magyarázatára. Nem tudom, milyen nyelven jelent akármit is az ehm, de az általam beszélt páratlan számú közül egyiken sincsen olyan jelentése, hogy „bocsánat, hogy a magánszférádba betörtem és garázdálkodni merészeltem benne”.
Viharhasú tekintete a combomra kúszik, egy pillanatig nem értem, miféle látványosságra mered odalent. Ó, hogy az; nézek én is a szilánkokra, amik hanyag módon kukucskálnak bele a combomba és félig ki a világra. Ha ez így megy tovább, az üveg szilánkja a bőröm alá fúrjak magukat és téphetem fel körmeimmel a bőrt, hogy kiszedjem őket. Érdekelnie kellene. De nem tud.
Igazából a kibaszott porcelánmacska sem érdekel, csak egy újabb lusta indok a bosszankodásra, a másokkal való veszekedésre, esetleg néhány csonttörésre, ami után ismét borzalmasabban érezhetem magam. A fizikai erőszak újra helyett tuszkolt a tört szívemben, fájdalmat okozó vágyak iránt hajtva, amiket újra és újra megbánok, de hiába nyomom az aranyfürtöket a víz alá, hiába kiabálok némán, buborékokat hajtva a vízbe, sosem lesz jobb. Sosem fogy el a levegő, mert nincsen rá szükségem, csak a víz áramlik be, teret akar hódítani, legalább öklendezhetek.
Néha elkacérkodom a gondolattal, hogy lerántom az eperfából mívelt szék lábát, a szívemhez illesztem a tört részét… ám a szavak itt belém fulladnak és általában ugyanott kötök ki; a tetőn vagy az ágyban, vízszintesen, szesszel a kezemben és számból lógó cigarettával.
Mélázásomból a férfi cipőjének talpa ébreszt fel, ahogyan felém koppan egyet, az ajkamról legörbül a vicsor, néma neheztelés veszi át a helyét, miközben ő beledermed a lépésbe. Felrántom a szemöldököm. Mit akar? Segíteni? A lelkemet összefoltozni? Ágyba fonódni? Macskatekintetem rá szegezem, ismét tetőtől talpig végig mérem, orrcimpám kitágulva vesz róla mintát; fertőtlenítőszer, gumikesztyű és enyhe vér szaga van, ezek alatt bújik meg alap illata. Kevés ilyen összetett illat rágta bele magát az orromba, mint az övé, az aromás mirha, a fanyar mandarin, mely csípősebb a narancsnál, belengi a tömjén átható, füstös mozaikja.
- Egyiket… sem? – ismétlem némileg beleakadva a férfi szavaiba, ha lehet, a szemöldököm még feljebb mászik tőle a homlokomon. A pillantása, mozdulatai alapján ébernek tűnik, a szagában nincsen semmi, ami alkohol- és drogfogyasztásra utalna, de akkor mégis miért… - Maga fáradt? – kicsúszik a számon, bennem bőven túlteng az alkohol, ugyanis olyan mértékben kell vedelnem, amitől egy ember alkoholmérgezést kapna. Általában elfeledkezem az alapvető emberi szükségletekről, legfőképpen az alvásról, amelynek sem rajongója, sem művelője nem vagyok.
A férfi eközben ellép a vitrin elől, messziről látom, hogy a selyemkendővel portalanított macskák melyikre tapadnak lanyha és elmaszatolt ujjlenyomatok. Nem, ettől a felméréstől nem térít el a férfi arányos alkata, széles vállai, felém forduló csípője. – Remélem, hogy nem lehelte meg, mert nem, akármit is hisz, attól nem jön le róla jobban az ujjlenyomat – forgatom meg felé a szemeimet, de eszem ágában sincsen előtte kiszedni a macskát a vitrinből és gondosan megtörölgetni. Az személyes és intim procedúra.
Még közelebb araszolok hozzá, macskamódra, nem túl feltűnően. Ő mégsem adja a feléje nyújtott kezembe a vitrin fogantyúját, inkább a kezembe dobja. Talán fél, hogy megharapom?
A festményeimre kúszik a tekintete; először a Klimt-re, megfagy a vér az ereimben, ahogyan Albert jégszemei másznak elő a szívem legféltettebb zugaiból, de a férfi tekintete tovasuhan, egészen az egyik Degas-ra. Aztán olyan nevet említ, akitől arrogáns mosoly kúszik az arcomra. – Mr. Abele sosem volt valami nagy műértő, ha képes volt nekem pénzért eladni ezt a csodát, holott az értéke kimondottan felbecsülhetetlen. Nekem a művész számít, annak a kékvérűnek meg a pénz, semmi több – a lenézés élt karcol a hangomba, nem vagyok nagy kedvelője Thaddeus-nak, habár az új autója éppen ezért a képért kapott pénzből lett legyártatva.
Persze vonzz a férfi oldalra biccentett feje, amely kimondottan ragadozó-vonásokat kölcsönöz arcának és a hangjában megbújó szórakozottság, az enyémhez hasonló arrogancia ívével. – Talán maga ismeri Thaddeus Abele-t? – kérdezem tőle kíváncsian, tekintetemet teljesen az arcának szentelve. Íriszei a kezemben tartott fogantyúra kúsznak, ajkára kínzó szavak jönnek fel, mert azt akarom, csakis azt, hogy ő csinálja meg a lakatot.
- Nem. Habár nem vagyok benne biztos, hogy az Ön lelkén szárad a fogantyú leszedése, attól még az Ön kezében láttam meg, ezáltal a maga dolga lesz a visszaillesztése. Persze, segítek benne – rakom zsebre a lakatot, az ágyamhoz sétálok embertempóban, hogy nehogy megijesszem a férfit. – És most, ha megbocsát, néhány szilánkot ki kell szednem a combomból, mielőtt a bőröm összeforr felettük – hátat fordítva rángatom le magamról a nadrágomat, nem jó ötlet, néhány darabot azon keresztül tépve ki. Vagy vannak újra érzéseim, mert érzem a fájdalmat, vagy az feszélyez, hogy a férfi a boxerba bújtatott hátsómat nézi. Vagy már ehhez is túl részeg vagyok…
- Kér egy kávét? Konkrét bőröndök vannak a szeme alatt, mondjuk tény, hogy ettől csak még viharosabbnak tűnik, de biztos vagyok benne, hogy egy kávé után jobban állnának – mondom, ahogyan kecsesen az ágyra huppanok, lerúgom a lábamról a nadrágot és mindenféle felszerelés nélkül, a kezemmel állok neki kiszedegetni a szilánkokat.
És elég részeg vagyok, hogy ilyen nyíltságot engedélyezek meg magamnak, vagy a férfi elég vonzó ahhoz, hogy kirángassa belőlem.

Mostanában egyre többször fordul elő velem az, hogy a pohár aljára nézek, belebukom, azt remélve, hogy a túloldalán valami kifordított világban esem ki, ahol nem kell botrányosan magányszagú partikat rendeznem azért, hogy esélyt adjak neki; gyere.
A tetőn vagyok, macskamódra lógatom le a lábamat a széléről, egy üveg ital a kísérőm a lentől felém áramló vérdoboló zenével egyetemben. Keserű kortyokban erőltetem le a torkomon – nem érzem az ízét, nem érzem a karcolását a torkomban -, csakis azért, hogy a hatása kivirágozzon bennem, tompa fénnyel vonja be a szemeimet, selyembe takarja a kőszívemet, hogy ne hullajtsa fájó darabjait a mellkasomba.
Ijesztőbb ez a hallgatás, ijesztőbb ez a sápadt fájdalom, mint a holdéji tombolás, mikor önmagamból kivetkőzve verem szét a falat, arra gondolva, hogy van valakije. Olyan ez, mint a vihar előtti csend; szinte ott lapul a fűben, hömpölyögteti a felhőket, a füledbe dörmög – akárcsak a készülőben lévő őrület a fejemben.
Újabb keserű korty mászik a számba, fintorgok, morgok, cseszettül elegem van, az üveget a combomhoz vágom, szilánkok marnak a bőrömbe, az alkohol és a vér keveréke bemocskolja az öltönynadrágomat, Silas pont így roppantotta a poharat egyenesen a kezembe. Akkor gúnyolódtam, most hátamat a házam beton tetejére vágom, a csillagok szégyenkezve néznek rám, ahogyan újra és újra a hajamba marok, néma, elfelejtett nyelven szavakat búgva a semminek, lábammal a ház oldalát rúgva, remegést csalva az épületbe.
És nem jön fel senki. Nem, mert nincsen senki, akit aggasztana, hogy miért nem lógok a gerendán, miért nem kígyózom a tömegben vagy cigarettázom furcsa helyen furcsa tárgyakkal teleaggasztott emberekkel, vagy omlok egy apácának öltözött táncoslány karjába.
Aztán kacér hangok ütik meg a fülemet, sóhajok és suttogás, egymás bíztatása a rosszra – méghozzá éppen a tetőn lustán elterülő üvegkupola felől, ami egyenesen a szobámba néz le. Először túl tompa vagyok ahhoz, hogy ez érdekeljen, túl tompa, egészen addig, ameddig ez ajtó ismerős kattanását nem hallom – a gondolatok bizseregnek a fejemben, porcelánmacskák lebegnek a szemem előtt, meg valami arról, hogy válság idején is érdemes megőrizni a méltóságunkat.
Egy ablakon mászom vissza a saját házamba, véres csíkot morzsolva magam után, mert a porcelánmacskák fontosabbak, mint néhány szilánk a hosszú combizomban. A vitrin ajtajának jellegzetes, enyhén cuppanó hangja kétszer ismétlődik meg; még pár lélegzet és áttöröm magam a tömegen, emberek vállán majommódra átugorva.
Egy férfi áll a szobámban; kezében ostoba bizonyítékként ragad a vitrin tömör aranyból készült fogantyúja. Felkúszó szemöldökkel fordul felém, az én ajkamba vicsorba torzul, kissé ellenszenvesbe, de a szavai tompítják az élét.
- Akkor magyarázza meg nekem, hogy mégis mi az, amit látok! – a kezeim ökölbe szorulnak, talán túl hevesen és túl gyorsan, esélyt sem adva arra, hogy ő teljes pompájában felém fordulhasson. Mert pompája van, tömörebb, mint a kezében tartott arany. Karakteres, szögletes vonásai vannak, élesek, mint egy kés pengéje, mégis megtörnek göndörödő állában, markáns vonalú ajkában vagy felém görbülő orrában.
A szeme kék, de nem az az Albert-kék, hanem mint a vihar előtti felhők, ahogyan büszkén a hasukat düllesztik. Viharkék. Azért az emlékek kellően facsarnak belülről, mint a kényszer, hogy mindenkit hozzá mérjek, pedig az előttem álló férfi magában is megállja a helyét.
A levegőben több gyanús illat is tekereg, az ő szíve túl hevesen kolibriként ver ahhoz, hogy a vámpírhoz köthető, púderes illat hozzá tartozzon. A vicsorom enyhül, ahogy az eszem a realitás talajára lépve elemezni kezdi a dolgokat.
- Melyik macskát vették ki a vitrinből? – lépek közelebb, néhány szilánk kitáncol a lábamból, le a földre, egy-kettőbe érzéketlen módon talán bele is lépek. – Legközelebb esküszöm, hogy kihirdetem, kinek a partija ez és akkor azok a viháncoló, tojáshéjú vámpírcsemeték nem éreznek kényszert arra, hogy állandóan kivívják a haragomat.
A tekintetem a férfira szökken, ahogyan mellé lépek, tenyeremet felé nyújtva, hogy dobja bele a vitrinhez tartozó fogantyút. – Ezt pedig, maga fogja visszaragasztatni nekem.