a mekis lány

Erős karok ölese
Csók mézíze
Selymes hajszálak terülése
Halk sóhajok
Pára az ablakon
Összegyűrt takaró
Összefonódó lábak
Halk kuncogás
Hangos szuszogás
Alkoholmámor


Romolus arca mint valami lebegő fej úszik át az agyán, ahogy a metró zakatolása ritmikusan rázza ki belőle az életkedvet. Nem mintha mostanában olyan sok életkedv tengene abban az apró testben. A női bemondóhang monoton tónuson közli a következő megálló balról nyíló ajtóit, a kocsi megrázkódik, ahogy a fékek elkopott fémlemezei szorítani kezdik a kerekeket – vagy bármin is guruljon ez a bádogtákolmány.
Megremeg a lelke is. Öt éve nem ült ezeken a szerelvényeken. Öt éve nem érezte Washington koszos, áporodott metrólevegőjét. És mégis hiányzott neki. Pedig New York ugyanolyan dohos, koszos és elhanyagolt mint Washington, mégis a szíve ide húz. Sóhajtásába belesűríti az összes New York-i levegőt ami még benne marad, ahogy magához ragadja a bőrönd fülét. Kerekei már rég eltörtek, megjárták ezek már a brooklynhíd lábát is három éjszakán keresztül, mielőtt eldöntötte hogy hazajön.


Remus karjait tárva várta. Az ismerős tölgyfaajtó, a borostányos téglaház, a kis kertkapu amin keresztül be lehetet junti a hátsó kertbe mind-mind ott voltak ahol hagyta őket. Rohanni szeretett volna, mégis lába megállásra kényszerítették. Ujjai elfehéredtek bőröndjét szorongatva, ennyije maradt, hogyan jöhetne vissza? Hiszen minden egyes idegszálával, szőrszálával, mancsával és lábával menekült amint tudott, szaladt, rohant, vissza se nézett. És most visszajönne, cska mert nem képes ellétni magát. Visszajönne, mert már nem teheti amit imád, ezért újra a megvetés és gyülölet tanáján üljön undorral az arcán, mert újra nincs hova mennie?
Szaladni kezdett. A fekete szövetdoboz a kezében himbálózott, a pár darab ruha amit nem tudott eladni, ennyi maradt az életéből, halk puffanásokkal lebbent egyik faltól a másikig. Nem látta merre megy, farkas énje üvöltött belülről, hogy változzon át, úgy gyorsabb, nincs szüksége a bőröndre, csak meneküljön.
De figyelmen kivül hagyta.
Emberkent szaladt. Nem ember mivoltától.

Fekete kócos haj
Sötét szemek
Kifoszlott kanapékarfa
Csöpögő csap
Frissen sült muffin
Biztonság
Megvetés
Szégyen


Az álom nehezen találta helyét a fejében a kényelmetlen kanapén. Ugyan ki volt húzva, mégis olyan kemény volt, mintha újra a híd alatt feküdne hálüzsákjában. Szeme könnyes volt. Nyuszis mamuszának csoszogása tízszer olyan erősnek hallatszódott az éjszaka csendjében, mint természetesen lett volna, de nem érdekelte. Kakaóra vágyott, és megtehette. Két hete megtehette, hogy kakaózzon, ha nem tud aludni. Két hete újra volt helye. Remus remegve adta át neki a kanapét, a titánszemű srác pedig olyan könnyedén adta neki a lakás kulcsának másolatát, mintha mindig is ismerte volna.
A pult hideg gránitfelülete hamar átmelegszik testhőjétől ahogy a kakaót szürcsölve lóbálja a lábát. A meleg ital lelkében is melegséget áraszt szét, Romolus jut eszébe, ahogy mindig túl sok tejszínhabot tett a bögrére és mindig összekente vele a szemöldökét. Lelke újra fájni kezd, valahol érzi, hogy a farkas benne újra kitörni akar, egészen míg az újabb kortykakaó le nem csillapítja.


A kezeivel játszik. Az ápolt, férfias kezekkel, ujjait közéjü fűzi, majd elengedi. Az ágy kényelmes, kényelmesebb mint a kanapé, melegebb, nagyobb, puhább. Kimondatlan egyeség volt, szó nélkül pakolta ágynemüjét a fal mellé, a ruháit a szekrénybe, a fogkeféjét pedig a szürke pohárba. Csak egy mosolyt kapott érte.
A McDonald’s logója undorítóan tökéletesen van felhímezve az egyenruhájára, és úgy érzi a holokára is. Ide jutott. Gyorséttermi dolgozó, kényszermosolyog, és érzi ahogy a napi  sajtburgerek mérgezik a lelkét és az elméjét. Vázlatai valahol a bőrönd egyik rekeszében hevernek... nem mert rájuk nézni. Talán jó is így. Talán egyszer újra rajzolhat. A mellkas a feje alatt ritmusosan emelkedik, a szív egyenletesen dobban, a TV kellemesen zümmög. A világ pedig lassan elsötétül.

Egy hónapja jött vissza



Egy hónapja nem látta a testvérét