Hamar egyértelművé válik Jonathannak, hogy mi miatt fordított hátat neki Katherine, amint meglátták egymást. Reflexei és elméje is azt diktálta, hogy ne engedje, hiszen a futás sohasem kifizetődő, hosszútávon biztosan nem. Nem lenne helyes a szőnyeg alá söpörni a port, egyszer úgyis utat talál az magának és ugyanúgy ott lesz, betelíti a szoba egészét, ha nem tesznek ellene.
Túl hosszú ideje nem találkoztak ahhoz, hogy mindent csettintésre megértsen Jonathan, amit a lány tesz és mond, de abban kifejezetten egyértelmű álláspontra jut, hogy talán kettejük szextől ázott múltja nem olyan kellemes érzéseket kelt egy egyetem épületén belül. Feltéve, ha erről és nem többről van szó, és Katherine nem tartogat további meglepetéseket.
- Megbántad? - kérdezi félig felvéve azt a hangsúlyt, amivel ő kapta a megjegyzést. Ha így lenne, az fájna Jonathannak, hisz akkor ott nem úgy tűnt, mintha ellene lenne. - Tudod, hogy semmire sem kényszerítettelek rá - dönti enyhén oldalra fejét, s jelzi, hogy talán ennek az ujjal mutogatásnak valahol semmi értelme. Nem kell senkinek sem tudnia, mi volt köztük, de saját maguk előtt nincs mit szégyellni, még akkor sem, ha jelenleg Kath a diák, Jonathan pedig egy oktató, mint ahogy azt a lány megszólítása is jelzi számára. Meglehetősen naggyá teszi a köztük lévő, sokáig nem is létező szakadékot ez a megszólítás, s bár nem ellenzi, reménykedik abban, hogy amint az egyetemet elhagyják, kicsit minden olyan lesz, mint régen. Semmi sem lesz már olyan, mint régen.
Kezdetben csak egy mosoly jelenik meg Jonathan arcán, mihelyst hallja, hogy Katherine kiforgatja a szavait. Nem a könnyű haragjáról híres, amit ezúttal is bizonyít, de az az igazság, hogy tényleg nem gyúl se harag, se méreg szívében a szópárbaj közepette, ellenben tetszik neki ez a játszma, nem riad vissza tőle. Nem is a szájkarate jön be neki, az annyira nem az ő stílusa, csak túlságosan is élvezni, hogy vadmacska módjára bánik vele. Egyszerre vad és... bájos?
- Mindent megtanultál, ami kellett az egyetemi felvételihez. De állandóan van hova továbbfejlődni. Hisz mindenki holtig tanul, vagy nem? - A bölcs szavak mellett szemében felcsillan valami melegséget árasztó huncutság is, amely nem összeegyeztethető a válasza tartalmával. Nem, nem arról van szó, hogy ismételtem az ágyba menne vele amint lehetséges, egyszerűen csak örül, hogy újra láthatja és kezdi felismerni benne azt a lányt, akit ismert. 
A kávézó meghozza azt a légkört, ami tulajdonképpen lefejti róluk az egyetemi titulusokat, meglehet, Jonathannak sem egy másodperc, mire teljesen az oktatótól független férfivé tud válni. Különbözne a kettő? Nem, de Katherine esetében egy kicsit talán mégis. Teljesen együtt tud érezni vele, Jo is jobban szereti a kortárs művészetet, ezt sosem tagadta senki előtt.
- A kortársban az a jó, hogy sokat elmond a jelen valóságról, gyakran olyan apróságokat is visszatükröz, amiről nem feltétlenül lehet, vagy illik beszélni. - Kimondott szavak szintúgy lehetnek kétértelműek, de egy festménybe gyakran teljesen mást látnak bele az emberek, nehezen lehet hát egy konkrét értelmezés miatt felelősségre vonni a festőt. Elvégre mindenki azt lát rajta, ami önmagához köti, amit saját elméje szül.
Tudja, hogy látta a képet Katherine. Előkelő helyen is volt, a saját képét pedig mindenki felismeri egyből. Egy pillanatra sem tagadja, hogy nincs köze hozzá, vagy tán véletlenül keveredett volna oda az a festmény, az nem lenne túl férfias húzás a részéről.
Miért? Miért tett egy olyan képet a kiállításba, miért pont most és miért pont oda? Ami azt illeti, nem csak most tette ki, nem elsőre helyezte nyilvánosság elé, de tény, hogy nem állandó szereplője a festményeknek az az alkotás. Kath kérdésének irányultságát egyből megérti, a sok miért pedig mind ugyanoda vezet: megtartotta tíz éven át, holott a környezetében annyi festmény megfordult már, hogy azt számba se lehet venni.
- Mert túl őszinte, túl szívhez szóló ahhoz, hogy megváljak tőle - feleli tán a legnagyobb kérdésére egészen lágy hangon, miközben halvány mosolya elárulja, hogy kellemes emlékekben úszik ezen pillanatokban is. Nem a szex a lényeg, hanem mindaz, amit a testi kontaktus kifejezett és elindított. Neki is idő kellett, mire rájött, hogy milyen jók is voltak azok a magánórák, s jelenlegi felesége csak még inkább elindította benne a vágyódást és azt, hogy kifejezzen valamit annak a képnek a kitételével. Hagyja, hogy kis csend telepedjen közéjük, míg kortyol egy újat kávéjába, majd a csészéről visszapillant a lány szemeibe.
- Azért raktam ki, hogy Neked üzenjek vele - vallja be és egyúttal megválaszolja a másik értelmezését is a miérteknek. - Tíz éve, hogy semmit sem tudok rólad, Katherine. Azt reméltem, hogy talán így felbukkansz majd... - Nem csali volt, egyszerűen úgy gondolt a képre, mint egy varázstárgyra, ami vonzza a készítőjét és ezáltal újra találkozhat vele. Mi mást tehetett volna? Nos mint kiderült, Kath járt is a múzeumban - ami nem meglepő a közös hobbijukat tekintve -, azonban a találkozást mégsem a kép hozta el. Sebaj, amit szeretett volna, az így is bekövetkezett és csak ez számít.
A szavakat hallva a saját gyűrűjére pillant, feltételezi, onnan tudta meg, hogy házas. Nem akarta volna belekeverni a feleségét, de tény, hogy nem húzta le gyűrűjét, bármennyire is fájó kapcsolatban állnak, nem váltak el.  Vagy legalábbis még nem. Mindegy is, talán jobb így nyíltan beszélni, mint elhallgatni egy s mást.
- Szerintem ezen még nem akadt meg a szeme, lekötötték a többi festményeim, amit az elmúlt években készítettem. Azt sosem állítottam, hogy az enyém lenne, ilyet akkor sem teszek, ha a nyakamnak ugranak. - Hozzá van szokva a veszekedésekhez, még egy nem sokat oszt vagy szoroz. Jonathan testtartása pont annyira változik meg, mint Kath kisugárzása, a férfi az eddiginél jóval feszültebb lesz, pont mint minden egyes alkalommal, amikor a feleségével való kapcsolatára gondol.  
- Nem fogok neki hazudni, ha szembetalálkozna a képpel - teszi hozzá még. Vannak dolgok, amikhez ragaszkodik Jonathan, az egyik ezek közül a festői szabadság, a másik viszont az, ami a múltban történt. Felesége nem kérheti számon rajta, hogy kivel mit csinált az ismeretségük előtt, meglehet, furcsa újra és újra feleleveníti azt egy kép segítségével. Mi tagadás, nem vágyódna el, ha minden rendben lenne a kapcsolatukban, s az élete nem lenne akkora káosz, mint amennyire nem annak mutatja.
 

Az érintés, ahogy Jonathan nyúl a sok éve nem látott lány után egyszerre fejezi ki a ragaszkodást és a szándékot, hogy maradjon még egy kicsit, ne menjen el úgy, mintha csak egy kéretlen idegen lenne ő neki, azonban nem túl erős és követelőző a fogása ahhoz, hogy ne hagyná meg a választás lehetőségét Katherine-nek. Könnyűszerrel léphetne tovább, még abban is biztos lehet, hogy Jonathan nem fog erőszakosan utána menni, ha  döntene, nem akar szóba elegyedni vele. Nincs értelme tagadni a múltat, Jo is tudja, hogy mi történt köztük, de az ő szemszögéből mindez nem akkora vétség, amit mélységesen titkolniuk kellene. Legalábbis egymás között biztosan nem, az már más kérdés, hogy az egyetem folyosója nem alkalmas a történtek felelevenítésére, de hát Jonathannak nem is az a szándéka.
Ahogy megfordul vele szembe Kath, tekintete az arcára vetül, azt egyből megállapítja rajta, hogy sokkal nőiesebb lett, mint régen volt, bár a változásokat egyelőre még nehezen tudja felismerni és beazonosítani.
Egészen fájdalmasan érinti a füleit elérő gúnyos szavak, noha nem remélte, hogy majd biztos boldogan ugrik a karjaiba, de ennyire kritikusnak sem érezte ő a történteket. Jó emlékként tekintett vissza azokra a napokra, alkalmakra még a benne kavargó hiány mellett is. Végül csak elmosolyodik.
- Szerintem viszont remekül ment. Mindent megtanultál és elsajátítottál, amit kitűztünk célként. - És még annál is többet. Hisz itt van, ami bár koránt sem jelenti azt, hogy ez Jonathan érdeme, de az biztos, hogy hasznára váltak a közös magánórák, még ha azok időben kissé el is húzódtak.
Arcul csapja az őszintesége, egyelőre nem tudja hova tenni, hogy nem szándékozik órára jönni, mivel úgy hangzott, mintha ez miatta lenne így, amit azért sajnálna. Ez most nem magánóra, itt nem lehet az, hogy ha nem tetszik neki az oktató személye, akkor nem vesz több órát tőle, szóval Jonathan sem tud mit tenni ez ügyben, mindössze reménykedik, hogy talán egy kávé után meggondolja magát. Történt, ami történt köztük, az óra attól még érdekes lehet még Katherine számára is.
- Pedig megérné - felel csak ennyit, nem célja noszogatni vele, hisz el tudja dönteni, hogy mire éri meg neki bemenni és mire nem, a katalógusoktól függetlenül. Mindegy is, örül, hogy egy kávéban benne van, pár perce még reménytelennek tűnt az is, hogy leüljenek egymás mellé. Halvány, de annál őszintébb mosoly jelenik meg arcán, picit még elidőzik a szikrázó szemek bűvöletében, majd kellemes tempóban elindul kifelé, lefelé. Jonathannak az sem lett volna probléma, ha az egyetemen belül isznak meg egy kávét, nem ritka ez már a felsőoktatásban, pláne úgy, hogy sok oktató és hallgató között nem hatalmas a korkülönbség, nem úgy, mint például gimnáziumban, de gond nélkül egyezik bele, hogy egy közeli kávézót célozzanak meg.
Egy dupla espressot kér, majd helyet foglal a Katherine-nal szembeni székbe. Titkon nagyon szereti a gasztronómia, azon belül is főként a kávékultúra misztikumait, a kávézók hangulata is számtalanszor megidézi, a tejes kávékra készített rajzok pedig teljességgel elbűvölik. Pont mint Kath annak idején.
Meglepetten pillant rá, de aztán örömtelire simulnak vonásai, habár megbújik benne egy kis izgatottság is a hír hallatán. A galériában van egy kép, ami rendkívül ismerős lehet a lánynak és feltételezi, nem véletlenül hozta fel a témát.
- Hívogató volt a téma, amit kitűztünk célként? - Amikor nem mások, nagyobb festők, vagy éppenséggel fényképészek képeinek adnak otthont, gyakran az általuk kiírt pályázatokra született legjobb képeket helyezik el és mutatják meg a látogatóknak. Feltételezi, Kathet is ez vonzotta oda, hacsak nem...
A kávét az ajkaihoz emeli, kortyol a forróságból egy rövidet.
- Láttad a képet, igaz? - pillant rá kék íriszeivel az eddiginél nagyobb határozottsággal, mintha mostanra sikerült volna levetkőznie az oktatói szerepkört. Kitűzte a tőle kapott képet, nem véletlenül, nem is azért, mert pont oda illett és volt egy üres hely a falon, teljesen tudatosan tette olyan előkelő helyre, s tekintetéből látszik, hogy nem fut el a felelősség elől.   

Jonathan Sinclaire egészen népszerű tanárnak mondható a diákok körében, legalábbis egy internetes szavazás ezt hozta ki eredményül, melyet a tanulók készítettek. Habár Jonathan nem látta sosem azt a felületet, kollégája, kivel kezdetektől osztozik irodájában, rendszerint ellátja mindenféle érdekes és gyakran kevésbé releváns hírekkel is. Elmosolyodik a helyezést hallva, noha nagy jelentőséget nem tulajdonít neki, azért örül, hogy diákjai élveznek bejárni az óráira, már amennyiben ez szolgált a szavazás alapjául. Nem mindig járt a fejében az, hogy ő oktasson, a Washingtoni Egyetemre is egy kedves ismerőse által került, nem pedig ő maga jelentkezett a lehetőségért, igaz, nem gondolkozott sokat, hogy elvállalja a neki fellebegtetett állást. Szeretett oktatni, tanítani másokat, elvégre a művészetek annyira emberközpontúak, hogy míg ő technikákat tanít, fejleszteni tudja a diákjait, addig a diákok is egytől-egyig visszahatnak őrá, Jonathan is új látásmódokat, ötleteket ismerhet meg, olyanokat is, amikre ő még nem is gondolt, vagy nem is találkozott, hiába lett időközben relatíve híresebb festőművész, illetve galériatulajdonos.
Nem érzi egyáltalán tehernek, vagy lefokozónak azt, hogy az egyetem folyosóit járja rendszerint telefonját a füléhez tartva, időnként odabiccentve egyet-egyet a mellette épp elhaladó személyeknek visszaköszönésképpen. Nemrég nyílt galériája sok teendővel látja el, nehézségek is akadnak bőven, amikkel egyből tőle várják a megoldást, neki pedig rendszerint hamar meg kell találni a megfelelő utat, hogy újra minden rendben legyen.
Ezúttal is egyik kezét farmernadrágjának zsebébe süllyeszti, félúton megakad gyűrűje a zseb szélében, de ez nem jelent nagy akadályt. Másik kezével a telefont tartja és várja, hogy végre felvegye kollégája a telefonját. Mihelyst ez hallhatóan  megtörténik, enyhén elkomorodva szólal bele.
- Kerestél.
- Igen. Jött két felkeresés, azt mondták olyan negyven képről lenne szó, két hónap erejéig.
- Május harmadikától megoldható, ha úgy jó. És a másik? - kérdezi, s elindul arra, amerre eredetileg menni szeretett volna.
- Ők még csak érdeklődtek.
Tekintetéből látszik, hogy nem egészen arra koncentrál, hogy mik történnek fizikailag körülötte, lefoglalja a hívás és egyúttal másik munkája is, de egy érzés arra készteti, hogy nézzen fel, tekintsen végig a folyosón, mire léptei automatikusan lassulni kezdenek. Egy szempárral találkozik, amiket bár nagyon rég nem látott, sosem felejtette el igazán. Meglepődik, de ugyan miért? Mert közel tíz év után újra látja Katherinet? Vagy mert ezen a kampusz folyosóján futnak össze teljesen véletlenül? Utóbbi aligha meglepő lehet, ellenben az előbbi...
- Visszahívlak - közli az egyébként ezekben a pillanatokban is szüntelenül beszélő, vonal túlvégén lévő férfinak, akit bár nem lát, érzékelhető rajta egy néma sóhaj. Jonathant borzalmasan nehéz elérni telefonon is, és amikor ez sikerül végre, akkor is sokszor félbeszakítja, hogy aztán rendszerint sose hívja vissza a másikat, amíg ő nem hiányol tőle valamit. Hiába, ilyen ő, ilyen Jonathan, mindenkinek vannak kellemetlen tulajdonságai, főleg a tulajoknak.
A kérdésekre sietősen nyomja ki a hívást és teszi el telefonját, noha így is fenyegeti az a veszély, hogy Kath elmegy még mielőtt válaszolhatna neki. Tudni nem tudja, mi járhat pontosan a lány fejében, de azt nagyon is sejti, hogy köze van kettejük múltjának hozzá, márpedig a múltat nem lehet semmissé tenni és nem is szabad, ami megtörtént köztük, arra talán kissé kellemetlen ráeszmélni itt az egyetem folyosóján, ám Jonathan érzi, hogy a felkavarodottsága nem lehet ok arra, hogy hagyja csak elsétálni Kathet. Tíz év óta rengeteg mindent történt, csakhogy ettől még ami megtörtént köztük, az szent és tagadhatatlan.
- Katherine! - nyúl utána, finoman érinti meg a karjának felső és belső részét, hogy ezzel galád módon visszatartsa. Bizony, a nevére is jól emlékszik, nem felejtette el sohasem, csakúgy, ahogy a tőle kapott festményt sem kavarta el megannyi költözés során sem.
Ha a lány visszanéz rá, tengerkék szemeivel az arcára mered kis ideig, ugyanolyan mint volt, s mégis valahogy teljesen más. Tíz év.
- Örülök, hogy itt találkozunk újra - utal arra, hogy tudja jól, mennyire be akart kerülni a képzésre. Persze, hogy tudja, ő készítette fel rá anno. Elengedi karját és kiegyenesedik, bízva benne, hogy nem fog már elmenekülni előle az emlékek tudatában.
- Ha jól sejtem, én vagyok az egyik oktatód. - Csak, hogy válaszoljon is az imént feltett kérdéseire. Milyen érdekes, hogy a múlt ismétli önmagát, csak egy kicsit máshogy, egy magasabb szinten. Ezer meg egy kérdése lenne hozzá, elvégre jóformán semmit sem hallott róla az elmúlt időkben, nem látta, mintha teljesen eltűnt volna a városból és a föld színéről.
- Megiszunk egy kávét? Persze, ha nincs órád a BAF előtt... - BAF, azaz "bevezetés a festészetbe" tárgy, melyet Jonathan oktat közel másfél óra múlva az elsőéveseknek.