Kényelmesen elhelyezkedtem, miközben figyeltem, hogy mennyire is elmerült a saját kis világában és elfeledkezett arról, hogy a világ mennyi veszélyt is rejt számára, főleg, ebben a városban. Itt a veszély még több volt, mint bárhol máshol. Kész szerencse, hogy nem a boszorkányüldöztetések idején élt, mert könnyedén máglyán találhatta volna magát, ha ennyire felelőtlen lett volna akkoriban is. Kíváncsian fürkésztem őt, mintha ezáltal megtudhatnám azt is, hogy pontosan miért ennyire felelőtlen, vagy mennyire is birtokolja az erejét, de ezekre rájönni ennél azért sokkal bonyolultabb, nem csacsoghatja el a szellő se ami pont az irányából fújt.
Mosolyogva figyelem a reakcióját, mint aki pontosan azt kapta, amire számított. Lehet sokan azt mondanák, hogy gonoszság élvezni mások bukását, ami részben igaz is, de ugyanakkor egészen mámorító tud lenni. Főleg, ha olyan bukik el, akinek a halálára az ember oly régóta vágyott már. Én már csak tudom, de ez most másabb volt. Inkább édesnek találtam azt, hogy mennyire zavarba jött, és pontosan úgy festett, mint egy csapdába esett ártatlan bárányka. Mindennek ellenére se siettem a segítségére, hagytam hadd találja meg újra a hangját, amit egy láthatatlan macska az előbb ellopott tőle. A mosolyom viszont mindeközben nem tűnt el az arcomról.
- Azt hittem, hogy ennél jobban tudsz hazudni, hiszen a családod előtt is titkolod az egészet, de be kell látnom, hogy nem vagy nagymestere a dolognak. Arcodra van írva és a korábbi némaságod is pont az ellenkezőjét bizonyítja. – hangom békésen csendült, nem volt kioktató, se nem emeltem meg, mert egyiknek se lett volna értelme. Helyette egy-lét lépést tettem felé, de még így is egészen jól megmaradt a távolság közöttünk. – Attól függ, hogy milyen titkokra gondolsz. – sejtelmes mosollyal feleltem, de nem mondtam többet. Azt akartam, hogy nevezze nevén, mert ha már képes kimondani, hogy varázsolt és ő egy boszorkány, akkor esélyesen már elfogadta ezeket a dolgokat. Ez pedig haladás lenne, mert túljutott akkor a kezdeti tagadáson, ami elég unalmas és bosszantó állomás tud lenni a kezdőknél.
- Az élet soha nem volt fair, így kár erre hivatkozni, de ezt neked mindennél jobban tudnod kéne, hiszen a földi pokol egyik városában élsz. – rántom meg a vállaimat nemtörődömen. Jobb oldalt a fülem mögé simítom aranyló hajzuhatagomat. – Régóta figyellek már, ami részben jó, mert én nem akarok neked ártani.  Másrészt viszont nagyon nem jó, mert fel se tűnt, hogy valaki szép lassan kifürkészte a titkaidat. Ez akár a halálodat is jelenthette volna, ha olyan személy néz ki magának. – higgadtan csendül a hangom, talán túlzottan közönyös is ahogyan a halálról beszélek, de még is csak évtizedeken át az életmódon részéhez tartozott a halál, így engem különösebben nem hat meg, ha el kell venni valaki életét, vagy éppen a haláról kell beszélgetni. – Tényleg nem is sejted, hogy ki lehetek? Pedig nem egyszer fordultál meg a báromban. – volt hogy letelepedett a pultomhoz és beszélgettünk pár szót. Nem mintha meghatna, hogy tudja vagy nem a nevemet, inkább azt akarom tesztelni, hogy mennyire képes a részletekre figyelni, emlékezni dolgokra, hiszen a bárban másoktól is hallhatta már a nevemet. Ez is egy újabb teszt volt a részemről.
- Talán pontosan azt megadni, amit féltél mindig is kérni és inkább elrejtetted azt, aki vagy valójában. – esélyesen lehetnék segítőkészebb is, hogy konkrét válaszokat adok neki, de nem szerettem senki dolgát se megkönnyíteni. Meg nem ártott az se, ha kicsit edződik és én is felmérhetem, hogy milyenek is valójában. Mer-e kérni, nevén nevezni a dolgokat, mennyire jó megfigyelő és így tovább. Mert mind-mind szükséges ahhoz, hogy tudjam honnan is kéne indulnunk. Az erőmet pedig nem mutattam meg, még ha szívesen hoztam volna rá kicsit a frászt is, hogy lássam a reakcióját, de mindent a maga idejében.

Míg a legtöbben különféle effektekkel bolondítják meg a képeiket, és ilyen meg olyan filtereket tesznek rá én igyekszem a természetesnél maradni, már ha lehet egyáltalán azt annak nevezni amit itt művelek egyedül. Igazából csak gyakorolni jöttem ki, legalábbis legelőször. Már jó pár hete kijárok ide néha esténként, amikor éppen nincs más elfoglaltságom és próbálgatom azt, amit valami ősömtől örökölhettem. Mert ezt már sikerült kiderítenem, hogy a mágia nem jelenik meg csak úgy, ezt örökölni lehet, de az a helyzet, hogy fogalmam sincs, hogy a családban ki bír hasonló hmm adottsággal, mint amivel  én. Jó lenne tudni, mert akkor kérhetnék tanácsot, vagy mutathatna pár trükköt, és nem egyedül kellene szenvednem. Bár egész ügyes vagyok már abban, hogy egyik tárgyat máshova reptessem, de biztos vagyok abban, hogy ha nagyon erősen koncentrálnék akkor ennél sokkal többre is képes volnék, nem csak holmi gagyi bűvészmutatványokra.
Szoktam hópelyheket reptetni, azokból különböző formákat kreálni, és beállni azok elé, hogy lefotózhassam magam, és most, hogy a hó már réges régen elolvadt, falevelekkel, virágokkal helyettesítem a puha hópelyheket. Próbálkoztam már azzal is, hogy mindenféle kacifántos mozdulatra kényszerítem őket, de egy idő után, amint a koncentrációm alább hagy minden élettelenül engedelmeskedett a gravitáció húzó erejének, és landolt a földön.
Teljesen belefeledkezem abba amit csinálok, hisz ez köztudottan kihalt környék, esetleg nappal jár erre pár túrázó, de ez este egyáltalán nem jellemző. Igaz, volt már, hogy amikor kijöttem este egy éppen khm… kamatyolni készülő párocskával találtam szembe magam. Nem vagyok prűd és meg tudom érteni, hogy mi ilyen vonzó a természetben, csak az a kellemetlen, amikor az ember a harmadik személy egy ilyen eseményen.
Elmosolyodok az emlékre, ahogy eszembe jut milyen képet is vágtak amikor felbukkantam, majd utána gyorsan el is szaladtam onnan.
Egyszer csak egy hangot hallok és a mögöttem táncoló virágok abban a pillanatban a földre zuhannak én meg szinte teljesen lefagyok.
Lebuktam.
Próbálok válaszolni, de csak tátogok, mint hal a vízben, és fogalmam sincs, hogy most mi lesz, vagy hogy egyáltalán ő kicsoda.
Ahogy kimondja a nevem úgy tűnik a hangszálaim újra megtanulták, hogyan kell működniük.
- Én… nem tudom miről beszélsz… nem csináltam semmit se, csak álldogáltam meg fotóztam a… természetet, meg magamat. Tudod nagyon szép itt. - próbálom beadni neki azt, hogy igazából csak képzelődött és nem látott semmit sem.
- Illetve, lehet, hogy tényleg csináltam valamit, de az… titok. Te ismered ezeket a titkokat? - lehet, mégsem kellene elvből elutasítanom azt, hogy látott bármit is.
- Elárulod, hogy honnan tudod, hogy ki vagyok? Valamint azt is, hogy te ki vagy? Hiszen ez így lenne fair, hogy te is árulj el magadról dolgokat. - Lehet, hogy ő igazából gonosz és a következő pillanatban majd holtan esem össze, de legalább megpróbáltam megtudni azt, hogy ki is Ő.
- Mit szeretnél tőlem? - teszem fel végül talán a legeslegfontosabb kérdést.

Mindig érdeklődve figyeltem, amikor betért a báromba. Ahogyan az se kerülte el figyelmemet, hogy gyakran mindig más partnerrel mutatkozik, vagy éppen a férfiak miként fürkészik őt, de volt valami, ami miatt úgy éreztem, hogy a belőle áradó nyugodtság csak látszat. Az apró rezdülések erre engedtek következtetni, hiszen jól ismertem ezeket az apró rezdüléseket. Hajdanán nekem is sok időbe telt, mire teljesen el tudtam rejteni minden érzelmet és uralni tudtam minden rezdülésemet, hiszen akár az életem múlt rajta, de nem csak ezt tanultam meg az évek előrehaladtával, hanem idővel mások rezdüléseit is egyre jobban sikerült észrevennem, olvastam bennük és ezáltal a titkaikat is egyre könnyebben fel tudtam fedni. Soha nem tagadtam, hogy volt olyan is, amikor végül emiatt pontosan az halt meg, aki fizetett, mert rájöttem, hogy hazugság volt minden egyes szava és inkább neki kéne az ibolyát szagolnia. Az élet nem mindig fair, ez van.
Miközben a múlt árnyai között merengtem egyre lassabban szeltem az egészen kihalt utcákat, még a legtöbben ilyenkor az igazak álmát aludták, de pontosan tudtam, hogy erre fogom megtalálni azt, akit keresek. Nem először szegődtem a nyomába, de ő mit sem sejtett erről. Én viszont tudni akartam, hogy merre jár, mit csinál és tényleg annyira ártatlan-e, mint elsőre tűnt, vagy a látszat nála is csal, mint oly sok esetben. Idővel viszont rájöttem, hogy nála a látszat a valóságot mutatta és tényleg ártatlan virágszál, akit az élet könnyedén taszíthatna romlásba, ha olyan kezek közé kerül. Olyannak tűnt az erejét tekintve, mint egy virág, aki félve bújuk ki a földből és kezd el virágozni, mert attól tart, hogy az élet kegyetlenül elbánik vele és talán nem is gondolta rosszul. Az élet mindenkit imád megtépázni, megtáncoltatni az élet poklában, de életem során nem egyszer láttam azt, hogy a sötétség miként költözött ifjú boszorkányok lelkébe, mert a tanítójuk vagy éppen az élet rossz irányba sodorta őket. Mindig is úgy gondoltam, hogy ez nem csak az erőről szól, hanem a felelősségről is. Erősnek kell lennünk, hogy ellen tudjuk állni a démonok csábításának.
Lépteim nesztelenné váltak, ahogyan elértem az erdőség pereméhez. Eggyé olvadtam a természettel, mint már oly sokszor tettem, amikor menekülnöm vagy éppen rejtőzködnöm kellett, vagy csak egy-egy célpontra vártam, mert ott volt a legkönnyebb a közelébe férkőznöm. Ahogyan egyre közelebb értem hozzá, úgy kezdett el újra az ismerős érzés hatalmába keríteni. Az őt körbelengő mágiát az enyém könnyedén felismerte, hiszen nem először találkozott már vele. Éreztem a gyenge, de még is "kíváncsi "erőt, ami csak arra vár, hogy kiteljesedhessen végre. Csendesen huppantam le egy kidőlt farönkre és figyeltem őt. Láttam, hogy miként próbálgatja az erejét, táncra kényszerítve a megmaradt havat, vagy éppen az elszáradt faleveleket, hogy egy-egy fényképén tökéletesen mutasson. A percek egymást váltották, de ő még mindig észre se vette, hogy valaki figyeli, így végül megköszörültem a torkomat.
- Nem tudom eldönteni, hogy bátornak, vagy inkább ostobának gondoljak... – táncosokhoz méltó könnyedséggel álltam fel és tettem felé egy lépést. – Fel se tűnt, hogy legalább 10 perce már, hogy közönséged is akad, arról nem is beszélve, hogy bárki könnyedén kiszúrhat, mert túlzottan az erdőszélén játszadozol. – dorgáltam meg őt, mintha jogom lenne hozzá. Talán volt is, hiszen ki tudja, hogy milyen veszélyt csalogathat ide azzal, hogy óvatlan. Arcomon viszont ennek ellenére barátságos mosoly jelent meg. – Alina vagy, ha nem tévedek. – kíváncsian fürkésztem őt, hogy vajon miként is reagál, de a nevemet továbbra se árultam el. Inkább mosolyogva fürkésztem őt, mint egy vad, aki arra vár, hogy vajon a prédája mit is fog tenni.