Nem vagyok gondolatolvasó, ám igaza van a másik vámpírnak abban, hogy számomra csak szélsőségek léteznek. Elmondtam már sokszor, nem mondom el újra a miértjeit. Már emberként sem feltétlenül „ismertem” az aranyközépút fogalmát, az átváltozás óta ez pedig csak kiéleződött.
- Azt a kurva, te mindig ilyen bölcs vagy? – Lágyan beszélek, mert ilyen a hangszínem, olyan simogató, mintha apró csókokkal borítanám be a testét. A mondandómat azonban a magam nyers, New York-i modorával vágom hozzá angolul. Nincs benne semmi dallamosság és nemesség, ahogy az ő jól megrágott franciájában. Mi az, hogy szavakkal lehet hazudni, de tettekkel nem? Miért lennék törött? Hát mindjárt felhúz! És sajnos nem a farkára, hanem az idegeimet húzza fel. Ott van viszont az érme másik oldala. Ha nem az igazságra tapintott rá, akkor mire fel ez a nagy ellenkezés részemről, már csak gondolati szinten is? Lehet, hogy mióta elvágták a torkomat, sokszor annak tűnök, de nem vagyok ostoba. Tisztában vagyok vele, hogy az ember saját magának tud a legjobban hazudni. Márpedig én remekül hazudok a mindennapokban is. Megtörtem. Semmi nem elég. Belefulladok abba, hogy nem érzem igazán, hogy élek. A vámpír társaságában azonban rendkívül jól érzem magam. Elememben vagyok, hogy úgy mondjam. És nem is hagy túlzottan elmerülni a filozofálgatásban.
Hamarosan gúzsba köt a szorításával, ami a csontjaimat is képes lenne megtörni, belőlem fájdalmas nyüszögés helyett mégis egy többet akaró nyögést csikar ki. Mint egy további hasvakarásra vágyó hű kiskutya, úgy döntöm önkéntelenül is oldalra a fejemet a férfi válla ellen, ezzel még inkább utat adva az ajkainak, amik képesek lennének feltépni a torkomat. De nem bánt, nem jobban, mint amennyire én bántanám őt. Csak kóstolót vesz. Vágykorbácsoló, igen, ez a megfelelő kifejezés, én pedig egyre türelmetlenebbül ácsorgok ott a karmai között. Nem vagyok a türelmes típus, sőt. Most mégis jól esik ez a vihar előtti csend. Azt sem bánnám, ha kitépné a szívemet. Szép halál lenne itt a Versailles-i kastély meggyötört, káprázatosan szép falai között.
- Miért ne legyen mindkettő? – Kéjsóvár módon szűröm a fogaim között a szavakat, már-már csak suttogva. Nem látom értelmét, hogy ennél jobban megerőltessem magamat. Egy ember nem tudná kivenni, hogy mit búgok az ajkaim alatt, de tudom, hogy az ő hallása tökéletesen ki van éleződve minden rezdülésemre. Kristálytisztán hallhatja, amit mondok. Azt is, ahogy mondom. Azt még hagyom neki, hogy megkerülve letaperoljon, majd megvágja az ujjait az állkapcsom élén, aztán megunom a lassú táncot. Pillanatok alatt ragadom meg Atlas torkát és vágom falhoz. Közben egy pillanatra sem engedem el, vámpírsebességgel száguldunk mindketten a gyönyörű murálba, a férfi hátával meghasítva annak folytonosságát, ami után súlyos repedések futnak rajta végig.
Néhány futó, ám annál hosszabbnak tűnő másodpercre teljesen elmerülök a tekintetében, mintha képes lennék belefulladni, miközben kiélvezem a vihar előtti csend fojtó, mégis üdítően friss levegőjét. Látnom kell, hogy pontosan az a kielégíthetetlen életvágy tükröződik-e vissza a szemeiből, ami bennem is lángol. Ha pedig a megfelelő választ kapom, az ujjaim szorítása lazulni kezd a torkán, már egészen csak ott tartom a kezemet, a jégkék szemeim lassú táncot járnak a tekintete és az ajkai között. Végül az eddig tanúsított viselkedésemhez mérten meglepő gyengédséggel tapasztom össze az ajkaimat. Mintha csak kóstolót vennék, mintha direkt élvezném, hogy mindkettőnket kínozhatom az ízminta gyötrő érzékiségével. Finoman csókolom, gyengéden harapok az ajkaiba, aztán cirógatom meg a puha nyelvemmel is az övét. A kezeim azonban máshogy vélekednek. Mintha a két dolog nem is ugyanahhoz az emberhez tartozna, olyan mohó és erőszakos módon találok utat a nadrágja felett az ingje alá, hogy ujjbegyeimet a forrósodó, hideg vámpírbőrbe mélyeszthessem. Legyen ez kárpótlás mindkettőnk számára, mindketten veszítettünk, a csodás Klimtet meg a nem létező isten nyugosztalja.

Törött volnék? Már megbocsáss, de valamivel kárpótolnom kell magamat, ha már az áhított festmény elúszott. Mondjuk hogy őszinte legyek, így még egészen többet is ér számomra a Klimt, ami ahelyett, hogy tökéletes állapotban pihenhetne a „fiók alján”, most vérrel és szenvedéllyel itatott, megtört, tűzzel széttépett. Nem vagyok az a szentimentális alkat, de már most egészen a szívemhez nőtt, mert úgy érzem, egyszer majd számítani fog. Ha a fivéremnek igaza van és valóban hosszú élet vár rám, akkor emberöltők múlva, amikor már rég ősznek vagy halottnak kellene lennem, de még mindig egy huszonéves arcát fogom viselni, visszatekintek majd ezekre a napokra és ez a meggyötört papírdarab is ott fog díszelegni, aminek a párja ki tudja, hol jár a világban. Mármint ez az út eleje. Ezek az évek, ahogy az itt és most is. Nyilvánvalóan egyikünk sem egy idős vámpír. És ez elég sokat számít. Az életem egy tomboló vihar, ami egyszerűen nem csitul, mert őrjöngök és mindenbe belekapok, belemarok, amitől egy kicsit is úgy érzem, hogy élek. Élni akarok! És annyira nehéz… Amióta elvágták a torkomat és az addig bennem áramló emberi vér keserűvé vált, igaz, hogy az érzékeim felerősödtek, mégis minden más eltompult. Semmi nem elég. Semmi nem csillapít. Persze, hogy ez a Klimt számít és örülök, hogy találtam valakit, aki legalább egy kicsit felkorbácsol!
- Én aztán nem vagyok törött. – Valamiféle kamaszos daccal, sőt inkább nemértéssel felelek. Ezen a ponton valahogy nem jut el a tudatomig, hogy mégis miért gondol töröttnek. Nem gondolom, hogy törött volnék. Őrült? Flúgos? Az lehet, de törött nem. Ez a felszínes elképedés pedig az ördögtől való angyali vonásaimra van írva. A vetkőzését meg nem illetem megjegyzésekkel, de a vigyoromból ítélve szívesen beszólnék valamit. Nem teszem. Látod? Glória! Amúgy valószínűleg csak nincs kedvem kinyitni a számat.
Imponál, persze, hogy imponál, hogy szépnek tart, szépnek hív. De a figyelmem eltereléséhez ez azért édeskevés. Legfeljebb akkor lenne elég, ha én magam is el akarnám tereltetni a figyelmemet. De ahhoz túl éber vagyok. Túl kiélezett a férfi minden rezdülésére. Nem állok, mint fasz a lagziba, várva, hogy letépje a fejemet a helyéről. Támadok, ő kivédi, aztán én védem ki, aztán megütöm, talán ő is megüt, rövid táncba kezdünk, aminek ő vet véget azzal, hogy mögém kerül. Megragad. Felkorbácsol. Érzem a sokszor túlzottan halottnak hitt testemet felhevülni a szorítása alatt. Amikor pedig már úgy szorít, hogy a tüdőmbe levegőnek is alig jut hely, a bordáim pedig mozzanatokra vannak a reccsenéstől, fájdalmat sugározva minden porcikámba, ismét elveszítem a kontrollt a lepcses szám felett. Jelen esetben nem valami baromságot nyögök be. Nem benyögök, hanem felnyögök.
Édes kín távozik az ajkaim közül, amikor fogai a nyakamat érintik, nekem pedig érezhetően eszem ágában sincs küzdeni az ellen, ahogy satuban tart. Nem hogy nem küzdök, még egyenesen élvezem is. A terem falán elhaló, halk visszhangot a szuszogásom töri meg, aztán egy kétes kacaj, ahogy testem az övének feszül.
- Amúgy Albert vagyok. New Yorkból. Te pedig… – Azt hiszem, elég idős már a barátságunk ahhoz, hogy végre megtudjuk egymás nevét. Nyitva hagyom a mondatot, célozva arra, hogy várom az ő nevét, aztán végül mégis a szavába vágok, ismét elnevetve magam, egy igen epés megjegyzéssel. – Nyilvánvalóan francia. – Tegye a gondolatot oda, ahova akarja.

- Attól, hogy a nonszenszt ismételgeted, még nem lesz belőle igazság! – Már nem kiabálok vele, inkább csak igen megemelt hangon, paprikásan közlöm vele a tényeket. Elüvöltözheti itt újra és újra, hogy ki hadonászik üvegszilánkkal egy Klimt közelében, de attól még egy idióta marad, aki egy Klimttel védte magát. Idióta! Nem vette észre, hogy nem akarom megölni? Aztán igen, úgy meredek rá, mint akit most küldtek sarokba. Hamarosan pedig a következő szobában térdelek és teszem helyre a vállamat. Regenerálódás ide vagy oda, ez minden alkalommal kibaszottul fáj. Nem az a fajta fádalom, ami felpezsdíti a vérem és érezteti velem, hogy élek, hanem az, amitől nyűgös leszek és nem túl boldog.
- Ja, persze. Va te faire foutre… – Zsörtölődöm hol angolul, hol franciául az orrom alatt úgy sziszegve, mint egy bedurcizott kígyó, miközben talpra állok és rövid hezitálás után kiveszem a kezéből a felém nyújtott festmény felét. Milyen romantikus, mindkét darabkáját mindkettőnk vére áztatja. Valljuk be, van valami bizarr őszi hangulata annak, ahogy az aranyló motívumokat vörössel szennyezi be az első találkozásunk emléke. De azért Shakespeare itt velem szemben ne várja el, hogy elolvadjak a művészin formált szavaitól. Én lennék a lelke pokla? Ugyanmár. Azt persze nem tudhatom, hogy mit váltok ki belőle, hogy milyen elképesztően különböző körülmények közül jövünk, és hogy bár az őrületünk kísértetiesen megközelíti egymást, egészen másfajta… mentális csomaggal léptük át az öröklét küszöbét. Most még nem is filózok ilyesmin, de egynap majd megtudom. Megismerem őt. Ami most még fel sem merül bennem, mert a pillanatban lángolok, igencsak magas hőfokon. Vele együtt.
A festménydarabkát vékony gurigaként az egyik belső zsebembe rejtem, újdonsült vámpírbarátom szavait pedig ördögi mosollyal jutalmazom, miközben végig a szemeibe mélyedek. Ám az adrenalinéhes tébollyal vegyített mosolyt hamar letörli az arcomról a közelsége. Fogja, és egy mozdulattal eltörli, ahogy a fülemhez hajol. Ez a nyomorult francia meg megint azt csinálja. A bőrömet égetve duruzsolja a fülembe a NYOMORULT FRANCIA szavakat, én pedig úgy érzem, egyszerre fulladok bele a hangjából áradó erotikába és mégsem kaphatok belőle eleget. Nem okoz gondolt a körülöttünk orkánként kavargó porfelhő, mert még a levegő is benn akad, ahogy az édes érzékeny pontomra lehel. Azt akarom, hogy ne csak a forró lélegzetével, de a fogaival is kínozza a bőrt. Ez alkalommal nem kezdek hallott kiskutyákra gondolni, inkább fordítok a kockán és visszairányítom rá azt, amit ő tesz velem. Van valami különös ebben az egészben. Mintha lelassult volna körülöttünk az idő. Mintha ebben a képzeletbeli burokban léteznénk, ami pedig a levegőben szálló törmelék túloldalán van, nem létezik.
Elhúzódok az ajkai mellől, de csak azért hogy a szemeibe nézzek, a vörösben forgó jégkék tekintetem pedig egy rövid találkozás után máris az ajkaira siklik. Úgy tűnik, az jobban érdekel, mint a lelke tükrei. Az eddig bent tartott forró lehelet csak most kezd távozni a tüdőmből, végig cirógatva a szája sarkát, ahova aztán egészen közel hajolok. Olyan közel vagyunk egymáshoz, hogyha ismét levegőt vennék, biztos vagyok benne, hogy a mellkasom emelkedésével összeérnék vele. Pattanásig feszül körülöttünk a világ, az egyik kezem pedig cirógatva indul útnak a torkától, a mellkasán át, vészesen közeledve az öve felé.
Ezen a ponton az ajkaim már olyan közel vannak, hogy szinte érzem az övéi cirógatását a bőrömön. Ekkor kétesen vigyorodom el, és a cirógató kézből hirtelenjében egy kurvanagy öklös landon a gyomrában, másik könyökemmel pedig az arcát ütöm meg és kész vagyok ismét támadni. Jól van, két szabad kezed van, cica, akkor támadj is védekezés helyett. Ha pedig nem kapcsol azonnal, a következő az lesz, hogy kirúgom a lába alól a talajt és a földön folytatjuk a kakaskodást.

Persze, hogy nem várok az elismerő pillantására. Azt a játékot befejeztem a földön, meg a Klimten oda-vissza való fetrengéssel együtt. - Ugyan, ne legyél már ennyire drámai! – Tárom szét a kezemet, mielőtt még felkapnék egy üvegszilánkot, a ripityára tört ablak külső részén állva. Azzal mit sem foglalkozom, hogy csontig vágom vele a tenyeremet. A fájdalom legalább felpezsdíti a véremet.
Még így is egészen nyilvánvaló, hogy a „vérét akarom”, és az „életét akarom” jelen esetben nem egy és ugyanaz. Fontos szerveket és artériákat támadok, de a szívét meg sem közelítem. Lehet, hogy épp ki akarom belezni és rettenetesen rezeg számára a léc, ám két dolgot nem közelítek meg a rögtönzött fegyveremmel. A szívét és a… férfiasságát. Látod milyen korrekt módon játszom? Erre ő mit csinál? Na mit?!? A papír hangjának hasadásával úgy érzem, hogy a lelkem együtt hasad, de az alapján, ami a férfi arcára van írva, az érzés kölcsönös. Néhány pillanatra még a levegő is megfagy körülöttünk, a vihar előtti csendet követően meg jön az őrjöngése, amire hasonlóképp reagálok.
- TE NEVEZEL ENGEM ŐRÜLTNEK? AZ AGYAM ELSZÁLL! NEM ÉN VÉDEKEZTEM EGY KLIMTTEL TE FASZ! – Hagyom a fenébe az angolt és franciául, tökéletes párizsi akcentussal adom vissza azt, amit tőle kapok, hangerővel és modorral együtt. Aztán levegővételnyi szünetet tartok és bár a vörösen izzó szemek színe nem csillapodik, vérszomjas vámpír helyett hirtelen mégis úgy meredek rá, mint egy leszidott kölyökkutya. – És ne kiabálj velem… – Még azt is lehetne mondani, hogy a hangom elcsuklik és igazán rosszul érint ahogy beszél velem… még én is elhiszem, mert a szám két sarka is szomorkodva konyul lefelé. Mostanra azonban ő is rájöhetett, hogy nem igazán az a típus vagyok, akit egy kis ejnye-bejnyével meg lehetne bántani, játszani viszont annál inkább szeretek. Mi más ez, ha nem játék?
A tekintetemet mágnesként vonzza magával a föld felé hulló festmény, ahogy a levegőben szertefoszlik és a csoda helyett két darabban ér földet. Én már az ezt követő és az azt követő lépésnél tartok, vöröslő kezemmel a Klimt egyik darabkájáért nyúlok, az lesz az enyém. Vagyis hát nyúlnék. Az a gyökér persze, hogy kihasználja, hogy a figyelmemet úgy szentelem a tönkretett kincsnek, mintha mi sem történt volna és ő már nem állna itt előttem. Megragad, én pedig hamar a szomszédos, kisebb teremben találom magamat.
Úgy, ahogy van kiviszem a falat és a törmelékkel együtt hempergek a szoba közepéig. Valami hovatehetetlen nyelven szentségelek az orrom alatt, miközben igyekszem feltápászkodni, de szükségem van néhány másodpercre. Érzem, ahogy mindkét fülemből vér buggyan ki, de mielőtt eluralkodhatna rajtam az embertelen fejfájás a sérülés útján, már halványulni is kezd, mert gyógyulásnak indul. Feltérdelek és bosszús morranással teszem helyére a jobb vállamat, tovább azonban nem mozdulok. Indulatosan mélyesztem a tekintetem az övébe, mintha egy rossz mozdulattal lángra lobbanthatna (vagy épp egy jóval?). Valahol veszélyesebbnek hatok most, mint mielőtt a méretes szilánkkal támadtam rá, azonban nem mozdulok. Maradok a földön térdepelve, a zabos ábrázatból eszelős mosoly lesz, amiből vidám, őszinte kacaj.
- Te vagy az estém fénypontja. – Vallom be őszintén. Sosem voltam hívő és szerintem az emberlétet is túlértékelik. Az viszont, hogy kiragadtak a világból és elvették tőlem a halálomat nagy érvágás volt számomra. Képletesen és hát szó szerint is. Nem beszélek róla, engem aztán nem érdekel, én érinthetetlen vagyok. Ahogy természetesen az sem mar belülről, hogy a vérszerinti apámnak, akinek én sosem kellettem, van két másik gyereke, akik apának hívják, és boldog emlékeket ápolnak róla. Á dehogy zavar! Olyannyira jó színész vagyok, hogy mindezt én magam is elhiszem. Amire ki akarok lyukadni az az, hogy a természetemből fakadóan ez az egész passzív forrongás nem vérszomj és féktelen düh formájában jön ki. Csak ez a temérdek, őrülettel itatott energia tombol bennem. Nézz rám, majd ki ugrok a bőrömből, hogy találtam egy vámpírt, akivel játszhatok és hajlandó játszani velem, távol a bátyám sakktáblájától. Jó, a Klimtet leszámítva, de arra egyelőre nem gondolok, nem akarom elrontani a kedvemet. – Szóval mi is van azzal a gyűjteménnyel? Még mindig egy halott vásznat választanál a… hogy is mondtad, az én természet által formált arcom helyett? – Ha eddig nem közelített meg, akkor ezen a ponton magamtól állok talpra ráérősen és igyekszem megszabadulni a törmelék egy részétől.

Megvan a maga varázsa annak, hogy mindketten magasról leszarjuk, hogy a másik milyen nyelven beszél. Bevallom, szórakoztató. Nyilvánvalóan értjük egymást, szóval minek erőlködni. Amúgy meg le sem tagadhatná, hogy francia. Azok aztán nem hajlandóak a saját nyelvükön kívül máshogy beszélni. Egyszer végig ültem az apám üzleti vacsoráját egy párizsi partnerrel. Végig franciául beszéltek, mire megkérdeztem, hogy miért, ha egyszer New Yorkban vagyunk. Azt a választ kaptam a férfitól, hogy az angolra nem éri meg koptatni az úri nyelvét, ahhoz túl egyszerű és ronda. Az ezt követő falánk pillantásából ítélve azonban másra szívesen koptatta volna a nyelvét. Kár, hogy én tizennégy voltam, ő meg ronda, hogy a saját szavaival éljek.
Miután a kívánatos vámpírtársam orrát kis híján letöröm a helyéről, a következő fejelést kivédi és megragadja az államat. Esküszöm egy sprint után nem ragad be úgy a levegő, mint most egy másodpercre, amikor végig nyalja az állam vonalát. Minden porcikám beleborzong, mire dühösen morranok rá vámpírlétem pompájában. A másik opciónak nyögés lenne a vége, de nekem kell az a Klimt. Szerencsére eltaszít, olyan hirtelenséggel, hogy kis híján padlót fogok.
Ezután olyanok lehetünk, mint két vadállat, ölésre készen kerülgetve egymást. Ahhoz képest, hogy eddig nagyon hevesen viselkedtem – nézzük már eleve azt, hogy heloszia nélkül a torkának ugrottan nem rég – most meglepően egyhelyben állok, és legfeljebb csak az apró, lassú léptek azok, amivel az engem köröző férfi után fordulok. Olykor még az sem, csak a mohó tekintetemmel követem. Oh, tudtad, hogy a mohónak szinonimája a… torkos?
- Miért érzem, hogy lassan fel kell csapnom a szinonimaszótárt? – Gondolok itt a „vámpírral még sosem küzdöttem” címszavú mondatára. A vörösbe burkolózott kék szemek ezen a ponton már nem csak a vérszomjtól és a bonyodalom utáni vágytól lángolnak, ahogy általában mindig. Már egy egészen másfajta vágy tüze is pislákolni kezd bennük. Ám első a Klimt! Vagyis hát, nálam mindig kérdéses, hogy valóban a festmény kell-e ennyire, vagy szimplán balhézni akarok. Attól függően, hogy milyen lábbal keltem, bármelyik jellemző lehet.
- Műelemző? Ó, ahhoz érned kellene valamit, hogy műűűelemezzelek. – Vigyázat, kezd elfajulni a cicaharc, már nem csak pofozkodunk, hanem sértegetjük is egymást. Aztán hamar elegem lesz az ácsorgásból, a vámpírok sebességével ismét nekirontok, de valahogy még mindig túl komolytalan a támadásom, érezhetően visszafogom magam és csak játszadozom, mert élvezem. A gond jelen pillanatban mondjuk azzal van, hogy ő is felém indul és az ütközés hatására a földön kötünk ki. A szívem zokog azért a festményért, ahogy végighempergünk rajta a dulakodás során. Végül a vámpír a tető szélére, majd a mélybe ránt magával, ám előtte még megbabonáz azzal, ahogy a fülembe duruzsolja a szavakat. Kapj el, ha tudsz.
Halott kiskutyák. Halott kiskutyák. Halott kiskutyák. Ez az, megy ez.
A zuhanás ideje alatt nem küzdök, sem a festményért, sem ellene. Átadom magam a mámorító érzésnek, mielőtt szétkenődnénk a talajon, egészen elmerülve a vérszívó vonásaiban. Van valami különleges és megmagyarázhatatlan ebben a pillanatban. A vihar előtti csend lenne? A kínzó fájdalom előtti rövid megváltás? Nem tudom, de a fájdalom végül elmarad, mi pedig egymástól eltávolodva a talpunkra érkezünk.
- Awww, a szépségem? – Ha a szemfogaim nem ágaskodnának vérre szomjazva, akkor most biztosan az ajkamba harapnék, de figyelek annyira arra, hogy mit csinálok, hogy ne harapjam ki a számat, mint egy barom. Tudod milyen nehéz volt megszokni ezeket a kurva fogakat? A játszadozásnak azonban vége.
Felé suhanok, de ahelyett, hogy frontálisan nekimennék a másik vámpírnak, egy már-már akrobatikus mozdulattal váltok irányt, megpördülve mellette, hogy mögötte teremjek. Hátulról kapom el a torkánál fogva és azzal a lendülettel be is vágom a kastély legközelebbi ablakán, ami éppenséggel a királyi ebédlőhöz tartozik, vagy mi a tököm a neve. A királynő lakrészéhez tartozik, ezt a szobát használták arra, hogy mindenki szépen kirittyenti magát és helyet foglalva nézhetik, ahogy a király és királynő ESZIK. Pofám leszakad. Nagy örömömre hangos zörejjel töri át az üveget, én pedig rögvest követem őt. Ezalkalommal már egy méretes szilánkkal a kezemben megjelenve előtte. Lélegzetvételnyi időt sem hagyva támadok, mintha más vágyam sem lenne, mint kibelezni őt. A mozdulataim immár túl gyorsak és jól koordináltak. A technikámra már a katonai múltat is rá lehetne fogni valamelyik különlegesműveleti egységben, de túlságosan összhangban van az illegális sikátorharcokra jellemző mozdulatokkal is. Lényeg a lényeg, jobb, ha a francia felköti a gatyáját. Két szabad kézzel TALÁN lenne esélye védekezni vagy visszatámadni. Úgyhogy jobb, ha elengedi a festményt, mert kizárt, hogy ezzel az ütemmel tartani tudja a tempót anélkül, hogy lemetszem a csinos kis fejét a helyéről.
Eddig talán nem vett komolyan és jót játszottunk, de most kénytelen szembesülni azzal, hogy bár a felszínen egy hóbortos „gyermeknek” tűnök, jóval több vagyok annál.

Ahogy vállamba mélyeszti szemfogait, én fájdalmasan és bosszúsan szisszenek fel, még valami halk nyekkenést is hallatva, ám ha fülel, felfedezheti a hangomban a mámort is, amit Ő okoz. Aztán az a félkegyelmű összetöri a ketyerémet is, de ez a része különösebben nem zavar, hisz a célját már beteljesítette. Dulakodásunkkal azonban vészesen közeledik a grandiózus épület széle. Hiába a képességeink, ó nagyon csúnyán összetörhetnénk magunkat mindketten, a festményről ne is beszéljünk. Láthatóan ő sem szeretne zuhanni. Hozzám szól, mire én vérben forgó szemekkel, vámpírlétem teljes pompájában morgok rá, majd nagy sebességgel tekerek egyet a karján, a csuklóját elengedem és erőből vágom bele az egyik közeli szoborba, azok közül, amik az épület szélét díszítik.
- Tehát te magad sem vagy épeszű műkedvelő. – Francia szavaira angolul válaszolok, vérbeli New York-i akcentussal, amit némi skót itat át. Ez vagyok én. Hat nyelven beszélek és bármelyik nemzet akcentusát könnyedén előhúzom, épp ahogy egy hamis igazolványt. De a skót felmenőkkel rendelkező New York-i srác, ez vagyok én. Ő meg az, aki másokat harapdál. Hogy képzeli! Miután falhoz vágtam és megáldottam néhány szóval, nem várok tétlenül, az orrnyergére fejelek, majd a halántéka is kap egyet, ha csak ki nem védi, mire az én homlokomból is kisercen a vér és végigcirógatja arcomat a vékony cseppnyi útján. Aztán jön a majomparádé. De hát ez a szexi, csigazabáló francia vágyott annyira a hangomra, akkor most már viselje, hogy kinyitottam azt a nagy lepcses számat. – A tetőmön vagy. – Elmélyített hangon, valami nevetséges kiejtéssel figurázom ki azt, ahogy ő köszönt nem rég, akarom mondani nemköszönt, ezzel bizonyítva, hogy ő sem épeszű, mert ő sem köszönt. Nagyjából olyan érettségi szinttel rendelkezik a gesztus, mintha egy lábon kezdenék ugrálni azt kántálva, hogy akimondjamáásra azmondjamagáára... Lehet, hogy vámpírként örökre huszonhatéves testben ragadtam, de olykor úgy tűnik, hogy egy hat éves értelmi szintjével. Legalább láthatóan jól szórakozom.
- Vámpírral még sosem kellett megküzdenem egy festményért. – Ha eddig nem lett volna egyértelmű, hát az eszelős tekintetem bizonyítja, hogy nincs ki mind a négy kerekem. De baj az? A rossz lányoknak több móka jut, márpedig én az vagyok. A tónusom persze árulkodik erről, a szóhasználatom meg valami egészen másról. Nem csinálok abból nagy titkot, hogy fiatal vámpír vagyok. Mondanám, hogy a tüzes természetem is ezt bizonyítja, de hogy őszinte legyek, kétlem, hogy én már valaha is lecsillapodnék. Emberként is volt valami féktelenség abban, ahogy éltem. Ez a halálommal csak felerősödött bennem, forralja a vérem. Egyszer azt mondtam, hogy élni akarok, mielőtt meghalok. Ó és éltem is, rövid életem során többet, mint másik tíz. Mindig borotvaélen táncoltam és úgy gondoltam, hogyha egyszer mennem kell, úgy megyek majd, ahogy éltem. Egy orosz géppuska csöve végez majd velem, vagy netán levetem magam az épület tetejéről, ahol végül sarokba szorítanak a hatóságok. De nem így történt… elvették tőlem a választás lehetőségét és ez nagy érvágás volt számomra. Képletesen és hát szó szerint is.
- Nem másodikként értem ide, cica. – Ő is összerakhatja, hogyha akkor megyek a festményért, amikor észlelem, hogy egy másik vámpír is a környéken van, már hűlt nyomom sem lenne. Se nekem, se a festménynek. De mi abban a móka? - A gyűjteményed? Óóó szóval te olyan vámpír vagy. – Célzóan nyomom meg az „olyan” szócskát. Testrészeket gyűjt, vagy mi? „Olyan” alatt a hóbortosságára gondolok. Úgy tűnik, megtalálta zsák a foltját. – Duma helyett mutasd meg inkább, mit tudsz, ha kicsodálkoztad magad. - Bevallom, az átváltozás óta sokkal jobban vonzódom a férfiakhoz, ez is valami olyan lehet, ami a felszín alatt pihent, akárcsak az őrületem. De most elsősorban a karját akarom kitépni a vállából, aztán jól felképelni vele. Valami olyat akarok kapni tőle, ami agresszív és szenvedélyes, és épp ezt akarom adni is. Gyerünk, üss meg.

A vámpírlét bosszantó előnye, hogy minden kibaszott könnyűvé vált. Persze csak miután vért, szennyvizet, meg kábé már mindent izzadva megtanultam kordában tartani az éhségemet és a halál útján szerzett képességeimet. Mondjuk két dolog alaposan felpörgette ezt a hosszú és rendkívül kellemetlen folyamatot. Egyrészt a bátyám tapasztalata és eszközei a rendelkezésemre álltak, másrészt meg baromi gyorsan alkalmazkodom a megváltozott körülményekhez. Könnyű alatt pedig értem például a munkám, – illetve most már csak hobbim, amihez a bennem pislákoló emberi maradvány ragaszkodik, hisz alig két éve vagyok az éj teremtménye – amit ezelőtt pallérozva kellett végeznem, hamis iratok, hamis akcentus, verseny az idővel és a hatóságokkal. Nem is a háború utáni feketepiacban rejlő gazdagság vagy a művészet szeretete hajtott, hanem a veszély, a csillapíthatatlan kalandvágy. Most meg? Ha úgy tartotta volna kedvem, már az érkezésemkor megigézhettem volna három kulcsfigurát és mostanra egy Bentley-ben roboghatnék a reptér felé, a festménnyel a hátsóülésen, amire olyannyira fáj a fogam.
Tudom, hogy nem lesz ez mindig így, a világ előbb-utóbb fel fog zárkózni hozzánk. Az embernél nincs jobb adaptációs gépezet a világon. De most még túl fiatal ahhoz a vámpírfaj, hogy meglegyenek ellenünk a praktikák. Ezért is keltette fel a figyelmem olyannyira egy másik vámpír jelenléte. Kezdett egyre szimpatikusabbá válni a bonyolódó szituáció. Imádom.
Az egyik kertre néző erkélyen álldogáltam egy idős hölggyel, aki volt olyan kedves, hogy megossza velem a reumára szedett fájdalomcsillapítóját. A bogyót a pezsgőmbe dobtam és lustán figyeltem, ahol sercegve oldódásnak indul, hogy aztán megihassam. Közben az idős nő fiatalkori kalandjai helyett a hátunk mögött lévő terembe irányítottam a figyelmemet. Sokáig képtelen voltam ennyire precízen irányítani az érzékelésemet, és ugyebár a gyakorlás teszi a mestert. Ekkor tűnt fel valaki, akinek a lépteit ugyan hallottam, de a szívverését nem. Vámpír.
Vannak azok a dolgok, amiket nem szeretek a véletlenre bízni, ilyen például a kilétem felfedésének kockáztatása. Az öltönyöm mellzsebében egy aprócska készüléket hordok, ami a szívdobogást imitálja, és a természetfeletti hallással megáldottak számára is elrejti azt, hogy húsz hónappal ezelőtt, két szívdobbanás közé zárták a létezésemet.
Mint mondtam, már emberként is leleményes voltam, így a vámpír felfedése után nem tartott sok időbe felfedezni, hogy pont azért a darabért van itt, amiért én. Oh, nem, nem, nem, kisszívem. Nem eszik olyan forrón a kását. Az az enyém! Mégsem álltam útját és nem is lihegtem a nyakába. Kivártam, hogy elvégezze a piszkos munkát, hogy aztán a megfelelő pillanatban beérhessem. Sokkal mókásabb lesz elvenni egy vámpírtól, mint az emberektől.
A jóvágású férfit végül a tetőn érem utol, lassú, ám határozott léptekkel közeledve az alakja felé. Hagyom, hogy a hangja végigcirógassa hallójárataimat a szél halk süvítésével együtt. Meghallgatom a mondandóját, de az eszelős tekintetem alapján sem úgy tűnik, mintha valódi figyelmet szentelnék neki. Mikor velem teljesen szembefordul és a testtartása alapján felkészül minden lehetséges kimenetelre, én kajánul vigyorodom el. Foggal, körömmel tartja azt a festményt, nem úgy néz ki, mintha hajlandó lenne szabni neki egy árat. Jól van, én is így gondoltam. A diplomácia sosem volt az erősségem. Éhesen futtatom végig a vámpíron a tekintetemet, a festménytől egészen a szemeiig, azon gondolkodva, hogy mekkora erőkifejtés kellene ahhoz, hogy tőből tépjem ki a festményt tartó karját a vállából.
Talán illene valamit válaszolnom, vagy legalább megpróbálnom dűlőre jutni vele, de eszemben sincs. Izgalomra van szükségem. És vérre. A másodperc töredéke alatt rugaszkodom el a talajról, kék szemeim vörösbe burkolóznak, én pedig kerülgetés nélkül rávetem magam. Egyik kezemmel a szabad csuklóját kapom el, hogy ne támadhasson vissza, másikkal pedig a festményt tartó karját ragadom meg, nyilvánvaló okokból. Lehet, hogy egy „hello, Albert vagyok” illőbb kezdés lett volna.