Gyors léptekkel átsietek az úttesten. Lakkozott cipőm csattan a nedves aszfalton. Fekete esernyőmet folyamatos rohamban veri az eső. Jobban összehúzom magamon a kabátomat, miközben igyekszem nem elejteni az aktatáskámat.
Pillanatokkal később ott állok a megbeszélt helyszín ajtaja előtt. Pár mozdulat csupán, míg sietve összecsukom az esernyőt, majd be is nyitok. Fejem felett kellemes csengő szól – nem mintha bárki is hallaná a benti zsivajtól. Jó pár ember behúzódott a kinti időjárás viszonyok miatt ebbe a bárba. Természetesen a törzsvendégek is már sorjában elfoglalták a pultnál a helyeket. Talán el sem mentek. Nem is szentelek nekik több figyelmet, csak a bárpultosnak és egyúttal e hely tulajdonosának biccentek egyet. Elteszem az esernyőt, felakasztom a kabátomat, kalapomat és elindulok a belsőtér felé.
Lépteim ezúttal könnyedek és kimértek. Céltudatosan haladok a helyiség hátsó részéhez, miközben a világítás egyre… hangulatosabbá válik. Egy pár lépcsőfokot le is lépek, amik egyenesen a zöld bársonyüléses boxokhoz vezetnek. Az egész bár csupa sötét diófával van borítva, csak itt-ott találhatóak meg a hangsúlyos zöld színek. A falakat fekete-fehér képek borítják, néhol egy pár bekeretezett újságkivágással.
Nem kell sokat keresnem. Szemem egyből kiszúrja az egyik sötét sarokban ülő személyt. Egy fekete árnyék szeli ketté alakját ferdeszögben. Lábai könnyedén kivehetőek a felette elhelyezett lámpa fényében. Szürke, élére vasalt nadrág borítja őket, ahogy egyik a másikon pihen egy könnyed pózban. Arcának éles vonásai rejtve vannak a kíváncsiskodó szemek elől. Finom füst kering a levegőben, mintha csak még több misztikumba akarná ölelni a személyt, ki a cigarettát szívja. Eres, kissé átlátszó bőre sápadtan borítja kezeit, amiből az egyik finoman dobol a térdén. Amikor megállok előtte a körasztal előtt elhelyezett szék felé int. Felé billentem a fejem köszönetképpen, miközben helyet foglalok.
- Paweł – köszöntöm egyszerűen, mire partnerem hasonló modorban válaszol mély, kissé karcos hangján. – Ha jól értelmeztem az üzenetet, egy utolsó találkozót szeretett volna lefolytatni, mielőtt meghozná és előterjesztené a végleges döntést.
Ő csak biccent, bár a mozdulat alig kivehető a füst és árnyékok közepette. Azonban hallgatását beleegyezésnek veszem és tovább haladok. Felveszem magam mellől a táskámat és kinyitva azt előhúzok egy aktát. Az asztalra helyezve azt elé csúsztatom.
- Gondolom, szeretné ezt még egyszer átolvasni – mondom könnyedén, de összeráncolom szemöldökömet, amikor visszapöccinti felém.
- Foglalja nekem össze. Bízom részletességében – mondja simulékonyan, de mindenki számára egyértelmű a parancs.
Sóhajtok egyet.
- Már tucatszor átnéztük az elmúlt időszakban, amikor az anyagot gyűjtöttük hozzá – mondom kissé bosszankodva, de természetesen nem akarok megtagadni semmilyen utasítást.
Azt hiszem csak fáradt vagyok. Az utóbbi időszak elég feszült volt, és már szeretnék túl lenni ezen. Elég egyértelmű számomra mi lesz ennek az egésznek a kimenetele. Így inkább lennék már ott, hogy kinevezzük az emberünket és intézményünk újra egységesen működhessen tovább. A számok nem állnak a legjobban mostanság – és nagyon nem szeretem, amikor a számok nincsenek rendben.
- Tudom, barátom, de egy utolsó ellenőrzést szeretnék tenni. Végigvenni az elejétől a végéig. Hogy megbizonyosodjak róla, hogy jól döntöttem.
Ezúttal csukva tartom a számat, bár lenne egy-két megjegyzésem ehhez. Nem az a dolgom, hogy úton-útfélen kötekedjek. A tényekért vagyunk itt és én ezeket fogom szolgáltatni. Így egy újabb sóhajjal előkotrom a szemüvegemet a zsebemből és az orromra illesztem. Majd felcsapom a mappát és nekilátok az elején:
- Aleksander Piotr Krawkoski, született május 25.-én, 1924-ben. – Felpillantok hallgatóságomra, de csak a cigaretta felvillanó tüzét látom a sötétben. Megköszörülöm a torkomat és folytatom teljes figyelemmel: - Jan Krakowski és Beatrycze Lisowa idősebbik fiaként. Előbbi már hosszú évek óta egyik szilárd tagunk. Megbízható vadász, de különösebben nem elhivatott az ügyünk érdekében, így 1919 és 1922 között kevesebb küldetést bíztunk rá, többnyire Lublin közelében. Jan és Beatrycze akkor találkoztak, amikor a férfi megmentette a nőt egy vérszomjas vámpírtól. Beatrycze több heti fizikális és mentális kínzást élt túl. A vámpír nem csak vérét vette, megsebezte, de szexuálisan zaklatta is Ms Lisowát. (Természetesen az incidens után felajánlottunk neki segítséget a trauma feldolgozására, de nem kért belőle – későbbi ajánlatainkat is folyamatosan elutasította.) Jan későbbi elmondásai szerint ez – ami Beatrycze-al történt - volt az a pont, ami „igazán eldöntötte a számára, hogy többet nem kíván ilyen rémségekben részt venni”.
Itt megállok egy pillanatra és felnézek szemüvegem kerete fölött.
- Amennyire emlékszem nem adta fel a vadászatot teljesen ezek után sem – veti közbe készségesen partnerem.
Lassan biccentek és visszapillantok a kissé megsárgult lapra előttem.
- Nem lépett ki, sőt egy pár évvel később egyre több és több küldetést vállalt el. Többször is vett fel olyanokat, amik kivitték őt az országból. Még azután is, hogy pár évvel később megszületett az első fia. Beatrycze nagyon fontosnak tartotta, hogy elismert legyen a család a vadászkörökben és az intézményünkben. Így ösztönözte a férjét, hogy minél többre vállalkozzon. Későbbi pszichológus feljegyzések szerint az elrablás ideje alatt szerzett trauma késztette arra, hogy bosszút álljanak azokon, akik bántották. Úgy gondolta, hogy a férje Isten igéjét végzi azzal, hogy a gonoszt kiöli a világból.
- Akárcsak egy igazi Krakowska – jegyzi meg cinikusan az előttem ülő férfi.
Megrázom a fejemet furcsa humora hallatán, majd tovább is olvasok:
-  Ezen időszakban derült ki az is, hogy Beatrycze apja, aki a kisvárosban, ahol laktak (Niemce, nem messze Lublintól) volt a polgármester, visszaélt a hatalmával. Nem mellesleg iszákos volt. Hozzáfűzött jegyzetekben találgatták, hogy lehetséges ez is hozzásegített Beatrycze elrablásához, tekintve, hogy a férfi kis figyelmet szentelt a lányának. Leginkább csak a lehetőségeket látta benne, hogyan tud magasabbra kapaszkodni. Főleg, miután beházasodott a klánba.
- Igen, erre emlékszem – szól közbe a mély hang elmerengve. – Még friss voltam az irodában, amikor szembe jött velem ez az ügy. Roppant feszült volt a helyzet a sok összeköttetés miatt. Akkoriban még Aleksander családja egy igen nemes pozícióban volt. Természetesen ez sokat esett, miután tettünk egy kis látogatást a polgármester úrnál. Szerencsére elég volt egy kis figyelmeztetés, több gondot nem okozott. Gyenge ember volt az öreg – pár évvel később a halálba fullasztotta a sok alkohol.
- Korrekt, uram.
- Ha jól tudom erről csak azok tudtak, akik jelen voltak az esetnél.
- Igen, uram. Egy szűk kör. Nem akartuk nagydobra verni az egészet, tiszteletben tartva a család tagjait. Mivel nem volt gond Mr. Lisowával többet, így nem volt rá szükség, hogy példát mutassunk vele az egész klánban. – Épp csak egy fekete árnyék libbenése a bólintása és ezt bátorításnak veszem a folytatásra: - Bár diszkréten jártunk el, így is voltak a klánban, akik aggódni kezdtek Janért és családjáért. Összegyűjtött vélemények szerint Jan egyre letörtebbnek, megviseltebbnek tűnt, ahogy az évek haladtak előre. Mintha nem tíz évet, hanem akár húszat öregedett volna. Bár úgy tűnt, hogy feleségével és fiával továbbra is jól megvannak. 1934-ben megszületik második fiúk, Jakub, Aleksander öccse.
Levegőt veszek, hogy folytassam, de partnerem félbeszakít:
- Milyen volt Aleksander fiatalon?
- Csendes. Apjával kifejezetten jó kapcsolatot ápolt, bár sokat nem látta elfoglaltsága miatt. Látszólag anyjával is rendben kijöttek. Csak az utóbbi interjúkon nyílt meg eléggé, hogy elmondja: mindig is félt édesanyjától. Úgy érezte apja árnyékában él, és soha nem lesz elég Beatrycze-nek. Az asszony folyamatosan hajtotta a fiút, hogy… nos, jobb legyen mindenben. Ha valamiben hibát vétett megbűntette és később is felemlegette vétkeit. Anyja behatókörén kívül Aleksander egy kissé komor, de kedvelhető fiatalemberré cseperedett és így szerzett barátokat is. Remekül teljesített intézményünkben is, egészen…
- A háborúig.
- Pontosan. 1939-ben apjával bevonult a háborúba és ott szolgáltak, amíg a szükség kívánta, ahogyan sokan mások is országunkban és klánunkban.
Paweł megmoccant. Előre nyúlva felemelte whiskey-s poharát, amit szinte észre sem vettem eddig. Kortyolt belőle egy párat, míg én megköszörültem a torkomat, megigazítottam nyakkendőmet.
- Ne haragudjon, barátom, hogy megzavarom. A háború emléke mindig arra késztet, hogy igyak egy kis töményet.
- Persze, megértem. Esetleg, ha nem bánja én is hoznék magamnak valamit. Ez a sok beszéd kiszárítja a torkomat.
- Természetesen.
Pár perccel és egy vagy két kellemes korty brandy után, folytattam:
- Miután a háború véget ért a család újra egyesült. Újabb pszichológus feljegyzések elemzései szerint Beatrycze-t nagyon megviselte a magány és hogy látszólag életének egyetlen értelme – Jan és a munkája – nem volt ott, hogy elvonja a figyelmét. Mániás depresszió volt kimutatható a viselkedésén. Bár kívülről úgy tűnt minden visszatért a rendes kerékvágásba. Jan visszatért a sorainkba és végezte a feladatát, míg Aleksander felvette tanulmányait ott, ahol abba kellett hagynia 15 évesen. Utóbbi elmondása szerint az anyja rengetegszer éreztette vele, mennyire nem elégedett, hogy még nem fejezte be a kiképzést és nem tette le a vizsgáit. Ezt sokszor a tudtára is adta. Végül addig fajult a dolog Beatrycze állapotában, hogy úgy döntött saját kezébe veszi a történések alakulását. Megszállott üldözésbe kezdett, hogy megtalálja azt a vámpírt, aki anno bántalmazta őt. Így alakult, hogy egy balszerencsés eset folyamán, amikor is Beatrycze megkísérelte megölni a vámpírt, akit ő elrablójának vélt, Jan megmentve őt, maga sérült meg. Mivel az esetről csak később értesültünk, így nem tudtuk, hogy Jant átváltoztatták.
- Hogy nem derült ki? – kérdezett közbe hallgatóságom.
- Jan időt kért magának a felépülésre, amit megadtunk neki. Nem volt okunk azt gondolni, hogy bármit is elhallgatnának előlünk. Bár Ms Lisowa viselkedése olykor megkérdőjelezhető volt, ahogy korábban említettem Jan megbízható vadászunk volt. Mindig higgadt. Olyan ember, aki betartotta, követte szabályainkat, annak ellenére, hogy tetteinek súlya egyre inkább nyomta a vállát.
Paweł bólintott.
- Jan jó ember volt.
- Igen… - Egy pillanatnyi csend ereszkedett közénk, majd megköszörültem a torkomat és lapoztam egyet. – Amikor egy idő után elküldtünk valakit a családhoz, hogy nézzen rájuk, Aleksander könnyedén hárította a kérdéseket. Megintcsak: látszólag minden rendben volt. Mindkét gyerek rendesen járt az iskolába, és megfelelően végezték el feladataikat. Jan időközönként leadott jelentéseket az állapotáról.
- A valóságban viszont…? – partnerem hangja vészjósló mélységű lett.
- A valóságban Jant beharapták. Átváltozott vámpírrá és próbált megküzdeni a szörnyetegével. Próbálta kordában tartani magát. Ebben próbált segíteni az egész családja. Aleksander elmondása alapján megpróbáltak mindent, ami emberileg lehetséges volt, hogy visszatartsák. Voltak jobb és kevésbé jobb napok. Azonban ahogy lassacskán haladtunk előre az időben, nem mutatkozott Jannál javulás. Aleksander úgy fogalmazott, hogy tudat alatt már tisztában volt azzal, hogy mit kell tennie, de próbálta kihúzni az időt, ameddig lehetséges… Ez végül azt eredményezte, hogy Jan kiszabadult. Aleksander követte a nyomait legjobb tudása szerint és úgy tűnt, hogy az apja megpróbálta elhagyni a kisvárost. Talán nem is lett volna semmi gond…
- Azonban?
- Azonban belebotlott egy farmerbe és családjába, akik még éppen kint volt az istállójukban, hogy elrendezzék a lovaikat. A kisváros szélén laktak. Nem volt esélyük Jan vérszomjával szemben. Aleksander már csak a maradványaikat találta meg. Ekkor jött el a pillanat, tudta, hogy ha ő nem cselekszik, akkor jelentést kell tennie nekünk – inkább ő, minthogy máshonnan tudjuk meg – és akkor majd mi… kezeljük a helyzetet.
A sötét fej ismét biccent egyet, finoman kettészelve a cigaretta füstöt, ami körülötte keringett. Ezúttal a mozdulat súlyosabbnak hatott, mint az előzőek.
- Mit tett Aleksander? – kérdezte, hangja szokatlanul gyöngéd volt.
Bár tudtam, hogy ezekkel a részletekkel személyesen tisztában a társam, tovább haladtam. Azt kérte, hogy az elejétől a végéig menjünk… így be kellett fejeznem:
- Megölte. Mivel, ahogy említettem korábban, már jó ideje érezte, hogy el fog jönni ez a pont az életükben, amikor édesapja után ment, magával vitte annak egyik fegyverét. Mikor megtalálta őt vérben fürödve az egyik kislány holteste felett, felemelte a fegyvert és apjának csatakos nyakát vette célba vele-


- Fiam…
Kezem úgy remegett, mint a szélben vadul lobogó kiszáradt levél, ami utolsó leheletével még kapaszkodik az életet adó fa ágához. Izzadság borította a testemet attól, ahogy minden erőmet megfeszítve futottam Apám után. És még ez sem volt… nem voltam elég gyors.
Tekintetem végigcikázott a körülöttünk szétterülő holttesteken… Olyan volt, mintha delíriumban lennék. A szemem látott, de az agyam nem igazán akarta befogadni a látványt. Vér… vér mindenhol. Az előttem térdepelő férfit úgy borította, mint egy fátyol.
- Fi…am… - nyögte.
Úgy hangzott, mint egy szerencsétlen, elhagyatott állat. A szívem összeszorult. A szemem megtelt könnyekkel és a kezem csak jobban remegett. Alig kaptam levegőt… de össze kellett szednem magam.
- S-sajnálom – suttogtam rekedten, összetörten.
Másik kezemmel is megragadtam a kardot, amit a kezemben tartottam. Tudtam, hogy pontosan milyen szögben, mekkora erőfeszítést kell kifejtenem ahhoz, hogy hatékony legyen. Abban nem voltam biztos, hogy képes vagyok rá. Még akkor sem, ha egyértelműen elém volt tárva, mocskos módon az arcomba tolva, hogy édesapám mivé is vált.
Egy szörnyeteg volt.
Tudtam, hogy ezzel vége. Ez már többé nem visszavonható. Akármennyire is úgy tűnt, hogy apám magához tért valamennyire és felismert engem, kezei még mindig egyik áldozatának nyakát markolták. Mint egy meglepett fenevad, aki nem biztos a következő lépésében, de nem is akarja feladni zsákmányát.
Majdnem elhánytam magam.
Helyette leküzdöttem csapongó érzelmeimet és lenyomtam őket mélyre. Olyan mélyre, hogy csakis a rideg, lecsupaszított valóság maradt. A tények. Hogy mit kell tennem. Ez a kötelességem, mint vadász. Nem hagyhatom, hogy a gonosz tovább ontsa ártatlanok vérét.
Még ha az a gonosz az apám is. Az egyetlen a világon, aki őszinte szeretettel nézett rám.
- Sajnálom – zokogtam ezúttal, és felemeltem a machetet, hogy lesújtsak vele.
- Köszönöm – mondta Jan, majd a következő pillanatban a nedves csapás hangja szelte ketté az estét.


Újabb csönd ereszkedett közénk. Ezt végül csak az üvegek csilingelése zavarta meg, amikor mindketten ittunk egyet. A zsivaj, ami eddig megtöltötte a bárt lassacskán elcsendesült az itt létünk alatt és most már mindenki meghitt hangulatban beszélgetett. Halk zene lengte körbe a helyiséget, ami hátborzongatóan megható volt, mintha csak a kedvünkhöz igazították volna.
- Folytassa. Kérem.
Vettem egy nagy levegőt.
- Beatrycze soha nem bocsájtott meg a fiának, ezért a hatalmas bűnért. Életének utolsó hónapjaiban csak jobban megkeserítette Aleksander életét. (Jakubot Aleksender, amint tudta elküldte Lublinba egyik közeli rokonukhoz, hogy ne legyenek közvetlen hatással rá az események.) Minden Aleksander hibája volt, és állandóan felhánytorgatta neki tettét, függetlenül attól, hogy mi, mint intézmény mellette álltunk döntésében. Természetesen, ezen híreket már nem lehetett teljesen titokban tartani és mint futótűz terjedt szét a vadászkörökben. Bár meg volt sokaknak a véleménye a dologról, mégis a legtöbben azon aggódtak, illetve azt jósolták, hogy Aleksander nem lesz képes így tovább haladni a pályáján. Ezt még inkább látszott aláírni mikor édesanyja végleg összeroppant a depresszióban és gyűlöletében.
- Megölte magát, igaz?
- Igen. Felakasztotta magát. Bár nem kértük, de Aleksander megosztotta velünk a levelet, amit hátrahagyott neki azon a napon.
- Aleksander találta meg?
- Természetesen. Ketten éltek együtt régi otthonukban.
- Aleksander soha nem akart távolabb lenni az édesanyjától?
- Felajánlottunk neki, hogy költözzön az iskolánkba, ha úgy érzi, hogy ez elősegítené őt a tanulmányaiban, de ő ragaszkodott Beatrycze mellett. A folyamatos mentális bántalmazás ellenére, úgy érezte ő az egyetlen, aki elláthatja a nőt. Aki, mellesleg, továbbra sem fogadott el semmilyen professzionális segítséget a részünkről. – Kivettem a megfakult papírt az akta lapjai közül. – Szeretné, hogy felolvassam az anyja levelét, uram?
- Nem, köszönöm.
- A lényege tulajdonképpen az, amit Aleksander egész életében hallgatott, mi szerint soha nem lesz elég jó semmire a nyomorult életében, és minden rossz, ami a nőt érte az ő hibája.
- Nyugodjon békében – mondta komoran felettesem, és én csak bólintottam egyet. - Ezek alapján azt gondolná az ember, hogy Aleksander egy elveszett emberré vált.
- Igen. A teljes pszichológiai elemzés szerint nagy százalékban megvolt az esélye arra, hogy ténylegesen olyan kudarccá váljon, amilyennek mindenki más gondolta ezek után – a rokonait is beleértve. Senki nem bízott abban, anyjának halál hírét hallva, hogy ebből fel fog állni. Ott volt az a tény is, hogy a vámpír, aki bántalmazta a szüleit – elrabolta és megkínozta az anyját, majd később átváltoztatta az apját – továbbra is szabad lábon járkált a világban.
- Hm… legtöbben egy bosszúhadjáratot indítottak volna a személy ellen.
- Igen, ez elég valószínű reakció egy ilyen esetben. Az emberi jellem már csak ilyen. Azonban mi pont, ezért vagyunk mások, nem igaz, uram? Nem hagyjuk, hogy hasonló mortális hibákba essünk és elterelődjön a figyelmünk a feladatunkról.
- Merném remélni, barátom – mosolygott rám haloványan Paweł.
- Nos, legalábbis ez történt Aleksanderrel. Nem hagyta, hogy bármi is elvakítsa a kitűzött céljaiban. Nem keserítette el semmi. Se nem a múlt traumája, a környezetében kapott bizonytalan pillantások… még az idő sem! Bár a háború több évvel visszavetette őt a tanulmányaiban, majdhogynem kicsivel több, mint egy évvel visszatérte után elvégezte a vizsgáit és teljes jogú tagunkká vált 22 évesen. Munkáját precízen és legalább olyan megbízhatóan végezte el, mint az apja. Tudását folyamatosan tovább fejlesztve haladt előre a ranglistán és nyerte meg magának az embereket. Elért eredményei sem rendítették meg kőbe vésett jellemét, mindig tartózkodó és szerény maradt. Úgy tűnt, hogy egész valóját céljainknak szenteli, és nem kér cserébe semmit. Évekkel később rengeteg fiatalabb diákunknak is mentoráltja lett…
- Azonban itt még nem értek véget Aleksander életének nehézségei – szólt közbe partnerem.
Sóhajtottam egyet, majd lapoztam a dokumentumok között.
- Nem. A sors úgy rendelte, hogy bár Aleksander soha nem kutatott családjának felbújtója után, az megtalálta őt. Hogy feltétlenül a véletlen műve volt-e vagy esetleg a vámpír úgy gondolta, hogy szép lassan végighalad a családfájukon… nem lehet tudni. Mindenesetre 1956 januárjában – pontosan tíz évvel a tragédia után - egyik küldetése során Aleksander belefutott abba, aki megkeserítette a fiatalkorát.
Itt megálltam egy pillanatra. Ez a fordulat szerencsétlen ördög életében mindig meglepett akárhányszor olvastam is el. Egyúttal felvetette a kérdést bennem minduntalan, hogy vajon tényleg van-e remény? Van-e értelme újra meg újra összecsapni a gonosszal? Mintha mindig egy lépéssel előttünk járna, pedig mi mindent megteszünk, ami csak kitelik tőlünk.
- Ez volt az egyetlen küldetés, ahol Aleksander egy nagyot hibázott-


- Nem hiszek a szerencsémnek...! Amikor először megláttalak, nem ismertelek fel, de csakis Te lehetsz az – hangja kacagásba fullad, és bár úgy tűnik, jól szórakozik magában, keze továbbra is vasmarokkal szorítja a torkomat.
Küszködve rugdalózom alatta, és kezeimmel próbálom lefejteni az övéit. Az a baj, hogy túlságosan gyenge vagyok… hamarabb elintézett, mint bármelyik eddigi ellenfelem. Nem azért, mert annyival gyorsabb, erősebb vagy tapasztaltabb lenne náluk. Nem, csupán egyetlen előnye volt, ami az én figyelmem lankadását eredményezte: a meglepetés.
Vele ellentétben én azonnal felismertem őt, amikor megláttam kit is jöttem elrendezni küldetésem során. Az a vámpír, aki anyámat elrabolta és megkínozta. Az, aki amikor Beatrycze felkutatta őt és megtámadta végül apámat is átváltoztatta. Ezzel aláírva a halálát, közvetetten előidézve azt. Bár az én kezem volt, ami azt a kardot tartotta, ami elvette apám életét… valójában ez a vámpír tehet mindenről.
- Óhohó, soha nem gondoltam volna, hogy ma ilyen jó napom lesz!
Kacagása megtölti a kis teret, ahol sikerült őt utolérnem. Kint vagyunk az erdőségek közepette, mérföldekkel távolabb van bármilyen civilizáció. Nem mintha másoktól várnék segítséget. Ebbe az egészbe magamtól keveredtem és meg kell oldanom. Elvégre mások mostanra már bíznak a képességeimben. Elismerik a tudásomat és elhivatottságomat. Csodálják nyugodt és gyors átlátásomat. Most mégis úgy érzem, hogy higgadtságom kezd kicsúszni az ujjaim közül, ahogy próbálok levegőhöz jutni. Látásom egyre jobban szűkülni kezd.
Nem… nem hagyhatom… hogy így érjen véget!
Arrébb hurcol engem a hóban. Talpai alatt ropog a friss, szinte érintetlen réteg. Csupán csak a nyakamat tartja fogva, de mielőtt elkapott már összeverekedtünk és kellően megsebzett. Bár próbálom előidézni az összes kiképzést, amit eddig belém vertek… az agyam lomhán próbálja tartani a lépést oxigén hiányában. Nem tudom hogyan szabaduljak ki. Kezd lassan eluralkodni rajtam a pánik, ahogy gondolataim szerteszét futnak.
Nem lesz időm, hogy tisztára mossam apám nevét…
- Mégis mit csináljak veled, hm? Elvégre anyáddal és apáddal is olyan jól eljátszadoztam… - mereng hangosan. Szemeim elkerekednek, ahogy hirtelen arcára meredek. Teljesen átlagos férfi, sötét borostával, amiben most egy ütődött mosoly húzódik meg. – Még mindig emlékszem anyád sikolyaira… ahhh, olyan édes volt! Legalább annyira, mint a vére. Mmm….
Valahol az agyam mélyén tudom, hogy csak megpróbál még jobban felidegesíteni, de nem érdekel. Elérte a célját: erősebben kezdek küzdeni a kiszabadulásomért, amit ő csak egy újabb nevetéssel jutalmaz.
- Ti Krakowskik soha nem tudjátok mikor kell feladni – ingatja a fejét.
Aztán legnagyobb meglepetésemre elengedi a nyakam és feláll.
- Tessék. Adok neked egy kis előnyt. Gyere és kapj el! – villantja rám fogait sziszegve.
Szédülve a hirtelen fülembe zúduló vértől felkecmergem magam egy álló pozícióba. Felemelem az ökölbe szorított kezeimet, az egyikben egy tőrrel. Majd veszek egy mély levegőt és kiürítem az elmémet. Pillantásom a vámpírra függesztem, aki lezserül álldogál előttem.
- Gyere – mondom rekedten.
- Hah, még van benned valamicske élet? – Felhorkant, majd az ő pillantása is elkomolyodik. – Rendben van, akkor játsszuk így!
Villámsebességgel nekem iramodik. Bár felkészítem magam, amennyire lehetséges így is felnyögök, amikor nekem csapódik. Ütések sorozatát ereszti rám, én pedig védekezem, ahogy tudok. Nem egyszer sikerül megvágnom a pengémmel az arcát, nyakát. Azonban csak később jövök rá, hogy ezzel inkább csak felidegesítem, mint ténylegesen kárt okozok benne. Aztán beviszek egy nagy ütést, mire hátra csuklik a feje. Szerintem eltörtem az orrát is, de nem tudom pontosan meghatározni. Az egyik szemem mostanra már teljesen feldagadt, nem látok ki rajta. A másikba pedig az izzadságom és vérem folyik. Lihegek, pedig fáj a levegővétel – valószínűleg eltört egy bordám is, ha nem több.
- Elég ebből! – ordít fel, és egy nagy rohammal nekem esik.
A puha, rideg hóba csapódunk. A hátam akkorát nyekken, hogy azt hiszem eltört a gerincem. Olyan hideg van, hogy bekúszik a csontjaimba. A vérem nagy része már nem a testemben lehet, így nincs mi melegítsen a megerőltetés ellenére.
Mielőtt még igazán számításba tudnám venni mennyi erő maradt bennem az ellenállásra az arca jelenik meg felettem.
- Felbosszantottál – közelebb hajol hozzám, hogy az orrunk már majdnem összeér. Érzem ajkaimon forró lehelettét. – Pontosan tudhatnád, hogy mi történik olyankor, amikor igazán elvesztem a fejem. – Szemei vadul villannak egyet, amikor felemelem a késemet, hogy a nyakába döfjem. Könnyedén hárítja gyenge támadásomat. – Azt kapod, amit apádnak osztottam ki sorsul!
A következő pillanatban megcsókol. A világ elhallgat egy pillanatra, az agyam mintha kifagyott volna a hidegben. Nem reagálok semmit. Egészen, míg nem érzem a forró vasas ízt lefolyni a torkomon. A szemeim kitágulnak.
NEM! NEM!! NEMNEMNEMNEMNEM!
Pánikolva, vadul ellenkezni kezdek, de nincs elég erőm. Alig tudom mozgatni a végtagjaimat. Aztán hirtelen egy éles nyilallás hasít végig a hasamon. Nyelek egyet, vagy többet, ahogy a küzdésem elhal. Meleg árasztja el a testem közepét. Először nem értem mi történik, miközben a vámpír elhúzódik tőlem.
- Legyen szép életed – mondja, és most az egyszer nem vigyorog.
Még mindig értetlenül pislogok utána, ahogy kezemet a hasamhoz húzom, ahol a legmelegebb. Tenyerem síkossá válik, és nem kell megnéznem, hogy rájöjjek mi történt. Az a szemétláda felvágta a gyomromat. Már így is rengeteg vért vesztettem és ezzel…
Nem… nem hallhatok meg… nem hallhatok meg, mert akkor… akkor vissza… fogok…
A sötétség bekebelez.


- Átváltozott.
- Igen, uram – mondom, mintha nem lettünk volna ezzel a ténnyel eddig tisztában.
Nagyon jól tudom viszont, hogy felettesem személyesen foglalkozott ezzel az üggyel, amikor az elé került. Szó szerint. Nem is lepődőm meg, amikor nem hagyja, hogy tovább mondjam a dolgot. Saját maga foglalja össze:
- Rögtön tudtuk, hogy valami nem volt rendben, mert hetekkel később sem jelentkezett. Későbbi jelentéséből kiderült, hogy sokáig viaskodott magával. Nem a szörnyeteggel, akivé vált… hanem az érzéssel, hogy nem fogja tudni kezelni azt. Azt gondolta, hogy apja fia lesz, és ugyanúgy elveszti maga felett az irányítást. Vérszomja felülkerekedik rajta és mészárolni fog. Azonban ahogy teltek a napok és az erdőben állativéren élt, elméje kezdett kitisztulni. Lehetséges más körülmények között más lett volna a végkimenetel. Amennyire emlékszem, amikor végül megjelent az intézményben senki nem bízott abban, hogy talpra fog állni.
- Nem, uram – válaszoltam készségesen. – Addigra már mindenki tisztában volt a családja történetével. Számításba véve anyjának és apjának gyenge jellemét, nem számított milyen elismerést vívott ki magának az elmúlt tíz évben hirtelen mindenki aggódni kezdett. Szerencsére senki nem törte meg a protokollt és támadta meg. Maga Aleksander sem esett neki az első embernek, akit meglátott így egészen az ön irodájáig kísérték a figyelő szemek. És fegyverek.
- Mai napig emlékszem a napra, amikor belépett hozzám. Mindenre számítottam csak ő rá nem, amikor valaki kopogott az ajtómon. A nagyobb sokk az volt, hogy úgy viselkedett, mint egy úriember. – Paweł hangja egy pillanatra elhal. Bár nem látom szemeit az árnyékok között, biztos vagyok benne, hogy az emlékeibe merülve mereng. – Zilált alakja ellenére teljes nyugodtsággal sétált az asztalomhoz és ült az előtte elhelyezett karosszékbe. Tekintetét rám szegezte, és amikor visszanéztem rá rögtön tudtam. Nem egy egyszerű ember nézett a szemeimbe. – Megint elhallgat.
Könnyedén felveszem a fonalat:
- Természetesen, mielőtt teljesen visszafogadtuk volna hozzánk egy halomnyi tesztet elvégeztettünk rajta és vele. Mindegyiken átment. Lenyűgöző türelmet és készségességet mutatott irányunkban. Még az sem zavarta meg nyugalmát, hogy nem egy ember lépett előre, hogy aggodalmait közölje velünk. Természetesen mindenki véleményét figyelembe vettünk, amikor a tanács elé vittük az ügyet. Meglepő volt azonban a nagyobb mennyiségű támogatás is, amit a fiataloktól kapott sorainkban. Nem egy mentoráltja állt ki mellette, hogy az érdekében beszéljen.
- Úgy tűnik mégsem felejtették el azt, amit eddig letett az asztalra.
- Nem. Munkássága tovább élt a többiekben és végül elhozta számára a megérdemelt elismerést. A szavazat alapján újra teljesjogú tagunkká vált. Ez nem jelentette azt, hogy innentől kezdve egyszerű volt számára. Figyelembe kellett venni vámpír mivoltát, de Aleksander nem engedte, hogy ez bármiben is megállítsa. Lépést tartott velünk és hamarosan új képességeivel tökéletesítette a nákunk tanult technikákat. Volt nem egy elégedetlenkedő – azonban hamarosan őket is megnyerte magának, amikor öt évvel később sikerült megtalálni a vámpírt, aki ennyi fájdalmat okozott családjának és véget vetett életének.
- A protokollt teljes mértékben betartva.
- Így van, uram. Nem tűnt úgy, hogy küldetésein az öldöklés vagy esetleg a vér látványa bármilyen módon kibillentené őt a higgadtságából. Az évek alatt szinte visszatért minden a régi kerékvágásba. Továbbra is precíz, megbízható munkát végez nekünk és mindenkihez megértéssel és odaadással fordul. Nem egy ember számít és támaszkodik az útmutatására mind a fiatalabbak, mind az idősebbek között. Kifejezetten egy kiemelkedő tagunkká vált az esettől számított kilenc év elteltével.
Megálltam és behajtottam a mappát, majd végre átcsúsztattam Paweł irányába. Ha esetlegesen úgy érzi, hogy szeretne-e még átnézni valamit, amiről nem beszéltünk. Úgy érzem azonban, hogy minden fontos pontot érintettünk, ami a karakterét illeti. Csak pár külön véleményt, és feljegyzést ugrottam át a papírok között. Illetve nagyrészében nem említettem a testvérét Jakubot. Most a figyelmünk, amúgy is, teljes mértékben Aleksanderen van.
Partnerem elnyomja a cigaretta csikket a hamutálban. A mozdulat azt idézi, hogy előre hajolva a kislámpa fénycsóvája arcára esik. Vonásait mély ráncok barázdálják. Magához veszi a dossziét, de nem nyitja ki.
- Azt hiszem, ennyi lenne – mondja és bár hangja olyan erős, mint mindig, kis fáradtságot vélek benne felfedezni.
- Döntést hozott, uram? – kérdezem érdeklődő hangon.
- Igen. Holnap előterjesztem a tanácsnak, hogy Aleksander Krakowski legyen az utódom az igazgatói székben.