szerepkör

-Neee!!!-üvöltöm, de már késő. Elizabeth szeméből lassan eltűnik a fény. A fény, amibe beleszerettem, amitől nem éreztem magam szörnyetegnek. A nő, aki hitt bennem, kiállt mellettem, most a karjaimban fekszik, vére átáztatja patyolat ingem ujját. A teste mintha máris hűlni kezdene, pedig a helységben megannyi kályha ontja magából a bódító meleget. -Öjétek meg!!-üvöltöm, de a terem villámsebesen kiürül, mintha az estély soha nem is hozta volna össze az egybegyűlteket. A születésnapjára rendezett bál, sikítástól és halálhörgéstől hangos. A lányom nem messze tőlünk, a nagynéném szoknyáját markolja, de a fiam…Elizabeth utolsó szavai a fülemben visszhangoznak! „Védd meg őket!”Egyenes utasítás, az utolsó. A fiam teste tehetetlenül fekszik, mellette egy idegenáll, kezében egy pisztollyal. Kérdés lenne, kilőtte le?
-Itt az ideje, hogy a Crane család megtudja, hol a helye.-szegezi a lányomra a fegyvert, Moira elé lép, felugranék, de a fegyver elsül, a nagynéném a földre rogy és lassú vagyok ahhoz, hogy azelőtt odaérjek, hogy a lányom is a földre rogyjon, amikor a ruháját már átáztatja tulajdon vére. Üvöltve vetem magam utána…


A képsort felidézve újra és újra rám tör, ahogy válaszolok Sparrow kérdésére. Kezét simogatva bámulok ki az éjszakába. A Hold növőben van, akárcsak a lányom, amit hasában hord.
-Mire jó a Telekinézis, ha őt nem tudtad megvédeni?-szegezi nekem a kérdést, ami gyomron vág.
-Megfordult már a fejedben, hogy mi lesz a lányunkkkal?-nem válaszolok, terelek, és próbálok egy épkézláb választ összeraknia fejemben. Nem fogja ennyiben hagyni, tudom jól, de annyi év távlatába szükségem van rá, hogy találjak valamit. Valamit, ami esélyt ad a jövőnek, aminek hála képes vagyok egy egyszerű kérdésre választ adni.
-Most azt kérdezed, hogy farkas lesz vagy boszorkány? Szerinted tudom? Egyáltalán miből gondolod, hogy lány lesz?-fordul felém, megemelve fejét, amit eddig mellkasomon pihentetett. –És ha fiú lesz? John, azok vagyunk, akik.-emlékeztet, olyan hangsúllyal, mintha az anyám lenne. Felmordulok és leemelem a mellkasomról. Felállok és az ablakhoz sétálok.
-Tudod hogy értem.-mormogom, kinézve újra az éjszakába, mire aga köré csavarva a könnyű lepedőt, mögém lép, gyengéd kezével végigsimítva vállamon, csókot nyomva nyakamba.
-Ha a Hold gyermeke lesz, eldöntheti, hogy ki akarja-e váltani az átkát. –mondja nyugodtan. Ezt irigyeltem tőle a leginkább. A végtelen nyugalmat, amivel felém fordult.-Ha boszorkány lesz, reménykedjünk benne, hogy nem a Telekinézis képességét örökli majd tőled. Különben bajban leszünk.-vicceli el a kérdést végül, míg én hátamnak simuló mellkasának hála élvezem a bőréből áradó melegséget.
-Azt hittem lenyűgöz ez a remek képességem.-vigyorodom el, mert a gyenge csomó, amivel maga köré fonta a lepedőt, most engedni kezd.
-Utálom, mikor ellenem használod.-kapja el a csomót utolsópillanatban,mire elnyomom a csikket, felé fordulok és mire kettőt pisloghatna,már ölemben tartom és újra az ágy felé tartok vele.
-Tudod, a telepátia is jó dolog. Sok mindent érzel most, de egyiknek sincs köze az utálathoz…-tökéletesen eltereltem a témát a kérdésről, hogy miért nem mentettem meg a családom a múltban. Gyenge voltam, a Crane között a kakukktojás. De azon a napon sok minden megváltozott. Köztük például a szorgalmam is. És ahogy reggel újra kinyitom a szemem, nem tudom nem megérezni azt a furcsa érzést. Mintha rossz előérzet lenne csupán. Elhessegetem a gondolatot és csókot nyomok Sparrow homlokára. Azt hittem nem szerethetek. Nem is sejtettem, hogy a rossz előérzet valóban beteljesedik. A lányom megszületik, a feleségem meghal. Újra. De őt életben kell tudnom. Nem élhet mellettem, de élnie kell. Jó családban majd gondját viselik és imádkozom, hogy a képessége sose bukkanjon fel, az anyja átkát sose váltsa ki. Csak éljen, egyszerű emberként, mintha mise történt volna….
Lassan kinyitom a szemem és a konyhába sétálok. Rágyújtok egy szálra, és emlékeztetem magam, hogy a múlt csak egy szellem, semmi több. Már nem üldöz, a lányom viszont nagyon is él és nem úszta meg Sparrow átkát. Tisztán látom magam előtt a pillanatot, ahogy az anyja szeméből kihuny a fény és én kisétálok az ajtón, esélyt sem adva a lányomnak arra, hogy ne szülők nélkül nőjön fel. Jobb lesz neki nélkülem. Gondoltam… A gond csak az, hogy túl sokat gondolkodom….
Viszont sajnos a ház üres, a lányom fogalmam sincs hová tűnt (hazugság, hisz pontosan tudom hogy bárhol lenne szívesebben, mint itt), és nem nyugtat meg az újabb rossz érzés, ami felbukkan valahol a tudatom hátsó részén. A kávét lassan korytolgatva elhagyom a konyhát, előkészítem az ingem, a zakóm, a cipőm és felkészülök egy újabb napra. A nyakkendőm szép csomóra kötöm, a fényes cipőm cipőfűzőjét szorosra kötöm és lesietve a lépcsőn. Egy átlag ember azt gondolhatná bankár vagyok vagy ügyvéd. De egy ilyen világban minden csak illúzió. A pult mögül szemlélődve minden más. Rengeteg titokra lelhet itt az ember. És egy-két ital után hihetetlen mi mindent el nem kotyoghatnak az emberek. A Poison jó bevételforrás, a régiségekre és egyébb tárgyakra itt is találok vevőket, így a Crane család hírneve is megmarad, miközben generációváltásként engedek egy, s mást átfolyni a kezeim között, amik nem feltétlenül kézzel fogható tárgyak, mint inkább ital és nők.