szerepkör

2020

Mindenre pontosan emlékszem. Furcsa, milyen nehezen lehet felidézni jelentéktelennek ítélt részleteket, mint a reggeli kávéhoz elővett bögre színét, vagy a folytonos pirosra váltása miatt gyűlölt lámpánál felragasztott óriásplakát által hirdetett terméket. Hogy az ember minden nyáron rácsodálkozik a melegre, ősszel pedig meglepve húz pulóvert, amikor először esik fagypont alá reggel a hőmérséklet. Kísérletből kitartás, kitartásból megszokás, megszokásból beágyazódott rutin lesz. Még mindig gond nélkül felidézem csuklóhajlatod illatát, térded alatt a kétujjnyi, csiklandós sávot, tarkódtól dél felé húzó, bátortalan hajszálaidat, hátadnak izgató, lúdbőröző ívét. Valószínűleg változatlanul elférnék gerinced sekély völgyében, arcomat a lapockáid ölelte árokba fektethetném, és azt hiszem, attól félek, attól rettegek, lélegzetvételeink különválásunkat félresöpörve egymáshoz igazodnának. Ugyanúgy.
Neked néha eszedbe jut? Az árnyas fák, cseresznye ízű nevetés, tücsökciripelés és kabócák zümmögése? Mondd, ha az ember félig meghal, birtokba veheti a pehelykönnyű felejtést?


2018

Azt kívánom…
Nyíl a bábu bal combjába.
… bárcsak…
Nyíl a jobb szegycsont alatti hasítékba.
… kevésbé…
Vadászkés a lép tájékába.
… gyűlölne…
Többpengés bicska a nyakhajlatba.
… téged…
Könnyűnyeles hasítófejsze a mellkasba.
… az apám.
Nem szeretek sírni. A bátyám mindig azt mondja, ritka csúnya vagyok sírás közben. Mögöttem tétova nyikorgás, valaki eddig bírta nézni a verandán.


2019

Gyerekkoromban könyörögnie kellett, hogy kiszálljak belőle – akár órákon át rendületlenül hajtottam magam, lábizmok megfeszülnek, elrugaszkodás, derékból irányított himbálózás. Oda-vissza, oda-vissza. Kislány ennyire nem örült még gumiabroncs hintának. Nem az első csókomat kaptam itt tőle, és már azt sem tudom, miért maradt meg bennem ilyen élénken. Veszekedtünk volna aznap? Szerelmet vallottunk? Mondott valami kedveset, édeset, szívfacsarót? Csak azt tudom, hogy lehajolt hozzám, miközben lábujjhegyen tartottam magam, nehogy himbálózni kezdjek, és két kézzel markoltam a kötelet, és úgy csókolt meg, hogy még a bokám is belereszketett. Nyáron? Télen? Délben? Éjszaka?
- Rendes gyerek, de ha továbbra is kettesben hagyod az anyáddal, fél éven belül megkéri a kezed.
- Nem bánnád annyira.
- Igazad van, nem bánnám annyira.
- Rajta kívül bárkivel megelégszel.
Hirtelen elviselhetetlen, hogy nincsenek kabócák, sem tücskök, sem cseresznye ízű nevetés, csak Hálaadás, és most először fogalmam sincs, mi a fenéért kellene nekem hálát adnom.
- Udvarias kölyök, van humora, felvilágosult, intelligens. Nem értem, mi a probléma. Illetek egymáshoz. Jó hatással van rád.
- Itt és most hagyd abba. Nincs szükségem arra, hogy valaki hozzám illő legyen. Én sem akarok illeni senkihez. Nem kell, hogy valaki kiegészítsen, megjavítson, teljessé tegyen. Nonszensz. – Lehuppanok az abroncsból, mintha a világból próbálnék kiugrani. – Ez kodependencia lenne, nem szeretet. Van fogalmad arról, milyen könnyű találni valakit, aki szeret téged, és milyen nehéz olyasvalakit, aki mindezek mellett még kedvel is? És ő kedvelt, a fenébe is, Benjamin kedvelt engem, magamért, a személyiségemért, és szeretett is engem. És én szerettem őt, és kedveltem őt. – Visszaroskadok, nincs erre jobb szó, apám csak áll, zsebre dugott kézzel, rendíthetetlen nyugalommal. Csalóka a háborítatlansága. – Ő volt az egyetlen, aki mellett soha, egyetlen pillanatra sem kellett megjátszanom magam. Aki látta a legsötétebb, legundokabb tulajdonságaimat, mégsem gyűlölt értük. Tudod te, milyen érzés ez?
- Már vámpír, Medorah.
Pofonként ér, azt hiszem, felszisszenek, elhúzott szájjal fordulok el tőle.
- Tudom, de néha arra gondolok, hogy ez talán semmin sem változtatott. Hogy ő még mindig ugyanaz az ember.
- Már nem ember. Gyere inkább, ne várakoztassuk meg az udvarlódat.
Azt kívánom, bárcsak felderengene, miért csókolt meg akkor Benjamin. Nem baj, egyszer talán eszembe jut majd.