Az élet sokkal bonyolultabb, mint amilyennek első pillantásra látszik - ezt már fiatalon meg kellett tanulnom. Először a család és a klán kapcsán: hiszen mi máshogy gondolkodunk, más szempontok mentén ölünk, ha kell, s ha nem muszáj, akkor meghagyjuk az életet, legyen az bármilyen formában is. A második lecke a saját sorsom volt: választhattam azon az éjszakán elmúlás és halál között. Mindezt talán nem is érti olyasvalaki, aki nem élt át hasonlót, vagy aki nem olyan körülmények között és környezetben nőtt fel mint én, ám számomra egyértelmű volt, hogy a világért, az emberiségért és egyáltalán az életét a legtöbbet úgy tehetem, ha a halált választom az elmúlás helyett. A halál pedig egyáltalán nem egyszerű, az én esetemben pedig karmazsinná változtatta a világot. A harmadik alkalommal találkoztam Vele, mindazzal a Sötétséggel, ami titkos mindig is vonzott engem.

Tatiana. Az első találkozásunkkor azt hittem, semmivel sem lesz több a látogatásom az árvaházban, mint egy egyszerű beszélgetés, amiben ráijesztek egy kicsit egy fiatal és tapasztalatlan lányra, aki ha van egy kis szerencsém, észhez tér és felhagy a feketemágiával. Azt hittem, ugyanolyan lesz, mint a többi. Azt hittem, könnyű dolgom lesz. Csak amikor a szemébe néztem, akkor jöttem rá, hogy nem olyan egyszerű a helyzet, de arra neveltek, hogy adjak esélyt mindenkinek, engedjem el a megérzéseimet és az előítéleteimet, ne arra alapozzak, amit gondolok, mert mindenki képes a változásra, ha akarja. Anélkül távoztam az intézetből, hogy ártottam volna a lánynak. Kellett volna? Elejét vehettem volna mindannak, amit ezután tett? Mai napig felmerül bennem ez a kérdés: nem hibáztam?
Évekkel később, az átváltozásom után, ismét egymásba botlottunk, ám én hosszú ideig nem is ismertem fel, olyannyira megváltozott. Amikor a motelszobámban kitálalt, ki is ő valójában, nem tudtam mit kezdeni a helyzettel. Pláne nem azzal a csókkal. Viszonoztam. Akkor, ott, meg sem próbáltam ellenállni neki. Mai napig nem tudom: miért? Nem tudom megmagyarázni mi vonz ennyire hozzá, éppen ezért inkább távol tartom magamat, messze tőle, hogy még véletlenül se kelljen döntenem az elveim, a klán és őközötte.

Tatiana. Mint a visszhang, úgy rezonál bennem a neved, az emléked. A nyomok egyértelműek, személyre szabottak, megszólítanak. Mindig megtalálom őket, el sem tudnám téveszteni. Látom, mit akarsz velük, de jobb, ha nem vagyok a közeledben, mert akkor elveszítem az önuralmamat és egyáltalán nem megszokott módon indulatból cselekszem. Te vagy az egyetlen, aki mellett nem tudok önmagam maradni. A benned lévő Sötétség úgy hívogat magához, mint soha semmikor. Rossz vége lesz, ha ismét találkozunk és csak azt remélem, hogy túléljük… mindketten.