- Mimi csupán egy báránybőrbe bújtatott farkas, ha érted mire gondolok...- Tudod én még mindig odavagyok a farkasos, béna poénokért, még olyan nagyon kacsintok is mellé, tudod olyan feltűnően, amit klisés vígjátékokban szoktak és aztán ezen jót nevetek. Igazából azt hiszem bennem nem sok minden változott ez alatt a négy év alatt, mármint nyilván egy csomó minden igen, de gondolj csak bele: éppen olyan béna poénjaim vannak, mint azelőtt, éppen olyan faszságokat tartok viccesnek, mint azelőtt, és éppen olyan finnyás is vagyok, mint azelőtt. Egyébként szerinted kell ennél több? Vagy szerinted lehetne ennél bármi több? Mármint nyilván lehetne ennél bármi több, visszajöhettem volna menő ügyvédként, sportkocsival, Ray-Ban napszemüveggel és Gucci cuccokkal, de nem jobb ez így: noname szemüveg, sokszor használt alsógatya és semmi kocsi és még boldog sem vagyok. Megkönnyebbült persze nagyon, meg félre ne érts, kurvára örülök neked, csak azért kurvára remélem azt is, hogy így az életem eléggé nyugodt mederben haladhat majd.

- Tudod, ezen én is csodálkozom. – Vigyorodom el gonoszkásan miközben direkt még hangosabban nyammogok, tudod éppen kurvára rá is játszom, de hát most nem tehetek róla, hogy ez ennyire bassza az idegeidet. Rendesen várom, hogy tikkelni kezdj és a szemöldököd föl-le rángatózzon. Lehet, hogy feldobná a napomat és lehet hogy csak azért, mert egy fasz vagyok. De hát örüljünk neki, hogy ilyen kis apróságok is boldoggá tesznek. Gondolj bele, hogy mi lenne ha csak piros Mustangokkal és szétszilikonozott nőkkel lehetne boldoggá tenni. Gondolj csak bele baszd meg, itt ülnék fapofával, az ajkaim lefele konyulnának, a szemem meg búskomoran meredne rád, te meg tudnád, hogy nincs semmi ezen a kibaszott bolygón, ami boldoggá tehetne, csak vörös Ford Mustangok és szilikonmellű nők. - És mi tart vissza? – Pillantok föl a pizzámról egy pillanatra rád eléggé értetlenül. Remélem nem olyan fasz lettél, akinek csak a szája nagy, mármint ketrec harcolsz, elég badass a kinézeted és nem ütsz meg? Biztos, hogy veled minden rendben van?

- Mindkettő? – Kérdezek vissza tele szájjal, egy kieső sonkadarabot vissza is tömök a számba aztán tulajdonképpen habzsolni kezdek, mintha rettegnem kellene attól, hogy bárki jön és megeszi a pizzám maradékát – valljuk be, ez egy kurvára valós félelem!! – közben meg téged bámullak, hogy megpróbáljam kitalálni, hogy éppen viccelsz-e vagy te vagy egy kibaszott nagy vicc. Eddig annyira még nem sikerült eldöntenem, ja de mégis. - Mekkora amatőr vagy. – Sóhajtva dőlök hátra, de azért egy kicsit örülök, hogy nem húztad még meg, mert hát így nem vághatod majd a fejemhez, hogy a használt cuccaidra vágyom. - Megbeszélsz nekem egy találkozót vele? Az a csaj annyira dögös… - Lehet, hogy hajlandó lennék ezért a találkozóért könyörögni, csak nem ebben a szent pillanatban, mert hát tudod épp a pizzámat zabálom és hiába tudom, hogy milyen kurva jó mellei vannak, meg mennyire beletépős haja, azért a kaja mégis csak prioritást élvez.

Kicsit azért fuldoklom tőled, meg ettől az egész ’jó farkas vagyok, vakargassátok meg a hasam’ szituációtól, de azért aztán jobban elkezdem fuldoklani, hogy te itt így egy ilyen ajánlatot teszel nekem. Elkezdek köhögni és csak sok korty sör után sikerül abbahagynom, aztán persze sokáig köszörülgetem a torkom is, mert hát most erre mi a faszt mondjak neked? - Hát nem állok be egy falkába az biztos. – Találom meg a hangomat egy ponton, és tudod lehet, hogy amúgy ettől elment az étvágyam. - Úgyhogy kösz, de nem kell. Egyébként is tudod, hogy nem szeretem, ha parancsolgatnak meg lemorognak. – Meg ha bármit is meg akarnak mondani nekem, nem mintha ezt nem tudnád. - De ne aggódj, tudom fizetni a lakbért. – Vagy hát fogom tudni fizetni, de erről éppenséggel neked elég is ennyit tudni.

-Egyetértek – bólintok tökre komolyan – Egészen sokáig azt hittem, hogy közülünk Mimi a legártatlanabb,de aztán eljött a pubertás meg minden egyéb és Mimi minden csak nem ártatlan,mármint még mindig annak tűnik, de … - NAGYON NEM AZ, megcsóválom a fejem, még mindig kicsit hitetlenkedve mert azért azt nehéz feldolgozni, hogy a legkisebb Eastaughffe is konkrétan felnőtt – Bartie a legönzetlenebb – és őszintén kívánom is neki, hogy milliomos legyen, közben elgondolkozva pillantok az említett testvérünk szobája felé, ahonnan nem hallatszik ki semmi (megint ) és rájövök, hogy az ártatlan Bartiet szintén nem láttam már egy ideje. Az nem számít amikor hajnalban összefutunk a konyhában vagy a mosdóba menet.

Egyébként sokkal jobban érzem magam miután ejtem Remus baszogatásának napirendjét és megérkezik a pizza, amit még mindig olyan elánnal tömök magamba mintha nem ettem volna ilyet vagy három hónapja. Talán nem is olyan nagy hülyeség, hogy egy férfi szívéhez a hasán keresztül vezet az út. Szinte már-már egy másik univerzumba lépek ahogy a jól megpakolt szeletet a számba helyezem és minden tökéletes lenne – ha Remus nem úgy nyammogna a saját szeletén, amiért a Kalóz már rég nyakon vágta volna, meg a Mama is elég szúrósan pislogna felé meg a Papa felé is, azt remélve, hogy nem veszi észre. De hát Remus NYAMMOGÁSA még egy nem farkas fül számára is sértő.
- Csodálkozom, hogy nem nyírtak ki az útitársaid, mert így eszel – most nagyon csúnyán nézek a velem szemben terpeszkedő farkasra – Legszívesebben tarkón vágnálak a kibaszott nyammogásod miatt – de akkor fel kellene innen kelnem, annyit pedig nem ér az egész meg azzal is tisztában vagyok, hogy Ő most ezt a helyzetet mennyire élvezi. De itt még mindig Ő az akinek fülét farkát behúzva kellene CSENDBEN rágódnia a pizzán.

Szóval miután Remus visszakerült a komfortzónájába, majd én is aztán Remus kizökkentett belőle azzal, hogy nem képes kussban kajálni és utána még arra is fény derül, hogy Esmével ők ketten továbbra is tartják a kapcsolatot … én érzem magam kellemetlenül. Szerencsére annyi testvéri szeretet még szorult Remusba, hogy mivel érzi, hogy nagyon kényes területre tévedt, inkább hagyja az egészet. Ezért most kap egy piros pontot a kismillió fekete mellé.
- Mármint Marjory vagy a ketrecharc? – érdeklődöm bár szerintem Marjoryra gondolsz, mert hát elég csak belenézni egy epizódba amiben szerepel és rájöhet az ember, hogy azzal a lánnyal nem éppen egyszerű kijönni - Nem húztam meg egyszer se .. – még, tenném hozzá de nem teszem csak olyan idétlenül elvigyorodok, mert az ilyeneken lehet viccelődni azt meg nem akarom a tudtára adni, hogy egyébként nem is szerepel a terveim között hogy meghúzzam Marjoryt. Ezen mondjuk akármikor változtathat egy bizonyos mennyiségű alkohol vagy drog – de a lényeg, hogy a szándékaim tökre … tiszták. Főleg, mert nincsenek. Hm.
Igyekszem annyira semmitmondóan közölni Silver falkájához való csatlakozásomat, mint amennyire félvállról vette Remus is a hazatérését. Az elégedettségemet azonban nem tudom annyira szuperül palástolni, amikor Remus elkezd köhögni és fuldokolni, mert pont ilyen reakcióra vártam. Meg is érdemli.
- Azért ha ki akarnálak nyírni kicsit kreatívabb lennék, bár azzal, hogy megfulladsz egy pizzától biztosan bekerülnél a leggázosabb halálesetek közé – vonom meg a vállam, mert még mindig nem nagy dolog, hogy csatlakoztam egy falkához. Közben meg az.
- Még nem, de már említettem nekik – kapom be az utolsó falatot és nyúlok a sörömért – Egyébként meg nem is rossz az egész, Senecát nem nevezném rátartinak de pöcsnek annál inkább. Viszont elég jól egyben tartja a falkát meg hát … mindenki felnéz rá. Elég menő szakálla van. Talán neked se ártana ha valaki kicsit célt adna az életednek.. Meg úgy mindenkinek ebben a családban. Egyáltalán mit akarsz most így kezdeni magaddal, hogy visszatértél? Ha gondolod szólhatok az érdekedben az Alfának – direkt vigyorogva nyomom meg az utolsó szót, mert tudom, hogy mennyire felbosszantja majd és közben igyekszem figyelmen kívül hagyni a tényt, hogy igazából az egész családból nekem van a legnagyobb szükségem arra, hogy alaki kontrolláljon és megmondja, hogy mit csináljak.

Egy olyan 'ezt te sem gondolhatod komolyan' pillantást vetek rád, amitől azt várom, hogy akkor ezt te tényleg ne gondold komolyan, mármint azt, hogy bármi lehetséges lenne azután, hogy négy egész évre úgy léptem le, hogy csak néha küldtem képeslapot, meg megkésve köszöntöttelek titeket a születésnapotokon, amikor mindannyian tudjuk, hogy pontosan tudtam mikor van. Szóval nem, sajnálom, de nem történhet meg bármi, ami azért elég meggondolatlan kijelentés lenne tőlem, merthogy én megharaptam egy lányt, aki miatt el is menekültem, de te szerencsére erről nem is tudsz, meg ki sem mondom hangosan, csak magamban mélázok rajta. - Örülnék ha Bartie lenne a milliárdos. Azt hiszen ő a legkevésbé önző a családból. Megérdemelné, hogy milliárdos legyen. - Meg egy kicsit mi is megérdemelnénk, hogy ő legyen a milliárdos és alamizsnáért kuncsoroghassunk. Mármint nyilván senki nem vallaná be őszintén, hogy milyen kívánságlistát dugna a gyerek orra alá, de azért biztosan mind tudnánk kérni ezt-azt. Mondjuk én nem tudom mit kérnék tőle, talán szabadságot és, hogy vigyen vissza az időbe gyerekkorunkig, de hát mind tudjuk, hogy ezt még Bartie milliárdjai sem tudnák valószínűleg megtenni, szóval leginkább csak a nyakára járnék és kiinnám a méregdrága whiskyt a polcairól.

A magam részéről én teljesen elégedett vagyok a saját pizzámmal, meg azzal, hogy ejtettük a témát, egy bazi nagy kő gördül le a szívemről, meg hát fel is engedek, az eddigi feszült testtartásom egészen elkényelmesedik és elég idegesítően kezdek el nyammogni, leginkább azért, hogy téged kiugrasszalak, mint nyulat a bokorból, meg aztán amúgy is szerettelek mindig is idegesíteni ezt még a négy év sem változtatta meg.

Úgy teszek, mint aki teljesen meglepődik azon, hogy te és Esme nem beszéltek, de hát azért annyira nem színészkedem túl, meg nyilván nem vagy egy idióta - ugye tényleg nem vagy az? -, biztosan kisakkoztad, hogy  Esme és én nem csak magunkról beszéltünk az évek alatt, hanem rólatok és  saját fenntartásainkról is.  - Aha... - Ennyit fűzök hozzá, én a magam részéről megtettem mindent annak érdekében, hogy felhívd, ha nem hívod fel, akkor nem hívod fel, sajnálom tényleg, de nem hat meg eléggé a dolog.

- Naaa, ez már valami. - Vigyorodom el, amikor az illegális ketrecharcokról beszélsz, mert bár mindig is erős volt a jobb horgod - vagy a bal? - azért sosem gondoltam volna, hogy van benned annyi önbecsülés, ami megengedi, hogy egyszer-kétszer szétverjék a képedet. - Ez valami önbüntetés? - Vonom föl a szemöldökömet és már megállapíthatatlan, hogy a megveretésről vagy éppen a bébiszitterkedésről beszélek. El is fintorodok. - Mondd, hogy legalább egyszer meghúztad azt a csajt. - Kérlek, mondd, hogy nem vagy egy jótét lélek, akinek nincs jobb dolga, mint hogy lecsúszott Netflixen éppen csak befutott kis vakarcsokat őrizgessen.

Aztán szépen félre is nyelek, fuldokló köhögéssel próbálom rendbe hozni a dolgokat, de a szemem bekönnyez és kaparni kezdi a torkom a fuldoklás. - Baszd meg. Mindig is tudtam, hogy ki akarsz nyírni, de legalább reméltem, hogy nem így. - Krákogok mielőtt ledönteném a maradék sörömet. - Mondd, hogy a többieknek több esze volt nálad és nem hajtottak fejet valami rátarti pöcsnek. -

Azért egy picit irigylem Remust, amiért voltak céljai – még akkor is ha azokat a Papa jelölte ki neki, mert ez is azt jelenti, hogy benne látott valamit. Valami olyan potenciált amivel sokra vihette volna – igazán sokra – csak hát a körülmények azért még ezt is eléggé elbaszták. Mondjuk ez tisztán egészséges irigység volt, nem kívántam azt egyébként soha, hogy mondjuk engem akarjon ügyvédi vagy politikusi pályára szánni a Papa – ezeket az öltönyös melóket mindig is túl unalmasnak találtam.
Az viszont, hogy most itt van Remus és nem lett belőle ügyvéd kicsit szomorú, valószínűleg a Mama is szomorkodni fog ha ellátogat hozzá, de legalább visszajött. Meg nem úgy tűnik, mint aki annyira bánná az egészet – meg még mindig lehet menő autója meg ezer nője. De most egyelőre még nem tartunk ott, hogy együtt szövögessük a terveket a jövőre nézve, hogy miként gazdagodunk meg – nem mintha amúgy annyira nélkülöznöm kellene, elvégre itt ez a lakás, kaja mindig van a hűtőben – jó most épp nincs, de ez csak a lustaságnak tudható be meg hogy Mimi már megint nincs itthon, jut eszembe, hogy hol a faszban lehet két napja?????? – és egyébként mindenki el van a maga kis világában… Na meg haza – ez még mindig furcsa érzésekkel tölt el, mert hogy nevezhetnéd otthonodnak azt a helyet ahol szörnnyé változtattak – akármikor mehetnénk. A Mama ezt mindig elmondja és tudom, hogy komolyan is gondolja meg teljesen más lenne most minden.

- Még akármi is lehet – jegyzem meg, mert látom, hogy egy kicsit összetörtnek tűnik Remus és bár még mindig kurvára haragszom rá azért mégiscsak szar így látni – Bár lehet, hogy Bartie lesz az aki hármunk közül milliomosként végzi – elvigyorodok, mert hát ha valaki hát Bartie pont leszarja ezeket a dolgokat – és ha valaki, hát pont Ő lehet az aki véletlen lekapar egy sorsjegyet és nyer egy valag pénzt.
Szerencsére a pizza is megjön és nem kell tovább hadakoznom Remusszal, meg a történetével meg azzal a ténnyel, hogy nem magyaráz meg semmit, nem tudom az eltűnésének a miértjét és habár ez tökre bosszantó, úgy döntök jobb a békesség. Ha szerencsém van akkor még úgyis lesz időm kifaggatni. Csak türelmesnek kell lennem – ami meg egyébként ugye nem a legnagyobb erényem.
Ahogy már befaltam az első szelet pizzát, sokkal nyugodtabbnak érzem magam – a pizza a varázsa – és hagyom, hogy egy kicsit elvesszek az érzésben, hogy már majdnem teljes a család, hogy most kicsit olyan mint évekkel ezelőtt amikor még ugyan a Papa is élt, de ugyanígy faltuk a pizzát – csak mondjuk olyan dolgokról beszéltünk, hogy hogyan szívassuk meg a Kalózt és nem arról, hogy … mondjuk mi van Esmével.
-Hát öö, mi nem annyira – hebegek egy kicsit, mert nem szeretek arról beszélni, hogy mennyire szar testvére vagyok Esmének ( több szempontból is ) de ahogy megüti a fülemet, hogy annyira nincs jól, rögtön elönt a bűntudat és ha most nem ülne itt előttem Remus akkor valószínűleg a telefonomért rohannék, hogy felhívjam hol van és leszarva a város lezárását, hazaszöktessem – Jó, majd öhm, felhívom –értsd: nem fogom felhívni. Egyértelmű, hogy Remus többet tud, mint amit mond és kicsit kellemetlenül is érzem magam, hogy vajon mennyivel tud többet, de ahhoz meg nem érzem magam elég bátornak, hogy erre nyíltan rákérdezzek. Tehát szokásomhoz híven igyekszem gyorsan ejteni ezt a témát – is – mondjuk kicsit sokkal gyorsabban, mint Remus faggatását de abban mindig is jobb voltam, hogy mások problémáival foglalkozzak, mint abban, hogy a sajátjaimat megoldjam.
- Hát – egy újabb harapás egy újabb szeletbe – Illegális ketrecharcokon veszek részt esténként egy pincében – nem foglalkozok azzal, hogy lenyeljem a pizzát mielőtt beszélni kezdenék – Egészen jól fizet. Meg akkor néha testőrködök is, ha felkérnek rá – a sörömért nyúlok – Ja meg most épp bébiszitterkedek is, Marjory Stewart-Baxter felett, biztos szembejött már veled instán – a szemöldökömet húzogatom Remusra nézve, ha Marjory nem is, a mellei vagy éppen az ahogy villant egyet egy buliban biztos feltűnt már Remus instafeedjében is – merthogy – iszok egy kortyot a sörömből – csatlakoztam egy falkához – ezt pedig úgy közlöm, mintha egyenértékű lenne azzal, hogy mondjuk beléptem egy kutyasétáltatós csoportba facebookon.

Csak megemelem a szemöldökömet, egyfajta érdeklődést mímelve, aztán meg meg is rántom a vállamat lemondóan, és inkább rá sem kérdezek arra, hogy akkor miért nem tudja eldönteni, hogy dugja-e a negyedik lakót, vagy sem. Bartie majd mindent megold, majd szépen bekönyörgöm magamat mellé, és hidd el, kurva sok mindent tudok neki ajánlani cserébe. Mármint komolyan elvárnád, hogy a kurva kanapé, kurva kényelmetlen - és oké, nem annyira kényelmetlen, inkább csak nem alvásra szánták, hanem arra, hogy az ember egy kellemes két-három órát töltsön el benne - párnáin aludjak, amikor most mondtam el, hogy évekig ezt tettem? Amúgy jogos lenne, de ha már itt a nagy testvériességről van szó, miért nem ajánlod föl, hogy alszol te itt? Vagy annyira nem vagyunk jóban, hogy mondjuk ilyen áldozatokat hozz, csak azért, mert leléptem négy kibaszott évre?

Csak megforgatom a szemeimet, de azért sunyi mosolyt villantok rád, aztán meg úgy rántom meg a vállamat, mintha nekem igazán bármi jól állhatna, mindegy, hogy szakadt farmert és négy napja használatos pólót viselek-e, vagy éppen egy baromi drága öltönyt. - Nem tudom. Büntetőjog, vagy cégjog azt hiszem. - Rántom meg a vállamat egészen nem törődöm módon, pedig ha tudnád, hogy hány álmatlan éjszakát töltöttem el úgy, hogy az elszalasztott jövőmön keseregtem, akkor el sem hinnéd. Baszd meg, még én is alig hiszem el, hogy itt vagyok így, ahelyett, hogy menő sportautóm lenne, meg fullos bigéim, és legalább öt feleségem, akikkel persze valahol Utahban élnénk, hogy még véletlenül se kövezzenek meg minket az életstílusunk miatt. - De már kurvára mindegy. - Kapargatom meg a farmerem egyik hatalmas szakadása alatt a bőrömet, mintha hirtelen egy koszfoltot találtam volna - ami azért lehetséges, ne akard tudni, hogy mikor fürödtem rendesen utoljára -nem pedig a reménytelenségem akarom elrejteni előled.

Felpillantok rád egy ugyan már arckifejezéssel, mert nehogy már azt hidd, hogy kis szaros létedre el tudnál verni, és még csak arra sem reagálok, ahogyan rám morogsz, inkább csak bambán bámullak, pedig bennem a farkas már a fogait csattogtatja feléd. Vadul egymásnak esnénk azt hiszem, ha hagynánk a felszínre törni az indulatokat, kicsit szétszednénk egymást, de végtére ezerszer jobb lenne, mint így baszakodni, nem igaz? Kinek van ahhoz kedves és türelme, hogy sokáig játssza a sértődöttet? Mármint oké, tudom, hogy jó vagyok benne, de még csak most találkoztunk újra, és hiába vicsorog bennem egyik pillanatban rád a farkasom, a másikban már nyüszögve csahol a viszontlátás örömére.

Megkordul a hasam ahogyan megérzem a pizza illatát, egy kicsit a nyálam is összefut a számban, csak izgatottan nyitom föl a doboz fedelét, és éhesen emelem ki az egyik szeletet, nem törődve azzal, amit mondasz, inkább csak megrázom a fejemet, de közben hatalmasat harapok abba a szeletbe, és hogy kicsit idegesítselek, elkezdek hümmögni, mintha soha nem ettem volna jobbat, pedig a Mama és a Néni nagyon jókat tudnak ám főzni - egy-két kivételt leszámítva - és semelyik pizza nem érhet fel a tudásukkal, még ez sem, pedig a forrósága ellenére baromi finom. - Kösz, de nem. -Rázom meg a fejemet teletömött szájjal.- És kösz a pizzát. - Pillantok föl azért elég hálásan, és tudod egy kicsit meg is nyugszom, hogy hagyod a témát, amúgy sem mondtam volna lófaszt sem, de azért láthatod rajtam, hogy majd idővel biztosan meg fogok nyílni, csak nem most. Most egy kicsit hadd élvezzem, hogy itthon vagyok.

- Persze. Miért, ti nem? - Úgy teszek, mintha nem tudnám, hogy kurvára nem beszéltek, de aztán csak komiszan rád mosolygom, és megint megrántom a vállamat. - Őszintén? Nem tudom. Meg van, él, de.. nem mondanám, hogy fényesen van. Jól van, csak volt már jobban is. Azt hiszem jól esne neki, ha felhívnád. - Elveszek egy másik szeletet is, miközben olyan könnyedén közlök veled mindent, mintha éppen nem is Esméről beszélgetnénk, hanem mondjuk az időjárásról. - És veled mi van? Nem is meséltél még a nélkülem eltöltött négy évedről... - Harapok még egyet, meg még egyet és megint elégedetten hümmögök, de már nem azért, hogy téged idegesítselek.

-Hát … Lehet? – igazából csak azért szalad fel a hangom és változtatja kérdéssé a lehet szót, mert nem akarom, hogy bármit is biztosra tudjon a negyedik szobáról és annak nem létező lakójáról. Sőt még olyan csibészesen el is vigyorodok a jobb hatás kedvéért. Nincs tervben, hogy egy picikét is megkönnyítsem a dolgát még akkor sem, ha tudom, hogy végül úgyis megkapja azt a szobát, mert Bartienak biztos nem fog leesni az egész, hogy most épp szívatni kellene Remust legalább mondjuk egy hónapig. Egy hónapot ki lehet bírni azon a kanapén – jó persze biztosan be fog állni a dereka, meg talán nem is az ő méretére tervezték, mert mondjuk nem is alvásra tervezték igazán. DE még mindig úgy gondolom, hogy ez csak egy csekély visszavágás. Semmi komoly.
Végül már a fotelből figyelem ahogy Remus is tökéletes kényelembe helyezi magát és hallgatom a történetet aminek az lenne, hogy összefoglalja a négy évét és hát … nem vagyok elégedett vele. Kicsit több magyarázatot vártam a fel nem tett miért-el kezdődő kérdéseimre, de természetesen nem kapok választ úgy …. semmire.
-Mondjuk még mindig nehezen tudlak elképzelni egy aktatáskával meg valami rohadt drága öltönyben – rávigyorgok és a tekintetem a kismillió tetoválásai egyikére esik – Egyébként is mire szakosodtál volna? – iszok egy kortyot a sörömből közben eszembe jut, hogy megemlítem neki mondjuk a válóperes ügyeket de végül rájövök, hogy talán az mégse annyira illene a profiljába. Sőt igazából rájövök, hogy nem is tudom mi illene a profiljába – bár az tény,hogy amikor a Kalóz rajtakapott minket valamin akkor tökéletesen ki tudta magyarázni az egész helyzetet én meg mindig csak bólogattam mellette.
A kirohanására csak mérgesen felmordulok, nem igazán emberien, mert egy kicsit hagyom, hogy előtörjön a farkas és Ő morranjon rá, hátha picit hatásosabb lesz.
- Nem tudom, talán azért, hogy ne akarjalak úgy rendesen pofán baszni? – morgom az orrom alatt, meg amúgy miért is gondolom amúgy, hogy mindenre megoldás az, ha mondjuk verekszünk egyet, mint régen? Ezt talán még magamnak sem tudom megmagyarázni szóval, úgy döntök itt az ideje picit ráhagyni ezt az egész témát meg szerencsére pont ebben a pillanatban szólal meg a csengő is – De lehet csak én értékeltem túl ezt az egész család, testvérek és bajban meg mindenben együtt dolgot – sóhajtok fel és remélem, hogy egy kicsit még oda tudok szúrni miközben felemelkedek a fotelből, hogy elinduljak a bejárati ajtó irányába. A pizzafutár ugyanaz a gyerek, mint aki az elmúlt években is szállítja a pizzánkat – vézna, fakó hajú egyébként folyton mosolygó srác, aki lehet olyan idős, mint én és igazából ráférne a Mama meg a Néni féle hízlalás. A szokásos borravaló meg egy-két kedves, talán picit tényleg érdeklőd mi a helyzet veled után már kezemben a pizzákkal tartok vissza a nappaliba.
- Hajlandó vagyok ejteni a témát – közlöm Remusszal kurvára nagylelkűen, ahogy átnyújtom neki az elképesztően átlagos pizzáját egy fintor keretében – Tessék - végül visszahuppanok a fotelbe és egy hatalmasat szippantok a sajátomból, ami amúgy már eleve jobban is néz ki, mint Remus pizzája – Biztos nem kérsz az enyémből egy szeletet? Hátha kicsit javítanánk az ízléseden – ajánlom fel és tolok egy szeletet a számba, ami természetesen még mindig rohadt forró és ezzel csak leégetem az egész nyelvem, de közben a hasam már olyan vészesen kordul, hogy muszáj egy kis táplálékot juttatni bele - Szóval … ti beszéltek Esmével? – nem nézek rá hanem feltűnően a pizzámat piszkálom meg a sörömért nyúlok – Hogy van amúgy?

Megforgatom a szemeimet türelmetlenül, Hát faszért nem lehet kibékülni egy egyszerű itt vagyokkal? Miért kell mindent megindokolni? Miért nem követhet el az ember hibákat, és miért nem titkolózhat? Ez persze mind ott van abban a szemforgatásban, és ha mondjuk nem én lennék, akinek vissza kell kuncsorognia magát, akkor ezt most oda is harapnám, de így azért elég kiszolgáltatott állapotban vagyok, muszáj eltűrnöm a fölényeskedésed, pedig a farkasom annyira rád akar morranni, hogy szó szerint vissza kell fojtanom a belőle kikívánkozó acsarkodást. Mondjuk nem igazán segít, hogy itt bökdösöl, még a szemöldököm is összeráncolom, meg közben próbálom ellökdösni a kezedet, de ugye te elrontod az ütemet, így én is csak úgy nézek ki, mint aki légy után csapkod. - Most mér'? - Kérdezek vissza elég durcásan, még a karjaimat is összefonom a mellkasom előtt, hogy ne bökdöshess tovább.

- Akkora egy álszent fasz vagy. - Löklek vállon, de tudod olyan barátkozósan, mint sem verekedést produkálóan. Aztán el is vigyorodom. Mindketten tudjuk, hogy úgy sem fogok a kanapén aludni, mert majd bekönyörgöm magamat valahova, vagy addig rinyálok, amíg neked eleged nem lesz. A Nénit például mindig meg tudtam vele venni, és hát téged mivel lehet nehezebb megkenni, mint Őt ha dupla adag süteményt szerettem volna? - Miért te dugod, vagy mi van? - Értetlenül rántom meg a vállamat, miközben követlek  hálás kiskutya módjára. A lemorgáson túl a farkasom azért eléggé hozzád szeretne bújni és üdvözlően beleharapdálni a füledbe, ezt pedig azért ezerszer nehezebb visszafogni, mint a figyelmeztető morgásokat.

Elég hamar elég kényelmesen érzem magamat ahhoz, hogy bátran vessem át a lábamat a karfán. A tekintetem azért körbejáratom a helyiségen, hümmögök egy párat, de igazából csak azt próbálom elrejteni, hogy mennyire otthon érzem magam az illatotokban, pontosan azt a biztonság érzetet kelti bennem, amit régen keltett, amitől az az átkozott nagy ház is tele volt élettel. Különös képpen csak Esme illata hiányzik a tökéletes egészből, amitől csak szűköl bennem az állat és meg is kérdeznélek, hogy akkor nem hívnánk-e föl, de azt hiszem nem vagy olyan állapotban, hogy ilyeneket kérdezgessek.

Még csak a sztorimat sem értékeled eléggé, ez pedig azért eléggé bánt, mert tudod kibaszott kalandos négy évem volt, és egy kicsivel több érdeklődést azért el bírtam volna viselni, de mindegy. Szóval fel is sóhajtok és egy percig - bruttó egy percig - csak szégyenkezve bámulom a sörömet, amit aztán jól meg is húzok, de aztán csak megrántom a vállamat. - A lófaszt. A mama sosem hagyta volna, hogy ne a legjobb ügyvéd legyek a városban, meg aztán ő mindig is azt szerette volna, ha hangversenyekre jártam volna. - Nem mintha ez tényleges oka lenne annak, hogy miért léptem le, de azt nem akarom neked elmondani, ahogyan senki másnak sem.

Dühössé válok emiatt, még mindig nem értem, hogy miért kell feszegetni a témát, mert tudod emiatt csak felszínre törnek az emlékeim. - Ez nem egy idióta mese Romulus. Fel kellene már nőnöd. Leléptünk. Igen tényleg kurvára leléptünk, és biztos kibaszott jó okunk volt rá, de nem lehetne ezen túllépni? Mi a fasztól lesz neked jobb, ha elmondom miért húztam el? Meg fogod érteni, vagy mi? Kötve hiszem, hogy képes lennél túllépni rajta, úgy hogy állj le. - Elég dühösen vágok hozzád egy díszpárnát, jelzésértékűen természetesen.

Csak sejtelmesen Remusra mosolygok amikor azt mondja, hogy nem lennék rá képes. Képesnek képes lennék rá, mármint tényleg megkérhetném Silast – de valószínűleg nem kérném meg, mert egy: nem akarom, hogy szegény gyereknek még több baja legyen így is általánosságban úgy néz ki mint egy élőhalott és kettő: nem akarom látni a Papát meg a Kalózt se. Soha többet. Tökéletesen jó helyen vannak ott a Birtok mögötti temetőben.

Abban biztos vagyok, hogy nem ezt a napot átkozhatná de egyelőre még nem szándékozok felfedni a kártyáimat és elmesélni neki, hogy Charlee bizony meglátogatott a Birtokon miután olyan ügyesen Columbot megszégyenítve kiderítette, hogy hol laktunk. Egyelőre megtartom magamnak ezt az aprócska kis információt.

- Még szép, hogy nem – bólogatok bőszen, hogy se Mimi se én nem érjük be ezzel a félvállról odavetett megjöttem szöveggel – Na hékás, ácsi – horkanok fel kicsit megsértődve, hogy képes minket telhetetlen kis görcsöknek nevezni – Azért a lófasznak is van vége, Remus. Na nehogy már – itt megbököm a mellkasát a mutatóujjammal – NEKED – még egyszer megbököm kicsit erősebben – ÁLLJON FEL – itt most rosszul ütemezem az újabb bökést – FELJEBB – most már nem bököm meg többször, mert a tökéletes hatást elbasztam az előbb de akkor is remélhetőleg érzékeli, hogy nincs olyan helyzetben, hogy pampogjon. A nagy felháborodásom pedig egészen addig tart amíg meg nem említi, hogy Esme már hamarabb tudott a hazatéréséről mert akkor egy kicsit hátrahőkölök. A tény, hogy Esme már tud róla meg a tény, hogy Remus tartja a kapcsolatot a legidősebb húgunkkal egy kicsit elcsendesít és csak nyelek egy nagyot ezzel próbálva kicsit enyhíteni a kínomat, na meg persze a helyzetet is mert hirtelen már nem is vagyok olyan nagyszájú most, hogy szóba került Esme. Azzal pedig nem is áltatom magam, hogy Remus ne tudna arról, hogy nem beszéltem a lánnyal már vagy … nagyon régóta. Én aki épp most baszom le azért, amiért nem tartotta velünk a kapcsolatot – mert igazából szinte ugyanazt csinálta amit én Esmevel. Szóval erre csak hümmögök egyet meg még egyet, de nem igazán kommentálom a dolgot.

- Biztos, hogy nem fogsz velem aludni – rázom meg a fejem és örülök, hogy hirtelen már más a téma de az is szent, hogy nem osztozok senkivel az ágyamon – A reggeli merevedéseddel tökéletesen ellesztek itt a kanapén – felszisszenek ahogy a vállaimat kezdi el nyomkodni, mert ez nem az a kedves nyomkodás hanem kicsit erősebb, kicsit Remusosabb, kicsit a gyerekkorunkra emlékeztet amikor direkt felhypeoltuk a másikat, hogy utána olyat tegyen ami miatt tuti, hogy büntetést fog kapni.
- Szó se lehet róla – úgy nézek rá ahogy ott pöffeszkedik a konyhapultnak dőlve, mintha tényleg lenne egy negyedik lakónk aki a vendégszobát használja, közben meg máris olyan érzésem lesz ahogy ott támaszkodik mintha átvette volna az uralmat. Egyelőre azonban én vagyok előnyben, mert még mindig ott a lelki terror amit bevethetek, ha túlságosan hamar érezné magát kiskirálynak.

A pizzarendelés és a sör koccintása után már a fotelből figyelem és várom a mesét, ami talán egy picike magyarázatot ad majd arra, hogy miért is lépett le és még ha le is lépett miért ilyen hosszú időre, mi volt az ami ennyire elszórakoztatta, ennyire elszakította tőlünk.
- Szintetizátorosnak? - fintorgok és iszok egy kortyot a sörből – Ugye tudod, hogy általában azok a leggázabb bandatagok. Minimum dobosnak kell lenned, hogy legyél valaki – mondom ezt én aki egyébként a bocibocitarkát se tudja eljátszani a zongorán, de legalább tök jól utánozom Jackot meg a moonwalkot.
- Ha a Mama meglátja azokat a tetoválásokat biztos, hogy sírva fog fakadni. Ja egyébként az üdvözletét küldi vagyis legalább ezer üdvözletét küldte az elmúlt négy kibaszott évben – újabb korty sör majd egy kis csend és néma gyilkos pillantások sorozata után felsóhajtok.
- Remus tudod, hogy ez lószar. Nem hiszem el, hogy azért mentél el, hogy egy bandában szintiboy legyél, tépj és zs kategóriás ügyvédesdit játssz meg ilyen szarságok, mert amúgy ezt itthon is megtehetted volna – mutatok felé a sörösüvegemmel – Te … Te valami elől menekültél, mint ahogy Esme is menekült. Csak azt nem értem, hogy azok után ahogy felnőttünk miért nem kértétek a segítségünket? A Papa halála után kézen fogva kellett volna rohannunk a Nagy Világba, együtt. Nem pedig külön. Te vagy az igazi kis önző, telhetetlen görcs.

- Nem lennél rá képes. - Inkább ez olyan ne merészeld megtenni-nek hangzik, gyáva éllel fűszerezve, és csak reménykedni merek benne, hogy nem mernéd felkelteni a Papát, ahogyan vasárnap reggelente se mertük fölébreszteni a haragjától rettegve. Meg aztán azért az öreg lehet, helyettem téged vetne a börtönbe, én még mindig fel tudom mondani a római jogot, te meg kétlem, hogy azóta megtanultál volna olyan tökéletes kiejtéssel latinul, mint ahogyan én tudok. Ettől a gondolattól aztán meg egy kicsit elégedetten el is mosolyodok, valószínűleg egyébként ugyan annyira kapnánk ki, aztán te is ehetnéd velem azt a répatortát, csak lehet, hogy te nem hánynád ki már az első falat után a gyomrod tartalmát. De azért én tennék érte, hogy te se tudj jól lakni, bár ha az emlékeim nem csalnak, te sosem zavartattad magadat, nem tudta igazán semmi sem elvenni az étvágyad, pedig ezerszer megpróbáltuk, amikor a Néni új receptekkel kísérletezett.

- Ugyan már, ha bármilyen napot is átkozhatnék, biztosan nem a maival kezdeném. -  A mosolyomba valami keserű áthallás költözik, és kettőnk közül én biztosan tudom, hogy életem melyik napját átkoznám el a legszívesebben. Kitörölném még az emlékeim közül is ha lehetne, csak sosem lehet igazán, hiszen mindig megpihen valahol, makacs baktériumként szaporodik tovább bennem, a szúrós kis tüskéivel. Mindig tesz róla, hogy emlékezzek.

- Mi az hogy te nem? - ráncolom össze a szemöldökömet. -És, hogy Mimi sem? Hidd el, hogy mindketten simán be tudnátok érni ezzel. Be is kellene érnetek. Nem lehettek ilyen önző, telhetetlen kis görcsök. - Fintorodok el. Tudtam, valahol mélyen nagyon is jól tudtam, hogy te soha nem érnéd be egy örömteli viszontlátással, egy hosszú és mély öleléssel és szótlan sörbe bámulással. Bertie bezzeg, neki elég lenne csak odaadnom azt a hűtőmágnest, amit vettem valami olcsó, szar kis boltban, máris megkérdezné, hogy hány nőt dugtam meg, és vihogna. Neked miért nem elég mindez?  - Esme már tudja. FaceTimeoltunk a busz út alatt. Üdvözletét küldi. És azt is, hogy rúgjalak seggbe, ha nagyon fasz lennél. - Rántom meg a vállamat egy hatalmas vigyorral. Persze nem így és nem pont ezt mondta, de igazából elég lényegtelen, nem?

Felhúzom az orromat olyan úri ficsúrossággal, ahogyan a Papa tette mindig, amikor ázott kutyaszagúan a lakásban ténferegtünk. - Vagy aludhatnék veled, mint a régi szép időkben. - Fonom össze a mellkasom előtt a karjaimat. - Ígérem, hogy nem fogok hozzád nyomni a reggeli merevedéseim és nem dugok nőkkel a te oldaladon. - Lépek mögéd, hogy a két kezemmel a válladra csaphassak és megnyomkodhassalak, ahogyan a bokszolókat szokták, aztán egy kicsit át is karolom a nyakadat. - Mondjuk ha valaki dögös a vendégszoba birtokosa, akkor azzal is kiegyezhetek. - Löklek meg a csípőmmel, hogy aztán felhúzott orral megtámaszkodhassak a konyhapult szélén.

- Hát, így legalább mindig jobbat kapok, mint amire számítok. - Rántom meg a vállamat sanda tekintettel figyelve a ténykedésedet. A farzsebemből gyűrött bankjegyeket húzok elő, és csak úgy hetykén az asztalra dobom, mielőtt egy öngyújtóval pattinthatnám le a sörösüvegem tetejét. - Kösz. - Koccintom a te üvegedhez, miközben követlek. Igazából már most eléggé otthon érzem magamat ahhoz, hogy a fotelbe ülve, a karfán vessem át a két lábamat. - Hát, elég jó négy évem volt. Beálltam egy bandába szintetizátorosnak, végigbuszoztam az államokat, kanapékon aludtam, meg összeszedtem valami nemi betegséget egy elég jó nőtől, szóval nem is haragudhatok rá. Mondjuk a kurva gyógyszereket nem fizette, de a lényeg, hogy a pöcsöm nem rohadt le. Varrattam magamra vagy ezer tetoválást, meg szétszívtam az agyamat. Persze elvállaltam kisebb ügyeket, szóval megmentettem a tagokat, hogy a sittre jussanak, mint a védőügyvédjük. - Úgy teszek, mintha nem tudnám, hogy amúgy nem erre vagy kíváncsi, de hát ez azért ezerszer izgalmasabb, mint bármi ami négy éve történt velem.

Miután túljutunk a szokásos körökön, amiket elvárnak az embertől ha a testvérük szónélkül lelépett több évre és aztán hirtelen megjelenik az ajtódban, végül kezd megrepedezni a hirtelen kővé vált szívem – na nem mintha amúgy olyan nagyon sokáig tudnék haragudni, főleg nem rá. Főleg nem akkor amikor képes felhasználni azt a fegyvert, amit mi ketten tökéletesítettünk mások megtörésére. Ez nem fair tőle, de ezzel majd később foglalkozok.
- Az lehet, hogy magától nem jönne vissza de azért ne hidd, hogy nincsenek kapcsolataim – nyomom meg olyan nagyon titokzatos hangsúllyal az utolsó szót és gondolok egyből Silasra, aki talán még vevő is lenne egy ilyen feltámasztós dologra bár lehet akkor meghalna a nyula, aminek azért nem akarom kitenni – tehát lehet ismerek valakit aki képes ilyesmire. Szóval annyira ne legyél nyugodt.

Aztán hirtelen már mindenféle ellenségeskedésnek nyoma vész ahogy megölelem és kicsit olyan érzésem van, hogy most épp gyógyulásnak indult egy nagyon mély seb, hogy a falka egy újabb tagja tért haza – de azért még mindig akad egy másik kis üresség, amit jó lenne ha az a bizonyos valaki betöltene. De most egyelőre megengedem magamnak, hogy teljes mértékben ki tudjam élvezni Remus hazatérését.

- Azért ennyire ne vigyorogj, lehet még átkozni fogod a napot amikor bekopogtál azon az ajtón – bökök a háta mögé de annyira nem gondolom komolyan, sőt reménykedek benne, hogy nem így lesz és ez a viszontlátás nem csak átmeneti. Elindulok a konyha felé közben magyarázom, hogy nagyjából mit merre talál és ahogy a hátam mögé pillantok látom, hogy milyen elveszett ahogy követ, mintha én lennék a vezér – holott az igazi vezér mindig is Ő volt csak most kicsit eltévedt. Leginkább egy remegő kínai meztelen kutyához tudom hasonlítani, aminek olyan nagyon kis vicces szőrös a füle meg a feje. De a maga módján cuki.

- Hazajöttél és ennyi? - ismétlem meg hitetlenkedve – Azt hiszed, hogy ennyivel mindenki be fogja érni? Mármint oké, Bartie talán igen de Mimi nem és én sem, Esme meg .. - itt elhallgatok mert túlságosan érzékeny területre tévedtem – majd esetleg őt is tájékoztathatnád, hogy itt vagy – hátha akkor majd valahogy visszajön hozzánk, de ezt már csak magamban teszem hozzá.
- Hát nem egyértelmű? - vigyorogva mutatok a nappali közepén elhelyezkedő hatalmas kanapéra – A kanapén – mintha nem lenne az is egyértelmű, hogy pontosan annyi szobánk van, hogy még elférjen de ezt nem akarom a tudtára adni – A vendégszobánk most épp ki van adva – igyekszem kis szomorúságot is vinni a hangomba, hogy annyira ne legyen egyértelmű a kamuzásom. Na nem mintha ne érdemelné meg.

A hagyma odaégett tehát az amúgy is nagyon szegényes rántottámnak búcsút is mondhatok bár valószínűleg amúgy sem lett volna elég kettőnk számára, de tessék én még azt is bevállalom érte, hogy éhes maradok.
- Még mindig borzalmasan egyszerű az ízlésed – fintorogva nézek Remusra aztán előkapom a telefonomat és gyorsan megnyitom az alkalmazást, hogy rendeljek egy sonkás kukoricás, egy csirkés és egy babos pizzát – Nem akarlak már most elüldözni innen szóval megkapod a sonkás kukoricás pizzád pici Remus – megsimogatom a fejét, mert még mindig egy folyton az ember lábánál izgő mozgó kiskutyára emlékeztet.

- Addig is - fordulok a hűtőhöz, mert ha az emlékeim nem csalnak sört azért láttam benne – Sör az van, szóval – szerencsére tényleg van is sör így kiveszek egy-egy üveget majd az egyiket átnyújtom Remusnak a sajátommal pedig elindulok a kanapé felé de végül inkább az egyik fotelt választom. Elhajítom róla Bartie kedvenc díszpárnáját és levágódok, hogy aztán a fogammal kinyissam a sört és elégedetten Remusra nézzek.
- Kezdheted a mesét, csupa fül vagyok -

Bevetem azokat a kutyaszemeket, amiket még évekkel ezelőtt együtt fejlesztettünk tökélyre, hogy rosszabb napokon a Néni megszánjon minket és valami asztal alatt becsempészett muffinokkal enyhítsen a sok zöldséges fogáson, meg hogy aztán mindenkivel, akin egy másodpercre is érezzük a bizonytalanságot, bevethessük. Nem mintha rajtad ennek lehetne olyan nagy hatása, de azért csak kitartóan bámullak átható pillantással, hogy aztán még akkor is álljam a tekinteted, amikor te nekem esel, aztán csak elvigyorodok, és félrepillantva próbálom leküzdeni a hányingert, ami még azóta is elkap, ha valaki répatortával akar kínálni vagy arra kényszerítene, hogy répát egyek. Borzalmas volt, még most is érzem azt az undorító ízt a számban, pedig azóta már több, mint tíz év telt el.

- Ez elég fasz fenyegetés, nem gondolod? - Ráncolom össze a szemöldökömet. - Mármint úgy sem lennél képes feléleszteni a Papát, nincs az a kölyök akiért ő vissza jönne a békés halálból. - Ezzel leginkább nem is téged, hanem magamat akarom biztosítani erről, mert bármit, csak a Papát és a Kalózt ne kelljen visszahozni a halálból. Még a répatortát is megeszem, csak őket ne. Persze sosem kívántam volna igazán a halálukat, komolytalanul minden nap megtettem akárhányszor valami fasz feladatot adtak, amibe aztán majdnem belegebedtünk, de komolyan sosem akartam, hogy elpatkoljanak. Viszont most, hogy már egy ideje nincsenek köztünk, azért nem akarnám, hogy újra kelljen élnem a tinédzseréveimet. Bőven elég volt egyszer, még az is rettenetesen soknak számít.

Az izmaim fölengednek, ahogyan mozdulsz, és én csak köréd fonódok, megadóan hagyva éles csontropogatást, viszonozva a meleg ölelést, a fejemet egészen a válladhoz hajtva, mélyen belélegezve az illatod, ami mindig csak az otthon jelentette, a biztonságot, az ismerőst. A szorításomban ezernyi bocsánat van kinyomott telefoncsöngésekért, félszavas válaszokért, meg ezernyi ígéret, hogy soha többé nem fordul elő ilyen, hogy ezentúl jó kutya leszek.

Úgy húzódom el, hogy már is fölényesen vigyorgok rád, elkönyveltem a saját győzelmemet, megszelídítettelek, pedig tőled féltem a legjobban. Belépek, a hirtelen szagoktól kicsit megfacsarodik az orrom, a testvériség illatába valami keserű, kényelmetlen dolog mászik, amitől máris követelném, hogy nyissunk ablakot. A táskámat az ajtó mellé dobom le, úgy követlek, mint jutalomfalatért ácsingózó kölyök kutya. Éles és öles léptekkel, mintha bármelyik pillanatban eltűnhetnél. - Nem akarok kitalálni semmit. Hazajöttem és ennyi. Mi mást mondhatnék még? – Úgy rántom meg a vállamat, mintha ötletem sem lenne arról mennyi mindenért kellene bocsánatot kérnem. - Király. Hol fogok aludni? – Vakarom meg a fejemet. Ahogy mozdulunk, a lakás bizonyos pontjairól élesebben rajzolódik ki a szagotok, mint más helyszínekről, nekem pedig tényleg olyan érzésem támad, mint a kúriában évekkel ezelőtt.

Követlek a konyhába, ott meg aztán fancsali képpel nézem a gomolygó füstöt. - Látod, látod.. ez mind azért van, mert hagymát akartál tenni a tojásba. – Lépek közelebb, hogy onnan is belebámulhassak az elszenesedett kockák szemébe. - Hát nem tudom. Sonka, kukorica? – Sajnálom, az évek alatt sem változott a pocsék ízlésem a pizzák terén. Egyszerűen nem vagyok hajlandó megenni semmit, ami tele van tolva mindenféle furcsa, oda nem illő dologgal. Mégis ki rak brokkolit a pizzájára, vagy hagymát? - De igazából mindegy. Jó lesz olyan, amilyet te eszel. – Nem mintha nekünk kettőnknek valaha is elég lett volna egy pizza, vagy valaha is jól ment volna a kaján való osztozkodás, de látod, még erre is hajlandó vagyok.

Ahogy feltépem a bejárati ajtót és szembesülök azzal, hogy nem csak hallucinálok, hanem Remus tényleg a maga teljes fizikai valójában ott áll előttem, hát … letaglóz, feldühít, meglep, örömmel tölt el, elérzékenyít és egyszerre szeretném megölni és megölelni. Egyelőre azonban csak az ajtófélfát támasztom, nem engedem be és elképesztően gyerekesen viselkedek. Szerencsémre azonban Remus is hasonlóan gyerekesen válaszol. A Papa biztos büszke lenne ránk, sőt biztos az is onnan fentről vagy épp alólunk – bár inkább a Pokolban lehet.

A pillantásom a kezemben heverő késre esik, ahogy Remus éppen arra célozgat, hogy lófaszra se megyek vele – amivel kapcsolatban amúgy lehet igaza is van, de azért hirtelen nagyon csábító lesz az ötlet, hogy egy kicsit megvágjam vele itt-ott. De mindez csak egy röpke pillanatra fut át az agyamon, mert mégiscsak a testvérem – még ha nem is vér szerinti bár szerintem sokkal közelebb állunk egymáshoz, mint pár igazi testvér – meg most másodjára átgondolva, tényleg mindig sokkal jobbak voltak a reflexei. Én meg még mindig sokkal erősebbet ütök és a vagdosás után már jobb ötletnek tűnik csak úgy hirtelen behúzni neki egyet, hogy megreformáljam azt a csinos kis orrát. Úgy is gyorsan gyógyul.

Felhorkanok arra a megjegyzésére, hogy nem nézhet ki mindenki úgy mint én. Ez tökéletesen így van és igyekszem kordában tartani az arcomat, hogy még mindig az a szigorú és mérges tekintetet lássa bár azt is tudom, hogy a szívverésem is megváltozik ahogy a harag kicsit elszáll belőlem és ezt Ő is biztosan érzékeli. Ettől függetlenül még mindig nem mozdulok és egy olyan „ez most komoly?!” szemöldökfelvonással mérem végig ahogy felveszi a pózom tükörképét.

- Még nem döntöttem el – megvonom a vállamat és újfent szóra nyitnám a számat, de aztán inkább csak becsukom. Próbálom megkapni a kismillió kérdésemre a választ csupán annyival, hogy az arca legapróbb négyzetmilliméterét is szemügyre veszem. Nekieshetnék akár itt és most az ajtóban is és szobrozhatnánk még egy órát itt miközben szinte biztos, hogy üvöltenék vele. Akkor azonban nem lennék jobb, mint a két ajtóval arrébb lakó Lindsay – Loraine? - aki előszeretettel dobja ki a csávójait az ajtajából miközben olyan sztoriakt oszt meg üvöltve a lakóközösséggel amiket talán még a legkuszább mexikói sorozatok készítői is megirigyelnének.

Végül csak megtörök.

- Ha még egyszer itt hagysz minket akkor felélesztem a Papát meg a Kalózt és utánad küldöm őket, bezárnak a Birtokra a pincébe és hónapokon keresztül CSAK csalán – és gyömbérteát fogsz kapni mindenféle ízesítés nélkül és CSAK a Néni-féle répatortát eheted, de abból is azt a fajtát amitől rögtön behánytál a tizennegyedik születésnapodon – sorolom a feltételeimet közben fenyegetem is de a kést már lerakom magam mögé a kis komódra és végül ölelésre tárom a karjaimat. Azért mégis hiányzott. Ha nem mozdul, akkor kicsit rásegítek és nem éppen a leggyengédebben rántom magamhoz, hogy aztán olyan igazi csontropogtató ölelésben részesítsem de természetesen csak egy bő öt másodperces ölelésről van szó – elvégre egy picikét mégis meg vagyok sértődve.

- Szerencsédre se Mimi se Bartie nincs itthon, szóval segíthetek kitervelni hogyan adod elő nekik a visszatérésed – becsukom mögötte az ajtót – Egyébként érezd otthon magad, a konyha-nappali egyenesen bár gondolom ezt látod – elindulok előre, hogy követhessen mondjuk tényleg nem nehéz eltévedni mert az apró előtérből máris a tágas nappali-konyhás helyiségben találja magát az ember ahonnan egy szűk folyosóról csomó – szám szerint öt – ajtó nyílik.

- Ha gondolod ehetsz a – éppen befejezném a mondatot amikor megcsapja az orromat az odaégett hagymaillat, mert a nagy meglepődésem közepette természetesen nem zártam el a tűzhelyet – szóval milyen pizzát kérsz? -

Vajon milyen pizzát ajánlanak egy olyan beszélgetéshez, ahol magyarázatot kell adnod az évekkel ezelőtti eltűnésre, a két szavas kusza szülinapi üzenetekre és annak az aprócska sztorinak a titkolására, hogy MEGHARAPTÁL EGY ÁRTATLAN TIZENÉVES LÁNYT? Piedone? Vagy tonhalas? Esetleg egy egyszerű Songoku? Annyi szent, hogy nem ananászos.

Már azelőtt elhúzom az orromat, hogy egyáltalán feltépnéd az ajtót - persze még időben hátralépek, mert hát ugye hallom ahogyan a lépteid alatt a padló nyikorog, hallom az ütemekből, hogy milyen érzések kavarognak benned - a hagymaszag átüt a falakon, és szinte hátrálásra késztet. Szinte. Utálom, ahogyan mindig is utáltam, pedig a Néni szeretett mindenbe annyi hagymát tenni, amennyit nem szégyellt és nekem mindig meg kellett ennem minden egyes falatot, mert a Néni szerette ha üresek lesznek a tányérok egy-egy étkezés után.

Aztán persze feltéped az ajtót, egy kicsit meg is nyikordul a kilincs a kezedben, én meg szinte várom, hogy ott is maradjon, de ezek már nem azok a régi, szép idők, amikor zabolátlan kis farkasként fákat törtünk ketté nevetés közben. Azóta évek teltek el, évtizedeknek tűnő, hosszú évek, és mégis te semmit nem változtál, ugyan az a kölyök vagy, akivel jó volt összekucorodni a hideg takaró alatt, aki ellen a versenyfutások sosem voltak olyan izgalmasak, mert együtt valahogy minden jobban esett, mint egymás ellen, erre itt állsz velem szemben, és pontosan olyan illatod van, mint mindig, pontosan olyan megkönnyebbülést hoz, mint minden egyes alkalommal, és nem akarok mást csak egy kicsit átölelni, a viszontlátás minden örömét abba az ölelésbe belepasszírozni, és semmit sem mondani; te mégis úgy állsz itt, mintha neked ez semmit sem jelentene.

- Ugye tudod, hogy azzal lófaszra sem mész. - Bökök a fejemmel a hagymaszagú kés felé fintorogva. - Még mindig gyorsabb a reakció időm a tiednél. - Vigyorodom el úgy, mintha nem éppen figyelne a hangodból valami dühös él rám, majd leutánozom a mozdulataidat, és úgy dőlök neki az ajtófélfának, mintha nem akarnálak kiengedni, aztán persze a vállamról a lábam mellé dobom a táskámat, mint egyfajta jelzést, hogy így nem nagyon fogok innen elmozdulni.

Lepillantok magamra, a szakadt nadrágomra, meg a mosástól kikopott felsőmre, aztán vissza rád. - Nem nézhet ki mindenki úgy, mint te. - Bökök a meztelen felsőtested felé. - Sokáig akarsz még itt álldogálni így, vagy beengedsz végre? - Fonom végül a mellkasom előtt össze a karjaimat elzárkózva a válaszoktól, amiket az amúgy fel nem tett kérdéseidre vársz. Aztán felsóhajtok, és a lábammal kezdem el pótcselekvésként a hátizsákom egyik vállpántját rugdosni amíg be nem engedsz, vagy legalább hozzám nem szólsz, máskülönben megvárhatok valaki mást is, Mimi vagy Bertie valószínűleg készségesebb lesz, mint te, meg kicsit talán jobban is fognak örülni. Mondjuk nem hibáztathatlak, tényleg seggfej húzás volt, csak úgy egy szó nélkül lelépni. Meg kellene puhítsalak, valahol mélyen nagyon is jól tudom, hogy lehetnék én a kedvesebb, lehetnék én a kezdeményezőbb, az okosabb, de a fene egye meg a te nagy önérzetedet, biztosan nem fogok neked behódolni. Úgyhogy csak állok ott tovább farkasszemet nézve veled.

Különösen nagy a csend a lakásban most, hogy Mimi éppen valahol a városban lézeng, Bartie meg hát.. lehet alszik, de azt is lehet, hogy Ő sincs itthon. Na nem mintha egyébként olyan sok vizet zavarna a jelenlétével, az a gyerek mindig csak félig van jelen, néha meg se szólal – talán mert annyira be van tépve vagy hirtelen egy flashbackben ragadt – néha meg mondjuk be se áll a szája, de akkor meg örülsz neki, hogy beszél, mert nála nagyobb összeesküvés-elméleteket és összefüggéseket teljesen random dolgok között kevesen tudnak gyártani.

Fogalmam sincs, hogy pontosan mennyi az idő csak azt tudom, hogy éhes vagyok és megint sokkal tovább aludtam, mint azt terveztem. El akartam menni bevásárolni, mert a héten én vagyok a soros meg venni akartam valami növényt a lakásba, mert megint kidöglöttek a yuccák és annyira rossz ránézni ahogy ott élettelenül, csúnyán a sarokba vannak állítva.

Először azonban a kajálás. Hatalmas reményekkel nyitom ki a hűtő ajtaját majd csukom is be miközben próbálom elfojtani a feltörekvő morgást, amit a mirelit pizzám hiánya okozott, amit két napja vásároltam, hogy majd biztosan jól fog esni az éjszakázás után. A pizza pedig nincs ott a helyén, az orrnyergem masszírozom közben pedig különböző opciókat latoglatok, hogyan fogom kinyírni Bartholomew kibaszott Eastaughffet. Így hát marad a kolbászos rántotta – nagyobb volumenű reggeli-ebéd elkészítéséhez nem érzek magamban elég erőt.

Az egyetlen szerencsénk ebben a házban az az, hogy Mimi ennyire tisztaságmániás. Így legalább nem kell attól tartanunk, hogy valaha is felhalmozódnak a mosatlanok a konyhában vagy esetleg alkalmatlanná válik a konyhapult a főzésre, mert még mindig ott száradna rajta a két hete a tányér mellé lőtt mustár-ketchup-majonéz kombó. Bekapcsolom a rádiót ahonnan éppen az ass back home című szám szól, aminek természetesen kívülről tudom a szövegét. Így együtt éneklen Neon Hitch-el a refrént miközben a konyharuhát átvetem a meztelen vállamon – tudom, tudom mekkora vétek félmeztelen főzni, de ha valamire hát arra, hogy pólót vegyek a főzéshez, esélytelen, hogy rá vegyen Mimi. Mint ahogy nem tudott rávenni se Esme se a Mama meg a Néni se, amikor éppen úgy döntöttünk Remusszal, hogy meglepjük a kis családot valami Gordon Ramsay műsorából vett recepttel.

Éppen a vöröshagyma szeletelésénél tartok és igyekszem kipislogni a könnyeket a szememből, amikor megüti az orromat egy bizonyos illat. Egy olyan jellegzetes aroma, amit az utóbbi években kizárólag a Birtokon éreztem, amikor a közös szobánkban jártam vagy éppen a házat körülölelő erdőben sétáltam. A kés megáll a kezemben és beleszagolok a konyharuhába – talán ezt még használta Remus a Birtokon? - de nem érzek semmit, csak azt, hogy legutóbb Bartie ebbe törölte a kezét miután fasírtgolyókat gyártott.

A hagyma egyre jobban csípi a szememet a szag pedig egyre intenzívebb és érzem ahogy feláll a hátamon a szőr, ahogy bennem levő farkas is megmerevedik és minden érzékével arra összpontosít, hogy rájöjjön ez most csak valami nagyon furcsa déja vu és flashback keveréke-e. Aztán meghallom a hangját és már indulok is a bejárati ajtó felé, kezemben a késsel, nyakamon még mindig a konyharuhával és a szememből épp kicsorduló könnyel, amit a hagyma darabolása okozott. Szinte kitépem az ajtót a keretéből. Pontosan akkor amikor a rádióban Travis McCoy azt mondja, hogy „I'm home baby”.

- Nézzenek oda – mérem végig közben pontosan úgy támaszkodva az ajtófélfának, hogy esélytelen legyen, hogy be tudjon lépni – a tékozló fiú hazatért – természetesen mérges vagyok, mármint én mérges vagyok, de a bennem élő farkas most valószínűleg a nyüszögve csóválja a farkát, hogy láthatja a kedvenc cimboráját. Az én farkam azonban nem mozdul – Jó szarul nézel ki.

- Akkor itt te most tényleg kiszállsz? - Ezt kérdezte tőlem Rufus betépett hangon, betépett fejjel a volán mögül, hosszú haja egészen csomókban hullott egyébként sem kecses vállára, fél szemmel hátrapillantott rám, várakozóan. Én éppen két tag között ültem a Volkswagen T1-es busz leghátsó sorában, a fejemet valamilyen embertelenül kényelmetlen pozícióban a fejtámla nélküli sorra fektettem, és úgy bámultam a busz tetejét, mintha éppen meg szerettem volna fejteni az ott figyelő pacák és foltok élettörténetét. A fejemet persze nem mozdítottam meg, csak egy hangosat szusszantam, mire a mellettem ülő tag - akinek a nevét bizonyos okokból kifolyólag már rég elfelejtettem - megcsapkodta a combomat. Persze ettől a nyakamon a szőrszálak olyan nagyon elkezdtek vigyázzba sorakozni, mintha éppen arra készülnének, hogy latin törvényeket soroljanak. Morogni támad kedvem, érzem ahogyan megszületik odabent, ahogyan alakot ölt, alattomos, szenderedő farkas módjára akar kitörni. Az ajkaim vicsorba akarnak torzulni, türelmetlenül, állatias ösztönnel.
- Szükségünk lehet még rád. - Rufus elől idegesítően hangosan fújja ki a marihuánás cigarettájának füstjét, az én fejem tökéletesen belefájdult, úgyhogy csak rezignáltan pislogtam még egyet, búcsúzóul azoknak a foltoknak odafönt.
- Ja, lépek. - Úgy ráztam le a nő izzadtságtól nedves ujjait a combomról, mint ahogyan az ember sütemény morzsa daraboktól szabadul meg, amik persze makacs módon akarnak a szöveten rajtamaradni. Ez a kéz is pont olyan volt, mint egy süteménymorzsa darab: egykor kívánatos, mostanra már felejthető.

Nincs sok cuccom, egy egészen kényelmetlen hátizsákban elfér mindenem, amit négy év alatt felhalmoztam: három póló, néhány alsónemű, egy-két nyaklánc és más csecse-becsék, amit gondosan ápolt bőrkanapék gazdáitól loptam el, miután kivert kutyaként szűköltem szép ajtók és gazdag villák tövében. Zsebre vágott kézzel állok csak, onnan nézek be a füsttől terhes levegőjű minibusz mind a hat tagjára, ők meg pont úgy bámulnak rám, mint amikor először futottunk egymásba Texas forró vidékein: értetlenül kábán, meglepően tudatlanul. Szerettem ezt a tudatlanságot, szerettem ahogyan nem kellett semmin sem gondolkozni igazán, csak a csend, és a rövid párbeszédek zavarták meg az amúgy hosszú utat. Fű szaguk volt, semmi kutyafajta, semmi megrögzött hazudozás, semmi pompa, egyszerű fű és emberi butaság. A Papa biztosan forog a sírjában.

Még akkor is hosszan itt állok, amikor ők elhajtanak, keserédes szagokat hagyva maguk után, keserédes érzéseket keltve, miközben a telefonomért nyúlok, elhasznált, ütött-kopott darab. Sokadjára nyitom meg a barátok fül opciót, az iPhoneomon ott villog Bertie profiljának összetéveszthetetlen bundaszaga. Olcsó trükk és beazonosítatlanul sikertelen. Lépcsőfokokon vonszolom magamat, ruganyos, fáradhatatlan léptekkel, egészen arra készülve, hogy berúgom az ajtót ahonnan az összes emlékem édes illata szivárog. Valószínűleg te már akkor kiszagoltál engem, amikor én megéreztem összetéveszthetetlen szegfű és szantál aromád, a karomon jóleső lúdbőr bontakozik ki és amitől egy kicsit megnyugszom. Vakon is hazatalálnék.

- Néha fürödhetnétek is.- Dünnyögöm, ahogyan a csukott bejárati ajtón megtámasztom a fejem.