szerepkör

Van egy ház, ami egy tengerbe lelógó sziklán kacérkodik az óceán hűvös szellőjével. Vonzó, karcsú, elegáns oszlopok tartják a mérgezettzöldre és mennyaranyra színezett falakat. Bronzzal kevert vágy a tető.
Be akarsz menni, mert mindenki erre vágyik; az emberek hajlamosak engedni, hogy a külső fátylat libbentsen a szemük elé és más ne érdekelje őket. Azt hiszik, ha kívülről szép valami, az belülről is az.
Belépnek a házba, az ajtó hangos csattanással vágódik rájuk, hogy egy halk pukkanás kíséretében a fal magába szívja. Nincs menekvés, csak előre. A ház lök egyet rajtad.

Az első ajtó régi, horpadt fa. Mintha ezer ököl ütötte volna, ezer ajak marcangolná minden egyes nap és ezer lélek sírna érte. A festék néhol menekül a fa elől, feltárva annak csupasz felületét. Nincs kilincs. 1. 9. 2. 4.
"Az utcán kódorog, alig hét éves, aranyhaja a napfénytől előbukkan a koszréteg alól, ami borítja. Olyan vékony, hogy félő, az első szellő lekapja róla az ingjét. Olyan pici, hogy az az ing szinte ruhának látszik rajta. Megtörli az orrát, de nem sír, mert tudja, hogy a könnyekre nincsen válasz. A sírástól nem lakik jól, nem érzi magát jobban, a világ nem áll meg a forgásában és viszi vissza őt a családjához.
Aztán összekuporodik a mocskos utca egy kevésbé mocskos szegletében és sír. Mert attól még a lelkének szüksége van a hidratáló könnycseppekre."

A második ajtó egyik oldala csupa drágakő, a kilincs szinte hívogatóan kap a kezed felé. De te nem mersz bemenni. Nem, mert látod az ajtó másik oldalát; szakadt, kopott, sikoltó arcokat idéz a fa mintázata. De valójában csak te sikoltasz. 1. 9. 3. 4.  
"Megtalálták, összefoltozták, ám arra nem ügyeltek, hogy a megfelelő helyeken varrják össze, csak félmunkát végeztek. Varrtak, nem hegesztettek. A cérna elszakad.
Ott áll, fent a pódiumon, csodásan kifényezve, mint egy kirakati bábu, megtöltve négy nyelvvel, köztük egy holttal és csupa felesleges mázzal. Nem, nem panaszkodik, mert felszedték az utcáról, mint egy kóbor kutyát. Csak mert ez a kóbor kutya fényes szőrű és markáns arcú volt, kitűnve a többi csavargó eb közül, akinek a szíve ugyanúgy a szeretet után nyújtózkodott a bordák mögött.
Hallja, ahogyan a nők kiabálnak, egyre magasabb és magasabb összeget mondanak. A madame-ja egyre jobban mosolyog, az ő szíve pedig egyre jobban facsarodik-zsugorodik össze és szakítja el a cérnát.
Aztán elérnek az utolsó hölgyhöz.
Csillagászati áron kel el. Mint egy nagyon drága, üres váza, amit kiraknak a házba dísznek.
Mint egy férfi kurtizán, akit hazavisznek, csodálnak, majd, ha lejárt az ideje, az ódivatú vázával együtt penderítik az utcára."

A harmadik ajtó olyan vörös, hogy már feketébe hajlik. Makulátlan, olyan tökéletes, hogy az ember szeme belefájdul, ahogyan nézi; a vörös szétterül előtte, magába szippantja, a nyakába harap… megfognád a kilincset, de kicsúszik a kezeid közül és a földre zuhan; ott dobog a szív tovább. 1. 9. 4. 9.
"Nem tiltakozik, amikor felajánlják neki a lehetőséget; elfogadja a mérgezett almát. Mert máshogyan nincsen szabadság és ő soha életében nem volt szabad. Mert akármennyit is dolgozik, a madame mindig emeli a taníttatásának díját, ami pont annyi, hogy élete végéig képtelen visszafizetni.
A nő amúgy is gyönyörű. Borostyánfürtjei és mézszeme van; a fiú elolvad a tömör arany nő láttán. Mohón kortyolja a nő nektárízű vérét, ami semmihez hasonlít, mégis minden élet benne van, de egyszerre keserű és télízű… Issza, míg már majdnem öklendezni kezd tőle.
Aztán nem szisszen fel, amikor a nő egy elefántcsontpengéjű tört hasít a mellkasába.
Nem kiabál akkor sem, amikor tűz markolja a testét, egyszerre van mindenhol és sehol, mert beleverték a fegyelmet. Úgy érzi, mintha minden porcikáját darabokra cincálnák, mintha egy széttört porcelán lenne, amit újra és újra összeraknak.
És nem remeg az ajka egyetlen pillanatig sem, amikor a tükörből visszanézve el kell fogadnia önmagát örökké harminckét évesen, egy pillanatban ragadva."

A negyedik ajtó zöld és kék, mint a világ meg a tenger, folyamatosan mozog, minden tekereg-csavarog, táncol, hullámzik és vándorol rajta. 1.9.5.0. – 1. 9. 9. 9.
"Olyan szabad, mint a madár, városról városra repked, éjszaka virágzik, árnyékban tanyázik. A nyakánál fogja ragadja meg az életet New York-tól Tokyo-ig – minden városban nevet választ magának és a kedvenceit megtartja, mert eddig nem volt sajátja. Athénban Atlasz, New York-ban Bronx, Párizsban Perseus. Raktártérben utazik, zacskóból iszik, tengereket úszik át, boxol, tigris szelídít, vad nőkkel szeretkezik, művészetet tanul, táncosnak áll, Alaszkába megy halfeldogolzó üzembe, szereti magát, aztán gyűlöli, csapong, megreked a harminckétéves testben, leugrik a hídról, házat épít, eladja, keres hasonszőr szemeket-szájakat-orrokat-füleket, nem talál cérnát, szeretni akar – de nem tanították, menekülne, letelepedik, téved, elmegy, bálnavadász lesz, megöli a bálnavadászokat, marcangolja a lelkét, nem talál megnyugvást, keresi a cérnát, ami elszakíttathatatlan – és ami ehhez a világhoz kapcsolja őt."

Az ötödik ajtó tömör Napfény, a szemedet árnyékolva lépsz be rajta, kilincs nincsen, a hőségben tapogatózik a kezed. 2.0.0.2.
"Áll egy fiú – alig háromszáz éves – és egy férfi – alig nyolcvanöt éves -, mindketten a testük börtönébe zárva. A férfi a fiúnak adja a lelkét. Nem adja, inkább eladja, mert árnyékról árnyékra él évtizedek óta. A bőre, a lelke, a szeme napfényt akar, jó mélyre beszívni, letüdőzni, mint egy cigarettát, ami már nem öl meg.
Csakhogy nem tudja, mit kér érte a fiúbőrbe bújt boszorkánymester, az egyik az elsők közül. De nem érdekli, mert a napfénynél jobban semmire sem vágyik. Most. Mert már nyolcvanöt éve a most-ban van leragadva."

A hatodik ajtó beleolvad az árnyékba; vérszín folyik ki alóla, lassú dobbanásokkal ringatózik, egyszerre rémiszt meg és ringat bölcsődalt. Belesimul a kezed és készségesen, noha nyikorogva nyílik ki. 2.0.2.0.
"Ott dobog az öreg szív; májfoltosan, mint egy idős kéz, mert a keze nem lehet májfoltos, de a szíve lehet bús. De a dobogás hamis, ez a szív már nem dobog, csak egy kő, csak egy kő, mit messze eldobna az, kinek a testét nyomja.
A bezártságnál kevésbé keserű a százkétév szabadság, ami valóság folyton torzuló változatában való bennragadás, ketrec egy megváltoztathatatlan testben. És groteszk módon imádja és utálja önmagát, mert képtelen róla lemondani. Mert a szabadság íze bódítóbb, mint az amazonok vére, a nektár cseppjei, egy nap a Holdon vagy az örök élet.
A vándormadár letelepszik, öreg szíve megnyugszik. És ha dobbana, most bizony vágtában tenné azt, jelezve a kőburkolatát megroppantó veszélyt…"