Ne aggódj, ő sem tudja, hogy mi fog történni. Hogy egyáltalán úgy sül-e majd el a dolog, ahogy ő azt tervezi. De akaratlanul is felkínáltál neki egy lehetőséget, ő pedig – bármennyire is jól esne neki inkább a Nyárikertben hátulról hozzád bújva ücsörögni – élni fog vele. A te Ilyádnak mindig is volt érzéke a kétes dolgokhoz. Az egész élete egy aknamezőn való séta. Ezen a sétán pedig most elérkezett hozzád, és csak remélni tudja, hogy te nem egy akna vagy. De majd hamarosan kiderül. Nagyon szeretne tévedni, de nem ringatja magát ostoba ábrándokba, mint a nővéred, aki bízik benned. Hát nézz csak rá, mennyire megbízhat benned. Most is itt vagy vele. Benne.

Lehunyja a szemeit, a fejét is a föld felé hajtja. Felszisszen az ismeretlen érzésre, ahogy elpárolog a bőréről a fájdalom. Megszorítja a kezed, és végül csak mélyet sóhajt, hallhatóan sokkal nyugodtabban most, hogy már nincs kínzó tényező. Mégis olyan furcsán frusztráltnak tűnik, amikor kifújja a levegőt és felnéz rád. Grigorij izzó vasat nyomna a bőrébe, amikor a jelenet megáll körülöttetek, a képkockák nem mozdulnak tovább. Egy pillanatba zárva álltok egymással szemben. Úgy tűnik, Ilya kezéből kezd kicsúszni az álom irányítása. A környezet megfakul, mert a figyelme csak és kizárólag rád irányul. De őt ismerve? Valószínűleg épp ez a célja. Csak az a rohadt könnycsepp ne lenne ott. Megérinti az arcod, hogy a tekintetedet saját magára irányítsa. Gyengéden törli le a váratlan könnyeidet az arcodról. Önkéntelen a mozdulat, ahogy oda is hajol, hogy apró csókot nyomjon az ajkaid sarkába, mielőtt összezúzná ezt az idilli békét. Kellemetlenül érzi magát, még a saját anyja sem mutatott felé ilyen empátiát, mint te – vagy hát mutatott volna, de Ilusnak nem kellett, mert a nő sosem állt ki érte. Te felteszed a kérdést, ő pedig úgy dönt, hogy nem fogja kerülgetni a forró kását.

- Akartam, hogy a saját szemeiddel lásd, miféle ember nagyapa. – Megfogja mindkét kezed és összeszorítja a szemeit. Igazán, igazán nagyon koncentrálnia kell, de ha ismét hagyod vezetni, ha kíváncsi vagy arra, hogy mi fog az egészből kikerekedni, a szél ismét feltámad, hogy elmossa a körülöttetek megfagyott jelenetet, aminek egy másik veszi át a helyét. Egy tágas, arisztokratikus szoba, magas mennyezettel, szépen szegélyezve, de semmi más nem szép. A függönyök be vannak húzva, otthonillat helyett sterilszag van, a csendet pedig az ágy melletti gépek halk, monoton hangja töri meg. Ilya a szemeidet figyeli, miközben elengedi az egyik kezed, hogy az ágy felé tudj fordulni. Az édesapja fekszik ott. Sosem láthattad élőben, csak olyan fényképeken, amikor még Ilus is fiatalabb volt. Te is csak annyit tudhattál róla, hogy hosszú ideje betegeskedik. Meg hála a nővéred egyik részeg locsogásának egy ponton azt is megtudtad, hogy a papa tette ezt vele. Összerakhatod, hogy nem várt volna más Ilusra sem.
- Nézz rám. – A hangja szigorú. De nem úgy, ahogy szereted. Rosszat sejtően, a szemeiből pedig egyetlen gondolatot olvashatsz ki: ideje színt vallanod. – Nem találtam a megfelelő alkalmat, hogy felhozzam ezt, de te most tálcán kínáltad. Tudom, hogy a kovenhez vezethető vissza a repülőjegyetek, a papírmunka, az, hogy Oleggel idejöttetek. Valakit átjátszol. Csak azt nem tudom eldönteni, hogy valójában kit, Lyubimiy. – Tehát még ott van a bizalom szikrája. Nem vádol meg azzal, hogy közvetve vagy közvetlenül, de a kovennek dolgozol. Azzal viszont igen, hogy esélyt lát rá. És a maga kitekert módján tényleg jót akar neked. Akarja, hogy lásd, hogy milyen embernek dolgozol, ha tényleg a nagyapjáéknak dolgozol.

Fogalma sincs mit akarsz igazából és fogalma sincs, hogy mi fog történni, hiszen, soha senkivel nem kísérletezett a képességeivel, a szülei is arra tanították, hogy óvatosan használja, csendben, észrevétlenül. A ritka képességéről keveset lehet tudni úgy általánosságban is, és ez az egész Yurijjal együtt nőtt, mint valami burjánzó növény, átszőtte az életét, és egyszerűen csak ösztönösen használta. Eddig. Most valami olyasmibe kezdett bele, amit eddig soha korábban. De abban biztos, hogy komoly kárt benne nem tudsz tenni, az álom igazán csak rád van hatással, mert a tiéd, és fizikai hatást Te akkor sem érhetnél el, ha szeretnél. Az az ő kiváltsága marad. Már csak az a kérdés, hová akarod vinni és miért éppen oda… Mert neki a Nyári kerttel egyértelmű célja volt: kiszakítani a rémálmodból és az egyébként leharcolt állapotodból. De Te nem mondom el, mit tervezel - igaz nem is kérdezi, csak hagyja, hogy próbálkozz.

Megfogja a kezed, és átkarol, szemmel láthatóan nem annyira zavarja sem a szédülés, sem pedig a sok kavargó emlékkép, amiket átfolytok, amikből nem tud kivenni igazán semmit sem, mert nem rájuk figyel. A kék íriszeidbe kapaszkodik, hagyja, hogy minden csak úgy elperegjen mellette, hogy aztán megérkezzetek. Rutinosan ér földet, ami nem olyan meglepő, hiszen évek óta használja a képességét aktívan, nagyon sok mindent kitapasztalt már róla, de most nem fog bele kiselőadást tartani, csak próbálja értelmezni hol is vagytok. Te pedig vezeted: nem csak az álomban, ami most egészen olyan, mint amikor felülről, kívülről látod önmagadat, hanem a figyelmét is. A kíváncsiság leolvad az arcáról, amikor meglátja a Te hónapokkal ezelőtti másodat a falhoz láncolva. Biztos benne, Te mint a valós esemény elszenvedője, érzed ahogyan a húsodat rágja az ezüst, az égett bőr szagát, és talán még a fájdalmat is, ám ő ebből nem érzékel semmit sem, hiszen nem az övé mindez. Rád pillant, valójában azonban nem tud nem odanézni, nem tudja figyelmen kívül hagyni mindazt, ami történik éppen veled. Éppen úgy, ahogyan azt sem, amikor olyan furcsán szaggatottan kezded venni a levegőt, és rájön milyen erősen hat mindez rád… mire az elnyújtott alakra pillant, megszűnik a bőröd kényelmetlen húzódása. Biztos benne, hogy minden alkalommal fáj, amikor ez az egész felbukkan benned, hát egy alkalommal megelőzheti mindezt. A kezedet szorítva figyeli a jelenetet. Nem tudja mi fog történni, de úgy érzi nem képes végig nézni, ennek ellenére nem néz rád, amikor halkan megszólal: - Miért? - nem érti, mit akarsz ezzel, nem is teljesen akarja felfogni, amit lát, de magyarázatot igenis akar tőled… elvárja. Az ajkai összepréselődnek és csak vár, érzi, ahogy lepereg néhány könnycsepp az arcán. Ha nem döbbent volna annyira le ettől a jelenettől, talán még rád is kiáltana, de így csak mereven előre bámul, és próbálja megérteni, miért ide hoztad.

Ő sem bánja, hogy olyan sokáig figyelmen kívül hagytátok egymást. Ilya nagyon kevés dologra mondaná azt, hogy ennek így kellett lennie, abszolút nem az az alkat. Nagyon nem. Ez viszont pontosan az a dolog. Felnőttél. Nem teljesen, de azért fogyaszthatóra. Tökéletes vagy, Yurij. El sem tudod képzelni, hogy milyen tökéletesnek lát. Mint a legdrágább steak. A legfinomabb. Se nem túl nyers, se nem túl száraz. De most, hogy a fejében vagy, ennek egy szikráját talán érezheted is rád telepedni, a viszonzott csodálatodat. A nívós vacsorához elfogyasztott száraz vörösbor ízét a szádban. Egy jótanács viszont: szedd össze magad. A te Ilyád elméje veszélyes hely. Úgy pedig még veszélyesebbé válhat, ha átadod neki az irányítást. Kérdés, hogy kíváncsi vagy-e annyira, hogy te magad is kockáztass? Megbízol-e benne annyira? Ha ezt tőle kérdeznénk meg, a válasza egyértelmű igen lenne. Még egyszer nem húzod csőbe. Már tudja, hogy tökösebb vagy, mint bárki gondolná. De sejti azt is, hogy pont olyan manipulálható és csodálatos.

- Jól van. Tegyünk egy próbakört. – Az orrodra csúszik le a tekintete. Ha választania kellene egy halálnemet itt és most, akkor biztosan a szeplőidbe akarna belefulladni. Baromi jól áll, mikor elpirulsz, ez pedig igen kevés ember mondhatja el magáról. A kezedbe csúsztatja a sajátját és a kékjeid végre megkapják az övéit is. Először csak finoman érint. Láthatod a vonásain, hogy szédülni kezd, a zuhanó érzést pedig mindketten átélhetitek, amikor te elengeded a kormányt, ő viszont még nem talál fogást rajta. Néhány másodperc az egész, aztán magához ránt, összefonja az ujjaitokat, a másik karját pedig a derekad köré fonja. Kapaszkodik beléd.

A következő percekben minden olyan elképesztő gyorsan és rettenetesen lassan történik. Valóban mint az álmokban, amikor egyik helyről rántódsz a másikra, minden jelenet összemosódik, mégis mintha mindegyikben órákat töltenél el. Valójában csak rángatóztok, elmosódott jeleneteket tapasztalhatsz, egy szülinapi zsúr, évekkel későbbi történelem óra, csillagtalan ég, mire Ilya instabil irányítása alatt úgy csapódtok be a moszkvai Rasputin birtok egyik számodra ismeretlen részére, mintha zsupszkulccsal érkeztetek volna.
Hideg van, pinceszag, a levegő nedves, és a fényviszonyok sem kellemesek. Rád néz, amikor ránézel. Keserűségnek kellene lennie a szemeiben, de nincs ott semmi. Kivár. Elengedi a derekad, de a kezed nem. A szabad kezével még futólag megcirógatja az arcod és van ott valami vészjósló a kék szemeiben. Elfordul, magával húz téged is, hogy fordulj vele. Lásd, amit mutatni akar.

Lassan, de biztosan megláthatod őt, az alagsor lekopott falához láncolva. Mindössze néhány hónappal ezelőtt. – Az első átváltozásom után. – Ennyit fűz hozzá, a többit figyeld csak. Hallhatsz minden szisszenést, ahogy az ezüstláncok a bőrét pörkölik, és hallhatod a láncok minden csörrenését, amikor megrántja őket. Nem tud felállni, a bilincsei túl rövidek, nem engedik. Az ajkai szárazak, a szemei nedvesek. A sötétből egy magas, nyúlott alak jelenik meg előtte. Te is láthattad, hogy a nagyapja egy Ilyánál is magasabb, nyúlott alak, de így, az ő fejében még sokkal deformáltabbnak tűnik. Szörnyszerűnek. Hiszen az is, egy szörnyeteg, az ő szemében minden bizonnyal.
Ha mozdulnál, ha elfordulnál, vagy ránéznél, csak megszorítja a kezed, és ha kell, visszafordít a ’nézni-is-rossz’ látvány felé. Aztán kénytelen leszel ránézni, mert furcsán kezd szuszogni melletted. Bőr serceg a fülednél. Az ő nyakán is megjelennek a hónapokkal ezelőtti, falhoz láncolt énje sebei, ahogy a csuklóin is. Nem ő csinálja, az álom – rémálom? – egyesíti az emlékkép önmagával. Ami fáj, az kétszer fáj. De ő nem mozdul. Azt akarja, hogy nézd. Akarja, hogy érezd a szenvedését. Hogy tudd, ez csak a jéghegy csúcsa. Csak a legutóbbi eset, ahol még egészen kesztyűs kézzel bánt vele a papa. Természetesen célja van vele, Ilya túl okos ahhoz, hogy ne legyen, de nem teregeti minden lapját egyszerre.

A dorgálásnak szánt kis hangtól, lesüti a szemét, nem bánja tulajdonképpen a dolgot, de azt elismeri, hogy nem élete legelegansabb lépése volt. Cserébe viszont most úgy van itt, a fejedben, az álmodban, hogy beengedted, és soha senki más nem engedte ezt meg a számára. Persze nagyon sokakra nem is kíváncsi. Nem ellenkezik, amikor mögé ülsz, egészen az ölelésedbe simul, ahogy szorosan átöleled. Nem mintha el akarna menekülni ebből a helyzetből, mellőled, és biztosra veszi, hogy már feltűnt neked, mennyire átengedi neked az irányítást minden alkalommal, mikor kettesben vagytok. Mindezt öntudatlanul és önkénytelenül, mert ha akarna sem lenne képes ellenállni neked. Ez pedig egészen megijeszti - pontosabban megijesztené, ha nem éppen a nyakába csókolnál, mert így csak a forró ajkaidra tud gondolni, ahogy a bőréhez érnek, és egy sóhaj hagyja el a száját. Olyan rettenetesen könnyedén fel tudod izgatni, és Yurij úgy érzi, tökéletesen elveszett veled szemben.

Csak hümmög a korára vonatkozóan, tényleg fiatal volt még akkor, és azt egyáltalán nem bánja, hogy eltelt az az öt-hat év, mire összeszedte a bátorságát, és szó szerint a bőröd alá mászott. Az szakítja ki a kavargó gondolataiból, hogy elengeded és felállsz, de engedi, hogy őt is felhúzd magaddal, és ezt úgy értelmezi el akarsz menni innen, de nem bánja, nem akar rád kényszeríteni semmit, hiszen a Te álmodban vagytok.

- Ha hagyom magamat és engedem, akkor igen, Te vezetsz majd - válaszolja őszintén, a szemében izgatottság villan, az alsó ajkát kíváncsian szívja be, miközben mosolyog rád. A szeplői körül, még mindig látszik, hogy az imént elpirult. A kezét nyújtja feléd, hasonlóan hívogatóan, mint Te a hotelszobában, amikor magadhoz csábítottad, miután Washingtonba ért. - Mit szeretnél? - kérdezi, és amint a tenyered a tenyeréhez ér, úgy változik minden, ahogyan Te akarod. Ő elengedte a kormányt.

Miután végzett a mindenféle pofák vágásával az egész szituációt illetően, te pedig átveted a padon a lábad, és kissé zavartan elfordulsz tőle, a figyelme egészen az ajkaidra összpontosul. Még a fejét is oldalra biccenti, ahogy a máskor buján viharos tenger helyett most csak gyengéden hullámzó vízfelülettel nézeget. Ki tudja, mi jár ilyenkor a fejében. Egy része márványba öntene és piedesztálra emelne, hogy egy pillanatba bezárva legyél örökre az ő tulajdona és gyönyörködhessen a szépségedben, amikor csak akar. Egy másik része… nos tudjuk, hogy Ilya oroszlánrészének ennél általában azért sokkal, de sokkal alpáribb és könnyebben kielégíthető gondolatai vannak.
- Na-na. – Úgy szól rád, mint egy rosszban sántikáló kis porcelánbabára, amikor az első álmot említed. Hisz nagyonis rosszban sántikáltál. Meg se forduljon a fejedben elkezdeni most cicázni vele. Persze az ő ajkai sarkában is szórakozottság bujkál és amikor felnézel rá, elneveti magát és leül a padra mögéd. Ugyanabban a helyzetben, ő is átveti a lábát és egészen közel simul hozzád hátulról. Egyik karját a pad háttámláján lógatja el, a másikat pedig hasonlóan hanyag módon a csípőd köré fonja.

- Nem, nem igazán. – Meg sem fordul a fejében, hogy megpróbálja előadni, hogy emlékszik. Ám hogy kiegyenlítse a mérleg nyelvét, hízelgőn csókol a nyakadba, majd ott hagyja a fejét közel a bőrödhöz, az állát a válladon támasztva meg. Ilya a lehető legtávolabb áll az empátiától, így nyilvánvalóan ezt az édesgetést sem azért csinálja, mert tényleg sajnálná, hogy nem emlékszik. De az, hogy az ujja köré csavarjon úgy tűnik, nagyon jól megy neki. ’’Kár’’, hogy nagyobbat nyal vissza a fagyi, mint ő. Csavarodik ő is. Emlékszik persze, hogy akkoriban kezdte az egyetemet, kizárásos alapon valamelyik szünetben lehetett otthon Oroszországban. – Nagyon fiatal voltál még. – Tizenöt, tizenhat? Egészen kezdetleges volt még az Anuskával rájuk erőltetett kapcsolata is. Arra viszont emlékszik, hogy már akkor is nagyon intelligensnek talált és ilyen szempontból élvezte a társaságod, de ezt már nem közli veled.

- Játszunk valamit. – Ez a válasza, amikor megkérdezed, hogy szeretne-e máshova menni. El tudna itt ücsörögni veled egész nap… vagy hát egészen addig, amíg fel nem ébred, egyértelműen érezheted abból is, hogy a léhának induló ölelése úgy vált igazán közelivé és ragaszkodóvá, hogy észre sem vette. De tökéletes alkalmat lát annak a megoldására, ami már egyébként is piszkálta a csőrét. Feláll, és magával húz téged is. – Ha jól sejtem… ha az álmaimba be tudsz férkőzni, akkor tudlak vezetni? Vagy ilyesmi? – Tudja ő, hogy bonyolultabb dolog ez annál, mint ahogy most ő felvázolta, de a lényeg talán ez lehet. Te vezetsz, ő meg majd az anyósülésről tekergeti szépen a kormányt. Nem félti a saját mentális épségét, a kockázatokkal meg tudhatod, hogy milyen viszonyban van; nem kell messzire menni, elég a vérfarkassá válásának körülményeit nézni. Egyik meredek kockázat a másiknak adta a kilincset, de szépen elnavigált… egyelőre.

Nem kell sok, hogy feleszmélj, de ezért választotta az élesen kontrasztos helyszínt, hogy kizökkentsen. Az álmokat nem olyan egyszerű manipulálni, könnyen felriadnak belőle az emberek, ha hirtelen változásokat kell megélniük benne. Ám ez most egy másik szituáció, mert Te beengedted. Az engedélyeddel van itt, és ez némiképpen neki is új terep, hiszen szinte senki nem tud a képességeiről és pláne nem kérik tőle, hogy csatlakozzon hozzájuk. Így hát sok esetben sértette meg néhány ember privát zónáját azzal, hogy beléjük lesett… bevallhatná neked is, füllentett, amikor Moszkvában utoljára találkoztatok és rákérdeztél az erejére, ő meg azt felelte, nem igazán ismeri még ki magát. Ó, dehogyis nem! Épp elég álomban járt, hogy a legfontosabbakat tudja, bár az igaz, veled próbálkozott meg először sok mindennel. Most viszont csak hagyja, hogy felfogd már nem a rémálomban vagy, és örül, amiért egészen könnyedén tér vissza a kék szemeidbe az élet.

- Lehet - vonja meg a vállát aztán, nem törődik a piszkálódó éllel a hangodban. Átveti a padon az egyik lábát, úgy fordul feléd, amíg Te nézelődsz. Bólint egyet, valóban senki nincs körülöttetek, de a Te fejedből szedte a képet, abban pedig nem voltak emberek. Nem kezd kiselőadást tartani erről, mert egyrészt sokkal inkább élvezi, hogy az arcát cirógatod, másrészt nem hinné, hogy érdekel a dolog jelen pillanatban. Ha akarsz valamit - és azt csak úgy nem lehet elvenni -, úgyis kérdezni fogsz, ennyire már ismer. A kelletlen megjegyzésedre felhúzza az egyik szemöldökét: - Az első álmod egyáltalán nem volt rémálom - céloz arra az alkalomra, amikor álmodban megdugtad, mert úgy akarta. Figyeli, ahogy élvezed a napsütést és az enyhe légmozgást, örül, hogy jobban vagy, és reméli tényleg tudsz pihenni, még a holnapi nap előtt, bármennyire is gusztustalannak találtad a főzetet. A kérdésedre aztán megvonja a vállát, elbámul messzire egy pillanatra, érzi, hogy elvörösödik, és azt is, hogy a tekinteted rá fókuszál.

- Biztos nem emlékszel rá, de itt beszélgettünk először rendesen. Azt hiszem, az egyetemről kérdeztelek, amíg sétáltunk, a többiek meg valahol tábort vertek, és már alapoztak az estére - újra megvonja a vállát, mintha nem is lenne fontos ez az egész, pedig nyilván az, ha egyszer ide hozott téged, és ezt egészen biztos meg is érted, mert hát akkor miért viselkedne ennyire szégyenlősen, ha igazából nem számít neki. Megpróbálhatna hazudni is neked arról, hogy miért a Nyári kertet választotta, azonban az a helyzet, hogy ismer annyira téged, észrevennéd rajta ezt, és úgyis kikényszerítenéd a választ belőle, ha szerencséje van egészen édes módszerekkel, ha viszont nem… és most azért van itt, hogy jobb kedved legyen, szóval nem megy bele ilyen harcokba. Nem látja értelmét. - Szeretnél máshová menni? - kérdezi, mert igazán nem ezen múlik, csak kérned - vagy éppen utasítod - kell, és Yurij teljesíti minden vágyadat.

Kábán merül el a tekintetedben a mosolyodat látva. Máskor lehet, hogy rád morranna, hogy mit vigyorogsz, de most egy egészen valótlan helyen vagytok. Szürreális helyen, a fejében. Abban a kicsi kápolnában, ami mindenkinek csak és kizárólag a sajátja. Optimális esetben persze. Aztán jössz te és könnyedén mászod át a falakat. Másznod sem kell, csak átolvadni rajtuk és már itt is vagy. De ez alkalommal meghívót kaptál, ez alkalommal nem sérted a határokat, amiket nem lenne szabad átlépned. Mondjuk amit nem tervezett neked megmutatni sajnos azt is észre veheted. Hogy az a ’’kicsi kápolna’’ mennyire viharos. Tényleg gyakran álmodik rosszat. Nem olyan rosszat, hogy izzadva riadjon fel belőle – legalábbis általában nem – de általánosságban nagyon nyomasztókat. Szinte minden éjjel. Nem beszél róla és nem foglalkozik vele. Mindig úgy kezelte a problémáit, hogy vagy fejjel nekiment, vagy ivott és ivott rá.

A tekintete meg sem rezzen, ahogy még inkább feltámad körülöttetek a szél és a szó szoros értelmében elsöpör mindent. Olyan könnyedséggel mossa el a tájat, mint kés a napon hagyott vajat. Akkor rezzen össze, amikor végre az arcára süt a nap. Előbb azt érezheted, hogy megszorítja a kezed. Aztán a tekintete változik meg. Visszatér belé a lélek, és semmivé válik az a transzban lévő kábaság, ami eddig a markában tartotta. Kell neki néhány másodperc, hogy feldolgozza, mi történik, mint amikor ébredés után kell egy kis idő, hogy magához térjen az ember egy álomból. De most könnyen megtörténik, hisz itt vagy vele az álmában, most először úgy, hogy nem próbálod rejteni a jelenléted semmilyen formában. Tényleg itt vagy. Vele.

Még mindig nem egészen tudja, hogy is működik ez. Ösztönös, hogy nem meri elengedni a kezed attól tartva, hogy akkor elszakadtok egymástól. Ahogy még inkább eljut a tudatáig a kellemes napsütés ténye hunyorogni kezd, felnéz az ég felé egy apró, szemembesütanap grimasszal, a kék szemei így csak még kékebbek. Majd elveszetten néz körbe. Igazán le van tőled nyűgözve. Hogy minderre képes vagy. – Valószínűleg mert te irányítod az álmot. – Piszkálódik arra vonatkozóan, hogy ő hogy néz ki. Ő ezt valahogy úgy képzeli el, hogyha akarnád lehetne huszonöt centis pöcse meg két feje is akár. Te mégis ide hoztad. Napsütésben, a Nyári kert közepére. Lesz ami lesz alapon elengedi a kezed és hátra néz, forgolódik kicsit, hogy szétnézzen, majd visszafordul feléd. – Üres. – Ezt inkább csak hangosan gondolkodva jegyzi meg magának. Nincs itt senki rajtatok kívül. Innen tudja, hogy álmodik. Hisz minden más olyan valóságos. Vagy akár lehetne is valóságos, ha nem szűrődne be az álmába a nővéred illata, hiszen az ágyában alszik. Vagy csak az el nem ismert bűntudattól képzeleg. Az utolsó mozdulata az, hogy visszalép hozzád, és egyik kezével az arcodat cirógatja anélkül, hogy megcsókolna. Élvezi egy kicsit a közelségedet és a hatalmát feletted, mielőtt undok módon szólalna meg. Hogy maga felé undok-e vagy feléd, azt nehéz lenne eldönteni. Ilyát ismerve utóbbiról lehet szó. – Kezdi rontani az imidzsemet, hogy mindig egy rémálomba toppansz be. – Úgy beszél, mintha semmit nem jelentene számára, hogy mindig rosszul alszik és ez lenne a természetes. Egyelőre nem tudja, hogy mit érez ezzel kapcsolatban, hogy ilyen gyakran látod ilyen kiszolgáltatott állapotban. Szerencsére a farkasa mélyebben alszik, mint ő. Más esetben nem állna itt ilyen békésen élvezve a nyári szellőt. – Miért ide?

Egészen elcsábítod a csókoddal, azzal ahogyan magadhoz húzod, a tüdődbe szívott levegő, amitől libabőr fut végig a testén, a nyakáról, egészen beleborzong a közelségedbe. Meg sem próbálkozik az ellenállással, amúgy sem tudna ilyet tenni. Szüksége van rád, pont annyi oltod a szomját, mint amennyire ki is szárad a torka, és csak többet és többet és többet akar belőled. Ha nem lennék ilyen vacakul és holnap nem telihold lenne, nem engedne el, hanem magával rángatna a szobájába, még azzal sem törődne, hogy a nővére mikor érhet haza. A mentol íze bejárja a száját, ahogy újra megcsókolod, amit forrón viszonoz, még a poharat is majdnem elejti, a jégkockák csendesen kocogtatják az üveget. Szeretné, ha ez nem érne véget. Még úgy is, hogy a szavaid egészen felvillanyozzák, mert az eddigiekkel ellentétben nem befurakszik az álmaidba, hanem szabad bejárást adsz neki, ami igazán izgalmas, a forró bőrödre, az ízedre, az illatodra vágyik igazán, és egy része majd bele pusztul, hogy ezt nem kaphatja meg. De csak csendben tűr. Miután az ajkai közé nevetsz és elengeded, hagy menni, és utána csak vár.

Behunyja a szemeit, és koncentrál, jön az ismerős húzó érzés, ami szinte kiszakítja a testéből, és már veled is van, bár Te még nem érzékeled. Megint rosszat álmodsz, és kezdi úgy gondolni, ez sokszor történik meg veled, de reménykedik abban, hogy ki tud belőle szakítani, hiszen Te hívtad ide. Látja, hogy indulni készülsz, s bár nem haladsz semerre sem, ő elkapja a kezedet, hogy felismerd már nem vagy egyedül. És ahogy megfordulsz, rájön, mennyire rettegsz - hirtelen nem tudja megállapítani miért, de emlékszik arra a kényelmetlen érzésre, amikor legutóbb a fejedbe mászott, most is ezt érzi körülötted. Megszorítja a kezedet, rád mosolyog, a szabad kezével az arcodra simít, és a szél felerősödik, hogy aztán rajtatok kívül mindent elfújjon, elmosson, és pillanatok alatt meleg napsütés cirógatja az arcodat, a szentpétervári nyári kertben, ahol egyszer valóban jártatok, persze nem kettesben, de akkor beszélgettetek először, meg az utána lévő bulin. Neki fontos, és nem is olyan nehéz előbányászni a koponyádból az emléket.

- Jobban nézel ki - mondja kedvesen, de még mindig fogja a kezedet, mert a félelem a tekintetedben bujkál még, és nem akarja hogy azt hidd, őt is elfújhatja a szél.

Más helyzetben még a fürdőszobából is azzal az elégedettséggel lépne ki, ami akkor töltötte el, amikor hallotta olyan nagyon felhevülni a szívverésedet a becézésére. Úgy tűnik, ismét talált valamit, amivel egy kicsit zavarba hozhat és levehet a lábaidról. Azzal bizonyára nem okozna meglepetést, hogy senki mást nem becézget így. Ez pedig most már rajtad marad. Szokta becézgetni a nővéredet is, meg másokat is, de többnyire valami közönségesebbel. Ez viszont csak a tiéd. Neki is tetszik. Pont, mint a közelséged. Beleszuszog a csókodba, az egyik tenyerét a derekadra is csúsztatja és közelebb húz magához, egészen közel, hogy már-már összesimuljatok. Az orrát egy kicsit a bőrödbe temeti, megcirógatja vele a nyakad, kiélvezi a bőröd finom illatát, amit a farkasérzékei miatt sokkal intenzívebben él meg. Egészen más hatással van rá a jelenléted így, mint amikor még warlock volt. Azt egyelőre nem döntötte el, hogy erre jó vagy rossz értelemben tekint-e, meg hogy őszinte legyen, nem is különösebben érdekli. Kisebb baja is nagyobb annál, mintsem hogy épp hova dugdossa a farkát. De a ti kapcsolatotokban, vagy nevezzük ezt bárminek is, nem is ez a lényeg. Akkor sem, ha ez tartja össze az egészet. Dugni bárkivel tudna. Ez az egész jelenség, ami Te vagy, valami sokkal többet jelent. Bűn, izgalom, kielégíthetetlen vágyódás, na meg hatalmas piros lámpák mindenhol arra figyelmeztetve titeket, hogy itt álljatok meg. Te vagy a tű a karjában, ami bármikor lehet az utolsó lövés, de kezd rájönni, hogy ő is neked. Hogy jobban függsz tőle, mint ő tőled. Talán ő az igazi tű. Vajon ki jelent a másikra nagyobb veszélyt? Vajon kit büntetne tüzesebben a nővéred? Őt vagy téged? Melyikőtök árulása fájna jobban?

A derekadról felcsúszik a tenyere az arcodra és csatlakozik hozzá a másik is, hogy a kezeibe fogja azt a tökéletes állvonaladat és úgy csókoljon meg újra, lustán élvezve ki másodpercekig az édes ízedet, ami az ő mentolosával keveredik. – Azért ne siess. Nyomás alatt nem tudok aludni. – Az ajkaid közé nevet, majd elenged. Érted, ha ott toporogsz az álmai ajtajában, hogy alszik-e már, akkor nem fog tudni elaludni. Mindenesetre magadra hagy, elindul. Csukja maga mögött az ajtót, ír a menyasszonyának egy üzit, hogy megpróbál aludni, ki van ütve. Aztán lenémítja a telefonját, csak úgy ledobja valahova, ő pedig boxerben fekszik be az ágyba. Számít rá, hogy egy darabig forgolódni fog, de semmi. A bájital tényleg kiütötte. Úgy ahogy van elalszik röpke néhány percen belül, félig kitakarózva.

Még nem érkezel meg. Ő pedig egy rémálomban riad fel. Nem is nevezné rémálomnak, csak vannak tudod ezek a borzasztóan nyomasztó álmok, amiket betegen vagy stresszes időszakokban szed össze az ember. Sötét van és nagyon fúj a szél. A saját vére szagát érzi, de nem tudja honnan jön. Úgy érzi, ott áll előtte a nagyapja, de nincs a közelben senki. Az otthoni birtok kertjében áll, de mégis valami ismeretlen helyen. Elindul, de nem jut előre egy lépést sem. Fél. Nem éri el a varázserejét, és nem éri el a farkast sem. Mielőtt azonban bármi történhetne, újabb két lépés között érzi, ahogy megfogod a kezét. Ösztönösen érzi, hogy te vagy az. Kétségbeesést láthatsz a kék szemeiben, amikor hirtelen feléd fordul. Az álmában fél, hogy megfordul és te sem leszel ott, ahogy nincs körülötte senki más sem. De ott vagy. Láthatod a vonásain, ahogy kábán, de minden idegszálával beléd kapaszkodik. Mindenkinél jobban ismerheted az álmokat, szóval tisztában lehetsz vele, hogy Ilya nincs teljesen itt veled. Előbb ki kell hoznod ebből az álmokkal járó, transzos állapotból. Aztán ki kell hoznod a rémálmából is, hogy végül tényleg veled lehessen.

A csendes kis fenyegetésed nem is érdekelné különösebben, hiszen várt is valami hasonlót a szokatlanul bátor megjegyzésére, de arra a fajta becézésre nem számított, amit odamormogsz neki, és ettől egy hosszúra nyúló pillanatra megdermed, s jól sejted a szíve nagyon dobban ettől, hogy úgy érzi, akkor is hallanád, ha nem lennék vérfarkas. Aztán gyorsan fújja ki a levegőt, mintha ezzel vissza tudná magát zökkenteni, de éppen úgy, ahogyan Te a csók hatása alá kerültél, most ő is máshol jár, próbálja valahová eltenni magában ezt az egyetlen szót, ami olyan különös tőled, mert egyáltalán nem számított rá.

Ahogy a karjaiba olvadsz szinte, a mozdulatai ösztönössé válnak. Ezt csak Te hozod ki belőle, csak veled ennyire gondoskodó, még úgy is, hogy tudja, nem igazán tartasz igényt minderre… vagy mégis? Tulajdonképpen sosem tiltakoztál a finom, kedves érintései ellen, bár ha megkérdezné, egészen biztos benne, letagadnád, sőt azt mondanád, nem is történt ilyesmi. De ez egyáltalán nem érdekli. Az sokkal inkább, hogy ő maga sem egészen érti, mit művelsz vele, amiért ennyire tehetetlenül és ellenállhatatlanul vonzod őt. Halkan nevet a piszkálódásodra, de nem válaszol, csak ingatja feletted a fejét, és figyeli az arcodat, ahogy fekszel az ölében, amíg fel nem akarsz kelni, ő pedig enged, ha kell segít neked, aztán magadra hagy, és amikor hívod egy újabb pohár jeges vízzel jelenik meg, a dohányzó asztalról eltakarította mindennek a nyomát. A tekintete végigcirógatja a bőrödet, nem bámulja meg a sebhelyeidet, ahogyan eddig sem tette, jobb szereti kitapogatni, de most erre biztosan nem lesz lehetősége, és ezt tudja is. Mégis egészen közel lép, amikor ezt akarod, kicsit belefordul az érintésed, hogy az ujjbegyeid találkozzanak a bőrével, s lehunyja a szemét. Ám a szavai hallatán kipattannak, először nem érti, ez át is villan az íriszein - nem lenne túl okos, ha… és akkor megérti, és elmosolyodik, majd még közelebb húzódik, megcsókol, éppen csak érintve az ajkaidat a sajátjaival: - Menj aludni - suttog csak, kicsit karcos a hangja, közben átadja a vizet neked, aztán elindul a szobája felé, ha úgy látja nincs szükséged arra, hogy segítsen eljutni a szomszédos szobáig. Még az ajtóból visszafordul, figyeli, ahogy eltűnsz a nővére hálójában, és csak vár egy darabig, hallgatózik, vajon elaludtál-e már, hogy aztán, amikor már elég nagy a csend, és Nastyának még mindig semmi nyoma, behunyja a szemét ő is, és belesüppedjen az álmodba.

Valóban szokatlanul hangzik tőled, hogy eleve felmerül a gondolata, hogy bármiért megbüntetnéd őt. Már csak ezért is kósza mosolyt csalsz az arcára. Ilya egyébként sem az a büntethető fajta. Sőt, nagyon nehezére esik kiadni az irányítás legapróbb részét is a kezeiből. Ha nagyon vissza akarnánk vezetni valahova, akkor természetesen ezért is – mindenért IS – a nagyapja volna okolható. Ahogy a férfi mérgező társaságában mindenki, ő is ki volt neki szolgáltatva. Egyenes ági leszármazottként, ő különösen. Nem kellene sokáig keresni a testén a jeleit, ugyebár. Nézzük csak azt, hogy téged ezer örömmel kikötözne - sőt tervben is van, csak nem fogja az orrodra kötni – de hogy őt bárki? Ó, nem, nem. Egyébként sem szeretnénk, hogy dugás közben elkezdjen flashbackelni arról, amikor a papa falhoz szögelte vagy benyeletett vele egy ’’Sectumsempra-t’’. - Óvatosan, lyubimiy, nehogy visszanyaljon a fagyi. – Részben máris visszanyal. Szándékosan becéz ennyire bensőségesen. Kedvesemnek hív, de maga a szó a szeretlekből jön. Hallani akarja, hogy megdobban-e rá a szíved. Cicázik veled, még ilyen állapotban is.

- Szopd ki. – Ez az első megnyilvánulása, amikor már a karjaidban fekszik. Sovány vígasz most számára az, hogy ennél többet nem kell belőle meginnia. Mondjuk nem érti a kedvességedet, a törődésedet, de jól esik neki (ezt még inkább nem érti), ahogy a hajával kezdesz játszani. Érezheted, ahogy az eddig megfeszült izmai, a kissé görcsösen tartott teste most elenged a karjaidban és csak nyugodtan fekszik, halkan szuszogva. Tényleg kiütötted a főzeteddel. – Én meg azt remélem, hogy nem mínusz egy vesével fogok holnap felkelni… – Piszkálódik, meg szenved még egy kicsit ott a kanapén, de kezdi úgy érezni, hogy el tudna aludni. Különösen így, a fejével a mellkasodon. Semmi mást nem hall, csak a szívverésedet. Úgy érzi, betölti a teljes lényét. A farkas agresszívvá válna, fel akarna falni, de szerencsére az állati részénél még inkább kijött a szedatív hatás, így csak élvezi a közelségedet. Csak még egy pár percig, mielőtt felülne, hogy aztán óvatosan felálljon. – Lefekszem… – Rád sem néz, ahogy elindul, csak ott hagy. Előbb a fürdőszobába megy. Megmossa a fogát Anuska fogkeféjével. Még mindig öklendezhetnékje van a farkasölőfűtől, szóval biztosra megy még a szájvízzel is. Aztán ha utána jöttél a fürdőszobáig, megáll az ajtófélfában – ha nem jöttél, akkor odahív – és egy apró, sejtelmes mosollyal magához édesget. A közeledben akar lenni. Már félmeztelen, mert elkezdett levetkőzni a szunyókájához. Beesettnek tűnik az arca, láthatóan nincs jól. A bőre még mindig tűzforró, lényegében mint egy kályha, de azt már a nővérednek is megmondta, hogy szarik a vizesborogatásra. Egy percen belül átmelegedne úgyis. Őt nem kell babusgatni, szerinte. Lassan és buján simít ki egy elszökött tincset a homlokadból, a már-már sárgálló tekintetével pedig lustán fedezi fel újra a vonásaidat, mintha csak először látna, úgy vesz szemügyre minden apró szeplőt. – Talán szükségem lesz egy kis társaságra. – Nem fejti ki, hogy ő már az álmairól beszél. Egyrészt nem akar mindent alád tolni, gondolkodj kicsit, másrészt meg számodra is világos lehet, hogy nem aludni hív meg magával. Túl kockázatos lenne, még Ilya ízlésének is. Ha dugásról lenne szó jó, jó, persze. Na de együtt aludni? Ugyan már.

A válla felett még visszapillant rád, mert nem bír ellenállni annak az átható, szinte tapintható szugerálásnak, és ha nem ismerné már annyira a lakást, most jó eséllyel nekimenne valamelyik ajtófélfának - az egyetlen szerencséje, hogy sötétben nem szokása villanyt kapcsolni, mert túlságosan zavarja a fény a szemét, így elég jól tájékozódik -, mert szinte átszúrja a tekinteted, az ajkai elnyílnak egymástól, és ha most nem lennél olyan ramatyul, egészen biztosan visszafordulna. A következő lépés után megszakad a szemkontaktus köztetek, és belőle szinte kiszakad az addig visszatartott levegő. Nem gondolta volna, hogy lehetséges, de csak dögösebb lettél… és valahol tudja, hogy minimum tartania kellene tőled, mert könnyedén bele is halhat a vonzalmában, de ahelyett hogy ezen aggódna, inkább arra gondol, hogy múljon már el a telihold!

Felkészült arra, hogy nem fog tetszeni, ha közelebbről is megérzed a bájital szagát. Neki nem különösebben visszataszító, de nem tud hibáztatni, amiért neked igen, hiszen melyik vérfarkas vágyna egy farkasfűvel megspékelt koktélra. A szavaidtól viszont ugrik egyet a gyomra - ha már azt emlegeted -, az emlék hatására, amiről beszélsz, és akaratlanul is cinkos, bűnös mosoly kúszik a szája sarkaiba, az ő szemébe is valamiféle éhség költözik, miközben beharapja az alsó ajkát. - Azért nem büntetnélek meg - ez tőle azért szokatlanul hangozhat, pont mint az, ahogyan megjelent a washingtoni hotelszobádban, de csak azért, mert ezzel felveti annak az egészen picike lehetőségét, hogy adott esetben megbüntetne. De hát Te már tudod, hogy egyáltalán nem egy ártatlan bárányka, akit átvitt értelemben vagy konkrétan felfalhatsz. Az túl unalmas lenne, nem?

Hagyja, hogy megidd az egész főzetet, látja, hogy küzdesz vele, de tudja, hogy akármilyen szar is lehet, azért Te meg fogsz vele küzdeni. De azért kissé riadtan kap utánad, amikor remegni kezdesz és alig bírod megtámasztani magadat, talán előre is borulnál, ha ő nem tartana meg. Elolvasott mindent erről a szarról, és az egy dolog, hogy nem ítélte kifejezetten veszélyesnek, ezért is említette meg neked, mert számított arra, hogy azonnal igent mondasz majd rá, de az egyéni hatások mindig mások. A sárgán villanó szemeid érdeklik a legkevésbé, látta már őket, ám attól az igazán állatias morgástól azért összerezzen egy futó pillanatra. Aztán, amikor rájön, inni akarsz, megtartja a poharat neked, megitat, aztán elkap, ahogy a karjaiba zuhansz, és úgy fordul, hogy a mellkasán kényelmesen megtámaszhasd a fejedet. Egyik karjával átölel, egészen ösztönösen, a másik keze a homlokodra simít.

- A jó hírem, hogy nem kell többet innod belőle - mondja kedvesen, az ujjai a hajadba szaladnak, látja, mennyire kiütött téged a bájital, pontosabban a benned élő farkast, aki ha minden igaz, egészen ki lesz ütve a telihold éjszakáján is. - És remélem tényleg hatásos lesz - mert hát… olyan szempontból kísérlet áldozata lettél, hogy úgy talált erre a főzetre, hogy hatásos, sokaknál, de azért van egy kis százalék, akiknél nem. Bár amennyire kába vagy most, Yura nem hinné, hogy Te a kivételek közé tartoznál, és ennek őszintén örül, mert segíteni akar neked. Most már csak azért kell drukkolni, hogy a nővére be ne állítson hirtelen, mert a jelenlegi helyzetet igen nehéz lenne megmagyarázni neki, miért is kerültetek ilyen közvetlen viszonyba.

Nem tesz mindenféle csúfos megjegyzéseket – ami általában elvárható lenne tőle – amikor megfogod a karját és visszaegyengeted az útját a kanapéra. Csendben dől vissza, mint egy addig hisztiző gyerek, akinek most hirtelen cumit nyomtak a szájába és köszöni, ezzel akkor most elvan. Rád sem néz. De nem a farkasláztól ilyen kába. Legalábbis nem csak attól, hisz ha erről lenne szó, akkor sokkal agresszívabban viselkedne. Egészen a csókod hatása alatt marad még egy kis ideig. Megrészegíti az ízed, amit a hevült érzékeivel még a szájában érez. A felsőajka alá dugja a nyelvét, úgy húzza végig a fogsorán, mintha az ételmaradékot próbálná elseperni. Pedig csak az ízed utolsó darabkáit próbálja összegyűjteni magának. Mint a kutya… akarom mondani farkas, akinek maradt még egy kis mogyoróvaj a szájpadlására tapadva a nassolás után. Csak akkor néz rád, amikor elsétálva a hátadat mutatod. Nincsenek olyan érzékeid, mint neki, de még így is egyértelműen érezheted, hogy a tekintete szinte lyukat váj a lapockáid közé. Még talán abba is beleborzonghatsz, hogy egyenesen mintha a hajadba túrna az ujjaival. Ennyire intenzív és falánk módon figyel. Hát tudod mit? Még morog is. A holdtölte közeledtével farkaska kezd összefonódni Iluskával egyre inkább. Érzi az irántad érzett éhségét. Fel akar falni. Minden lehetséges módon. Egy tipp, a biztonság kedvéért jobb, ha holnap éjjel távol maradsz tőle. A végén még tényleg a húsodat tépné a csontjaidról, mert vérfarkas alakjában ilyen fiatalon nem tudna még különbséget tenni az emberként érzett éhsége, és a vadállatként érzett éhsége között. Így sem lesz egyszerű. Anuska talán ott lesz. És mivel együtt laktok, a te illatod is rajta lesz. Ilya egyébként sem egy nyugodt természet, ezt tudjuk.

Ösztönösen szippant a levegőbe, amikor visszatérsz a pohárral. Van benne valami furcsa, egyáltalán nem tetszik neki az illata már messziről sem, de képzeletben vállat von rá, végülis annyira nem gáz. Kíváncsian figyel téged, felül rendesen és futó köszönömmel átveszi az italt. – Azt a kurva. – Amikor már az orra alá van dugva, belenéz és Ron Weasly fejet vág. Aztán meg hezitálva pillant rád. Nem mintha nem lenne elég tökös meginni. Ha egy pohár sósavat nyomnál a kezébe, hogy fogadásból meg kell innia, azt is meginná. Csak szeret kényeskedni, mint mindig. - Fogadjunk, hogy ezzel büntetsz, amiért a gyomrodig nyomtam a faszomat. – Ismét a főzetre pillant, sóhajt egyet. Az ajkaihoz emeli és nagyot kortyol bele. Úgy van vele, hogy jól van, le fog ez menni húzóra.

A faszt megy le.

Összeszorítja a szemeit és megrázza a fejét, hogy elhessegesse a rossz érzéseket. Még öklendezik is egyet. A kezét a szája elé emeli és mélyet lélegzik. Nem fog visszajönni, de a farkas érezhetően mozgolódni kezd odabent. Nem örül neki, hogy sisakvirágot nyomsz le a torkán. Annak meg az emberi fele nem örül, hogy határozottan került bele szömörcepor is, amit UTÁL. Persze hamar megembereli magát, úgy rántja az ajkaihoz a poharat, mintha egy felest akarna lehúzni. És pont úgy húzza le. Korty kortyot követ, le sem teszi a poharát, amíg egy csepp is van benne. Ami lefolyt a szája széléről a nyaka felé, még azt is letörli az ujjával és lenyalja róla. Ügyes fiú, megeszik ő mindent. Azért legyünk őszinték, elég bevállalós ez tőle. Hiszen ki tudja milyen hatása lesz a főzetnek.
Hát, első ránézésre nem jó. Néhány másodpercnyi ülő helyzetben való szédelgés után sárgán villannak fel a szemei, szinte világítanak, ő pedig önkéntelen, állatias morgással bukik előre, mint akit a görcs ránt össze. Épp csak meg tud támaszkodni a dohányzóasztalon. Persze az is segít, ha időben mozdulsz és megtartod, mielőtt befejelné az üveget. A szája elé kapja a kezét.

Vissza fog jönni. Vissza fog jönni.

Nem fog visszajönni. Akkor is bent marad. Nagyot nyel(ne), de annyira kiszárad a szája, hogy még a nyelve tapadásának a hangja is sérti a fülét. Remegő kézzel nyúl a vizes poharáért, de alig bírja kinyújtani a kezét. Még úgy sem, hogy közel van a pohár. De hát csak segítesz rajta, nem? Ő pedig hagyja. Iszik néhány korty vizet, kettőt, hármat. Aprókat kortyolva. Aztán mint akit belőttek valamivel, úgy dől hátra. A kanapé háttámlája felé, de félúton irányt változtat és lényegében csak bedől a karjaidba, mint egy ölelésekre vágyó, álmos hatéves. – Ebből a cuccból már csak a teveszar hiányzott… – Úgy gondolja, hogy normálisan beszél, pedig szinte csak suttog. Azt már meg sem meri kérdezni, hogy mi volt benne. Jobb, ha nem tudja. A sisakvirágot határozottan kiérezte. Talán az ütötte ki ennyire. Talán más. De nem akarja tudni, hogy tényleg volt-e a cuccban valamiféle fekália. Úgy sejti, hogy nemigen hatásos a főzet, ha kihányja, ugyebár. Látod, ennyire bízik benned. Szerelmi bájitalt is adhattál volna neki, ő meg simán megissza. Szerencse, hogy nincs rá szükséged. Wink wink.

Grimaszt vág a megjegyzésedre, bármit is lát rajtad, a szemeiden. Persze ha a nővére itt lenne, nem hozakodott volna elő a főzettel, mert hogyan magyarázná meg neki, hogy hirtelen törődni támadt kedve veled. De ha lehetne, ha nem abban az elcseszett helyzetben lennétek, amiben, egészen biztosan nem kerülte volna ki eddig sem a nappalit, csak simán arrébb túrta volna mellőled Nastyát, és bármennyire is utálnád érte, téged pátyolgatna. És ezt értsd jól, mert Yurij szeretne veled nyíltan törődni az olyan gesztusokkal, mint a jégkockás víz, meg a főzet, meg ahogy most kisöpör a homlokodból egy tincset, ahogy közelebb fészkelődik hozzád, mert látja, hogy egy árnyalattal jobban vagy. Szeretné azt hinni, hogy köze van hozzá mindenféle értelemben.

- Ha kísérleteznék, nem mondtam volna meg, mit készítettem neked - a mosolya kedves, a szemeiben mégis valami sötét villan. Mert nem Te rontottad el őt, Te csak képes vagy előhozni minden bűnös vágyát és gondolatát, amit amúgy nem mer a világ elé tárni. Pedig mennyire akarja ezt is. De sokkal jobban akar Téged, hogy csak az övé legyél, és egészen uralkodj rajta, minden lehetséges módon.

A szégyenlős mosolya kétségtelenül igazi, bármekkora ellentmondás is ez Yura egész lényét tekintve, amit talán Te ismert a legjobban mostanság. Neked engedi, hogy lásd őt, különösen akkor, amikor ilyen puhán figyeled, ilyen közelről, és hiába tudja, hogy most aztán igazán nem fogod megdugni, nem csak azért, mert baromi kockázatos lenne, hanem mert nem is vagy olyan állapotban, a szavaidtól és a tekintetedtől elnyílnak az ajkai és érzi, hogy kiszárad a szája. Muszáj megnyalnia… Van neked elképzelésed, milyen elképesztően nehéz nyugton maradni melletted? Mennyire izgató és izgalmas az egész lényed, az összes energia, ami belőled árad? Nem egészen biztos benne, hogy teljesen a tudatában lennél mindennek. És mintha kitalálnád mit szeretne - talán nem is nagyon kell kitalálnod, hiszen folyton vibrál közöttetek a levegő, ezért is csukta magára az ajtót, míg a nővére itt volt - az álla alá nyúlsz, és ő gondolkodás nélkül hajol közelebb. Egészen meglepi a gyengédség, amivel megcsókolod, de mint mindig hagyja, hogy azt tégy és úgy, ahogyan jónak látod. Egészen felszökik a pulzusa, az illatán érezheted a bódult izgatottságot, amit kiváltasz belőle. Egeszen az ajkaidba feledkezik azalatt a néhány perc alatt, közelebb simul, egyik tenyere megtámaszkodik a mellkasodon. A sokkal ismerősebb, erőszakos húzásodra önkénytelenül nyög aztán fel, az ajkaid közé, és amikor elhúzódsz tőle a tekintete egészen ködös. Nem tud ellenállni neked, és nem is akar. A hangod kicsit kijózanítja, és amikor fel akarsz kelni, elkapja a karod, látja, hogy szinte visszaszédülsz a kanapéra. Megtölti a poharadat, aminek oldalán gyöngyözve pereg le a pára, majd szótlanul tűnik el a szobájában egy rövid időre.

A bájital nem néz ki kifejezetten rosszul, még csak a szaga sem rossz, de az ízéért nem tud kezeskedni, már csak a belekerült farkasölőfű miatt sem, amit egészen biztosan nem fog kedvelni a benned lakozó fenevad. De ha minden igaz lenyugtatja a farkast, így könnyebb lesz a mostani létezés is, meg az átváltozás is. Mert akármit mondhatsz neki, biztosan nem egy kéjutazás az átalakulás és nem akarja hogy szenvedj, egyáltalán nem. Nem mondta el, de azért megviselték a testedet borító hegek. - Egészségedre - adja a kezedbe a főzetet, egy akkora pohárral, amint amiből a vizet is iszod, de azt elég valószínűnek tartja, ezt nem fogod úgy lehúzni mint az első pohár jeges vizet. Leül melléd a kanapéra, és megtámasztja a könyökét a bútor karfáján, és vár.

Tudod van ez a furcsa dolog, hogy tőled képes kérni. Biztosan ezért is a puhaság okolható. Veled ösztönösen szeretne egy kicsit gyengédebben bánni, mint azt bárki mással tenné. Ezért kéri azt a második pohár vizet. Akkor is, ha félbeszakít. Akkor is, ha amúgy nem tesz hozzá semmiféle kérlek címzetű szót. De érzed te. És tudod, Ilyát soha senki nem csavarta az ujja köré. Még a nővéred sem. Sokszor ő maga is azt gondolta, hogy egyszerűen csak így, hibásan nyomta ki az anyja magából. Ami részben igaz, részben meg nem – nézz csak rá a családjára és a sebhelyeire – és most itt vagy te, aki a szimpla létezésével megcáfol mindent, amit eddig magáról gondolt. Amikor nem vagy a közelében, akkor könnyebb figyelmen kívül hagynia. Olyankor már-már nem érdekled. De amikor ilyen közel vagy hozzá… lehetetlennek tűnő küldetés ellenállni neked. Nem mintha Ilya a határairól és arról lenne híres, hogy bárminek is ellen akar állni. Köztudott, hogy nagylángon ég.

- Szóval kellemest a hasznossal alapon rajtam akarod finomítani a bájitalkutyuló készségeidet. – Felvonja a szemöldökeit, már csak az hiányozna, hogy cammogjon hozzá egyet és elküldjön a fenébe, hogy kísérletezz máson. De a hangja, és az a keserédes puhaság amivel téged figyel, egyértelművé teszik, hogy miről is beszél. Legalábbis kellően okos fiúnak gondol téged ahhoz, hogy így legyen. Ott csillan a most valahogy fakóbbnak tűnő szemeiben a bűntársiasság. Mert ha a nővéred csodálkozna, hogy mi ez a hirtelen nagy segítőkészséged Ilya felé, mégsem mondhatod, hogy nem bírod nézni, ahogy szenved. Hát, mondhatnád, de igencsak furcsán venné ki magát.

- Imádom, amikor így nézel rám. – Csak suttogja feléd, közben az arcod minden aprócska pontját szemügyre veszi. Kivételesen nem felfal, hanem simogat a szemeivel. Ez a szégyenlős mosoly az egyike azoknak a dolgoknak, amiktől csak még inkább a matracba akar nyomni, hogy a végére már csak nyüszögni tudj neki. Hiszen tudja, hogy bármilyen messze is állsz az ártatlanságtól és a szende képtől, amit a világ felé mutatsz, ez az édes, szégyenlős mosoly valódi. Szégyenlős vagy és mégis olyan rohadtul szégyentelen. Ezzel a kettősséggel pedig megőrjíted. De most nem egy falat húsként gondol rád, amit fel akar falni. Most csak szeretne egy kicsit a közeledben lenni. Nem lényegesen, de valamelyest lecsillapítod az átkát. Nem kaparja belülről a farkas. Megnyugtatja az illatod. Még az ízedet is érzi a nyelve hegyén. Olyan elevenen él benne minden csókotok. Ennek a gondolatnak a mentén pedig az ajkaidra téved a tekintete. Résnyire nyílnak a sajátjai, aztán összepréseli őket. Hezitál. Nincs jól, a szeme alatti karikák mellé a szája is ki van száradva a farkasláztól. Nem olyan puha, mint máskor. De amúgy meg nem érdekli. Ahelyett, hogy válaszolna, az állad alá nyúl két ujjal, maga felé biccenti a fejed és megcsókol. Puhán. Lassan. Kiélvezve. Éppen csak összepréselve az ajkaitokat. A következő másodpercben bezzeg életbe lépnek a megszokásai, a finoman érintő ujjakat felváltja az, hogy megragadja az állad és erőszakosabban húz magához. De nem tart sokáig. Érezheted rajta, hogy nem itt jár fejben. Most semmi nem olyan azon kívül, hogy olyan szüksége volt erre a csókolózásra, mint egy falat kenyérre. Érezni akarta a nyelved édes ízét a szájában. – Jó fiú. Bár… a fájdalom nem nagyon érdekel. Ez a szar, ami előtte van. Ez sokkal rosszabb. - Most pedig, hogy ezt megkapta, iszik még néhány korty jeges vizet és nagy nehezen feltápászkodik. Erre tényleg nem nagyon lehet mást mondani, nem feláll, feltápászkodik. Merthogy indulna a szobádba, ahol kikeverted. Másodperceken belül eljut a tudatáig, hogy ez nem jó ötlet – ha nem lenne ilyen állapotban, akkor eleve maradt volna a kanapén, nem ostoba – így vissza is ül és csak megvárja, hogy intézd, amit kell.

Cinkosan mosolyog rád vissza, mert egyértelmű számára, Te mire gondolsz, és egy kicsit hagyja is, hogy azt hidd, ugyanarról beszéltek, pedig ő most baromira nem egy szopást ajánl neked, ami ismerve téged, kicsit biztosan el fog szomorítani. És őszintén kicsit őt is elszomorítja, mert szívesen belefeledkezne a testedbe, ha nem abban a lakásban lennétek, ahová a nővére bármikor besétálhat, és HA nem lennél ilyen pocsékul, mert ez utóbbi rá van írva az arcodra. A vigyorod sem egészen a megszokott, de emiatt nem tud hibáztatni, és ezért meg is rázza a fejét.

- Találtam egy főzetet, ami enyhítheti a… - be sem tudja fejezni a mondatot, Te már vissza is adod neki a poharat, és valószínűleg másnak azt mondaná, hogy szerezz magadnak, na persze szofisztikáltabban, mert Yurij már csak ilyen, de Te nem vagy bárki más, és annyira elesetten kéred - már megint kérsz tőle, nem pedig utasítod! biztos benne, hogy valami komoly bajod van, a teliholdon kívül is -, hogy elveszi a poharat és néhány percre eltűnik a konyhában, hogy aztán visszahozza a poharat is teletöltve, meg egy egész kancsónyi vizet, amiben jó néhány jégkocka úszkál. Engedelmesen csúszik közelebb, ahogy átöleled a vállát, és jólesően dől az ujjaid felé, amikor azok a hajába csúsznak. Kurvára hiányzott neki az érintésed, úgyhogy észre sem veszi, de kiszakad belőle egy elégedett hümmögés, ami alig hallható, azonban a kiélesedett érzékeiddel biztosan észreveszed, ahogyan a szívverésének finom gyorsulása sem maradhat rejtve előtted.

- Szóval találtam egy főzetet, ami enyhíti az átváltozás fájdalmát - folytatja aztán, amit eredetileg is meg akart veled osztani, közben téged figyel, kicsit a testednek dől, érzi a belőled áradó forróságot, egy egyszerű embernek ilyenkor már egészen biztosan láza lenne, de nálam ez most majdhogynem normálisnak számít. És így már nem is olyan meglepő, miért akartál még a jégkockás vízből. - Minden van itthon, amiből elkészíthető, éééés ami azt illeti, már csináltam is belőle egy adagot, hátha érdekel a dolog - mondja szégyenlős mosollyal az arcán, mert nem akarja rád erőltetni a főzetet, ha azt mondod, nem kell, maximum kiborítja a picsába, de arra gondolt, amikor átjöttél, és látta mennyire nyúzott vagy, hogy talán jól jöhet most ez a cucc.

Ilya sosem fogta vissza magát azokkal a buján szemtelen kommentekkel, hogy szerinte nagyon is kedveled őt, amikor Anuska az orrára kötötte, hogy ’’látod, ezért nem bír az öcsém’’. Nem mintha lett volna benne ártó szándék a piszkálódáson kívül, mert a menyasszonya meg épp ezért bírja, de Ilya így is sokszor megragadta az alkalmat, hogy verbálisan visszapiszkáljon. Mind-mind csak üres szavak voltak. Hiszen szerinte sem bírtad, és hogy őszinte legyen, nagyon sokáig őt sem érdekelted. Ami már csak azért is furcsa, mert valóban gyönyörű vagy. Természetellenesen gyönyörűnek talál. Egész nap el tudna nézegetni. Valahogy mégis mindig elkerülted a figyelmét. Úgy tűnik, legalább ez az egyetlen egy szerencsétlen szűrője működött, hogy házinyúlra nem lövünk. Mert egyébként minden másra meg lövöldözött ő is, meg a nővéred is, mióta világ a világ.

Megfordult a fejében, hogy szeretné veled megosztani, hogy most mi a helyzet, még a nővéreddel sem lett volna olyan feltűnő, hisz most nincs koven, nincs védőháló, csak ti vagytok itt hárman. De olyan gyorsan és ellenségesen eltűntél a szobádban, hogy esélye sem lett volna. Jobb is így, elvégre ez a természetes. És kurvára tetszik neki. Megadja az izgalmat. Az árnyékban sompolygást. Sosem értette igazán, hogy egyes emberek miért dőlnek a megcsalásba, számára nem volt élhető a koncepció. De ők Anuskával mindig máshogy működtek. Nyitott kapcsolatban, izgalmasan, együtt, de mégis külön. Nem volt szüksége ilyen butaságokra. De most, hogy belekóstolt… jaj, Yurij. Mit tettél vele?

- Látom elvitte Oleg valamelyik cicusa a nyelved. – Mert Olegnek van otthon Moszkvában vagy öt macskája. Reménytelen eset a vámpír, az meg még reménytelenebb, hogy Ilya allegriás azokra a dögökre. Bár, mióta vérfarkas lett még egyel sem találkozott testközelből. Kíváncsi lenne, hogy ezek a nyavalyái elmúltak-e. De ha a barátja felbukkan, akkor előbb-utóbb úgyis ki fog derülni, van egy olyan sejtése. Meg most ez érdekli a legkevésbé.
- Oh, igen? – Elvigyorodik, az arcára van írva, hogy nem ugyanarra gondoltok, ő pedig máris szeretné a kis szádat a farkán tudni. Ám ez most nem olyan mosoly, mint amit megszokhattál. Próbálkozik ő, nem azért, mert erőltetné, hanem mert szimplán ilyen pöcs, de nagyon vérszegény az a mosoly. Ilyen állapotban lehet, hogy még a farka sem állna fel. Bár Ilyánál ilyen még nem fordult elő, akármennyire is szét volt csúszva.

Aztán kicsit visszavesz, amíg a válaszodat, megoldásodat várja, megissza a hideg vizét. Lassan kezdi el kortyolgatni, kissé kelletlenül, de az első két korty után úgy rákap – rájön, hogy kurva szomjas volt – hogy még a jégkockákat is egyben nyeli le. Szóval nem csak olyan létezik, hogy farkaséhes, hanem olyan is, hogy farkasszomjas. Nagyot szusszanva teszi le a poharat, vagy hát tenné le, de felületet sem ér, máris irányt változtat a kezével és végül a te kezedbe nyomja. – Kérek még. – Magához képest tényleg olyan kis együgyűen jön, kér, nem pedig követel, de azért ott van benne az enyhe parancsolgatás. Ha megkapta a következő pohár – JÉGKOCKÁS (!) ez fontos részlet! nem akármilyen vizet kér – vizét, ismét tiéd a figyelme és folytathatjátok az alig megkezdett társalgást. A hűs víz és a füvescigi nagyon jó kombinációnak tűnik, ugyanis egy árnyalattal jobb színbe kerül. De csak egy árnyalattal. Még a karját is átveti a válladon és kicsit magához ölel, az ujjaival lustán a hajadban játszik, a lábait meg feldobja a dohányzóasztalra. Máris kényelmesebb.

Utálja, hogy a nővérével lakik jelenleg, és utálja, hogy most ott vagy a lakásban és távol kell tartania magát tőled, miközben olyan rettenetesen vonzod magadhoz, mintha csak a mágnes ellentétes két oldala lennétek. Ezért inkább a szobájába zárkózik - Nastya úgy is azt gondolja, hogy nem kifejezetten kedvel téged, és ez így jó alibi is - hagy titeket beszélgetni, de nem kerüli el a figyelmét, hogy láthatóan nem vagy rendben. Persze sejti, mi a bajod, a hold már majdnem teljes, és nem nehéz összeraknia ebből senkinek, hogy mi a helyzet, még akkor sem, ha teljesen elfeledkeztek róla, és nem is avatjátok be. Ezen persze megsértődhetne, de nem látja értelmét, és nem is akar felesleges feszültséget kelteni. Most nem, majd esetleg a ha túl vagy ezen az egészen.

Órák telnek el, amíg szinte fel sem tűnik, hogy aztán, amikor hallja, hogy a bejárati ajtó becsukódik, kidugja az orrát a szobából. Már csak Te vagy a nappaliban, a nővére sehol, de megfontoltabb annál, hogy azonnal kirohanjon hozzád. Szeretne veled beszélni, több dologról is, viszont fogalmas sincs arról, Nastya meddig akar távol maradni, de ismerve a lányt vagy tíz percre szaladt el, vagy órákig nem lehet majd látni, éppen ezért Yurij még vár egy kicsit mielőtt a konyha felé venné az irányt, és a hűtőszekrényből elővarázsolna néhány jégkockát, hogy egy pohár vízbe dobálja azt. Azzal együtt indul a nappali felé, ahol Te éppen egy füves cigire gyújtasz rá - és bár neki nincsen kifinomult szaglása, mint újabban neked, azért a fű illatát így is könnyedén felismeri.

- Tessék - a dohányzó asztalra teszi a poharat, mert igen, neked hozta, mert látta, hogy erről a nővére már korábban megfeledkezett. Meg amúgy is, ezzel érezteti veled, hogy látja és érti a problémádat, és nem, kurvára nem fog úgy tenni, mintha semmi bajod nem lenne. Még akkor sem, ha azt akarnád, hogy ne vegyen tudomást róla. A piszkálódó megjegyzéseddel azonban nem törődik, csak egy pillanatra összepréseli az ajkait, lenyelve a választ, a tekintetéből meg úgy is ki tudod olvasni, hogy hiányoztál neki, folyton, mindig és állandóan a hiányoddal küzd, mert nem tud kiverni a fejéből - nem, semmilyen formában sem. Nem kérdezi meg, hogy vagy, rá van írva az arcodra, amikor leül melléd, még úgyis látni lehet rajtad, hogy nem is fordulsz igazán felé. - Tudok jobb megoldást, mint a spangli - mert ugye nem gondolod, hogy egészen eddig csak elszöszölt a szobájában, és semmi értelmessel nem foglalkozott?

Mindössze a harmadik átváltozása lesz az, ami rá vár, a városban pedig az első. A körülmények miatt nem aggódik, mert Oak barátja adott neki néhány tippet, hol és hogy lehet ezt biztonságosan megoldani errefelé. De hogy szarul érzi magát, az kurvaélet. Ez mellé a nővéred is rászállt a nyafogásával, de egyébként sem akart most Ilya egyedül lenni, úgyhogy néhány órája átjött az új albérletetekbe. Hiszen ki mással kellene megbeszélnie ezt az egész teliholdasdit, mintsem a menyasszonyával, akivel mindig is egészen bizalmi alapon működtek.

Veled nem különösebben kommunikálták le, hogy Ilyának mi baja van – összerakhattad, hogy a holnapi teliholdhoz van köze, de nem kötötték az orrodra – de nyilvánvalóan baja van. Már egy órája fel sem kelt a kanapéról, vodka helyett vizet iszik, közben Anuska lelépett ki tudja mit csinálni, de egy darabig biztosan nem jön majd vissza. Ilya kicsit sápadtnak is tűnik, a testhője pedig sokkal magasabb a megszokottnál, pedig vérfarkasként a megszokott is magas.

Egy idő múltán felül, a combjaira könyököl, az arcát meg kicsit a tenyerébe temeti, mielőtt egyik kezével végig túrna a haján, hogy a mozdulat végén nyújtózkodjon egy nagyot. A dohányzóasztalon heverő dobozkájáért nyúl és kihúz belőle egy füves cigit. Pont meggyújtja, amikor felbukkansz a szeme sarkában. Igazából sejtette – remélte is – hogy idő kérdése és betalálod most, hogy a nővéred lelépett. – Na mi az, hiányoztam? – Piszkálódik kicsit, ahogy leülsz mellé, azokkal a kis aggódó bociszemeiddel pislogva.