Van, hogy a többiek csak nézik… nézik, de sejtésük sincs, mi lakozhat a lelkének tükrei mögött. Jonathan elméje annyira művészi, hogy roppant kevesen vannak azok, akik képesek vele egy hullámhosszon lenni, éppen ezért sok diákja furcsának tartja, melyek közül vannak, akik inkább kerülnék őt, míg mások minduntalan arra vágynak, hogy jobban megismerhessék, ki lakozik a festmények és az óraadó tanár jelképe mögött. Nem is indokolatlanul érzik sokan rajta, hogy több van benne, mint amit kifelé mutat: az alapvetően higgadt, kiegyensúlyozott és melankolikus férfi szemeiben szikrázik a kékség, érzések tömkelege várja, hogy azokat felfedezzék. Olyan ő, mint a forró jég, jelenlétével melegséget áraszt, valaki számára megnyugtató a vele töltött idő és vannak, akik szerint van benne valami vadító. Kiegyensúlyozottnak, tudatosnak és jéghez hasonlóan sziklasziládnak tűnik, ahogy elhalad melletted a galéria épületének folyosóján, s kész csoda, hogy nem olvad meg… hogy nem kezd el kitörni belőle a millió érzés, mi mind benne kavarog. Ő az a személy, akivel bármikor lehet egy jót beszélgetni, s gyakran eszmélnek fel mellette, hogy lassan egy óra késésben vannak, úgy eltelt az idő a társaságában. Ez a fajta szociális nyitottsága azonban megtévesztő lehet, hisz be kell vallani, viszonylag kevesebbeknek van lehetősége megismerni őt alaposabban, és megtapasztalni, milyen, mikor a forró jég állapotát felváltja a hideg tűz. Nincs ebben semmi különös, elvégre nem lehet csupán álmodozni, nem lehet elzárkózni egy nemlétező univerzumba menedéket keresve a valóság keserűségétől. Van, hogy fel kell venni a kesztyűt és tenni azért, hogy megtudja az igazságot; van, hogy véget kell vetni annak, ami már rég nem működik, s meg kell ragadni azt, amit/akit egyszer már elveszített. Jonathan pedig nem fél lépni, ha biztossá válik magában, de igyekszik elegánsan véghezvinni terveit, s nem felperzselni másokat.

Önéletrajz

- Ezz... gyönyörű! - lépett közelebb felesége a lakásuk festőszobává átalakított egészen apró helyiségében a majdnem elkészült új műhöz. Megállt a férfi mellett, s karba tett kezekkel nézte a festményt, amitől a kelleténél jobban megfeszült a művész karja, ezzel együtt pedig az ecsetre is erősebben fogott rá, mint kellene. Jól ismerték már egymást, pontosabban szeretné ezt gondolni Jonathan, így hát valamelyest érzi az aurájából a kellemetlenséget, illetve azt, hogy a dicséret nem több, mint kézügyességére tett átlagos elismerés.
- Egymás után a harmadik kép, ami egy vámpírt ábrázol - jelentette ki felesége némi aggodalommal. Minél több festményt készített Jonathan, annál inkább kezdte nehezen viselni ezt, amit egyelőre nem tudott hova tenni. Miért baj, ha lenyűgözi őt a vámpírok megjelenése?
- Úgy tűnik, rendkívül megihlettek engem. - Felesége látszólag nem volt elégedett a válasszal, de mivel voltaképp ez az igazság, így Jonathan próbált nem foglalkozni vele. Nem volt szüksége egy újabb vitára, melyek uralták és befeketítették kettejük mindennapjait.
- Biztos, hogy csak erről lenne szó? - döntötte oldalra fejét és kis cinikussággal nézett a férfire, mire Jonathan a kelleténél ingerültebben engedte le karját a festővászonról.
- Miért kérdőjelezed meg mindig a szavaimat?
- Miért festesz ennyi vámpír-festményt, mikor tudod, hogy mit gondolok róluk? - Jonathan érezte, hogy kezd eldurvulni ismételten a beszélgetésük, így jobbnak vélte visszafordulni a festmény felé.
- Miért akarod megszabni, hogy mit csináljak? - Merthogy ez volt az egyik legkényesebb pontja, nem tűrte sohasem, ha bárki bírálta mindannak miértjét, amit festővászonra vetett. Habár vállalt egyéni megrendeléseket, mikor is pont úgy, pont azt alkotta meg, amit kértek tőle, de szabadidejében hagyta, hagy repítse el a fantáziája, s ilyenkor ragaszkodott is a festői szabadsághoz még a saját feleségével szemben is.
Hallotta, ahogy maga mögött becsapódik a szoba ajtaja, az ajtófélfa közelében felakasztott festmény pedig az erőhatások következtében a földre esett. A nagy kiabálások és zajok után letelepedő csend teljes kontrasztot mutatott, csakhogy Jonathan szervezetében továbbra is ott kevergett a hirtelen felgyülemlett adrenalin. Elhajította a festékes ecsetét, s az ablakhoz sétált, ott rámarkolt az ablakpárkányra és ismételten elszörnyülködött azon, hogy mennyire félresiklott a kapcsolatuk.


Csak ült a tornác székében, karjait elernyedten fonta ölébe és bámulta az igencsak csendesnek mondható utcát. Jonathan órák óta nem szólalt meg, és csak alig-alig mozdult. Szívében kavargott a fájdalom, ám a lelkében már lecsillapodott a nemrégiben még oly hevesen tomboló vihar. Nem sírt és immáron azt is tudja, hogy innentől kezdve már nem is szabad. Behunyta szemeit, egy erdő közepén találta magát fekve a levelek között, kémlelve lombkoronák lágy kiingását egy-egy szellő érkeztekor.
Az ajtó csukódására végül szempillái megrezzentek és ugyanolyan lassan nyíltak fel, mint ahogy ki tudja hány perccel ezelőtt lecsukódtak. Egy idősebb nő lépett halkan feléje, fáradtan leült a mellette elhelyezett kerti székbe, majd lágyan megérintette Jonathan karját.
- Nagyon sajnálom! - döntötte vállára fejét, mire végül Jonathantól egy apró, alig észrevehető sóhaj távozott. Szeme is megrezzent, ahogy elméje elhagyta a lelkében felvázolt erdei képet, hogy egy új pontot fókuszáljon be a tornác padlózatán, ezzel is jelezve: visszatért a jelenbe. A valós és egyáltalán nem kellemes jelenbe. Megnyalta ajkait.
- Nem öngyilkos lett. - Nincs még bizonyítéka, egyszerűen csak érzi, hogy az apja nem önszántából hagyta el őket. Hiába volt apja tökéletes mestere az álcázásnak, hiába teltek utolsó évei szorongással, Jonathan tudta, hogy az apja nagyon is élni akart. Tisztelte sajátja és bárki más életét, szentül vallotta, hogy azt nem veheti el sem ember, sem más földi lény, beleértve saját magát is. Hogy is hihette volna el Jonathan, hogy pont az az ember adja fel az e világi létet, aki mindig kereste a szépet és jót benne, valamit, ami éltette, s minduntalan erre tanította fiát is. Megférhetetlen a közlemény és a józan ész, s bár Jonathan még gyászolt, szemeiben ott csillogott az elszántság is, amit a mellette ülő anyja ügyesen észre is vett.
- Hagyd őt, hagy pihenjen. Ne háborgasd a múltat.
- Tudnom kell, ki és milyen volt ő valójában.