Albert jobbkeze

A szám megtelítődik vérrel, érzem ahogyan a keserű-vas íz végigcsorog a garatomon és arra késztet, hogy öklendezve emeljem meg a fejemet. A mozdulatra a halántékom táján sajogni kezd a fejem, türelmetlen éllel mar bele minden pislogásra, minden lélegzetvételre, minden szusszanásra. Hörgök, valahonnan vér folyik végig az államon, a számból, az orromból, vagy a halántékomból, azt nem tudom, csak abban vagyok egészen biztos, hogy melegen csiklandozza a bőröm, mintha kedvesen cirógatna, hogy aztán kihűlve kellemetlenül tapadjon meg rajta.
A karom valószínűleg eltört, csak sajog és harap a fájdalom, amit akkor érzek, amikor fel szeretném magamat nyomni egy másik helyzetbe, egy másik mozdulatba, csakhogy nem vagyok képes megtenni. Tehetetlenül zuhanok vissza a hó hideg ölelésébe, roppan alattam, ahogyan nyolcvan kiló visszanehezedik rá, recseg és rögtön olvadni kezd, megadja magát a test meleg, buja érzésének, vízzé válik, a nadrágom pedig szomjasan issza föl.
Hunyorgok, elvakít a fehérség amit csak néhol szakít meg egy-egy groteszk módon kiterített test. Mintha csak Grünewald Remete Szent Antal megkísértése című művét bámulnám, megdöbbentően valóságos és megdöbbentően kivehetetlen. Kezek és lábak tekerednek gyomorforgatón lehetetlen pozíciókba, halál szaga terjeng és füsté, marja a tüdőmet, marja a szememet, és nem tudom, hogy hol vagyok, nem tudom, hogy mit keresek itt, hogy miért vagyok itt, csak az egészen nyilvánvaló, hogy értem is eljött, lágyan ropog a halál talpa alatt a hó, lassan, ütemtelen ritmusban közeledik. Felnyögök, a tüdőm nehezen bír lépést tartani légszomjammal, ziháló, sípoló tüdőm könyörög az enyhülésért, és nekem csak le kellene hunynom a szememet, tudom, érzem, hiszen olyan szép dalt fütyül a szél, egészen elandalít. Nem lenne nehezebb, sőt egészen könnyebb lenne hagyni, hogy karjaiba vegyen, megemeljen és valahova messzire vigyen el, olyan tájakra, ahol a fű egész évben zöldell és bokáig ér, és ahol az eső hűvössége sem okoz fullasztó párát. Jól esne, feloldozna és megszabadítana, mert valahol mégis csak mind erre várunk. Feloldozásra és megmentésre. Lehetne a halál az én megmentőm, már egészen közel van, fölém hajol majd, vagy a fejem mellé guggol, hosszú köpenye ujjával letörli majd a patakokban folyó vért, én pedig rá fogok nézni, a tekintetem összecsúszik majd az övével, és mosolyog majd kedvesen, csuklyája alól kivillan gyönyörűen hófehér bőre, vakítóan fényes fogai és élettelenül mély tekintete.
Csakhogy még messze jár, pár lépés elég messzinek tűnik ahhoz, hogy a tekintetem helyette másba kapaszkodjon bele, más ismerős hajzuhatagába, más karjába és más tekintetébe. A húgom bámul vissza rám mélykék szemeivel, engem néz, de semmit sem lát, halottan-merev teste láttán csak úgy kifacsarodik a szívem, pánik lesz úrrá rajtam, ujjaim görcsösen markolnak bele a hó maró hidegségébe, és a lépések, amik már biztosan nem a halál léptei, csak közelednek és közelednek, kellemetlenül és megállíthatatlanul, csizmák, férfihang, férfihangok keverednek a hó és a tűz lágy ropogásával, a halottak el nem hangzott sikolyával.
A kezemmel, ami vélhetően nem tört el, jobb esetben is csak meghúzódott, vagy zúzódott, tapogatózom, türelmes lassúsággal. Ujjaimat lassan a hó alá nyomom, körmeim alá jeges hideg szökik, csak igazán már felszisszenni sincsen erőm. Nem tudom milyen mélyre kell nyomnom a kezeimet, nem tudom, mennyi idő telt el azóta, hogy elkezdtem, csak akkor lélegzem föl újból, mikor ujjbegyeim fagyos talajt érintenek.
Felnyitom a szememet, újból, látásom egy kissé elhomályosul, a fejem persze még ugyan úgy sajog, a szél pedig süvölteni kezd.
Egy férfi kalapja pörög el előttem, ijedt kiáltások szakítják meg a gyász néma hangját, a föld pedig remegni kezd, remegnek a fán a falevelek, remegnek a földön elterülő hullák, fájdalmasan remegek én is, fogaim össze-össze koccannak, de a föld mégis csak megnyílik alattunk, halott testek zuhannak alá, fák dőlnek bele a mély szakadékba, és valaki kiált, valakik kiáltanak, neveket kiabálnak és leginkább engem keresnek, csakhogy én is zuhanni kezdek, de mielőtt eltűnhetnék,

lihegve ébredek meg, zihálva és izzadtságtól csatakosan. A torkom kiszáradt, karcolja minden lélegzetvétel, szétszabdalja minden pillanat. Nyelni próbálok, de mintha vatta lenne a számban, fájdalmasan nyelem a semmit, mintha csak feloldozást várnék. Bágyadtan ülök föl, a félhomályban nem tudnám megmondani, hogy hol vagyok. Sokszor van ez így, sokszor telik hosszú percekbe beazonosítani, hogy mi a valóság, ez vagy az amiből mindig felriadok. Nyughatatlan módon lépek az ágyról a parkettára, nedves ruhadarabjaim a bőrömre tapadnak és hidegek, olyan nagyon hidegek, hogy a fogaim össze-összekoccannak amint vacogni kezdek, libabőr bontakozik ki a nyakam tövétől a gerincem mentén, s úgy árad szét a testemen, mintha burokként akarna megóvni. Remegni kezdek nyárfalevelet megszégyenítő módon, rázkódok, s mintha csak földrengés lenne, az ajtófélfába kapaszkodom, neki esek, nekitámaszkodom. A lábaim alig tartanak, én pedig az arcomhoz kapok, valahogy mindig így kezdődik az álom is - vagy a valóság - remegő lábakkal, nehéz léptekkel.
A hó helyett most neonfény vakít el, amint hosszú tapogatózás után föloltom a villanyt a fürdőszobában. A csempe visszaveri a fényt, én pedig csak a szemem elé kapom a kezemet, botorkálok, mígnem ruhástól a zuhany alá érek.
A fejemet nekitámasztom a falnak, a forró víz apró tűszúrásokkal támadja meg a testem előbb kellemesen, majd egyre sürgetőbben, egyre forróbban, egyre elviselhetetlenebb éllel. Követelőzik, mígnem a pára olyan mértéket ölt, hogy többé már a kinyújtott kezemet sem látom tisztán.
Lépteket hallok, én meg ijedten kapom a fejemet hátra, álom ez, vagy valóság? Halál szag terjeng, még ez sem győzött meg igazán, pedig a bőröm vörös, a fejem fájdalomtól lüktet mégsem tudnám megmondani hol vagyok, hiába kérdeznél, csak habognék, tekintetem űzött vadként próbálna rád fókuszálni, de nem segíthetnél.
Kikészít, összeroppant őrületem lassan kibontakozó súlya, valaki megmérgezett, lassú halálra ítélt, lassúra és fájdalmasra.
Tehetetlenül ütök ököllel a falba, felszisszenek, egy másodpercre a valóságba ránt a fájdalom súlya. Megteszem még egyszer és még egyszer, addig sorozom a csempét, míg a bütykeim lilán és sajogva nem üvöltenek feloldozásért. Lihegek, a kezem elemi erővel lüktet, és én kész lennék folytatni, addig ütni a falat, míg nem marad belőlem semmi, míg a fájdalom az öklöm helyett a vállamból indulna, mígnem elviselhetetlen lenne, mígnem összeeshetnék és jótékony álombeli álomba merülhetnék.
- Silas? - Az ajtón át idegen férfi idegen hangja próbál utat törni hozzám. - Minden rendben? - Az idegen férfi idegen hangjához nevet is tudnék társítani, meg tudnám mondani, csak hogy sem az idegen férfi, sem a hangja nem elég.
Nagyot nyelek, szorosra hunyt szemeim perifériáján még látom anyám kitekeredett testét, még érzem a halottak bűzét, még tudom, hogy hagytam őket meghalni
- Igen, csak.. -Húzz már a picsába! Ezt akarom mondani neki, dühösen, szinte csak odavetve a szavakat, csakhogy ez a férfi még mindig jobban érdeklődik, még mindig több aggodalom keveredik a hangjába, mint máséba... csak megcsúsztam, de jól vagyok. - Hazugság, akkora kibaszott hazugság.