Csókját hasonló hevességgel viszonzom, mint ahogyan ő csap le ajkamra, miközben továbbra is egyszerre izgató és szenvedés, hogy nem tudom megérinteni őt. Néma ígéretekkel és vágyakozással teli sóhaj pereg le ajkaimról, amikor belém temetkezik, miközben jól eső bizsergés áradt szét az egész testemben. Szememet lecsukom és átadom magam a pillanat varázsának, miközben szavait bőrömre suttogja és olyan az egész, mintha ezáltal meg is pecsételne és szép lassan egyre inkább magához láncolna, nem csak testileg, hanem lelkileg is. Szavai bőröm alá kúsznak és egy számomra ismeretlen érzés kezd kibontakozni mélyen legbelül, talán a szívemben.  Nem akarom, hogy mást érintsen meg, mást ajándékozzon meg ezzel a mámorral, vagy más nevét suttogja el. Azt akarom, hogy engem birtokoljon, ajka engem érintsen és teste enyémhez simuljon, de végül szavak helyett kéjes sóhajokkal felelek, mert képtelen lennék bármit is felelni a mámor sejtelmes ködén át. A testemen végigfutó izgalom és kéj egyre inkább beborít és a karjaiba sodor menthetetlenül és ez az érzés megrémít, még ha nem is adom jelét ennek. Soha nem vágytam ennyire senkire se, mint rá. Lábammal erősen ölelem körül derekát és testem egy ritmusra jár vele. Fátyolos tekintettel pillantok fel rá, pillantásunk összefonódik, és végül magával ránt abba az eufórikus érzésbe, miközben körmeim vállát, lapockáját szántják.
Lehunyt szemmel próbálom megszelídíteni a légzésemet, miközben a korábbi érzések még mindig nem engednek el. A félelem szikrái szép lassan kihunynak, miközben hagyom, hogy a számomra ismeretlen érzés újra betakarjon, mint egy láthatatlan takaró és megnyugtassa zakatoló szívemet. Érzem, hogy mellettem megmozdul az ágy és pár pillanattal később én is felé fordulok, a korábbi vágy szikrái mellett a remény és a hozzátartozás utáni vágyakozás szikrái is megjelennek a pillantásomban. Hozzátartozom és ezt szavak nélkül is könnyedén kiolvashatja a tekintetemből, a kábaság ellenére is. Lehet, mondanom kellene valamit, de könnyedén leolvashatja arcomról, hogy nem találom a szavakat, mert ez újdonság számomra, hiába van ennyi évtized mögöttem, akkor se tartoztam egyetlen férfihoz se úgy, mint hozzá. Mindig is szabad voltam, de éreztem, hogy ez a változás jót sodorhat magával és maradni akartam, meg akartam tapasztalni mellette mindazt, amiben korábban soha nem volt részem.
Figyelem, ahogyan az alsónadrágját felveszi, majd rágyújt egy cigarettára. Talán nekem is hasonlóan kellene tennem, de nem mozdulok meg. Inkább csak nyújtózkodom egyet, mint egy édes kiscica. Pillantása simogat, mint egy lágy és kellemes szellő. Meglepettség ül ki az arcomra, amit nem is próbálok elrejteni előle.
- Tényleg erről akarsz beszélni? – lassan felülök és közelebb mozdulok hozzá, miközben szőke hajzuhatagom mellkasomra omlik, gyengéden csókot hintek a vállára. – Nem futhatsz el örökké az elől, amit kerülni próbálsz. – hangom egészen halkan csendül, ahogyan a fülébe suttogok, majd felpillantok rá. Ismerjük már annyira régóta egymást, hogy tudjuk, mikor próbál meg kerülni valamit a másik. S míg nekem lenne okom rá, addig nem értem, hogy mi változott meg pár pillanat alatt benne. Soha egyetlen férfi se nézett rám ennyire birtoklóan és vággyal fűtötten, mint őt tette. Harmatgyenge volt ehhez képest más férfiak pillantása, de a mai napig soha egyetlen férfit se méltattam válaszra ilyen téren. Ő volt az első, aki olyan dolgokat csalogatott elől, amiről magam sem tudtam, és akinek némán pontosan ugyanazt viszonoztam, amit ő adott, vagyis azt, hogy hozzá tartozom. – De legyen. – megadóan fújtatok egyet és újra eldőlök az ágyon és magamra rángatom az ágytakarót, de az se takarja el minden porcikámat. – Azt mondanám, hogy okosabb, mint sokan hinnék, de okkal lázad. Makacs és sokszor talán úgy érzi, hogy bizonyítania kell, mert hiába volt családja, akkor se mindig érzi úgy, hogy tartozik valahova. – hangom megfontoltan csendül és közben a reakcióit próbálom kifürkészni, mert nem akarok túlzottan messzire menni. – Viszont a kemény felszín alatt ő is csak egy sebzett lány, aki olyanokért vádolja önmagát, amiről nem tehet. Hatalmas szíve van, ami talán egyetlen egy embernek köszönhetően most már lehet, elkezd meggyógyulni. – aprót sóhajtok, de nem mondok többet. Kivárok, hogy folytassam-e még, vagy inkább hallgassak, mert ez szinte csak a felszín volt. Azt meg inkább csak a pillantásomból sejtheti, hogy kire is emlékeztet részben a lánya, mert kár lenne tagadni, hogy jó pár dologban hasonlítanak egymásra.

Tükörképét figyelem, szőke fürtjeinek rakoncátlan mozgását, testének minden rezdülését. Gyönyörűnek tartottam mindig is, noha máshogy néztem rá, mint a múltamban bárkire. Valami vonzott hozzá, akartam, hogy enyém és csakis az enyém legyen.
Felkapom, és az ágyra ülök, ölembe húzva őt. Érezheti, hogy mennyire vágyom rá, de ki nem mondott célom, hogy csakis rám gondoljon ma este. Arra, hogy én mit váltok ki belőle, hogy hozzám jön esténként nem egy üres hotelszobába valahol a belvárosban. Csókjaim egyre hevesebbek, egyre követelőzőbb minden érintésem, de visszafogom magam. Lassan magam alá fordítom, lehúzom fejemen az atlétám, majd nadrágom is a földre dobom és újra fölé tornyosulok. Lassan csókolom végig nyakának ívét, kezét a feje fölé feszítem, majd ahogy lejjebb araszolok testén, eleresztem és egyik kezem csípőjére siklik. Egész testemben hozzá feszülök, kivárom az utolsó pillanatot, de ahogy nevem suttogása elér tudatomig, elmerülök benne. Lassan, gyengéden, kiélvezve minden percét a pillanatnak.
-Azt akarom, hogy erre emlékezz minden pillanatban, amikor más ér a bőrödhöz.-suttogom fülébe és újra előre tolom csípőm, míg nyakát csókolom.-Emlékezz rá, hogy kihez fűz a hűséged...-újra és újra előre lendítem csípőm, lassan a gyengédség heves birtoklási vágyba fordul és nem hallok már mást csak a selyem susogását, sóhajait és szívverésem lüktetését fülemben. Hátrébb húzódva figyelem változó, vágytól fűtött vonásait, de testének minden rezdülése egyre közelebb lök engem is beteljesüléshez. Alig elhúzódva tőle, egyre hevesebben lököm előre csípőm, mélyen elmerülve benne. Nem bírom tovább tartani magam, mikor megérzem magam körül szorító ölét ajkát éhesen szívva megyek el és magammal rántom őt is a kéjbe. Minden erőm összeszedve gördülök végül mellé és lehunyt szemmel indulok normális pulzusom és légzésem megkeresésére. De kétség kívül most először éreztem azt, amit rég óta nem... tartozni valakihez, akarni valakit. Lassan kinyitom szemem enyhén oldalra döntöm fejem és fogalmam sincs miért, de a gondolaton rágódva azon kapom magam, hogy kipirult arcába, fáradt, de csillogó tekintetében valami olyasmit keresek, ami megerősítheti bennem a gondolatot, hogy ő is képes lenne így érezni...?
Eltelik pár perc, majd felülök az alsónadrágomért nyúlok, felveszem és rágyújtok egy szálra, míg a félhomályban őt fürkészem.
-Szóval...-fújok ki egy újabb adag füstöt.-Ha már így alakult, nem lenne kedved elmondani mi is a véleményed a lányom viselkedéséről?-érdeklődöm, terelve a gondolataim a korábbiakról. Túl abszurd lenne és magam sem gondolom őket helyesnek. Értelmetlen lenne a sorsom üldöni ismét.

Az életben vannak olyan dolgok, amik örökké rejtve maradnak és a köztünk lévő kötelék számomra pontosan ilyen volt. Részben tudtam, hogy hajdanán mi tartott mellette, de valójában sokkal kifürkészhetetlenebb volt számomra is ez az egész. Nem gyakran merengtem rajta, ha meg is tettem, akkor sietve űztem tova a gondolatokat, mert vannak olyan dolgok, amiket nem kell megfejteni és ő ilyen volt az életemben, mert még ennyi év után se tudtam teljesen kiigazodni rajta, ahogyan azt se tudtam igazán megfejteni, hogy mi is a valódi ok és érzés ami a karjaiba sodor estéről estére. Vagy éppen miért volt képes bízni bennem annyira, hogy hagyta elfeledtetni a világot és ezzel részben kiszolgáltatottá, sebezhetővé váljon forró ölelésemben. S most pontosan ezt tettem én is minden egyes alkalommal, amikor az éjszaka ebbe a házba terelt, vagy éppen a jelenlegi helyzetben is. A kezébe adtam lényem minden darabkáját.
Keze szépen lassan és birtoklóan siklik le a testemen, míg el nem éri a legérzékenyebb pontomat. Könnyedén siklik be a csipke alá, miközben a pillantásunk egymásba fonódik. Látni a szemében a szenvedélyt és figyelni a tükörképünket túlzottan izgató, a testem még inkább lángokba borul a látványtól, míg nem a pilláim el nem nehezednek és át nem adom teljesen magamat az általa nyújtott élvezeteknek. Egyszer valaki azt mondta, ha az embert megfosztják a látványtól, akkor a többi érzéke felerősödik és ez túlzottan is igaz. Érintése egyszerre volt erőt sugárzó és gyengéd, míg csókjai soha nem tapasztalt szenvedéllyel lobbannak lángra bőrömön, miközben egyre inkább az orgazmus felé sodor ujjainak és ajkainak mesteri játéka. Lehelete úgy cirógatja bőrömet, mintha csak kellemes meleg tavaszi szellő lenne, amitől libabőrös lesz a bőröm. Testemnek nincs olyan porcikája, ami ne vágyott volna arra, hogy érezhesse őt. Többet akartam kapni, de nem hagyta, hogy elvegyem azt, amit akarok. Nem olyan régen még annyira messzinek tűnő hullám, most váratlanul csapott le és szakított milliónyi darabra, miközben neve pergett le ajkaimról kéjes sóhajok kísértében. Testem lüktetni kezdett, hátam szorosan simult mellkasához, miközben térdem megremegett. Hálás voltam, hogy erősen tart. Zilált és kéjtől csillogó pillantással kerestem tekintetét a tükörben, miközben mellkasom hevesen emelkedett az átélt gyönyörnek köszönhetően.
Elmosolyodom, de elmémet még mindig köd borítja és szavait is alig vagyok képes felfogni. Még a mámorban fürdőzve fonom köré a lábaimat, amikor felkap. Kezeim arcára simítom, amikor ajkaink újra egymásra találnak és nyelvünk egymásba gabalyodik. Testem övéhez simul, érzem a belőle áradó vágyat, miközben a szoba egyre inkább fülledté válik és a levegő vágy illatával telik meg. Hagyom, hogy ölébe vonjon, mikor leül az ágyra, amit egy apró nyögés kísér, amint megérzem, hogy mennyire vágyik rám. Odaadása teljesen megbolondít, testem még szinte az előző gyönyörből is alig kezdett magához térni, amikor ajkának forró és perzselő érintésének köszönhetően újra a mámor szikrái kezdik beborítani a testemet. Csodálom a higgadtságát és önuralmát, miközben minden egyes pillantásából és érintéséből sugárzik az, hogy mennyire is kíván. Pokolian kínzó, hogy nem érinthetem meg olyan módon, de a korábbi tettei beszédesek voltak, így nem szegem meg a némán felállított szabályt. Úgy érezem, hogy ez merőben másabb, mint bármelyik korábbi együttlétünk. Mintha csak minden egyes csókjával, érintésével megpecsételne, hogy többé más érintése ne legyen jó, csak az övé legyen képes elhozni számomra a mámort és mindig csak utána sóvárogjon, nem csak a testem, hanem a lelkem is. Ujjaimmal hajába túrok és szenvedélyes sóhajjal fejezem ki, hogy mennyire is imádom azt, amit mellemmel művel, miközben újra és újra hozzásimultam ölemmel és a vágy hullámai újra elkezdték nyaldosni a testemet. - Jonathan… - sóhajba fullad a neve, de azt akarom, hogy belém temetkezzen, hogy felejtsen el mindent és velem együtt vesszen el a gyönyör tengerében.

Szavaira féloldalas mosollyal reagálok, de képtelen vagyok megakadályozni, hogy gondolataim ne essenek vágyaim uralma alá. Szerencsére. Hajlamos voltam érméket a magasba dobálni, mikor senki nem látta és így döntöttem. Nem éppen ez volt a jó módszer, de jobb volt, mint a döntés súlyától tartva dönteni. Persze elsülhetett volna fordítva is. Ma mégis... ahogy megláttam az ajtó besétálni, tudtam, hogy nincs szükségem érmére. Őt akartam ma éjszaka. Csakis őt. A gondolataim nélkül. Néha szerettem volna emlékezni, először mi tartotta mellettem. De fogalmam sem volt és azóta se derült erre fény.
A tükörképét figyelve élvezem a látványt. Ahogy minden mozdulatomra reagál, míg ujjaim el nem érik legérzékenyebb pontját, agyam úgy lesz egyre ködösebb. A tükörben figyelem, miközben újra és újra nyakát csókolgatom, hajába fúrva arcom. Szorosan tartom, hogy remegő lábaira a lehető legkevésbé kelljen támaszkodnia. Talán hálás voltam, amiért minden kérésemnek ellenére is figyelt LAy-re, ugyanakkor gyanús is volt, ahogy terelte a témát a farkassal kapcsolatban. Megkérhettem rá, fizethettem neki, hogy tegye el láb alól, de egyre kevésbé voltam benne biztos, hogy valóban szó nélkül megtenné.
Fészkelődik, egyre kevésbé vagyok uralkodni magamon, de kitartok. Ujjaim kínzó lassúsággal mozognak, de a csipke alatt, továbbra sem tolva azt le derekáról. -Még nem...-suttogom fülébe, míg újra és újra lecsapok állának éles ívére, nyakára, szorosan tartom, magamhoz szorítva, újra és újra a tükörbe pillantva, hogy láthassam testének minden rezdülésétől. Addig nem eresztem, nem teszek felesleges mozdulatot, míg a kéj így nem éri el, ami nem várattat már sokat magára. Nyakát szívom, de ahogy lehetőségem adódik rá, elkapom kezét, hasára szorítom, és így űzöm, hajszolom tovább a beteljesülés felé, néma jelzést adva ezzel, hogy ne lépje át a határt, mert ha így folytatja a mai esténk hamar véget fog érni. Pedig érintése nem hagy hidegen. Még jobban vágyni kezdek rá, hogy ruhátlan teste enyémnek feszüljön, de egyenlőre más terveim voltak.
Ujjaim egyre gyorsabban mozognak, meg-meg remegő testét egyre nehezebben fogom, de e édes szenvedés megéri, ahogy lehunyt szemét, mosolyát figyelem. Úgy fordítja arcát, hogy szája szélét csókolhassam, de hamar visszatérek nyakához, levegőt hagyva így neki.
-Gyönyörű vagy...-suttogom fülébe, figyelve, ahogy vonásai kisimulnak, ajkai hívogatóan szétnyílnak, és a lehetőséget megragadva kapom fel, ezzel magam felé fordítva, elveszve a szőke fürtök erdejében, de forrón, vágytól fűtötten csókolva. Ölembe ültetve ülök le vele az ágy szélén, válla mögé tűrve hullámzó, ringó haját, de az ingem továbbra sem bontom le róla, ujjaim csak széthúzzák azt, hogy ajkairól nyakára tévedjenek csókjaim, majd mellére. Végtelen türelem és önmérséklés árán, remélem nem ér hozzám és kivár. Túl rég vágytam erre, hogy ismét az enyém lehessen, csakis az enyém. Túl rég akartam elveszni a gondolataim között annyira, hogy ne érdekeljen semmi más, csak a jelen. Túl rég óta akartam vele és csakis vele lenni. Őt szolgálni. De tegyen bármit, nem akartam, hogy ő irányítson és ezt minden mozdulatomon érezhette. Kimondatlanul szolgálni akartam.

Sokan gondoltak szörnyetegnek és volt idő amikor én is annak láttam magamat, aztán jött ő és szép lassan minden megváltozott. Nem zavart a második hely, mert tudtam, hogy ismeri az egyik titkomat még se ítél el azért amit tettem, amiért majdnem az életemmel fizettem az ítéletszék előtt. Túléltem, ahogyan ő is sokszor már. Eleinte talán ez sodort egyre közelebb hozzá, mert ő többnek látott, mint egy mészáros. Mellette idővel szép lassan "kivirágoztam", nem csak önmagamat tanultam meg szeretni, hanem bízni és szeretni is a magam módján újra megtanultam. Magam elcseszett módján azt hiszem mindig is fontos volt számomra, de egészen mostanáig ezt nem igazán akartam beismerni...vagy legalábbis nem ilyen mértékig...
A kezemen éktelenkedő folt most se érdekel, ahogy a fájdalom se tudja elterelni a figyelmemet. Éltem már át ezerszer rosszabbat, voltam már nagyobb veszélyben, mint mellette lehetek, mert egyikünk se jelent igazi veszélyt a másikra. Egy láthatatlan fonal összekötött minket, ami ennyi évtized múlásával is képtelen volt fesleni, elszakadni. Inkább mintha egyre erősebbé válna, amit magam sem értek.
Szavaira egy halovány mosoly a válaszom és gyengéden cirógatom a kezét ujjaimmal, mintha csak némán mondanám azt, hogy örökké. – Az egyetlen, akihez hűség köt és aki olyannak fogadott el, amilyen vagyok. – pillantásommal továbbra is fogva tartom az övét, még ha csak ez a tükörnek köszönhető, mert szorosan ölel magához, hogy ne tudjak megfordulni. Soha nem adtam eddig hangot neki, de ez volt az igazság. Sokan hitték azt, hogy köt hozzájuk a hűség, de tévedtek. Ő volt az egyetlen, akinek ha néha szívesen is döftem volna tőrt a hátába, mert felbosszantott, akkor se lettem volna rá képes. És ha azt vesszük, hogy először mennyire egy arrogáns tuskónak gondoltam és el se akartam fogadni az ajánlatát, amikor megkeresett, akkor azt hiszem egészen érdekesen alakult a mi kis szövetségünk. Ahogyan eddig soha nem adtam annak se hangot, hogy mennyire sokat jelentett számomra, hogy nem elítélt el, hanem többet adott, mint valaha hittem volna, hogy kaphatok. Mert míg más karokban szórakozást kaptam, addig az ő karjai között több mindenre leltem.
Soha nem értettem, hogy az érintése miért van ekkora hatással rám, míg másoké nem volt képes ennyire elvenni az eszemet. Forróság jár át, a testem szinte áhítozik azért, hogy birtokolja minden apró porcikámat. Tükörbe nézve figyelem, hogy mit tesz, miként nyílik szét az inge rajtam, de még így is csak sejteti engedni azt, ami alatta lappang. Mosolyát látva elmosolyodom, majd alsó ajkamba harapok, ahogy mohó és vággyal teli pillantását meglátom. Hozzásimulva  picit fészkelődni is kezdek, miközben a keze egyre lejjebb siklik testemen vészesen közelítve vágyaim forrásához. A légzésem egyre szaporább lesz, ahogyan egyre inkább elönt a forróság odalent. Vágyom rá és többet akarok kapni belőle, többre éhezem. Esélyem sincs válaszra, mert ujjai úgy siklik be a csipke alá, mintha csak hazatért volna. Amint megérzem birtokló, de kényeztető érintését kéjes sóhajjal ajándékozom meg és közben figyelem őt a tükörben. A pillantása továbbra is fogva tart. Többet akarok és azt akarom, hogy ne hagyja abba. Testem hozzásimul, aminek köszönhetően tökéletesen érzem azt, hogy ő is mennyire vágyik rám. Vágytól megrészegülve simítok végig egyik kezemmel duzzadó férfiasságán. A csókja édes fűszer ebben a szenvedélyes elegyben és egyre inkább tetteinek hatása alá kerülök. Fejem kicsit hátrabicsaklik, vállának dőlve, szemem lecsukódik, ahogyan egyre inkább kényeztet. A lábaim megremegnek, és ha nem szorítana magához a derekamnál fogva, akkor esélyesen bajban lennék, mert egyre inkább elgyengül a lábam.  – Kérlek… - suttogásom kéjes könyörgésnek hat már, - ami nem igazán volt rám jellemző -,  hiszen persze hogy vele akarok tartani, de többre vágyom. Azt akarom, hogy elvegyen mindent és újra érezhessem azt, hogy milyen érzés az, amikor birtokol és testünk eggyé olvad úgy, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga.

Sokszor elgondolkodtam azon, vajon anno miért mondott igen. Miért nem tartotta a távolságot, taszított el, vagy miért nem akart a feleségeim helyébe lépni. Miért elégedett meg a "második" hellyel, miközben figyelmemmel csak egy-egy éjszaka és a munka kapcsán ajándékoztam meg. Miért tűrt, miért nem cselekedett? Sosem kérdeztem...talán ideje lenne, noha sosem mondta a szemembe, hogy esetleg zavarná helyzete. Épp ellenkezőleg. Mintha egyre inkább kinyílt volna. Bár azt hihette, az elmúlt időben mással is megosztottam az ágyam, az édes magány, egy üveg jó whisky mellett sokszor több megnyugvást adott, mint egy-egy jól megfizetett, rendkívül figyelmes légyott.
Emlékeztem arra az estére, mikor elvesztettem mindent, ami a múltamhoz kötött. A fékezhetetlen dühöm, ami után először magamba roskadva leittam magam, majd minden gyengédséget mellőzve marasztaltam éjszakára. A lelkiismeretem, a tulajdon józan eszem azóta se vesztettem el annyira, hogy újra erőszakos legyek vele. Heves igen, de erőszakos soha. Ennek ellenére, amikor ujjai derekán pihenő ujjaimra siklanak, nem tudom nem észrevenni a belilult, duzzadt bőrt, amit nemrég még vasmarokkal szorongattam.
-Az egyetlen és a leghűségesebb vagy az életemben.-biztosítom róla, hogy végtelenül hálás vagyok ezért, noha köszönetet sose kapott érte. Talán el se várta már. Ha mégis, apró dolgokkal mindig képes voltam a hálám kifejezni. Jobban, mint szavakkal. Ehhez értettem ellene, mellette, vele, míg másokkal szemben nem ismertem se könyörületet, se kedvességet. A furcsa kettősségben élve egyre biztosabb lettem abban, hogy éreztessem vele, fontos, mert ha őt is elveszítettem volna, a józan eszemtől is végérvényesen búcsút vehettem volna. Ő tartott távol az őrülettől, de mégis ő tartott élőként annyira, hogy régi énem se feledjem. A múltam épp úgy, mint a jelenem.
A nyaklánc fényesen csillog, épp úgy, mint írisze, ahogy rám néz. Végtelen mélység és kiismerhetetlenség, amiben most ott csillog a ki nem mondott vágyakozás. Tekintete rabul ejt, gondolataim végérvényesen lenyugszanak és egyre inkább a jelen kezd számítani a múlttal vagy a pár perccel korábbival szemben.
Lassan siklik lefelé ujjam, nyakától az első gombig. Majd a második gomb is kibújik a lyukból, és így szétnyílik az ingem, esetlenül, mégis tökéletesen körbeölelve kecses alakját, épp annyit sejtet, mint amennyit mutat. Ujjaim lassan simítanak végig mellkasán, szándékosan köldöke irányába haladva tovább, lassan, miközben megmosolyogtat, ahogy bőre libabőrössé válik.
-Ma este jobb szeretnék nem a múlton gondolkodni.-suttogom fülébe, miközben ujjaim egyre lejjebb kalandoznak, míg végül a csipke alsó szegélyéhez nem érek.-Remélem velem tartasz.-kényszeríteni sosem kényszerítettem semmire. Mindketten voltunk már elutasítóak a másikkal, de ma este képtelen lettem volna elfogadni egy nemleges választ. Ujjaim válaszára nem várva siklanak hát a csipke alá, vészesen közeledve ezzel vágyainak forrása felé. A bőréből áradó forróság, ahogy mellkasomnak feszül... tagadhatná, de épp oly kiéhezetten vágyik érintésemre, mint én az övére. De ma este nem akartam az irányítást a kezébe adni és ezt határozott mozdulataimból tudhatta.-Mondj igent...-suttogom fülébe, újabb csókot nyomva nyakára, de továbbra is úgy tartom, hogy ne fordulhasson szembe velem, így tükörképét figyelem fél szemmel, testének minden rezdülésére figyelve, de ahogy egész testével nekem feszül, egyre jobban érezheti bizonyosságát annak, hogy valóban rá van most a leginkább szükségem, nem egy pohár italra vagy egy következő szál cigarettára.

Megforgatom a szememet, amikor arról beszél, hogy ne várjak hálálkodást. Soha nem vártam tőle ilyesmit. És az se érdekelt, ha netalán a reakciómmal még inkább felbosszantom őt, mert tényleg hülyeség volt ezt gondolnia. Mind a ketten olyanok voltunk, hogy tettük a dolgunkat, de soha nem vártunk hálát érte, vagy csak másképpen fejeztük ki ezt, ami valljuk be sokkal kellemesebb tudott lenni, mint egy szó. Amikor a doboz előkerül, akkor még inkább egyértelműbbé válik, hogy nem kíván erről többet beszélni, s míg lehet egy feleség tovább erőltetné, addig én egyszerűen elengedem a dolgot. Ritka pillanat volt, amikor nem hagytam, hogy valamit csak így lezárjon, de jelenleg inkább örültem annak, hogy nem akar erről többet beszélni, így a titkom továbbra is titok maradhat.
Hagyom, hogy közelebb vonjon magához, miközben hol őt fürkészem, hol pedig a kapott ékszert. Soha nem voltak ellenemre az ajándékai, mintha ezek is ki nem mondott dolgokat erősítették volna közöttünk, hogy történhet bármi, akkor is egymás életének a részei leszünk a saját kis elcseszett módunkon. S míg akadt olyan, amikor egy tőrnek vagy egy pisztolynak jobban örültem, úgy addig a tőle kapott ékszereket is ugyanolyan nagy becsben tartottam. A közelsége vágyakat ébreszt bennem, illata körbeleng és a testéből áradó melegség egyre inkább csábító, de végül csak egy vággyal túlfűtött csókkal kell beérnem. Érintése nyomán bizsergés jár át, megperzsel, életre kelti minden egyes porcikámat és még többre vágyom. A vágy apró szikrái íriszeimben megcsillannak és meg se próbálom elrejteni előle, hiszen értelme se lenne, ismeri testem rezdüléseit, vagy azt hogy mennyire is vágyom rá.
Tükörben figyelem őt, érintésének nyomán libabőrös lesz a bőröm, a szememet pár pillanatra lecsukom és hagyom, hogy megbolondítson a testéből áradó férfias és füstös illat. Lassan nyitom ki a szememet, majd elmosolyodom, ahogyan a pillantásunk a tükörben találkozik. Megérintem a nyakláncot, ami gyönyörűen és tökéletesen simul hófehér bőrömre. Még inkább kiemeli az őt fürkésző smaragd gyönyörű színét idéző szempárt.
Érintésének nyomán jól eső melegség jár át és egy apró sóhaj is szárnya kél ajkaim között. Többre vágyom és úgy érzem, hogy ez a gyöngédség és lassúság, amivel egyre lejjebb siklik a keze testemen szinte már gyötrő és kínzó. Egyedül ő volt képes ennyire megbolondítani ilyen téren, de ennek ellenére se követeltem soha többet, mint amit kaptam. A jelenben meg, nos magam sem tudtam, hogy milyen ingoványos talajon sétáltunk, de egyre inkább kezdett a vágy hatalmába keríteni, ahogyan a keze egyre lejjebb vándorolt és nem érdekelt a hogyan is lesz tovább. Lehelete fülemet cirógatja, elmosolyodom arra amit mond, de aztán hamar eltűnik arcomról a mosoly. Állom a pillantását, kezem a derekamon pihenő kezére siklik, miközben hátam mellkasához simul. – Pontosan tudod, hogy nem fogom megígérni. – hangom komolyan csendül, de nem mozdulok meg. Pillantásunk egymásba fonódik, érzem ahogyan emelkedik mellkasa. – Nem fogom keresni a társaságát, ahogy eddig se tettem, de ha baj leselkedik rá, vagy bajba keveredik, akkor ne kérd, hogy távolmaradjak. Egyszer már elbuktam, még egyszer nem fogok. Megvédem azokat, akik számodra igazán fontosak. – fürkészem vonásait, de tudja, hogy nem hazudnék neki erről. Ez volt az igazság és egy percig se gondolom azt, hogy hasonlóan fontos lennék számára, mint a lánya, de ez még se méreg számomra. A kapcsolatunkra mindig is nehéz volt megfelelő szót találni... Soha nem felejtem el azt az estét, amikor elveszítette a családját. Azon az estén elkéstem, máshol kellett intéznem az ügyeket. Az azt követő napokban eltűntem, vadásszá váltam és mindenki meglakolt azért, amit tett. Soha nem került szóba, de biztos voltam benne, hogy tudja merre jártam és ki az az „démon”, akiről az emberek suttognak. Nem voltam se gyors, se gyengéd, amikor a halált elhoztam azokban a napokban, de legfőképpen az árulok szenvedték meg a tettük súlyát.
Nem mozdultam meg, hanem kivártam, mert rajta múlott, hogy ezek után miként is folytatódik az este. Maradjak vagy inkább eltűnjek? Ez mind csak tőle függött.

-Mindketten tudjuk, hogy sose emelnék rád kezet.-ettől függetlenül pár perccel később megteszem és meg is bánom, szinte azonnal.-És fordítva sem hiszem, hogy igaz lenne.-újra rágyújtanék, de ahogy telnek a percek és agyam elködösül, a falnak taszítom, magam és a fal közé szorítva, míg ujjaim csuklójára szorulnak és bár könnyen elvehetném, itt és most, amit valóban akarok,  pillanat törtrésze alatt lesz agyam ködös a dühtől. Lassan térek magamhoz és engedek a szorításomon, alig fél lépést hátrálva.
-Ha hálát vársz, rossz ajtón kopogtatsz.-reagálok szűkszavúan. A lányomnak semmi keresnivalója nem volt Vincent mellett, a jelek szerint mégis oda húzta a szíve. Ettől felfordul a gyomrom és bármit is mondjon, a dühöm és a makacsságom nem fog változni. Ahogy jött a düh, úgy párolog el. Nem akarok erről többet beszélni, és ezt kimondhatatlanul is tudni fogja, amikor előhúzom az apró dobozt és felé nyújtom. Figyelem tekintetét, vonásainak változását. Sosem láttam rajta félelmet. Állta tekintetem és képes volt kezelni a hangulatváltozásaim. Ehhez mindig is értett. Hálája csókja formájában ér, noha valóban nem tudok okot, hogy miért most adom át e apró ajándékot. Jelentősége számomra nincs. A története egyszerű. Mégis, ahogy megláttam a smaragdot, egyből az ő tekintete ugrott be, íriszének színe, hogy a medál mennyire lenne képes azt kiemelni.
Ujjaim hátára siklanak, az anyag összegyűrődik ujjaim alatt, és ahogy belemarkolok, hogy közelebb húzzam magamhoz, testem felett egyre inkább úrrá lesz a fékezhetetlen vágy.
A köszönöm épp olyan, mint a bocsánat. Egymásnak ki nem mondott szavak, amiket a tettek mégis érzékeltetnek. Szándékosan sosem ártunk a másiknak. A hullámok, a lent és fent folyton változik, bár csuklóján jó pár napig viselni fogja dühöm, emlékeztetni is fogja. Ahogy engem is. A lelkiismeretem újra csorbul, az önmarcangolás ez egy más szintje lesz. Csókját viszonozom, de csak vonakodva engedem el. Egyik kezem lejjebb siklik, derekára, majd fenekére, végül újra derekára.
-Nos...-veszem ki a kezében lévő dobozból a vékony láncot, míg másik kezem haját egy oldalra tűri válla felett, majd szembefordítom a tükörrel és mögé lépek. Szorosan, mellkasomhoz ér háta és mélyen beszívom a bőréből áradó édes illatot. Ujjam gyengéden végigszántja nyakát, míg a lánc a helyére nem kerül, a kapcsot bekapcsolom, de tekintetem tükörképét méregeti.-Úgy tudom, hogy Lucrezia de' Medici egy ritkán hordott, visszafogott ékszere volt ez, amit kisebb családi összejöveteleken viselt. Persze az értéke így is horribilis, de az akkori mértékben ez inkább a középosztály, mintsem az emelkedett ház elitjei körében hordott darab volt. A szemedhez viszont tökéletesen illik.-indul el ujjam gyengéden a lánc vonalát végigsimítva a medálig, majd lejjebb. Ingem nedves hajától átázott, libabőrös bőre, érintésem nyomán teste minden reakcióját látom. Másik kezemmel derekát tartom, hogy ne fordulhasson szembe velem, így minden szót egyenesen fülébe mormoghatok, míg -Mivel nincs konkrét története, meghatodolod neki tied.-érnek el ujjaim az első gombig.-Ígérd meg, hogy távol tartod magad a lányomtól.-kérés vagy parancs, hangom most nem érzékelteti egyiket se. Viszont nem akarom, hogy Lay közelébe menjen. Az olyan lenne, mintha a múltam köpném szembe.

- Nos, kivételesen érdekel… -  felelem szemrebbenés nélkül, hiszen esélyesen ezzel is kicsit az idegein fogok táncolni. Mindig meghallgattam, maximum nem mindig érdekelt mit mondott. Imádtam nézni azt, ahogyan dühöng. A mosolyom olyankor olyan volt, mintha a lehető legjobb dolgot kaptam volna az élettől és ez fordítva is így volt, maximum a mosolyt leszámítva. Megvoltak a magunk kis játékai, amik néha a másik idegeire ment. Esélyesen mások számára méreg lett volna az olykor fellépő ellentét, köztünk ez is másabb hatást váltott ki, mintha semmi se úgy működött volna közöttünk, mint ahogy átlagos emberek között szokás.
Pillanatok alatt foszlik szerte minden, mintha csak valaki megrázta volna a hógömböt, hogy mindent a feje tejére állítson. A szavaival megsebez, ami ritka esett volt köztünk, egyikünknek se volt szokása tombolni, de ha megtörtént, akkor ott általában több kár keletkezett, mint ahány dolog éppen maradt volna. Soha nem egymásban tettünk kárt, hanem inkább a környezetünk sínylette meg az olykor feltámadó vihart, míg a másik türelmesen kivárt és úgy nézte az esetleges pusztítást, mintha semmi se történne.
Pár pillanatig megengedem magamnak, hogy kiélvezzem a cigifüstbe és a lámpafénybe burkolt elém táruló testét, de pár másodperccel később már tekintetét keresem és szabadon kezdem engedni a bennem forrongó dühöt. Szavaira elnevetem magam.
- Sokan próbálták, de a többségük többé már nem láthatta a napfelkeltét. – hangom ridegen csendül, íriszeim vészjóslóan csillannak meg, mert ez volt az igazság. Sokan próbáltak kalitkába zárni, vagy megfenyegetni, de soha nem hagytam senkinek se. Nem mondom, hogy mindig könnyű dolgom volt, így volt aki tovább élt, mint akartam, de végül mindegyiket hozzásegítettem, hogy mihamarabb a földbe kerülhessenek. Persze, ő ezek között is kivétel volt. Nem volt miért tartania tőlem és biztos voltam benne, hogy ezt ő is tudja.
Alig érek be a hálószobába, mert máris elkapja a karomat és a hátam a falnak ütközik. Arcom meg se rezdül és nem is küzdök, pedig esélyesen rövid ideig meg fog maradni kezének a nyoma. Míg más talán megijedne tőle, addig én nem. Dacosan állom a pillantását, hiába tornyosul fölém vészjóslóan.
- Nem mentem a közelébe, de ha pont ott jár, ahol én, akkor sok mindent nem tehetek. – vetettem oda félvállról, mert részben ez volt az igazság. Egyébként is inkább örülhetne, hogy ott voltam és lett volna, aki megvédi, ha eldurvul a helyzet. Szavaira elnevetem magam, mint aki élete legjobb viccét hallja. – Először is, az a farkas hamarabb vágná el a saját torkát, mint neked tegyen szívességet, vagy engedelmeskedjen. Másodszor meg, neki köszönheted, hogy a lányodnak nem esett baja. Ő mentette meg attól a férfitól. – követtem őt, de szerencsére nem kellett felfednem magamat, az árnyékban maradhattam, mint oly sokszor tettem már életem során. Vincent otthon volt és közbeavatkozott. Arra meg direkt nem reagálok, hogy rám bízza a farkast, mert eszem ágában sincs ártani Vincent Kingsley bolhásnak.
Ajkaim mosolyra húzódnak, ahogyan meglátom merre is téved a pillantása, miként csillapodik a dühtől eltorzult arcvonásai. Szavaira megrándul a számsarka, a szemöldököm picit feljebb szalad, végül a kezemre pillantok, ahol valóban látszik a szorításának nyoma, de szavaira nem reagálok. Felesleges lett volna bármilyen szó is, hiszen ha zokon vettem volna a tettét, akkor biztosan a tudtára adtam volna valahogy. Amikor a pillantásunk újra találkozik, akkor nyugalmat, békességet olvashat ki belőle és könnyedén rájöhet még inkább, hogy nem haragszom rá. Ezek voltunk mi, akik ott voltak a viharban és a vihar utáni csendben is a másikkal, nem futottunk el, hanem kivártunk és menedéket nyújtottunk olykor a gondolatok, események viharfelhői elől. Az ajándékra nem számítottam, így könnyedén olvashatja le az arcomról a meglepettséget. Figyelem az ékszert, óvatosan érintem meg. – Meseszép! Mi a története? – Biztos voltam benne, hogy ennek is megvan a maga története. Az ilyen dolgok mindig valami külön jelentéssel bírnak, azt meg csak reméltem, hogy nem kell külön kérnem, hogy felsegítse rám. Elmosolyodom, kezem fedetlen mellkasára siklik, aztán egyre lejjebb vándorol szép lassan mit sem törődve az illemmel… – Úgy néz ki, hogy akkor már ketten nem értjük. – aztán egyszerűen megcsókoltam őt, hagytam hogy a vágy szép lassan felülkerekedjen. Amikor ajkaink elváltak egymástól, akkor elmormogok kivételesen egy köszönömöt, de abban már magam se vagyok biztos, hogy csak a nyaklánc miatt, vagy ez is már többször szól…

-Ó, ugyan kérlek. Mintha érdekelne, mi a kifogásom...-mormogom, hisz ha jól tudom, épp ő volt az az egy ember, aki tett rá magasból, ha valami kifogásom volt. Még ha ezek után üvöltve dühöngtem is miatta, ő mosolyogva élvezte a saját diadalát. És volt, hogy ez fordítva volt így. Most mégis azt hiszem lassan átlépek egy határt. Ahogy ő is.
A társaságára egyre inkább vágytam, bár nem értettem mi hozza ide. Egyre több időt töltött itt. Nem bántam. A társasága az agyamnak jó volt. A gondolataim először elcsendesültek, majd kitisztultak. Az estéim egyszerűen teltek nélküle, míg mellette nem kellett újabb és újabb poharat megemelnem, hogy aludjak is. Nélküle viszont a gondolataim úgy suhantak ide-oda a fejemben, hogy képtelen voltam lehunyni a szemem.
-Talán.-hagyom rá, míg iszom látványát. Gyönyörű nő volt, akit bármelyik férfi magának akart volna. Én magam nem tudtam mit is akarok tőle. Valami furcsa terepen imbolyogtunk mindketten. A magánynak hála? A korunknak hála? Elgondolkodva figyelem, míg eszembe jut a múlt és a rózsaszín köd, ami agyamba férkőzhetne, teljesen felszáll mielőtt még leszállhatott volna.
Magára hagyom, és a dolgozószobámba sétálva figyelem továbbra is, míg gondolataim újra szárnyra kapnak, nem épp a kellemes irányokba. Aztán tornádóként csatlakozik hozzám. Újra ingoványos terepre léptem, ahogy ő is, de ez a terep a düh terepe, nem a vágyaké volt. Az ingem jól állt rajta, egy másodperc törtrészéig még el is hittem, hogy valóban ennyi az este. Ehelyett dühösen, fújtatva áll meg előttem, míg a kezemben lévő cigaretta semmivé válik.
-Bárki más fenyegethet, igaz?- talán nem kellene, de nem különösebben érdekelt, hogy mit kellene vagy mit nem. Eltűnik a szobából, mire agyamig eljut, mit is mondott az imént. Kérdés és kérés nélkül állok fel a székemből és vágom ki a rám csapott ajtót, hogy a fürdőszobán keresztül végül a szobámban kössek ki, épp mögötte, mit sem törődve az időközben fürdőszobában lángra lobbanó ruhákkal. Elkapom a csuklóját, magam felé fordítom, úgy szorítom, mint egy őrült. A falnak taszítom hátánál fogva és szorosan elé állok. Érzem a testéből áradó forróságot, a friss szappan illatát, ami körbelengi.
-Azt hiszem elég világos voltam, amikor azt mondtam, hogy tartsd magad távol tőle!-bár kimondottan valamikor valóban a főnöke voltam, meg sosem szabtam neki semmit. Kivéve ezt. A lányomnak nem volt szüksége épp rá, és nem akartam, hogy a közelében legyen. Ennek ellenére hálás vagyok, szorításom enyhül, de nem engedem el karját.-Megölöm azt a nyomorult farkast és rád fogom bízni, amiért képtelen tenni a dolgát!-sziszegem a fogaim között, dühösen, minden ér, izom megfeszül a nyakamon, de lassan tekintetem az ajkaira siklik. Ha valamihez értettem, az az volt, hogy a gondolataim vele tereljem el. Megnyugvást adott a közelsége és teljesen le tudta blokkolni az agyam, míg végül higgadtan, nyugodtan tudtam újra gondolkodni. Elengedem a kezét és bár hátrálhattam volna egy lépést, nem tettem.-Elvetettem a sulykot.-azt, hogy ne haragudj, még soha nem mondtam neki, bár éreztetni mindig éreztettem. Labilis hangulatom mi se mutatja jobban, mint a meglehet jelen helyzetben óvatlan mozdulatot, amivel a nadrágzsebemben lapuló dobozt előhúzom.-A fáradásaidért.-nyújtom át a dobozt, tekintetem mégis smaragdzöld tekintetét keresi. A hangulatváltozásaim, hevességem megszokhatta. A higgadtság, amivel mások előtt bírtam, előtte mindig elpárolgott. A fehérarany nyaklánc az apró, csiszolt, smaragdmedállal a szeméhez tökéletesen illik. Lekenyerezésnek kevés, és gesztusnak... furcsa. Akárcsak a nyaklánc története. Mert holmi kirakati csecsebecsével sosem ajándékoztam meg, ezt tudhatta. Bár egy mosolynál jóval többet akartam tőle, kimondatlanul is arra volt szükségem, hogy maradjon.-Bár nem értem, mit keresel újra itt.

- Igyekszem észben tartani. – pimaszul csendül a hangom, de valójában hidegen hagy. Ismer annyira, hogy tudja úgy is azt fogom viselni amit akarok. Nem túlzottan igyekeztem ilyen téren az emberek kedvére tenni, de azért persze akadtak kivételek is. Pillantása perzseli a bőrömet, még se adom jelét, hogy túlzottan érdekelne, hogy néz. Nem egyszer látott már ádámkosztümben és egyébként se szégyelltem a testemet. Lehet nem volt hibátlan, vagy tökéletes, mert egy-egy igazán halovány heg megmaradt emlékeztetőnek, de azt is csak az láthatta, aki tudta mit is keressen. Ugyanakkor tisztán rémlett az is, hogy eleinte ez másképpen volt, de végül az élettel együtt én is változtam és magabiztosabb lettem ilyen módon is. Mellette is sok mindent tanultam és szép lassan kivirágoztam még inkább.
Megforgatom a szememet, amikor visszakérdez. Mindig elfelejtem, hogy ő nem tart olyan tempóban lépést a korral, mint én teszem. Szeretek elveszni a tömegben, mert úgy információhoz is könnyebb jutni. Mindannyian szerepet játszunk a legtöbb esetben, én meg már számolni se tudom, hogy mennyit öltöttem magamra a céljaim érdekében. Az meg, hogy ki is vagyok valójában talán már csak egyetlen egy személy tudja és ő itt van ebben a fürdőben jelenleg. – Pontosan. Látom azért rád is ragadt valami ebből a korból. – cukkolom őt, de biztos vagyok benne, hogy lepereg róla és nem fogja magára venni. Szavaira elmosolyodom, mert míg más nem tudna olvasni a sorok között, én ennyi évvel a hátunk mögött tudom, hogy ez burkolt bók volt tőle. – Akkor mi a kifogásod ellene? – nézek rá kérdőn és láthatja, hogy tényleg érdekel, mert úgy érzem, hogy van valami amit nem mond el. Többször is látta már azt, hogy miként vettem szárnyaim alá más boszorkányokat, így ezért se értettem, hogy most mi változott. Attól tartott netalán, hogy a városban kialakult helyzetben veszélyt hoznék a fejemre ezzel a tettemmel? Ugyan, szerintem éltünk mi már ennél nagyobb veszélyben is.
Ahogyan víz szép lassan egyre jobban beborít, úgy kezd újra életre kelni minden porcikám. Szép lassan a testrészeimet újra melegség járja át és hagyom, hogy lemossa a tettem nyomát, mintha mi sem történt volna. Régóta nem kérek már feloldozást, hiába olyan neveltetést kaptam egykoron. Régóta nem indított már meg mások halála, főleg akkor nem ha közöm se volt hozzájuk, vagy éppen én oltottam ki az életüket. És a ma este történteket is könnyedén pergetem le magamról, ahogyan a vízcseppek gördülnek végig a testemen.
- Vigyázz, még a végén azt fogom hinni, hogy kezdesz érzelgős vénbolond lenni. – játékos dallamossággal csendül a hangom, miközben próbálom elnyomni azt a bizsergető érzést ami a szavainak köszönhetően jelent meg. Soha nem kerestem szerelmet, se társat igazán magam mellé, hiszen ahhoz bizalom is kellett volna, én pedig sokáig nem bíztam senkiben se. Aztán jött ő és szép lassan mind a kettőnk élete megváltozott. Én az árnyékban rejtőztem, de mindig ott voltam, ha szükség volt rám, de soha nem vágytam egyik kedvese helyére se. Most meg? Az utam újra és újra idevonz, vagy ha nem engem, akkor őt sodorja az élet az én házamba. Az egész olyan, mintha mind a ketten ismeretlen útra tévedtünk volna, mert nevezzenek ostobának, de fogalmam sem volt róla, hogy mi is zajlik közöttünk. Talán csak a magány tette, hiszek évek óta nem akadt új kedvese, nekem meg soha nem volt igazán. De egyelőre inkább csak becsuktam a szememet és nem akartam törődni semmi ilyennel. Hagyni akartam, hogy az idő elrendezze a dolgokat, a háborgó lelkemet meg ennyi idő alatt megtanultam lecsillapítani.
- Ahhoz talán hamarabb kellett volna követned, vagy csak lehet maradt még benne régimódiság és szeretem, ha a férfi kezdeményez, irányít. – rántom meg a vállaimat, hiszen pontosan tudja, hogy soha nem okozott gondot, ha kezdeményeznem kellett, de soha nem bántam azt se, ha ő tette meg. Főleg, mivel valahogy régebben is így volt, ő tette meg az első lépést, én pedig segítettem neki a többi lépésben. S emiatt soha nem volt bűntudatom, hiába szeretett egy másik nőt. Én egy másabb fajta támasz voltam számára és nem hittem soha se, hogy bűn lett volna amit olykor tettünk. Elveszem tőle a szivacsot, de a játékosság és a szenvedély pillanatok alatt illan el a pillantásomból, ahogyan megszólal. Állom a pillantását, hiszen soha nem féltem tőle. Az egyik szemöldökömet kicsit feljebb vonom, de nem felelek semmit se. Egyszerűen farkasszemet nézek vele, majd hagyom, hogy távozzon, hiszen az erőmmel könnyedén akadályt görgethetnék elé is, de nem teszem. Helyette inkább befejezem a fürdést, miután végzek megtörölközőm, majd felkapom az ingét és belebújok. A hajamat is kicsit megtörlöm, aztán hagyom, hogy újra a vállaimra omoljanak a fürtjeim, majd onnan a lapockámra és mellkasomra. Nem érdekel, hogy miként ázik el netalán az inge, de a vérfolt feltűnik rajta, még se érdekel, ahogyan a hiányzó gombok se. Kicsit kivágott így, de még így is viszonylag takar.
- Sok mindent elnézek neked és sok mindenben kitartottam melletted, de azt soha nem tűrtem, hogy fenyegess! – kezdek bele, ahogyan visszasétálok hozzá és a cigije abban a pillanatban egyszerűen hamuvá válik. – De ha annyira nem akarod, hogy közöm legyen a lányodhoz, akkor legközelebb majd nem figyelek rá, hanem hagyom hogy miután drogot adtak neki azt tegyen vele a fickó, amit akar. – azzal a lendülettel megfordulok és magára is hagyom, az ajtó pedig hangosan csapódik be mögöttem, mintha ezzel üzenném neki, hogy menjen a pokolba. Ritka volt az, amikor fel tudott húzni, de most sikerült elérnie. Mindig is tudta, hogy óvtam a családját és soha nem kevertem egyiküket se bajba, ezért dühített a korábbi dolog. Képtelen voltam megérteni és forrt a vérem. Ahogyan elhaladtam a fürdő mellett a szobájába menet, úgy kaptak lángra a korábban levetett ruhák is. Inkább az, mint a ház.

Éppenséggel hidegen hagyott, hogy a ruhája, a cipője, a harisnyatartója vagy bármi mása tönkrement. A lekezelő pillantásomból láthatja, hogy szavai keresztülsuhannak a téren, de elkerülnek és arcom rezzenéstelen marad.
-Nem féltelek.-hagyom ennyiben, végigmérve, míg a ruhák lassan a földre nem kerülnek és később az én gondjaimra nem bízza, hogy összeszedjem őket, utánavíve a fürdőszobába.-Szerintem a fekete jobban áll.-bár a kis műsort díjazom, nem mutatom. Tekintetem mégis issza a látványt, ahogy a csipkéket is a földre dobja. Nem szégyenlős, bár tisztán emlékszem, először mennyire más volt. Minden mozdulata bizonytalan volt a közelemben, amiből szerencsére hamar kinőtt és boldog feledést adott, ha a karomban aludt el pár órára és mellette én is képes voltam aludni. Míg a feleségem mellett folyton ébren voltam és rettegtem. Furcsa kettősség egy életen át... és mire volt jó.
-Muglik?-szalad fel egyik szemöldököm jelentőségteljesen. Bár majdnem egy korúak voltunk, amit hölgyek esetében nem illik firtatni, de néha meglepett, hogy míg ő felveszi az élet jelen ritmusát, én pedig meg sem próbálom, lassan úgy fogalmaz, mint bármelyik fiatal nő az utcán. Vonzó volt és egyszerre kétségbeejtő. Jobb szerettem kifinomult, mint közönséges énjét.-Tehát ember...-jelzem, hogy agyamnak pár másodperc kellett, míg az információt átfuttatta és megértette.-Nem, nem gondolom, hogy rád hasonlítana.-burkolt bók, szándékos vagy sem, nem különösebben rágódom rajta. Ahogy viszont a lányom szóba hozza, állkapcsom megfeszül és minden arcizmom megmerevedve vált szoborszerű kifejezést képemre.
Figyelem, ahogy a víz alá sétál és rezzenéstelen arccal, szándékosan úgy tesz, mintha mi se lenne természetesebb, hogy nálam kikötve, az én zuhanyom alatt végzi. De azzal tisztában van, innen az ágyamba fog kerülni. Veszélyes játék ez mindkettőnknek, ami csupa mámor, élvezet és egy olyan alternatív valóság, ahol nincsenek gondolatok, kérdések, csak mi. A mi titkaink.
-Épp ott vagy, ahol lenned kell.-jelentem ki roppant bő szavúan, és szememben felcsillan a tűz. Fogalmam sincs mióta és miért, de birtokolni akartam. Ez más volt, mint rég és meglehet a magány tehetett róla, ami a lelkiismeretem mellett mégis képes volt emlékeztetni arra, hogy nekem így a legjobb. Egyedül... legalább nem ölök meg senkit. A délelőtti kis mizériámról az alaksorban, nem is beszélve, de egyenlőre úgy döntök, erről nem kell tudnia. Ha más nem is, egy oda nem illő vérfolt az ingemen, ha kiszúrja, bár még én magam sem tulajdonítottam neki nagy jelentőséget. A jövőben majd jobban figyelek rá, hogy fontos munkát csak neki adjak. A számonkéréseket amúgy sem szeretem.
-Jobb szeretem, amikor ehhez nem az erődet használod.-nézek le a lepotyogó gombokat, és a szivacsért nyúlok, miközben végigmérem tökéletes alakját. Teszek egy lépést majd még egyet, amivel elé is érek és a szivacsot kezébe adom.-Jessalyn, jobban teszed, ha a lányom ebbe nem vonod be. Nem csak most.-figyelmeztetem, reagálva ezzel korábbi kijelentésére és ha veszi a fáradtságot, hogy szemembe nézzen, pontosan tudhatja, hogy ezt most komolyan is gondoltam.-Bár csatlakoznék, inkább meginvitálom a halált.-hagyom végül faképnél, a leszakadt gomboknak hála használhatatlannak bélyegzem meg az ingem és egy jól irányzott mozdulattal az ő véres, mocskos ruháira dobom azt, majd kisétálok a fürdőszobából, de az ajtót szándékosan nyitva hagyom. Visszaülök az asztalom mögé, rágyújtok egy szálra és ha nem csapta rám az ajtót, onnan figyelem tovább. Egy-egy drága... A lányomra gondolok, és ismét képtelen vagyok nem az anyját látni magam előtt, a hazugságokkal együtt, amikben éltünk. Az ujjamon lévő karikagyűrűt megforgatom ujjamon, míg a cigaretta füstjén át szinte magam előtt látom újra az arcát... a lelkiismeretemtől fogok megbolondulni. Többek között legalábbis. Előbb vagy utóbb úgyis csatlakozik hozzám, kéretlen is. Addig viszont inkább a halálon lamentálok...

Fürdőbe érve egyetlen pillantást vetek csak a tükörre, majd kibontom újra a hajamat. Hagyom, hogy a vállamra omoljon, onnan pedig lapockámra és a mellkasomra. Közeledő léptek mosolyt csalnak arcomra, hiszen hamarabb követett, mint tippeltem. Nevetésben török ki amikor végre megszólal és kiderül, hogy a távollétem alatt senkinek se sikerült még mindig kivágnia a nyelvét, pedig biztosan akadna olyan, aki tartaná ezt a régi hagyományt.
- Ugyan, kérlek. Egyszerűen csak még mindig imádok szórakozni, de ez a parti halálunalmas volt és még a lopás se volt izgalmakkal teli. – felelek neki kertelés nélkül és még egy grimaszt is megengedek, mint aki tényleg nem azt kapta, amire számított. Közben kikapcsolom a csipkemelltartómat, ami ezek után könnyedén hull a lábam mellé a hideg kőre. – Meg a kedvenc ruhám ment tönkre miattad, így tartozol egy új lábbelivel, ruhával és ne feledkezzünk meg a harisnyatartóról se. -  nem gondolom komolyan, de abban is biztos voltam, hogy hiába hozta magával, akkor se fogok szenvedni azzal, hogy a vért kiszedessem belőle, a foltokat meg nem szokásom megfoltozni, inkább elégetem, hogy ne maradjon bizonyíték és keresek valami új, szebb darabot. Egykoron nem érdekeltek a csinos ruhák, de utána sok minden változott. Rájöttem én is, hogy néha egy-egy merészebb darab mennyire képes elvenni a férfiak eszét és mennyivel könnyebb őket csapdába ejteni.
- Igen, rágondolok. – látom a reakcióját a tükörnek köszönhetően, de lehajolok, hogy a megmaradt fehérneműmtől is megszabaduljak, így hajam arcomba hullik eltakarva előle a mosolyomat. – Még nem tudom. Elveszett teremtés, a családja muglikból áll és nincs aki segíthetne neki. Éreztem, hogy egy közülünk, de van benne valami még, talán kicsit magamra emlékeztet. – belépek a zuhanyzóba, majd megnyitom a csapot és arcomat a zuhanyfej irányába fordítom. Hagyom, hogy a víz szép lassan elkezdje lemosni a rám száradt vért. – Miért érzem úgy, hogy kivételesen rosszallod? Félsz, hogy netalán rossz hatással lennék rá, vagy másról van szó? Esetleg még mindig a lányod miatt emészted magad? – kisebb szünetet követően szólalok meg, nedves fürtjeimet kisimítom az arcomból és az időközben beállt párás levegőben pillantok felé, hiszen a körvonalát jól látom, ha minden rezdülését nem is.  
- Ki mondta, hogy nem így lesz, de nem hiszem, hogy sokan díjazták volna, ha véresen állítok be. Vagy csak mára elegem lett a sok bénából és reméltem, hogy kellemesebben telhet az estém… vagy netalán vársz valakit és jobb lenne, ha távoznék? – hangom dallamosan csendül, de ennek ellenére is kiérezhető belőle kicsit a közöny is, mintha tényleg  nem mindig élvezném azt az időt, amit másokra vesztegetek. Persze, vannak jobb fogások is, de az is tény, hogy inkább rövid időre tudnak csak lekötni, valami belőlük hiányzik, amit máshol viszont megkaphatok. Talán emiatt is eshetett meg, hogy újra és újra ugyanoda sodort vissza az éjszaka. Fogalmam sincs, hogy mi változott meg, de soha nem is akartam igazán megfejteni. Bűntudatom meg emiatt soha nem volt. Ha viszont mára inkább más szórakozást talált ki magának, akkor nem volt kérdés, hogy fürdést követően távozni fogok. Régebben se okozott gondot ez közöttük. – Ahelyett hogy a halált meginvitálnád egy újabb cigarettával hasznossá is tehetnéd magad, nem gondolod? A szivacsot azt hiszem kint felejtettem, igazán ideadhatnád… – édesen és ártatlanul csendül a hangom, majd a ruháján lévő gombok közül egy-kettő könnyedén kezdte megadni magát.

Mivel Lay továbbra sem jelentkezik, kissé feszülten nézem át az előttem tornyosuló számlák kupacát. Tudnék mást is csinálni. Egészen addig így gondolom legalábbis, míg fel nem bukkan Jess. Csendben tűröm, hogy kiveszi kezemből a poharat. Egy szobor nyugalmával konstatálom minden szavát. A félhomályban akkor sem rezzenek össze, amikor Jessalyn egyik kése elsüvítsen a fülem mellett és mögöttem a fa burkolatba álljon. Gondolom más ettől berezel. Más... Aki nem ismeri. Akinek valóban a halálát akarja. De ettől egy percig sem tartok.
Nem szólalok meg, akárhogy próbálkozik. Elgondolkodva figyelem vonásait, ahogy dacosan tűri a közömbös viselkedésem. A cigarettámból még egy slukkot szívok, aztán elnyomom a többi között a hamutálban. A füsttől még homályosabb lesz a szoba, a régimódi berendezés pedig nem sokat segít a helyzeten. Az üres poharamra nézek... Jellemző, szám széle megremeg, elmorzsolok egy mosolyt és figyelem, ahogy a fürdő felé indul. Csípője jobbra-balra ring, hívogató, ahogy elhagyja ruháit és pőrén áll előttem. A sírba fog tenni, ebben biztos vagyok.
Mikor eltűnik a fürdőszobában, új szálra gyújtok. Felállok, számban a füstölgő cigarettával és utána indulok, útközben összeszedve a hátrahagyott ruhadarabokat. Na persze, nem disznóól...
-Tudod Jess, ha nem ismernélek, azt gondolnám, hogy valamiért dühös vagy.-elmosolyodom, ahogy újra végigmérhetem, noha még mindig háttal áll nekem. Szőke fürtjei lágy lokniban követik minden mozdulatát és rugóhoz hasonlóan mozognak hátát takarva.
Lezseren az ajtófélfának dőlök, míg  végre egy dologra nem reagálok, nem kisebb fáradtságot véve ezzel az amúgy közönyös énemmel.
-Alina? Az az Alina?-vonom fel szemöldököm. Egy ilyen nevű hölgyről tudok, cseppet sem biztos, hogy ebbe a játékba belekezdenék. De ahogy látom, ő már belekezdett.-Mi a terved vele?-érdeklődöm egykedvűséget színlelve, noha valóban érdekel, hogy hová óhajt kilyukadni. Ledobom a ruháit a fürdőszobában lévő székre, majd újabb slukkot szívok, míg a levegő lassan párás nem lesz.
-Már-már azt gondoltam, hogy ma estére más szórakozást keresel. Tudod, élsz vagy valami hasonló...-cseppet sem volt ellenemre társasága. Az évek során egymáshoz csiszolódtunk, noha azt hiszem a bűntudat valahol belül mindig is mardosott emiatt, sosem kérdezett. Ezért szerettem. Annyit akart tudni, amennyit muszáj volt tudnia, nem kötötte az orromra, hogy mit, hol és kivel csinál, és nem várta el tőlem se, hogy hasonlóan tegyek. Tudta, hogy a feleségem volt az első, legfontosabb támasztékom, de valami furcsa egyenlet részeként egyre inkább ő lépett erre a bizalmas pozícióra. Élvezem a látványt, közben hagyom, hogy gondolataim elkalandozzanak a múlt és a jelen furcsa paradoxonján, a két idősík megfejthetetlen viszonyán. A jelen sivárságán és a múlt gazdagságán. A változáson és az állandón. Ő volt az állandó... évek alatt senki más, csak ő. Ettől elmosolyodhatnék, de inkább a lelkiismeretem sötét bugyrába burkolózva kifújom a füstöt és egy jól irányzott mozdulattal, némi energiát használva ezt az újabb elszívott szálat is a többi közé nyomom. Valamiben meg kellene halni, vagy mi...
--