A vénáimba lát, a szívkamráimba, a lelkem fagyott betondarabjaiba és egy pillanatra megáll a levegő ritmikus áramlása a tüdőmbe; nem fáj ez a pillanatnyi hiány, csak bedöbbent. A szavai ezernyi tüske módjára fúródnak a fejembe, bele az emlékezetembe, a következő szavakat csalva cifrán az ajkamra:
- Magának fogalma sincsen róla, hogy mennyire a lényegre tapintott… habár, ha nem látnám az igazságot a szavaiban, a fertő szótól megbotránkozva hagynám itt magát, egy pillanatot sem fecsérelve tovább, nehogy a fertő – gúnyos éllel metszem ki magamból a szót – Önre is átterjedjen.
Valahol indulat tekereg bennem, mélyről dübörög fel, mint a káosz és lassan, de biztosan terít be mindent. Még uralom a vonásaimat, még csak az egyik szemöldökömet vonom fel, még nem villogtatom a fogaimat, különösen a hegyesre élezetteket…
A hangjában egy nőre – egy szerelemre szomjazó – vall a kíváncsiság, szinte átvarázsolja minden szavát, színt visz a szemébe, ahogyan a szerelemről kérdez. Ezzel persze olyan emlékeket nyom a lelkembe, kényszerít a fejembe, amiknek elfojtott pézsmaszaga, jégcsapon csüngő szemei vannak és hazug kígyószája.
És mocskosul hiányzik a jó, meg a rossz is.
- A kérdése feltevéséből arra jutok, hogy alapból elveti azt a lehetőséget, hogy ismerem. Holott téved; jól ismerem és nem csak a rózsaszínnel borított oldalát, hanem a feketébe boruló vérvöröset, amikor elveszi az ember eszét a szerelem és később megbánandó cselekedetekre sarkallja. De ismerem és nem bánom, hogy volt benne részem, noha megtiprott rendesen – a számat kicsit csücsörítem, mert belülről rágom, ahogyan elnyomott emlékek ezrei rágják féreg módjára belülről a szívemet. Közben, talán csak ösztönösen pillantok a nőre; bámul, de nem, nem is bámul, hanem tanulmányozza az arcomat, mintha valaki részletes leírást kérne tőle, rólam. – Maga ismeri a szerelmet?
Lusta tekintettel futok végig a bronzba hajló aranyárnyalatú bőrén, olyan ajkai vannak, amelyek szinte bűnbe rángatnák magukkal az embert, de a szeme a legárulkodóbb; ugyanis sosem függeszti a föld felé, jó keresztényhez illő módon, hanem metszőn szegezi rám.
Egy vérbeli apáca az én markáns arcvonásaim helyett már régen Jézus szenvedő képére függesztené a tekintetét.
A neve említésével kirángatom az arcom megfigyeléséből, a szeme újra rám talál; egyenesen a lelkembe bámul. Ettől minden idegszálamon elektromosság fut végig.
- Általában? – emelem ki a szót és csúfondáros mosollyal néz rám. – Ha hithű apáca lenne, magának sosem lehetne szokása férfiakkal sétálgatni, hacsak nem Jézussal akarna egy éjszakai sétát tenni – kötözködöm, valamilyen okból azért is, mert nem akarom, hogy elmenjen. A kert felé indul, én követem zamatos illatát; mintha bilincsen rángatna maga után. És habár halkan beszélek a koromról, Prudence mégis meghallja és megragadja azokat a szavakat, amelyeket nem kellene.
A holdfény csúf igazságot rángat ki belőlem, ahogyan a rózsák vöröse körbeölel minket. – Mármint, melyik koromra kíváncsi? – teszem fel a nőnek a trükkös kérdést. – Az egyik majdnem harminc, igen – tartok tőle, hogy a válaszommal a nevetés belefagy, az érzések a szívébe marnak, szóval egy felém hajoló rózsáért nyúlok; két kezemmel csippentve le azt.
- Elfogadja? – nyújtom Prudence felé.

A szavai életlenek, mintha maga sem hinne bennük; hiányzik belőlük a lelke teljes elragadtatása, a szíve őrült dobbanásai, amelyek fohászként szólnak a felmagasztalt nagybetűs SEMMIHEZ. Talán emiatt ragad oda az a csúfondáros mosoly az arcomra, amellyel bárkit a Pokol kapujáig lennék képes kergetni.
- Nos – köszörülöm meg a torkomat és egyik szemöldökömet magasabbra rángatom -, ha Ön a Földet a Pokol előkapujának tartja, akkor mégis milyen lehet a Pokol? Roppantul érdekes – csettintek egyet a nyelvemmel. – Valamint, már ha jól értem, akkor szabadon eldönthetem, hogy a Mennyben szándékozom-e örök fogságomat tölteni, vagy a Pokolban süttetném a hasamat? Ez az elgondolás ugyanis rendkívül… mulattat, ugyanis maga tökéletes romba döntötte az önként választás említésével egyháza nemes szabályait: Ha magam választhatnék, miért éljek erkölcsös életet, ha úgysem égetheti el Lucifer a lelkemet? – libbentek ki egy kacajt az ajkaim körül.
Nem, biztos vagyok benne, hogy a szíve mélyén nem elkötelezett hívő. A szaga sem erről árulkodik; túl friss, nem rejtőzik benne a templomok dohossága és az ima romlottsága; helyette a vágy virága burkolja a testét finom illatfátyolba.
Látom a szemén, hogy szán, az ajkai lefelé biggyednek.
- Nem igazán hiszek abban, hogy az élőlényeknek házasság kell ahhoz, hogy kiteljesedjenek. Legalábbis magam is elég teljes karakter vagyok egy másik lény hozzám tapadása nélkül – beleborzongok a házasság intézményének a gondolatába is. Olyannak tűnik, mint egy borzalmas kalitka, ami bezárja a szabadságodat, lekorlátolja a tetteidet és még a gondolataidat is. Minden, ami valaha a tied volt, most a másiké is lesz egyben.
Botrány. A porcelánmacska gyűjteményemen nem osztozkodom senkivel. Erre persze egy Klimt-töredék bukkan fel az emlékezetemben, remek festmény, 1953-ben téptük ketté… de itt megszakítom a gondolat fonalát, mielőtt eszembe jutna, hogy kivel és miért. És hogyan. És mi volt utána. Meg a Vatikánban…
Szíve vidulásának mosolyát tudom be; a nő szeme felcsillan, mintha a beszélgetés kezdene számára is szórakoztató fordulatot venni. Nem tudom nem észrevenni, hogy ez a csillogás egy aprócska tüze a benne élő, elnyomott nőnek, aki habitusban rejtegeti magát.
- Próbálkoztam vele, de rájöttem, hogy nem nekem való – rántom meg nagymacska kecsességével a vállamat, kicsit talán gyorsan is egy emberhez képest. A mozdulatom leplezésével és egyben a borzalmas kínnal, hogy a nő vértől meleg kezéhez érjek, fejet hajtok előtte és megcsókolom a kezét.
A mosolyomat saját kacsója rejti el, mert rendkívül mulattatnak az éles dobbanások a bordái mögött, a légzésének felhevülése és az, hogy egy pillanatra szobormerevvé válik. Tekintetem a kezén indulva felkúszik rajta és megállapodik az arcán; csodás, olyan, mint egy letépett rózsa az esti félhomályban. Ha nem csak értékelni tudnám a művészeteket, a múzsámmá avatnám és képével festeném tele ezt a lomha várost. De ő kihúzza kezét az enyémből, az egy pillanatra felmelegedett szívem pedig újra kő-hideggé válik.
- Prudence – ízlelgetem hangosan a nevét, a kérdésére csak egy lusta mosoly mászik az arcomra. – Mondjuk úgy, hogy minden egyes városban, ahol jártam, magamra szedtem egy nevet, mert nem volt, aki megajándékozzon eggyel – kezem finoman megcsípi a habitus ujját, amely a kezére omlik. Nem kerüli el a tekintetemet, ahogyan az ablakokat fürkészi, lomha tekintetemet én is azokra szegezem.
- Mondja csak, csatlakozna hozzám egy éjszakai sétára a rózsakertbe? Úgy hallottam, a holdfényben vérpirosban fürdenek – ajánlom fel úriember módjára kezemet a hölgy felé.
Ezerszer jártam már a rózsakertben, szirmokat szétmorzsolva az ujjaim között az képzelve, hogy vér festi pirosra az ujjbegyeimet. Az én vérem. Aztán lenyaltam róluk az édes nedűt; amelynek egyszerre volt élet és halál íze. Pontosan Prudence-re emlékeztetett; olyan volt, mintha belül élne, de a halál álarcát erőltetné magára habitusba burkolva.
- Pru. – vigyorgok rá diadalittasan, az újdonsült becenevétől megrészegülve. – És felejtse el, nem fogom nővérnek hívni. Öreg vagyok én már ahhoz – az utolsó mondatot éppen, hogy csak lehelem, emberi fül számára alig hallhatóan, mint egy suttogás az éjszakában, mint a Hold lusta hangja, ahogyan fényével vörösre festi az éjszakai rózsákat…

A szavak kiédeskednek az ajkain, mégis hamisan dalolnak a fülemnek. A szélsőséges nézetek mindig is azt a gyanút keltik bennem, hogy az illető nem elég bizonyos abban, amiben szerinte hinnie kellene, szóval magára erőlteti az igazság és fanatizmus álcáját. De ezt az álcát a saját személyiségének egy erősebb széllökése is képes megingatni.
Mosolya negédes kígyóként tapad rám. Hát hasonlót villantok felé.
- Hölgyem, én már most is a Pokolban vagyok – tárom szét felé a karjaimat olyan mozdulattal, amely a lehető legkevésbé tartozik az emberi palettára. Túl hirtelen, túl macskaszerű vagyok, túl csúf ehhez a világhoz, de túl szép a pokolhoz. Nagyjából Lucifer is így érezhette magát, miközben szárnyaszegetten zuhant alá a mennyből.
Nézem, ahogyan kezét egy igaz hívőnek szánt mozdulattal kulcsolja a háta mögé. Közben a Nap arany fényét lomha feketeség váltja fel. Máris beleborzong a lelkem, ahogyan az ablakon a holdszagú levegő kúszik felém.
A nő olyan kérdést tesz fel nekem, amely engem meglep, noha egy koromnak kinéző férfinak már illő lenne házasságban élni. Házasság. Újabb szó a szabadság elvételére. Kivillantom a fogamat, miközben a válaszomat megelőzve a nő elé lépek.
- Nem igazán hiszek a házasság szent intézményében – meredek a nőre. A szívének ütemes ritmusa megváltozik, táncba kezd, ahogyan a feleség szót kimondta. Az ajkamat megnyalva nyelem el magamba ezt az információmorzsát is, mely még nem tudom, mire utalhat. – De gondolom Ön sem, ha egy nem létező személlyel kötött házasságot – intek a fejemmel az oltár felé.
A háziállatos kérdésre nem válaszok. Nem tudom, mihez kezdene egy apáca azzal, hogy tigris dorombol az ágyam alatt. Egy kutya unalmas.
Az ajkára vonatkozó kérdéstől nézem, ahogyan halovány pír futja el az arcát egy pillanatra, azonban tudatosan kontrollálja a vonásait. A szíve néha-néha megremeg, az illata pedig kétszer olyan lélekborzoló módon csalogatja az orromat. És a fogaimat, amelyek, noha távol tartják magukat a hattyú-nyakaktól, most mégis szívesen megmutatnák, hogy nem kopott el az élük a zacskóból táplálkozás ellenére sem.
Aztán magányosnak hív, amivel nem tudok mit kezdeni. Sosem gondoltam arra, hogy a szabadság lehet magányos is, ha mindent, ami elköteleződéssel jár, a szabadságtól való megfosztásnak tekintesz.
- Akkor bizonyára felüdülés lehet Önnek, hogy én nem csupán ravasznak és okosnak tartom magam, hanem az is vagyok – hajolok meg a nő előtt egy pimasz vigyor kíséretében. – A gúnyt az ostobák kiszűrésére tartom fent, megvetem az embereket. De ha már sikerült elnyernem az Ön nemtetszését, legalább a nevét elárulná, hogy tudjam, kire hivatkozva kell elkerülnöm a kedvenc rózsaablakomat? – a szavak folyékonyan perdülnek le az ajkaimról és félmosoly kúszik az arcomra. Szórakoztat a nő éles esze, a lepel alól kibukfencező hajtincsei és a szíve hamis dobbanása, amikor azt hiszi, hogy nem veszem észre.
Vér szagát érzem rajta, azt a fajtát, ami lemoshatatlan. És sejtem, hogy minél többet tudok meg róla, annál jobban felismerem a szagokat.
De azért lemúlt koroknak tisztelegve ragadom meg habfehér kezét, lehajolok és csókot nyomok rá. Olyan édes a bőrének az íze, hogy az érzékeimet táncra perdíti. Igyekszem figyelnem kívül hagyni a folyékony nektár lüktetését a bőre alatt, miközben a fogaim az alsó ajkamat karcolják.
- Atlas Bronx Perseus Courtois a nevem – ejtem ki megtagadhatatlan franciasággal. Felemelkedek, a nő szemébe meredek és próbálom elnyomni magamban az érzést, hogy mennyire lenyűgöz a halandó az illatával és a pengeként metsző gondolataival. Szórakoztat. – És Ön, madame?

A nő habitust visel. A lelkem kicsúfolja a saját magát, ahogyan kötözködő szavaim elhagyják az ajkamat. Gondolom Jézus feltétlen tisztelete nem egyenlő azzal, hogy az ember elveszti a teljes humorérzékét. Vagy ítélőképességét a humorral szemben.
Azonban sziszegő ajkai és komorra festett arca ellenére csintalan tincsek bújnak ki a fejkendője alól. Ezek a tincsek és az ajka azok, amelyek megkérdőjelezik bennem, hogy biztosan apácával állok-e szemben. Vér illata lengi körbe; letapadt és régi, igazából csak egy halovány illatnyom, de nem azonos a vénáiban keringővel. Azoknak mezei virág és lonc illata van – minden egyes ütemes dobbanás egy felkérés keringőre.
Ő menne tovább, azonban szoborlábaim elállják az útját. Hiába néz rám, nem hallom az egyre hevesebben dobbanó szívét, mert az pontos tempóban dalol tovább. Bosszant, ha egy műremek rám hatással van, de én már nem tudok rá hatást tenni. Mint Hemingway-re, hiába rágtam a fülét – ő és a művei kölcsönösen kerüljük egymást.
Arcátlannak nevez, én pedig rávigyorgok. Most igazán arcátlanul és érdekel, hová képes fokozni a pimászságomat, melléknevek tekintetben.
- Higgy el, hölgyem, meggyónnék, de az rendkívül felesleges időtöltés lenne. Eláruljak Önnek egy titkot? – tornáztatom meg a bokámat – Odafent senki sem hallgat minket – nézek pillantásom alól a nő szemébe. Szórakoztató, ha a szépség olyan dolgokkal van kombinálva, amelyek nevetségessé teszik azt; ilyen az elvetemült hit, vagy az ostobaság, amellyel mind nők és férfiak bőségesen meg vannak áldva.
Ennek a nőnek a szeméből olyan élesség vetül rám, az ajka íve olyan telt és csókolnivaló, hogy tartok tőle csapnivaló apáca lehet.
A körmömet pöckölve búgom neki:
- Mondja csak, az Ön vallásában elfogadott, hogy a haja ilyen megbotránkoztatóan csússzon ki a fejfedője alól? – célzok a kósza tincsre, amely végig kanyarodik a hátán. És az, hogy ennyire be van burkolva egy fekete-fehérbe áztatott lepellel csak még jobban hajtja az igyekezetet bennem, hogy kibontsam és szirmaira szedjem. Majd nem bírom ki, hogy ne feszítsem tovább a húrt. – Egyáltalán megengedett, hogy egy apácának ennyire bűnre sarkalljon az ajka, mint Önnek? Lehet kérvényezni valahol, hogy azok az ajkak legyenek a nyolcadik fő bűn? – olyan csúfondáros a vigyorom, ahogyan felállok és most már nem lábammal, hanem testemmel takarom el a nő elől az oltárhoz vezető utat.
Szinte érzem a szobrok üvegtekintetét, hogyan méreg fodrozódik bennük és minden, amelynek a fogalmát Isten névbe sűrítjük, átkozza a tapintatlanságomat a nő iránt. Ám én úgy látom, hogy az ő kagylóhéját csak egy dologgal lehet feszegetni; a provokálással.
Általában ellenállok a hullámoknak, amik máshoz vonzanak. Azonban mikor nagyon magával ragadna az ár, tudom, hogy hagynom kell, hogy elnyeljen – mert a fulladás is tud gyönyörűséges lenni.

Nem azért járok templomba, hogy egy Istentestbe burkolt hatalmat magasztaljak. Sőt, az oltár cirádáitól, a tömjén füstjétől és az isteni jelenlét hangsúlyozásától csak felfordul a gyomrom. Olyan lefitymáló arcot vágok, ahogyan macska módjára végig morgok az üres széksorok között. A porszag és a legégett gyertyák illata facsarja az orromat.
Minden egyes templom ugyanolyan.
De nem ez.
Máskor a tetejét tartó fagerendán csüngenék és bámulnám a halandókat, akik a kis lelkükkel becsoszognak és megbocsátást várnak valamitől, aminek a létezésében sem biztosak. Istenben hisznek, a természetfelettiben nem. Keresném bennük a logikát, de a szívük bugyraiba való bekukucskálás és a lelkük lepleinek letépése nem az én asztalom. Csak az érdekel, akinek a tekervényeiben van valami lenyűgöző, valami ésszerűtlen, akinek a szíve aszimmetrikus, mégis kezei szimmetriát alkotnak vele…
Mint azé, aki a rózsaablakokat készítette, melyek összjátékát a padból lehet a legjobban élvezni. A halandók kerülik a furcsa padlóra kivetülő fényeket, mert nem látják azt, amit én; a színek táncát, ahogyan a rajtuk átütő napsugár megperdíti őket és másmilyenné varázsolja a világot. Elfojtott dallamok indulnak bennem útra, Debussy-t dúdolok a saját módomban. Arcom a rózsaablakok által varázsolt színkavalkádba emelem, érzem, ahogyan a vörös, a mérgeszöld, a viharkék és a lágy rózsaszín különböző módon simítják végig az arcomat, furcsa színeket varázsolva lehunyt szemhéjam elé.
Beszívom a színek illatát és élvezem az egyedüllétet - azonban a karzaton egy szív kolibridobbanásai ütik meg a fülemet -, amikor szobormereven ülhetek, mert senki sem kérdőjelezi meg a testem tökéletes mozdulatlanságát, azt, hogy szándékosságon kívül miért nem mozog a mellkasom vagy rebben meg a szemhéjam.
De ennek a templomnak is kéretlen lábak surranása hasít a csendjébe és mozdulatlan ajkam fintorba torzul. Megismerem a karzaton lévő személy halk szuszogását, amint a lépcsőt koptatja lefelé. Macskaszerű morgás gurgulázik a torkomban, de még időben lenyelem. Dobogó szív, napfény és levendulával keveredő illat szorítja össze még jobban az ajkaimat. Már az illata is borzalmasan nőies, nem beszélve a szíve minden egyes irigy, halandó dobbanásáról. A kőszívem persze csak üresen kopog a mellkasomban. Dobogna ő is, mint egy májfoltos, öreg kis szív, azonban a szabadságvágy kötötte gúzsba és űzte változtathatatlan alakba.
A nő illata kedélyborzoló számomra. Általában hidegen hagynak a körülöttem mászkáló lények, hiszen előbb-utóbb a semmibe vesznek, míg én maradok örökre egy pillanatba ragadva. És nincsen kedvem ebbe a pillanatba rántani másokat is, betörve a szívem márványpadlóját.
Azért feléje fordítom a fejemet, félig oldalra döntve, a lehető legkevésbé macskaszerű – de azért összehúzott szemű – arcot magamra öltve. A hajamat a rózsaablak sugarai borítják.
A nő bőre karamellával és csokoládéval elkevert selyem, a haja hurkokban omlik a hátára, aminek a színe megegyezik a legerősebb feketekávéval – és benne egy csepp tejszínnel. Habár nem értékelem a halandókat, a szépség az, amely elcsavarja a fejemet, amikor egy ember úgy néz ki, mint maga a megtestesült művészet, mint Vénusz, csak másik korban és időben.
Szóval macskamozdulattal lógatom ki a lábaimat a sorból, elállva a nő haladási irányát, miközben a pulzusának ritmusos pattogását hallgatom.
- Sajnos a pap ma beteget jelentett – búgom neki rekedtes hangon -, de felajánlom magam bűnei meggyónására – pöccintem ujjamat lustán a gyóntatószék felé.
Felpislogok rá, ásítanék, mint egy tigris, de vére illatából a szemfogaim kissé extázisszerű nyomást hatnak a testemre, amilyet már egy ideje nem észleltem. Ilyen, mikor a halhatatlan találkozik a kor újszerű művészetével; a női testtel.