Tudja, hogy ezalkalommal sem fog sokáig tartani a légyott – meg hát az azt körül ölelő idő, amit kettesben tölthettek – de már eleve az némi elégedettséggel tölti el, hogy tovább tarthat, mint legutóbb. Legutóbb ott hagyott kimerülten, ragacsosan, egy sötét szobában fekve. De most magával invitál a zuhany alá, gyengéden cirógatja a bőröd, utat csókol magának a tarkódtól a lapockáidig, birtoklóan ölel magához. Nem mondja ki többé, de érezteti veled, hogy jófiú voltál.

Elenged és figyel téged, ahogy a zuhany alá dugod a fejed. Azon gondolkodik, hogy vajon hogy vagy képes egyszerre ennyire szégyenlős és ennyire aljasan bűnös lenni? Nem akarja megérteni, tetszik neki, hogy nem érti. Tetszik neki, hogy ilyen vagy. Ez tesz annyira izgalmassá és izgatóvá. Annyira más vagy, mint amilyennek azelőtt gondolt. Arra is rájött már, hogy nem kell féltenie, hogy nem fog elrontani, hisz annak a magvai már ott vannak benned. Neki csak öntözgetnie kell. És fogja is, ezer örömmel.

Megnyitja a zuhanyfej helyett a plafonból, esőként aláhulló zuhanyrészt, hogy ő is kapjon a vízből, közben elkezd mosdani a gyengéd illatú rozmaring és eukaliptusz tusfürdőjével, de te máris magának követeled a figyelmét. Cseppet sincs ellenére. Úgy, habosan ölel magához és az ajkaid közé nevet, amikor megcsókolod. Nem hagy irányítani, a tenyerei közé fogja az állkapcsodat, az arcodat, és úgy csókol tovább, amíg úgy nem érzi, hogy belefulladtok. Milyen édes halál lenne, nem? De sajnos nincs idő meghalni, nem kockáztathattok ennél tovább. Mihelyt véget ér a zuhany, újra idegenekké váltok egymás számára. A következő alkalomig.

Hümmög csak a szavaidra, és kíváncsi lenne, Te hogyan bírod ki, hogy ne a problémákon agyalj, mert ő az egész repülőúton csak ezt tette, miközben az instádat pörgette… addig legalábbis, amíg Oleg nem kezdte el itatni, úgy igazán, a vodkával. De az már elmúlt, és most hogy Te is kimondtad, ez az egész végeláthatatlanul zakatol a fejében, néha még sípol is, mint valami kibaszott játékmozdony. Egészen addig legalábbis, amíg fürdeni nem hívod… mert lássuk be, nem szalasztana el egyetlen alkalmat sem, hogy veled legyen, efelől nincsenek naiv elképzelései, és talán már neked is tökéletesen világos: minden szavadra azonnal reagál Yurij. Figyeli a tested mozgását, ahogy felkelsz mellőle, furcsa módon őt sem zavarja, hogy nincs rajta semmi sem, pedig ennél mindig is szégyellősebbnek tűnt, és ő maga is annak érezte magát. Kicsúszik az ágy szélére, amíg a függönyt húzod szét és az édes fájdalomtól, ami belé hasít, kissé megremeg - neked, meg az új érzékeidnek ez biztosan feltűnik -, aztán elindul néhány lépéssel lemaradva utánad a fürdőbe.

Megáll az üvegfalnál, csodálva figyel téged, a tekintete végig cirógatja a bőröd minden centijét. A hegek és a friss sebeid helye nem kerüli el a figyelmét, de igazán próbál nem ezekre koncentrálni, bár valószínűleg nem törődnél vele, ha bámulná őket, de inkább téged figyel: a fenekedet, az enyhén deltás hátad, a kidolgozott hasfaladat… mindazt, amit korábban nem volt ideje megfigyelni rajtad. Ahogy magadhoz rántod, nem áll ellen: a karjaidba simul, átölel, szorosan húz ő is magához, és elragadtatva pillant rád, a tekintetében ott ül a kérdés: vajon tudod, mennyire megbabonáztad? Úgy érzi, az íriszeid szinte átlátnak rajta, belé látnak, és érzi, ahogy halovány pír kúszik az arcára, kiemelve az orra körül a szeplőket. Édes sóhaj szakad ki belőle, ahogy a nyakába csókolsz, aztán a fülébe, az ölelésedbe olvadva adja át magát neked, hagyja hogy azt művelj vele, amit csak akarsz, mint mindig. Ellenállhatatlan vagy számára. Aztán a helyedet a kellemesen meleg víz veszi át, és kinyitja az eddig csukott szemeit, párás a tekintete, a szavaidra pedig egészen zavarba jön. Emlékszik a képre, amit küldött neked, és emlékszik mennyire izgatott volt, amit fogsz szólni hozzá. Akkor nagyon bátornak érezte magát. Beharapja az alsó ajkát, a víz felé fordítja egy hosszú pillanat után az arcát, kezeivel hátratúrja a vizes tincseit. Aztán magához húz, megcsókol, puhán, szinte kérlelőn, ujjai felszaladnak a tarkódról a hajadba, és ha hagyod neki, hosszan kiélvezi a telt ajkaidat az övéin.

Nem gondolta volna, hogy egy ilyen helyzetet ennyire nagyon tudna élvezni, mégis ez van. Valahogy egészen elvarázsolod. Erre a néhány órácskára nem hiányzik neki az otthona és nem akar tovább menekülni. Egyszerűen csak belesüllyed ebbe a meg nem nevezett buborékba, veled. Ami pedig még inkább tetszik neki, az az éppen csak elcsukló hang, amivel kiejted azt, hogy kell neked. Nem válaszol, de önző módon elégedett mosoly rajzolódik ki az aprócska anyajegyekkel és néhány szeplővel tarkított arcára. Lenéz rád ezzel a félbűnös mosollyal, az ajkát is megnyalja, mielőtt megvonná tőled a tekintetét, hogy még egy utolsót szívjon a cigarettájába, mielőtt elnyomná az éjjeliszekrényen lévő hamutartóban. Nem mintha engedélyezett lenne idebent a dohányzás, de őszintén, szerinted mennyire érdekli? Szarik rá. Már a columbiai egyetemista évei alatt megtanulta, hogy hogyan lehet kijátszani a füstérzékelőjét ezeknek az amerikai luxihoteleknek.

- Ne agyalj most ezen. – Úgy szólal meg néhány hosszabb másodpercnyi kellemes csönd után, mintha egyenesen olvasna a gondolataidban. Nem kell hozzá nagy turpisság, olyan édesen a nyomasztó némáságba burkolóztál, hogy kizárásos alapon csak a problémáitok egyikén zakatolhatsz. Amiből azért valljuk be, manapság van elég. Nem csak a nővéred ténye, de ott van a koven, a vérfarkassá válás, meg még sorolhatnánk. Te meg ő, ti ketten, ó ti aztán bajba fogjátok sodolni egymást.
- Gyere, zuhanyozz velem. Jófiú voltál, megérdemelsz egy kis kényeztetést. – Kimászik az ágyból, nem foglalkozik most azzal, hogy bármit magára szedjen, egyszerűen elhúzza a függönyt, hogy még kapjatok valamicskét a lemenő Nap sugaraiból, az ablak előtt állva pedig a válla felett hátrapillant rád egy pimasz mosollyal, megvárja, hogy mennyire tudsz magadtól talpra állni, szeretné végig nézni az első lépteidet, utána pedig már fordul ő is és a fürdőszobába sétál, egészen az igazán tágas, világos, márvánnyal kirakott zuhanyfülkébe, aminek az fürdőre néző fala üvegből van.

A – most már többesszámban – légyottjaitok alkalmával sosem volt rá igazán lehetőséged, hogy legeltesd rajta a szemed. Ő kiszolgálta saját magát a te látványoddal, de fordítva ezzel nem foglalkozott, a pózok pedig aligha engedték. De most, hogy a zuhanyzóban áll, hogy megnyissa a vizet, mindent bepótolhatsz. Talán nem a formás hátsója és az edzett háta a legszembetűnőbb, és nem is az ujjaid piros nyoma a bőrébe kapaszkodva, hanem a hegek, amiket eddig csak tapinthattál. A végig vonuló két ostorcsapás, ami sejteti, hogy milyen mély lehetett a harmadik, halovány mellett, a tarkóján egy apróbb vágás nyoma. De közben megnyitja a vizet, beállítja a hőmérsékeletet, és feléd fordul. Ott van a mellkasán a heg, és most már a csuklóján is láthatod a hálószoba félhomálya után a hetek óta, lassan gyógyuló bilincsek nyomait. Akár bámulod, akár nem, ő nem igazán foglalkozik ezzel. Csak kézen fog és szorosan magához ránt. Nem húz, ránt. Az övé vagy.

Köréd fonja a karjait és néhány másodpercig csak igazán megbabonázva figyel. Láthatod te is, hogy mennyire gyönyörűnek gondol. És tudod mit? Szerencsésnek érzi magát. Szerencsésnek, amiért pont őt választottad. Vagy rá indultál be ennyire. Vagy ki tudja, hogy mi zajlik le benned vele kapcsolatban – ő nem – de szeretné élvezni, amíg tart. – Csodálatos vagy. – A nyakadba suttogja, ahogy olyan finoman csókol oda, hogy lényegében csak simogat a telt ajkaival, aztán a füledet is, beleszuszog kicsit, közben kicsit jobban magához ölel, és valóban csak közel akar tudni, kényeztetni egy kicsit, amiért jó voltál.
- Emlékszel, amikor decemberben elküldted nekem azt az edzős képet? – Egy látszólag teljesen random témával válik el, ahogy vigyorogva rád néz és egy lépést hátrálva kicsit jobban behúz a tökéletes szögben érkező víz alá. – Érzem ám, hogy keményen edzettél… dögös vagy.

A válaszodtól kitágulnak a pupillái, mert… nem mondhatná, hogy nem számított folytatásra, egyrészt akkor ide se jött volna, másrészt meg nem videószexelt volna veled, amiben döbbenetesen könnyen húztad bele. Mégis a szavaidban lévő ígéret tulajdonképpen még sosem hangzott el, és tudod ettől egyszerre indul be - jó, valójában a kurva dögös hangodtól, meg ahogy ránézel - meg nyugszik is meg egy kicsit. Elvégre azért jött el idáig, hogy megtaláljon, mert kellesz neki, megmozgattál valamit benne, s most már nem tud szabadulni a gondolatodtól. Sose vallaná be, maximum magának, hogy az első valódi lépést ő tette meg, de persze azt számtalan utalás előzte meg a Te részedről. De hogy bánná? Egyetlen pillanatot sem sajnál, sőt újra megtenné. A puha tekinteted azonban végül marasztalja, bármennyire is próbálja rendezni a gondolatait, halványan mosolyog, a vonásaiban öröm bujkál, ám amikor odahajolsz hozzá, és a tenyered nem túl erőszakosan, de azért lenn tartja az ágyon, hirtelen szakad ki a tüdejéből minden levegő, és libabőr borítja be a testét. Vágyakozón csókol vissza, sosem elég belőled, úgy érzi, sosem szűnik meg az az édes függőség, amit irántad érez. Mert Yurijnak nincsenek tévképzetei arról, mennyire hajlandó magát kiszolgáltatni neked. Csak neked. Te vagy az egyetlen egész életében, aki a szó legszorosabb értelmében azt tehet, amit akar vele: a testével és a lelkével egyaránt. Ezt ő maga is tudja, bár úgy érzi, Te még nem egészen vagy ezzel képben: a fizikai részével talán.

Figyeli, ahogy feltornázod magadat ülő helyzetbe, miközben ő a hasára fordul, és megtámaszkodik a könyökén, közben pedig hallgatja a válaszodat, és örül, hogy nem csak két szavas választ kap. Kezd rájönni, hogy vele ténylegesen máshogy viselkedsz, és nem csak azért hogy megdughasd - amit persze ő örömmel "visel el". Valahogy nyugodtabbnak tűnsz neki, amit társaságban sosem vett észre. Ráfoghatnánk az egymásba érő orgazmusokra is, de érted, hogy mire akar kilyukadni. Aztán amíg Te rágyújtasz, felnyomja magát ő is, melléd ül, és amikor a füstöt az arcába fújod, elveszi tőled a cigit, és beleszív, aztán visszaadja neked.

- Tudom - először csak ennyi bukik ki belőle. Pontosan érti mire mondod ezt, tulajdonképpen a jelenlegi helyzet is kockázatos volt tőle, mert akár a nővére is beállíthatott volna ide, és jogos lett volna a kérdés, mi a faszt csinál itt… meg úgy egyáltalán mi a faszt csináltok. És egy szál faszban azért ezt a kérdést kurva nehéz lenne kimagyarázni. A válladra hajtja a fejét, mielőtt újra megszólalna: - De kellesz - igazából nem tudja, neked mennyire kell ő, és nem akar elhamarkodott kijelentéseket sem tenni, amíg nem tudja mi ez az egész, mik vagytok egymásnak, ám ez a kijelentése még így is helytálló, és nem akarja letagadni. Belecsókol a válladba, aztán csak maga elé bámul, a perifériáján téged figyel, de a gondolatai pörögnek, hogyan lehetne kikerülni a nővérét.

Végzett veled, de nem akar máris kitenni. Az illatod a nyelvén, az ízed a levegőben, a bőröd finom melege… olyan sok kényeztető inger éri a vérfarkasléttől kifinomult érzékeit, hogy nem is tud mit hova tenni, nem biztos benne, hogy mit hol érez, egyszerűen csak olyan, mintha egy felhőn lebegne, amit a te vágyaid tartanak fenn.

- Jobb, ha hozzászoksz. – Ilyának alapvetően nincs túl mély hangja, most mégis olyan karcosan és dögösen szól. Pont, mint amikor jófiúnak nevez. Márpedig az, hogy ’’hozzászoksz’’ még nagyon-nagyon sok alkalmat jelent. Szívesen felelné leutánozva a szavaidat azt, hogy nagyon izgató, ahogy létezel… de ő nem fog belemenni ezekbe az apró nyalánkságokba. Pedig valóban az, olyan vagy számára, olyanok vagytok egymás számára, mint a heroinos tű a függők karjában. Nem bámul, gyengéden figyel, a maga birtokló élével, mint amikor a vadállat járja lustán körbe az elejtett prédáját… tényleg inkább csak legelteti rajtad a szemeit, szereti figyelni, figyelni akar, hisz olyan régen nem látott már! Az pedig csak mosolyt csal az arcára, hogy te gyakorta elkapod a pillantásodat és a plafont érdekesebbnek találod, mint őt. Látja rajtad, hogy zakatol valami a fejedben, de nem kérdez rá. Nem is különösebben érdekli. Amikor viszont úgy látja, hogy most már az övé a figyelmed, föléd hajol és megcsókol, a mozdulat közben a tenyerével támaszkodik a mellkasodra finoman, még oda is nyom egy csókot a keze mellé, aztán mint aki jól végezte a dolgát, a kis tesiórátok után lustán dől a hátára, egyik kezét a feje alá dugva, a másikat meg a hasizmán pihentetve. Tudja, hogy nem vagy kiszolgáltatott, legalábbis nem egészen, neki mégis úgy adod át magad, mintha nem lenne más választásod. És ezt imádja.

- Nem tudtam, hova mehetnék. – Úgy dönt, hogy őszintén válaszol, magányosan. Mondhatná, hogy szar, mondhatná, hogy most már jó, meg mondhatná, hogy jaja király, de nem teszi. Bizonyára tisztában vagy vele, hogy jelenleg ez a város számára a legveszélyesebb és legbiztonságosabb hely egyben. Ő pedig egészen idáig rohant a nagyapja kibaszott szibériai expressze elől. Úgy tűnik, hogy ennél többet nem is nagyon tervez mondani, de akkor felé fordulsz és cirógatni kezded azzal a puhasággal, amivel senki más előtted, és mégiscsak meggondolja magát.
Felül, feltúrja a párnát, hogy kényelmesen neki dőlhessen olyan hanyag, de szexi testtartással, és láthatod a keze apró mozdulatából, hogy lassan három hónap múltán is ösztönösen telekinézissel akarja magához rántani a cigarettás dobozát. Persze nem kell neki egy másodperc, ez csak afféle berögződés, de máris nyújtózkodik kicsit, a szájába tol egy szálat és meggyújtja. Kényelmesen szív bele kettőt, hagyja, hogy a füst beleakaszkodjon kicsit a tüdejébe, mielőtt kifújná. Ami azt illeti, a második szívásnál már egyenesen rád fújja, ahogy feléd fordul, és ott van az arcán a szemtelen mosoly mellé.
- Nem mondom, hogy kultúrsokk ért. – Tekintve, hogy Ilya három évig járt a Columbiára New Yorkban. Megszokhatta már az amerikai légkört. Elmondja persze, hogy az időjárás elmegy, az emberek egyszerre gyanakvók és retardáltak, a kávé drága, a cigi is drága, utóbbihoz hozzáteszi, hogy basszák meg, de bármennyi locsifecsit is húzol ki belőle, láthatóan sokkal jobban érdekli az, hogy mi van Veled. – Ugye tudod, hogy így sokkal nehezebb lesz? Ez, amit művelünk. – Itt, Washingtonban, ahol Anuskának is jóformán csak ti vagytok, nehezebb nem szem előtt lenni. Őt nem fogja megakadályozni abban, hogy a magáévá tegyen, de kurvára hiányozni fogsz neki az apátiát színlelt pillanatokban, és azért ettől eléggé ódzkodik, ezt meg sem próbálja titkolni. Talán jobb lenne bele sem kezdeni, még mindig úgy van vele. Mármint nyilván már belekezdtetek, de érted, abbahagyni, amíg lehet. Nem mintha igazán komolyan gondolná. Csak félt.

Nem vagy egyszerű eset, de neki így kellesz, azzal a távolságtartással, ami ott van most benned, és amit szerencsére könnyedén le tud rombolni. A mosolyod őszinteségétől neki is kiszélesedik a görbület az arcán, de ahogy átformálódik a tiéd, az a rengeteg bűnös ígéret, ami mögötte van, na attól az ajkai elnyílnak egymástól, aztán önkénytelenül megnyalja a száját. Tényleg gyönyörű vagy, ezt komolyan gondolja, és nagyon tetszenek neki a sárgán világító szemeid, amikből elpárolog szép lassan a tehetetlen düh. Nem veszi el a kezét, amíg lehúzod a pólódat, egyszerre néz téged úgy, mintha nem is evilági lennél, és úgy, hogy tudod belőle most és azonnal akar, és mindent akar belőled. Nem gondolkodik, úgy bontja ki a nadrágodat, mintha már ezerszer csinálta volna, de azért érezheted, hogy az izgalomtól remeg a keze. Imád mindent, amit csinálsz vele, minden érintésedet, nyögésedet magába issza, azonnal reagál rád, hogy aztán beléd feledkezzen, az illatodba, a bőröd forróságába, az ízedbe. Nem emlékszik, hogyan került róla le a ruhája, mikor cipelted át az ágyra, mindezek azonban nem fontosak neki, ahogy összeakadt lábakkal, izzadtan, ragacsosan fekszik melletted. Lehetséges, hogy jobban elfáradt, mint először? Bárhogy is, ezt érzi: az összes izma húzódik, ahogy elnyúlik az ágyon, közel hozzád, élvezi a kellemes meleget, ami belőled árad.

- Tudod, nagyon izgató, ahogy morogsz - nevetős hangon jegyzi meg, pár perc múlva, amikor már lecsillapodott a légzése és a szívverése is. Azt akarja, hogy tudd, neki nagyon is bejössz vérfarkasként is, nem egy szörnyet lát benned, számára ugyanaz vagy. Téged figyel, nem akar elmozdulni mellelőd, fura, de már múltkor is úgy érezte, megtalálta a helyét. Aztán elhessegeti ezt az egészet, mert úgy gondolja, nincs felkészülve arra a beszélgetésre, amire korábban rákérdeztél Te is: mik vagytok egymásnak tulajdonképpen? - ezt egyszerűen nem akarja most megvitatni. A plafonra pillant, aztán vissza rád, egyszerűen vonzod a tekintetét, túlságosan szépek a kék szemeid, hogy máshová koncentráljon.

- Milyen Washington? - a fejével az ablak felé int, kíváncsi, bár messze nem annyira izgatja a város, mint Te, kicsit úgy érzi, itt tudna maradni veled, hetekig, és egyáltalán nem bánná a dolgot, ha nem kellene elszakadnia mellőled, ha nem kellene mások, főleg a nővére előtt úgy tennie, mintha nem is érdekelnéd. Őszintén szeretne bezárni téged egy ilyen biztonságos burokba, ahol úgy lehettek együtt, ahogy nem szégyelltek. Még csak nem is tartja magát önzőnek emiatt. Feléd fordul teljes testével, ujjai a testeden szaladnak végig, újra és újra, és csak hallgatja a válaszodat, ami reményei szerint több lesz két szónál.

Az ő helyzete speciálisabb, elvégre a harapás óta az volt a legkisebb gondja, hogy megdugjon-e valakit vagy sem. Sőt, két hónapig senkivel nem is találkozott. Az első átváltozás után tíz percig zokogott, aztán megmakacsolta magát és három napig nem szólt a birtokon sem senkihez, csak egyedül lődörgött. Nem is igazán igyekezett megemberelni magát. A kertben sétálva tudta, hogy a nagyapja az ablakból figyeli és gyengének gondolja, de ő elégedett volt ezzel a ténnyel. Megtört. Márpedig ez csak azt támasztotta alá, hogy a harapás baleset volt. A második átváltozásánál már a férfi is ott volt. Persze, hogy Ilya ösztönből támadt rá, utána pedig napokig egy falhoz láncolva végezte. Ha jól megnézed, a csuklóin még mindig ott vannak a lassan gyógyuló horzsolások, mert az ezüst kidörzsölte hetekkel ezelőtt.
Szóval nem, ő sem volt senkivel. Ez lenne a válasza, de te nem kérdezed, ő pedig nem érzi úgy, hogy válasszal tartozna neked. Hiszen Te az övé vagy. De ez fordítva is igaz? Az már egy fokkal bonyolultabb kérdés. Esszét lehetne belőle írni, de bekezdésnyi vagy regénnyi szöveg, az utolsó szó ugyanaz lenne: nem. Ám bármilyen rémesen is hangozzon ez, valahogy akkor sem egyoldalú a kapcsolatotok – vagy nevezzük bárminek is ezt, ami köztetek van, aminek még épp csak a felszínét kapirgáljátok – ez mindkettőtök számára nyilvánvaló lehet.

Miután eltávolodott, szüksége van egy kis noszogatásra, de rád emeli az aranysárga tekintetét, ami a szemei alapállapotához képest szinte világít. Haragosnak tűnik, de érezhetően mindenre haragszik, csak Rád nem. És valahogy sikerül magaddal húznod ezeket az érzelmeit is, láthatod, ahogy szépen lassan kezd elpárologni a vonásairól az a rengeteg feszültség, és marad a vágy. Olyan tökéletes helyen térdelsz. Így pedig még vonzóbb vagy, hogy lenézhet rád. Már ha ez fizikailag lehetséges, elvégre te vagy a leggyönyörűbb dolog, ami általában a fejében kering.

Nem feltétlenül tud mit kezdeni az édes kis bókoddal, szívesen makacskodna és lenne elutasító, hogy neki nem kellenek ilyen bókok. A reakciója viszont ösztönösen jön, ahogy rád mosolyog. Nem ártatlanul mosolyog, sokkal inkább bűnösen. A pólója aljáért nyúl, miután a te kezed is utat talált magának. Leveszi, ledobja… majd kényelmesen hátradől, mint aki jól végezte dolgát. Nem kell sokáig találgatóznod, hogy mit akar, hiszen egészen egyértelmű. És egészen egyértelműen ugyanazt akarod te is. Felvonja a szemöldökét és sokat mondóan biccent a nadrágja felé. Mintha csak azt mondaná: gyerünk, legyél jófiú, nem fogja leszopni saját magát.

Ezalkalommal sokkal jobban hagy kibontakozni, mint legutóbb, és hagy elmenni egészen a végéig, de a domináns mozdulatai ugyanúgy megvannak. Van egy bizonyos fokú irányítás, amit képtelen kiadni a kezei közül. És miért is kellene? Mindketten élvezitek. Ő különösen. Érezheted abból, ahogy a hajadba markol, kitapinthatod a megfeszülő hasizmán, és hallhatod a nyögésein. Aztán érezheted az ízét, ahogy megtölti azt a csodaszép kis szádat.
Mire feleszmélsz, már meztelen vagy. Meztelen ő is. Felhevült testekkel egymásba fonódva a hálószobában. Nem akart a kanapén maradni. Annak is megvan a maga szépsége, de most úgy érzi, főleg ennyi idő után, hogy képtelen eleget kapni belőled. Hely kell neki. A sajátjaként kezel. Ide-oda pakolgat, ahogy épp neki jó, és számtalan nyomot hagy rajtad. A nyögéseid akarja, a gyönyöröd akarja, újra és újra és újra, hogy végül már csak úgy feküdjetek egymás mellett, mint hónapokkal ezelőtt Moszkvában. De most nem siet sehova, most nem fog itt hagyni. És igazán reméli, hogy te sem őt.

Pontosan tudja, mennyire kockázatos, amit művel veled, és micsoda kibaszott patália lenne belőle ha ez kiderülne. Amúgy valahol még jogosnak is tekintené a dolgot, de ezzel - pont mint minden mással RAJTAD kívül - képtelen onnantól kezdve foglalkozni, hogy olyan közel kerültök egymáshoz, aztán még magadra is ülteted, ezzel pedig végleg megszerezve minden csepp figyelmét magadnak. Hiszen olyan régóta várt erre, nem kell meglepődni, hogy az összes idegszála rád, és csakis rád van kiélezve, hogy csak veled akar foglalkozni, és nem törődni azzal a kellemetlen és amúgy nem elhanyagolható ténnyel, hogy a nővére vőlegénye vagy. Ez amúgy ott kattog folyton a fejében, most hadd zárja ki egy egészen kicsit. Márpedig nem kell sok, hogy elérd ezt az állapotot Yuránál, mert a forró leheleted, ami végigcirógatja a fülét, azonnali reakciót vált ki nála, pont mint az ujjbegyeid a bőrébe mélyedve: halkan nyög fel a finom érintésedtől, ám ebből kihallhatod, többet akar, még többet belőled. Azon persze nem lepődik meg, hogy a válaszától nem vagy odáig, érzi rajtad a kilengést emiatt, de bocsánatot nem fog kérni miatta: sem azért mert valaszolt a kérdésedre, sem azért, amiért kierőszakolta belőled a válaszokat, amiket nem adtál meg neki önként. Mert ugye messze nem olyan ártatlan és tehetetlen, mint amilyennek tűnik, neked pedig pont ezt tetszik benne, nem igaz?

A kérdésedtől megborzong - hogy a faszba tudod ilyen szexin kimondani azt a jelzőt, hogy jófiú. A szikrázó kék íriszei a Te sötétkékjeidbe fulladnak, meg kell nyalnia az ajkait, és egyetlen pillanatig csak bámul téged, mielőtt megszólalna: - Senkivel nem voltam… - ja, hát tényleg senkivel nem dugott, de még csak nem is flörtölt, mióta lefeküdt veled. Őszintén nem is akart senkit, az a kis videózás meg csak arra volt jó, hogy még inkább akarjon téged. Mindezt az ajkaidra suttogja, hogy aztán lekapjon, és pillanatok alatt elmélyed a csókban. Édes erőszakossággal fedezi fel a szádat a nyelvével, magához húz, amennyire ez lehetséges, felnyög és megborzong az érintéseidtől, és csak még jobban felizgatja, ahogy neki feszülsz mindenféle értelemben, meg az a halk hang, ami kiszakad a torkodból, ahogy a hajadba túr. És nem is próbálja mindezt leplezni. Hozzád dörgölőzik, csak hogy játsszon az idegeiddel, érezheted rajta, egy hajszállal bátrabb már, mint a legelső alkalommal volt, de persze ez nem jelenti azt, hogy ne adná át magát neked, méghozzá ezüst tálcán kínálva. Mert Yurij abszolút és egészen a tiéd, Te parancsolsz neki. Nem egészen érti, hogyan vagy képes ilyen mélyen a bőre alá mászni, de tudod, nem is érdekli, mert élvezi, pontosan úgy, mint amikor jófiúnak hívod. És ahogy magad alá gyűröd, a tekintetéből kiolvashatod, mennyire nagyon akarja, hogy itt és most megdugd, még inkább mint Moszkvában.

És akkor hirtelen eltűnsz: a forró bőröd, az érintéseid, a szuszogásod, az illatod… minden. Értetlenül pillant fel, és még látja a sárga villanást, amit először nem tud hová tenni, de ahogy elfordulsz tőle leesik neki mi van, és felnyomja magát a kanapén. Egy pillanatig hagy csak magadra ezzel az egésszel, aztán feláll, hogy előtted térdeljen le, tenyerei határozottan csúsznak fel a combjaidon, ujjait beleakasztja a nadrágod szélébe.

- Nézz rám, Ilya - imádja a nevedet megformálni, olyan szép csengése van; felnéz rád, a lábaid között, közel hajolva hozzád, és igen, arra játszik, hogy ha más nem, a meglepettség egy pillanatra kizökkent és rá emeled az aranysárga pillantásodat. Ha ez megtörténik, vágyakozva mosolyodik el, kicsit ködös a tekintete már, ahogy újra megszólal: - Te is gyönyörű vagy! - sosem bókolt még így neked korábban, és erre ő is csak akkor jön rá, amikor kimondja ezeket a szavakat, meg az is leesik neki, hogy mekkora szükséged van most erre. Egyik kezével felnyúl az arcodhoz, ujjbegyei végig cirógatják a bőrödet, de még mindig a szemeidet figyeli. Keze végig siklik a nyakadon, le a mellkasodon, a pólód szélét félretúrja és az izmos hasfaladra simít, alsó ajkát akaratlanul is beharapja, és fel sem tűnik neki, mennyire elmélyül a légzése, és hogy az ujjai még délebbre veszik az irányt.

Kezd rájönni – illetve egy része már azon a bizonyos partin, azon a bizonyos padon ülve rájött erre –, hogy szeret neked udvarolni. Még ő is csak kóstolgatja ennek az ízét, még nem biztos benne, hogy hányadán is áll veled és mit miért csinál. Meg hát egy részét utóbbi nem is kifejezetten érdekli. De élvezi, hogy a szavaival cirógathat, hogy elmondhatja neked, milyen gyönyörű vagy, mindezt azért, hogy lássa, hogyan reagálsz. Hogy elpirulsz, hogy láthatóan szeretnél félre pillantani, de képtelen vagy rá, mert a markában tartja a figyelmedet, hogy felgyorsul a szívverésed, hogy mágnesként vonzzátok egymást. Azt nem mondhatja, hogy az érintéseivel is szeret cirógatni, mert azzal inkább valami egészen mást tenne. És ha itt fogsz maradni a városban, akkor nem csak tenne, hanem fog is tenni. Nagyon sokszor. Egyelőre nem mer reménykedni ilyesmiben, próbálja minél mélyebbre nyomni magában ezt az érzést és érezhetően megtartani tőled a távolságot – ha testileg nem is, de mindenképp van ott részéről egy kerítés, ha erős falak nem is.
Azt továbbra sem érti, hogy mi az a nagy különbség, amit közte és a nővéred között látsz. Egyszer talán majd megkérdezi, de most nem akar Anuskával foglalkozni. Akkor sem, ha a gondolataitok eltávolíthatatlan részévé teszi már a puszta ténye, hogy ti ketten a háta mögött vagytok most itt együtt. Mi van, ha megcsörren egyikőtök telefonja? Mi van, ha random beállít, mint ahogy beállítottál ide te is? A tűzzel játszotok, és mindketten tudjátok.

Elégedetten mosolyog rád, amikor olyan készségesen ülsz az ölébe, úgy nyitva a combjaidat, ahogy nem illik. Közelebb hajol és az orrával megcirógatja a nyakad, közben forrón a füledbe szuszog. Pontosan tudja, hogy hol szereted, ha így ér hozzád. Hogy mikor borzongsz bele. Most pedig vérfarkasként egészen máshogy éli ezt meg, sokkal intenzívebben kényezteti az érzékszerveit minden rezdülésed. Az illatod, a bőröd melege, és a felhevülő szívverésed is. Mondjuk a te bőröd még így is egészen hűvösnek érzi a sajátjához képest most, hogy vérfarkasként sokkal magasabb az alaptesthője.
Az már nem tetszik neki ennyire, mikor választ kap, pedig ő kérdezte, hogy mit láttál az álmában. Ez pedig feltűnhet az alapján is, hogy a tekintete nem buja, inkább apatikus, ahogy téged figyel, hol az ajkaidat, ahol a nyakadat, az édes kis nyögésedre pedig szinte semmit nem reagál azon kívül, hogy a kék szemei felvillannak a te sokkal kékebbjeidbe. Tetszik neki a jelenléted, ugyanakkor nyilvánvalóan nem tetszik neki a kapott válasz. Észre sem veszi, de néhány másodpercig már komolyan úgy néz rád, mint egy elveszett kisfiú, aki csak egy normális életet akar. Az megint más kérdés, hogy Ilyánál mi számít normálisnak: kokain, vodka, bulik, dugás, pezsgő. Kaviár az nem. Utálja a kaviárt. Mondjuk ezt valószínűleg te is tudod, mert ott voltál a bizonyos bulit megelőző napon a családi vacsorán, majdnem vele szemben ültél, szóval láthattad az arckifejezését, amikor meg kellett ennie előételként.

- És mondd csak, jófiú voltál, amíg nem találkoztunk? – A szavaid után némileg már témát is vált. Nem csak az ad választ a kérdésére, amit mondasz, hanem az is, ahogy mondod. Látszólag nem aggódsz Anuska miatt, ezért ő sem fog. Most csak Veled akar foglalkozni végre. Érezheted, ahogy libabőrök futnak végig a nyakán az érintésed alatt, ő pedig puhán, mégis falánk módon figyel téged, ahogy a vágy ködösíteni kezdi a tekintetét. Az pedig, hogy megcsókolod, az utolsó csepp a pohárban. Az első másodpercekben csak hagy kibontakozni, élvezi és követi a tempódat. Borzalmasan kíváncsi rá, hogy mi zajlik le benned, hogy hogyan reagál rá a tested. A válaszban pedig nem kell csalódnia. Imádja. IMÁDJA. Olyan édesen erőszakossá és akaratossá válsz, ami pontosan megmutatja, hogy mennyire nagyon akarod. Ahogy ő is téged, minden más ráér. Az a kis játék még hetekkel ezelőtt videóhívásban a félfogára sem volt elég. Forrón az ajkaid közé nyög, amikor a hajába túrsz, a köréd fonódó karjaival pedig szorosan ölel magához. Megőrjíti a heves szívdobogásod az övének feszülve, az pedig még inkább felkorbácsolja az érzékeit, hogy így most már a TÖKÉLETES helyen ülsz rajta.
Nem is marad rest sokáig, olyan határozott mozdulattal ragad meg és fektet el a kanapén, hogy föléd tornyosuljon, mintha a tulajdona lennél. Ilyenkor egy kicsit az is vagy, nem? Lehúzza rólad a finom anyagú garbód és tovább csókol, a nyakadat, a füledet, de aztán hirtelen vége szakad. Van még egy másodpercnyi vihar előtti csend, ahogy szinte mozdulatlanná válik, mintha valami baj lenne, majd hirtelen húzódik el tőled és ül fel, a fejét a másik irányba fordítva. Nyilvánvaló, hogy a tekintetét próbálja rejteni, hisz még a tenyerét is odahúzza. A mozdulat arra hasonlít, mikor valakinek a feje fáj, de valahogy nyilvánvaló, hogy miről van szó, talán még el is kaphattad fél szemmel. Az aranysárga szemeiről, amiknek a színét nem tudja kontrollálni ilyen intenzív helyzetekben, mint amilyen ez is. Legyen szó haragról, vágyról, egyszerűen felmorran a benne szunnyadó farkas és érzi a talajt kicsúszni a lábai alól. Ő pedig nem akarja, hogy így lásd. Tessék, ennyit arról, hogy Ilyával minden rendben van és tökéletesen elvan azzal, hogy vérfarkas lett. Semmi nincs rendben. Minden a lehető legtávolabb van a rendbentől. Úgyhogy most itt van álló farokkal és sárgán izzó szemekkel.

Ismer annyira, hogy tudja, nem vagy az a fajta, akit félteni kellene, mindig is tetszett neki benned, hogy olyan erős vagy, de pontosan ennyire érdekelte, hogy mi van ez alatt. Az a puhaság a tekintetedben ezért keltette fel annyira a figyelmét. Na meg az, ahogyan folyton méregetted. Olyan nagyon könnyű beleveszni azokba a szép szemeidbe! És olyan nagyon szeretne egészen megismerni téged, annál sokkal inkább, mint amit most tud rólad, viszont erőltetni sem akarja, így nem kérdezget, nem szakít félbe, amíg mesélsz. Azt akarja, hogy Te mondd el, hogy beavasd, ha úgy ítéled meg.

Az érintésed nyomán felgyorsul a szívverése, és mély levegőt vesz, amit egészen lassan fúj ki. A megjegyzésedre pedig csak jobban kipirul az arca, és más esetben biztosan elkapná a tekintetét, de így, hogy eleve lefelé néz, és téged néz, nem sok esélye van ilyesmire. Végül mentőövként issza meg a vodkáját, aztán hagyja és élvezi, ahogyan az ujjaid a hajába túrnak. Van neked fogalmad, mennyire izgató, amit művelsz vele?! Halkan kuncog, ahogy a homlokod ráncba szalad, sejtette, hogy Te nagyon hasonlónak látod magadat Nastyával, pedig ez nem igaz. Mások vagytok. - Egészen - szinte csak feléd suttogja, van valami gyengédség abban, ahogy mondja ezt, amiből sok mindenre rájöhetsz, mégha nem is részletezi a dolgot. Lát és érez benned valami egész elemi erőt, ami a nővérében szerinte nincs meg.

Aztán megint hirtelen váltasz helyzetet, felkelsz, elveszed a poharat tőle, ami immár üres, és mire kettőt pislogna az öledben találja magát. Na jó, kurvára hagyja, hogy odahúzd, készségesen nyitja szét a lábait, és helyezkedik úgy, ahogyan Te akarod, kezeivel pedig megtámaszkodik a vállaid felett a háttámlán - igen, háttámlának hívják! -, az íriszeibe játékosság költözik, és vágy szikrája csillog vissza rád. Az ujjaidat egészen forrónak érzi, ahogy bebújtatod őket a garbója alá, az érzéstől pedig felnyög. Tudod Te milyen régóta sóvárgott erre? Konkrétan azóta az őszi este óta, hogy kikefélted belőle a lelket is… nem is volt mással azóta, gondolni sem tudott másra azóta, csak rád.

- Űzött vadként menekültél, farkas alakban, de a legárulkodóbb a csontok ropogásának a hangja volt - feleli el sem gondolkodva rajta, hogyan fogalmazza meg ezt az egészet. Az álom, amibe belesétált kusza volt, bizonyos részeit nem tudta értelmezni, egy árnyék magasodott folyton föléd, de most már, a korábban elhangzottak alapján, azt gyanítotja ez a nagyapád képe lehetett. Ennek ellenére voltak olyan nagyon is jól megfogható részek, amikből könnyű volt következtetni, de persze csak erős tippje volt, pont mint neked annak idején Moszkvában a teraszon.

- Azt tudja, hogy a városban vagyok, azt nem, hogy a Te öledben - egészen éhesen, kívánósan siklik végig a tekintete rajtad. Egyik hüvelykujja a nyakszirtedet simogatja, megnyalja az ajkait, majd ezt követően, hacsak nem állítod meg, akkor megtöri azt a kis távolságot is, és megcsókol téged. Mohón, akaratosan, éreztetve veled, mennyire kellesz neki, mennyire régóta várja már ezt. Méreg vagy, a legédesebb, és olyan hatalmad van felette, amit talán nem is értesz egészen még. Ujjai a tincseid közé futnak, hogy közelebb tudjon magához, érzi, ahogyan felgyorsul a szívverése, s biztos benne, hogy Te is érzed és hallod, ahogy dübörög a mellkasában.

Remélem, látod azt a sokat mondó, fennhéjazó mosolyt az arcán, amikor közlöd vele, hogy bekaphatod. Egyébként van bennetek hasonlóság a nővéreddel. Ezt tőle is sokszor megkapja, csak szavak helyett a középső ujját szokta Ilya arcába dugni. De tudod, általánosságban is szereti, ahogy a szavakat formálod. Szereti, hogy olyan édesen ártatlan a hangszíned. Az pedig csak még inkább beindítja, hogy tudja jól, mi az igazság. Hogy nagyon távol állsz te az ártatlantól. Hogy majd bele gebedve ágaskodsz felé, hogy bűnbe vigyen. És természetesen ott van az arcán, hogy ezt ezer örömmel meg fogja tenni. Olyan kívánságod számomra parancs érzettel. Be fogja ő kapni. De mindent szépen sorjában.

Képzelheted, hogy mekkorára tornyosult felette a nagyapa árnyéka, ha egy ilyen végzetes lépésre szánta el magát. Eldobta mindenét, nem csak a koven védőhálóját, hanem a mágiáját is, az emberi részének egy részét azért, hogy egyáltalán esélye legyen kijutni abból a helyzetből, amibe került. Amibe született. Különösen úgy, hogy már eddig is mennyi mindenen keresztül kellett mennie. Az ostorcsapások, a vágások, az a számos sebhely a testén csak egy töredéke annak, ami a lelkét borítja. Mégsem beszélt róla soha. Sőt, nem is gondolná róla az ember. Persze, drogok így, alkohol úgy, szeánszok meg orgiák a nővéreddel amúgy, de Ilya minden volt, csak töröttszárnyú madárka nem. Hidd el, most sem az.
Ahhoz pedig jobb, ha hozzászoksz, hogy gyönyörűnek hív, hisz valóban annak tart. Belegondolva, mikor is hívott legutóbb így? Amikor meztelenül és csapzottan feküdtél mellette, nem igaz?

- Szeretem, amikor elpirulsz. – Alulról cirógatja meg előbb a nyakadat, majd a tarkódon végig futtatva az ujjait a hajadba túr, hogy ott is érinthessen kicsit, amíg te is az ő érintésével vagy elfolgalva. A következő szavaiddal azonban megleped. – Más volnék? – Előbb kicsit felszalad a szemöldöke, aztán meg lefele húzva a homlokát ráncolja. Nem érti, mire gondolsz. Mégis miben lenne más a nővérednél? Nem tudja mire vélni, de ez most hirtelen nem is tűnik fontosnak. Ahogy a nagyapa témát is feltűnően hamar a szőnyeg alá sepri, különösen a helyzet súlyosságához képest. – Egy nap bizonyára igényt fogok. – Érdekesen közli, hadarva, nem is túl hangosan. Mintha csak úgy kimondaná, hogy meg legyen pecsételve a dolog, de igazán nem akar most ezzel foglalkozni. Nem áll rá készen. Persze te is tudhatod, sejtheted, hogy sem ő, sem a nővéred nem fognak egész életükben úgy élni, hogy minden sarkon befordulva a hátuk mögé kell nézniük. Rasputin koven? Na majd ők adnak nekik Rasputin kovent. De még nem most. Most még nem állnak készen. Ilya semmiképp nem áll készen, még csak gondolati szinten sem. Kell még bőven Anastasia manipulációiból. Túlságosan fél. Magának sem vallja be, de retteg a nagyapjától, és nyilván okkal.

Nem is sokkal azután, hogy megcirógatott már fel is ül, kiveszi a poharat a kezedből és a dohányzóasztalra teszi. Amikor már üres a kezed, előbb félig feléd fordul, de csak azért, hogy aztán a formás kis csípődet megragadva az ölébe fordítson. Tessék, így máris jobb neki, ő kényelmesen a puha háttámlának dőlve ül – háttámlának hívják egyáltalán azt, ami a kanapén van? – te pedig az ölében. Nem ültet a farkára, de egészen közel húz magához. Most nem érint olyan erőszakosan, de a kezeit továbbra is a csípődön tartja, néhány ujjával egészen benyúlva a felsőd alá. Érezni akarja a bőrödet. Legalább egy kicsit.
- Mondd csak, mit láttál az álmomban? Mégis miből jöttél rá? – Tényleg érdekli a képességed. Érdekled te magad is. Azon nem csodálkozik el, hogy hogy léphettél be észrevétlenül. Tudja, milyen kaotikusak tudnak lenni az álmok, te pedig okos fiú vagy. Csak beszélgetni akar veled egy kicsit, és érdekli, mi történt, hogyan élted meg. Kényeztesd kicsit az elméjét, mielőtt rátérne valami másra.
- Nastya tudja, hogy itt vagy? – Ez azért elég sok mindent befolyásol annak kapcsán, hogy ezután mi fog történni. Másrészt meg, most, hogy ilyen közel vagytok… láthatsz a tekintetében némi ürességet. Gyökértelenséget, ami idővel képest felemészteni az embert. Ennek ő nem is feltétlenül van most még tudatában. Vagy inkább csak nem akar vele foglalkozni. Itt vagy Te, és most csak ez érdekli. Hajlandó volt elengedni, ott hagyni téged Moszkvában, de te utána jöttél. Előbb csak az álmában, majd ténylegesen is. Efelett már csak nem hunyhat szemet, wink wink.

Meg sem próbál úgy tenni, mintha nem lenne szüksége az ölelésedre ennyi idő után. El akar veszni ebben az érzésben, abban, ahogyan szorosabban vonod magadhoz, és hagyja is magát egy pillanatra… őszintén nem tudja, miért kellesz neki ilyen nagyon. A puszta jelenlétedtől izgatottá vált mindig is, úgy érezte korábban is, hogy az átható, igéző, puha pillantásod hatására leomlanak benne falak, amelyeket mások előtt fenntart. Nem érti, mit művelsz vele valójában, de nem is érdekli, csak akarja! Minden porcikájával. Elveszi a poharat tőled, félmosolyt villant rád, és elraktározza magában a dicséretedet, azt szinte meg sem hallja, hogyan mondod mindezt. Tudja, mennyire inkorrekt, amit művelt, neked szemmel láthatólag azért mégis csak imponál. Van ebben valami furcsa, de olyan jól, olyan izgatóan furcsa, valami, amit az együtt töltött éjszakátok óta nem tud megfejteni benned. Őrült vagy, de ezt szereti benned.

- Bekaphatod - reflexből bukik ki belőle ez az egy szó, az ironikus válaszodra, de hát megszokhattad már az ilyesmiket tőle, épp úgy ahogy a szándékos kétértelműséget is. De ennél többet nem is tesz hozzá, csak hallgatja a válaszodat, amivel kapcsolatban nem lepődik meg: nem is várta, hogy minden részletbe beavasd. Nem lepődik meg, amikor közlöd, szándékos volt ez az egész, Te is okos fiú vagy, és biztos volt benne, hogy nem azért tűntél el a térképről, mert véletlenül így alakultak a dolgok. Azon sem igazán lepődik meg, hogy a nagyapádnak van ehhez a legtöbb köze, épp elég rosszat hallott már az öregről. Kortyolgatja a vodkáját, néha bólint egyet, csak hallgat téged, figyel… először egy pillanatig nem érti, amikor felkelsz, hová mész, de egyetlen szó nélkül engedi, hogy az ölébe feküdj. A közelséged jó hatással van rá, hónapok óta most először érzi magát ellazultnak. Visszavigyorog rád, kicsit szégyellősen, kicsit el is pirul, mert nincs hozzászokva, hogy azt mondják neki, gyönyörű. A bal kezében tartja a vodkájának a végét - ő még nem borította magába, ellentétben veled -, jobbja végig simít az arcodon, az állad vonalán, egyik ujja végig siklik azokon a buja, vaskos ajkaidon, amikre olyan nagyon régóta sóvárog. A szavaid azonban meglepik, soha korábban nem mondtál neki hasonlót sem, és hirtelen nem is tudja mit kezdjen az őszinteségeddel. Meg is akad a mozdulatban, amikor a mellkasodra siklik a tenyere.

- Te is hiányoztál - szólal meg aztán csendesen Yura, és egy része értékeli, hogy meg akarod óvni az egésztől, mindentől, még önmagadtól is, de ő nem fog ilyesmit elfogadni. Kellesz neki, az összes szarsággal együtt. - De elfelejted, hogy Nastyával nőttem fel, ismerem milyen, Te pedig egész más vagy… - éhség költözik a szemeibe, ahogy ezt kimondja, ahogy téged figyel. Hasonlítotok a nővérével, de egyáltalán nem vagytok egyformák. - A nagyapáddal kapcsolatban pedig segítek amiben tudok, és amennyiben igényt tartasz a képességeimre - nem akarja az orrod alá dörgölni a tényt, hogy neki még megvan minden csepp mágiája, míg neked nincs, mert nem tudja, hogyan is érint ez az egész téged, de komolyan gondolja, amit mond, ha szükséged lenne rá, gondolkodás és kérdés nélkül ugrana.

Olyan édesen, olyan elesettül szólalsz meg. Akár meg is eshetne a szíve rajtad. Észrevehetné magát. De Ilya nem egy érzelgős típus, ezt te is tudod, mint ahogyan azt is, hogy a nővéred sem az. Túl hasonlóak ők ketten, nem hiába jönnek ki olyan jól minden furcsaságuk ellenére. Érdekes módon azzal is tisztában vannak – és meg sem próbálják titkolni a világ elől – hogy nem szeretik egymást. Mégis valamilyen bizarr módon összetartoznak. És jössz a képbe Te. Akivel szemben szintén nem mutat Ilya túl sok empátiát, ott van azonban az a puhaság, amivel senki másra nem pillant. Tudja ő, hogy ezen a ponton szavakkal nem fogtok sokkal tovább jutni, ezért inkább a kezét nyújtja feléd, te pedig elfogadod. Fogalma sem volt eddig a másodpercig arról, hogy mennyire nagyon szüksége van Rád. A közelségedre, az illatodra, a szívverésedre az ő mellkasának feszülve. Hagyja és élvezi, hogy még bensőségesebbé tedd azzal, ahogy a hajába túrsz, ő pedig egy kicsit még szorosabban magához ölel. Nem úgy, ahogy Anuskával tette. Nem okoz fájdalmat, nem akar összeroppantani. Ők ketten tűz és tűz. De veled? Veled teljesen más.

Az ölelés hatására máris finomabbá válik az illatod. Hiszen érzi rajtad, ahogy elpárolog a kesernyés hatás és maradsz Te. Ugyanakkor baromira zavarja, hogy mennyire megrészegíti a jelenléted. Mindig is szerette az illatodat. Az összejöveteleken valahogy mindig melletted kötött ki, vagy épp a legmesszebb tőled. A hangulatától függően. De veled kapcsolatban sosem volt számára aranyközépút. Jó, ez a részlet nem újdonság, mert tudjuk, hogy Ilya szótárában legfeljebb az arany szerepel, de hogy a középút nem, az kurvaélet.

- Mindig is tetszett, hogy okos fiú vagy. – Mikor elkészülnek az italok, a fejét csóválva nyújtja feléd a koktélodat, és bár kifejezetten kelletlenül közli ezt veled, főleg, amiért te is így rátörtél, azért mégis csak elismer. Okos fiú vagy. Bemásztál a fejébe, kiderítetted, amit akartál, idejöttél. Szerencsére Ilya kellően flúgos ahhoz, hogy ez inkább tetszik neki, mint nem tetszik. Aztán érdekes módon nem a közeledbe ül le, hanem a szemben lévő kanapéra, a lábait meg felpakolja az asztalra, aminek a párnázott szélei egyébként is lábtartóként funkcionálnak. Így megy ez a fancy helyeken.

- Milyen romantikus. – Ironizálva jegyzi meg, amikor közlöd vele, hogy utána jöttél, de ezután már ő is kicsit komolyabban veszi. Olyan hosszú a teljes sztori, hogy nem szándékszik belekezdeni és rád ömleszteni mindent. Hisz a teljes képhez a családja fél történelmét is meg kellene osztania, és minden második szava az lenne, hogy nagyapa, a megszállással a középpontban. Nem szokott erről beszélni és nem most fogja elkezdeni. NA MI VAN Iluskának mégis csak szerepel az ismeretei között az aranyközépút? Úgy tűnik, hogy igen, mert azon indul el. A magyarázat terén, legalábbis.
- Nagyapa egy parazita… tett valamit apával. Idő kérdése volt, hogy velem is megtegye. – Ráérősen kezd bele a sztoriba, olykor a vodkájába kortyolva. A pletykák, meg az alapján, hogy az apja három éve vegetálva fekszik, tőle igazából azt raksz össze, amit akarsz, nem különösebben érdekli. – Csak a mágiám nélkül volt esélyem ezt elkerülni. Nem volt más kiút, muszáj volt kiprovokálnom és egy ostoba, bedrogozott balesetnek beállítanom, hogy megharaptak. - Ezzel pedig képzelheted, mekkora kockázatot vállalt, hány ponton sülhetett volna el mindez rosszul, a halálával végződve. – Így sem tettem zsebre, amit kaptam, de képzelheted, mi lett volna, ha nagyapa megtudja az egészben a szándékosságot. – Elvégre láthattad a sebhelyeit. – Mondjuk nem kizárt, hogy sejti az alapján, hogy Szibériában akart bebörizni. Nem volt időm búcsúzkodni, mielőtt leléptem Washingtonba. Így is a finneken keresztül kellett jönnöm. – Ezen a ponton vállat von, mintha az egész mit sem számítana. Tudja, hogy nem volt veled túl korrekt az elmúlt hónapokban, de hazudna, ha azt mondaná, hogy érdekli. Volt nagyobb baja is, elhiheted. Faszfej húzás volt, de a tudatlansággal csak megvédett, épp úgy, mint a nővéredet is vagy saját magát.
Megissza az itala maradékát két nagyobb korttyal, leteszi a dohányzóasztalra, majd felpattan és átül melléd, hogy léhán eldőlve az öledbe hajtsa a fejét. A hátára fekszik, a feje az öledbe kerül, a lábait meg a karfára nyújtja keresztbe téve. - A pofám leszakad, hogy minden szögből ugyanolyan gyönyörű vagy. – Vigyorog fel rád, de ez valahogy elhalványul, ahogy azt érzi, muszáj bevallania valamit. – Hiányoztál. De nem akartalak bajba sodorni. Tudod, még visszafordulhatsz… A nővéred meg én nem fogunk neked jót tenni. Ahogy ez az egész konfliktus sem. – Itt most nyilvánvalóan a családi gondjairól beszél. Grigori emberei előbb-utóbb fel fognak bukkanni. Ő pedig meg akarja adni neked az esélyt, hogy kihátrálj, mielőtt önző módon magával rántana a mélybe, hogy ott faljon fel, minden lehetséges értelemben.

Összepréseli az ajkait, a szemei tágra nyílnak a kérdésedre, ami egészen úgy érzi, belémar. Visszhangoznak benne a szavaid, és szívesen mondana rá valamit, bármit, de képtelen megszólalni, egészen úgy érzi, hogy a torkára forrnak a szavak… az arcodon átszaladó ráismerés jelei azonban kizökkentik, lenyeli azt a szorító érzést, és kipillant a városi fényekre. Miért kellesz neki olyan nagyon, miért vágyik rád ilyen elkeseredett módon? Fogalma sincs. De valami ott zizeg benne, amikor meghallja a hangod, ahogyan rápillantasz, és ha megérinted, úgy érzi életre kel.

- Nem tudom - a hangja alig hallható, szinte csak suttogás az egész, a pillantását lassan emeli vissza rád, kék szemei sötétek, épp olyan haragosak, mint ő maga, de enyhülni látszik. A jelenléted megnyugtatja… per pillanat csak azt nem tudja hova tenni, hogy nem fogtad fel mostanáig, hogy tényleg fontos vagy neki. Miért? Miért nem vetted komolyan? - Elmondod mi történt? - kérdezi, de nem igazán vár választ, aztán nem firtatva azt a kérdést, miért is nem fogod fel, mit jelentesz a számára, mennyi mindent eldobna, ha Te kérnéd. Mert kellesz Yurának, szüksége van rád, és valóban elég beteges módon vágyik rád. Ha nem így lenne, nem férkőzne be az álmaidba, hiszen másokkal nem teszi meg ezt. És emiatt gyenge veled szemben, mert az ellágyuló tekinteted és a hívogató kezed nagyon gyorsan meggyőzi, hogy számolja fel a köztetek húzódó homályos űrt. Nem is gondolkodik rajta, csak ellöki magát a kandallótól és néhány hosszú lépéssel ott terem melletted, azonnal átölel, belefúrja a fejét a válladba, s úgy érzi, hirtelen lezuhan az a súly róla, ami egészen mostanáig nyomasztotta: a puszta gondolat, hogy élsz-e még egyáltalán. Beléd kapaszkodik, és próbálja megnyugtatni magát, mert érzi, hogy a hirtelen megkönnyebbüléstől el tudná sírni magát. A hajadba futtatja az ujjait, élvezi, hogy a nyakába szuszogsz. Ez az egész alig tart néhány percig, mégis hosszú időt képes bepótolni a számára.

Nem ellenkezik, amikor elhúzódsz, és Te is érezheted, hogy szinte leolvadt róla az a haragos máz, ami eddig bevonta Yurát. Szó nélkül ül le, és figyeli minden mozdulatodat, halvány mosoly kúszik az arcára, amikor értelmezi, mit csinálsz éppen. Hány moscowt kevertél a nyáron? Megszámolni sem tudná… Tudja, hogy mennyire ki vagy élezve most mindenre, érzi, ahogy szinte letapogatod, annak ellenére is hogy a hátadat mutatod éppen, és egy külső szemlélő azt hinné, csak az itallal vagy elfoglalva.

- Ha nem lennék veled őszinte, nem mondtam volna meg, hogy tudom, megharaptak - a hangjában nincs él, inkább csak felvilágosít arról, hogy ő eleve őszintén sétált be ide az engedélyed nélkül. A többes szám viszont sérti a fülét. Hátradől a kanapén, hátrahajtja a fejét, és úgy dönti kicsit oldalra, hogy továbbra is lásson téged. - Utánad jöttem. Nastya csak a kifogás volt - teszi hozzá, hogy aztán ő is kérdezhessen, mert tudja hogy erre megy ki ez az egész. - Mi történt veled? - szándékosan kiemeli az utolsó szót, éreztetni akarja, hogy Te számítasz neki, csak és kizárólag Te, de jelenleg baromira nem érti, hogy hogyan jutottál el erre a pontra.

Nem gondolta – és még mindig nem ért be a fejében a gondolat – hogy ő valóban ennyire fontos volna neked. De ha egy más szögből nézzük, te is bizarr módon fontos vagy neki. Ki is baszhatna innen, mint macskát szarni, amiért ilyen aljas módon másztál ismét a szemgödreibe, de ahogy az első alkalommal, most sem tudja igazán magára venni. Meg nem is akarja. Az első alkalommal édesen büntetett. Most pedig valami hozzá illően nonszensz melegséget érez a mellkasában – meg hát kissé pöcs tájékon is –  attól, hogy így megkerülted őt és az álmaiba vájtad a körmeid csak azért… mert? - Mégis miért? Mik vagyunk mi egymásnak? – Mert hiányzott neked. Mert féltetted őt. Mert betegesen vágysz rá. Ez pedig kurvára bejön neki. Amikor úgy ráripakodsz még nem, de mire ő is megszólal, másodperceken belül végre látni az arcán valamiféle felismerést. Látni a pillanatot, amikor beérik a gondolat, hogy baaazdmeg, tényleg ennyit számítok neki? Hiszen Ilya fontos neked. Fontosabb, mint bárki gondolná, ugye? – Mint mondtam, gondjaim akadtak nagyapával. – Különös számára a szagod. Nem tudja beazonosítani, ennyire még nem kifinomultak és gyakorlottak az érzékei, azonban határozottan meg tudja különböztetni a nagyapja társaságában érzett veszély és hátsószándéktól, az anyja mellett szagolt orrfacsaró tehetetlenségtől, vagy a nővéred szeszélyes dolgaitól. Haragos, de nem keserű, ami téged körül leng. Amit belőled áradva őt is átöleli.

És ez valahogy őt is csillapítja. Anuskával jól lehet, már egymás torkának estek volna ebben a helyzetben, és nem csók csatát vívva, hanem addig pofozva egymást, amelyik valamelyik be nem fejeli a kandalló sarkát. Veled szemben azonban most mégis visszaköltözik az a puhaság a tekintetébe, ami eddig valahogy mindig ott volt. Az álom, a dickpicek, és minden apróbb súrlódásotok előtt is.
Eljut végre a tudatáig, hogy valóban semmit nem tudsz azon kívül, hogy vérfarkas lett. Nem tudod a körülményeket és nem tudod, mi történt vele, hogyan történt, miért történt. Csak azt tudod, hogy a nagyapja milyen. Miket tett vele gyerekkora óta. Kétli, hogy miatta jöttél volna, de ha más nem, kellemest a hasznossal alapon itt vagy, ez a tényen nem változtat. Hiányoztál neki.

Újabb megjegyzések nélkül, ténylegesen békejobbot nyújt, ahogy kitartja feléd a bal kezét, tenyérrel felfele. Elmerül azokban a csodakék szemeidben és nyilvánvalóan azt várja, hogy gyere. Gyere közelebb hozzá. Egészen közel. Fogd meg a kezét, akkor pedig ő teljesen magához húz. Annyira, hogy összesimuljon a testetek. Az illatod és a tested melege olyan intenzívvé válik, hogy több helyen is érzi megdobbanni a szívét a testében, és ezt nem is kifejezetten igyekszik titkolni, ahogy egymásnak simultok. A kezed elengedve mindkét karjával átölel és megenged magának néhány hosszabb másodpercet arra, hogy a nyakadba temesse az arcát és onnan szívja be az illatodat. Nem csak belőled lopva egy szeletet, hanem abból az éjszakából is, ami minden előtt történt. A harmadik hónapot tapossa, mégis olyan, mintha egy örökkévalósággal ezelőtt feküdtetek volna izzadtan egymásba fonódva.

Aztán úgy enged el, mintha mi sem történt volna és csak félvállról bök a kanapé felé. – Csüccs. – Ő az antik, kétajtós szekrénybe rejtett minibárhoz lép. Már láthatóan rutinosan nyitja ki, kivesz egy üveg vodkát, gyömbérsört, limet meg dob két pohárba pár jégkockát, a hozzávalókból már te is láthatod, hogy a jól ismert moscow mulet készül kikeverni magatoknak. De hát emlékezhetsz a nyári partikról arra, hogy Ilya hogyan szokott koktélt keverni. Kilencvenhét százalék vodka meg három gyümilé kis túlzással. – Akkor most őszinték leszünk egymással vagy mit is akarsz tulajdonképpen? Mert akkor kezdheted azzal, hogy miért jöttél utánunk, Kotyonok. – Nem néz rád, az italt keveri éppen, de te is érezheted, hogy minden idegszála rád összpontosít. Ezzel pedig elárulja, hogy hajlandó megosztani veled mindent, de ez kétirányú utca.

Kíváncsian figyel, ahogyan lassan közeledsz felé. Eszébe jut az a gondolat, ami olyan sokszor korábban is, hogy a mozdulataid egészen hasonlítanak egy ragadozóéra… és tessék, most már az is vagy. Félnie kellene tőled, de sok minden kavarog benne, csak félelem nem, ezt Te is egészen biztosan érezheted rajta. Inkább valamiféle… nem is felsőbbrendűség az, amit kiszagolsz, hanem a tudás okozta fölény. Ettől persze nem tartja magát jobbnak vagy többnek nálad, sőt nagyon is tisztában van vele, hogy ismételten megsértette a magánszférádat, de hát… hiányoztál neki, féltett téged. Jó ideig őszintén rettegett attól, valami vegzeteset művelt veled a nagyapád. Aztán amikor végre válaszoltál az üzeneteire, egyszer, akkor letett arról a meredek gondolatról, hogy a Rasputin birtokra menjen.

A kérdés tudja hogyan hat rád, ennek ellenére is kimondja. Nem akar hazudni neked, nem gondolja, hogy lenne értelme, mégis úgy érzi, csak jobban megdöbbensz. Ezek szerint nem gondoltad volna, hogy újra belemászik a fejedbe? Édes vagy. Ő meg kurvára nem bírt magával, mert amit elmondtál neki korábban, azzal nem nyugtattad meg. Az éles kérdésedre kiolvad a szeméből minden puhaság, de nem mozdul el a kandallótól. Érzi a feszültségedet, most azonban nem képes foglalkozni ezzel, sokkal jobban leköti a benne kavargó sok érzés. Kipillant az ablakon, aztán visszacsúszik rád a tekintete, keserű mosoly jelenik meg az arcán.

- Kibaszottul aggódtam érted Ilya! - veti oda dühösen, mert felfordul tőle a gyomra, hogy fenyegeted. Szívesen elküldene a picsába, pöcsnek nevezne, amiért ilyen elbaszott módon intézted ezt az egészet, de nem veszekedni akar, nem azért jött Washingtonba, utánad, nem azért van most itt, a hotel szobádban. Nem mozdul még mindig, azt akarja, hogy felfogd, nem bántani akar, meg hogy milyen nagy hatással vagy rá.

Elmosolyodik és lassú, igazán lassú léptekkel indul meg feléd az első válaszodat hallva. Nem is az érdekli, amit mondasz, hisz badarsággal feleltél az ő badarságára, az unalmas köszönések helyett. Sokkal inkább érdekli, hogy hogyan mondod. Ahogy megtámaszkodsz a kandalló párkányán és kinyomod a csípődet az ellenkező irányba. Ahogy a garbód nyakát piszkálod, még több finom bőrfelületet sejtetve. A mozdulattól csak még sebesebben lendül felé a finom és meleg illatod. Még nem tud minden szagot teljes pontossággal beazonosítani, de számára is ismerős érzések lengnek téged körbe, amit viszont megneszel. Érzékiség, harag, frusztráltság… de mi ez a felsőbbrendűség? Vagy valami ahhoz hasonló. Ezt nem tudja hova tenni és ezért csak még inkább felkelted az érdeklődését. A karjai közt akar téged. Egészen addig a pontig, amíg fel nem teszed azt a kérdést. Félúton azonnal megáll és még az erélyesen összehúzott szemöldökei ellenére is látni a döbbenetet az arcán. Ha lehet, csak még paprikásabbá válik a légkör, és ezalkalommal nem a köztetek pattogó vágy miatt fagy meg minden.

Tényleg azt kérdezted, amit hallott?

Bár a viselkedése az esetek többségében nem erről ad tanúbizonyságot, de tudjuk, hogy Ilya egy tanult és eszes fiú. Nem kell neki sok, hogy további információ nélkül is összerakja azt, hogy mi történik. Bele sem gondolt, hogy milyen hatalmat ad a kezedbe azzal, hogy a gondolataiban tart. Hogy olyan sokszor képzel el téged. Vagy talán belegondolt, csak épp lebecsült, ahogy mindenki más is lebecsül téged. Mert kifinomult vagy, mert ártatlan vagy. Mert annak tűnsz. Pedig lehetett volna több esze, elvégre azon a november eleji éjszakán sokat megmutattál magadból, többet, mint bárki másnak mutathattál volna.

Ez az ára annak, hogy megbízott benned.

Ismét elárultad a bizalmát. Ismét az elméjébe másztál pontosan úgy, ahogy az első alkalommal is tetted. Észrevétlenül kúsztál végig a bőrén amíg aludt, hogy a szemgödreibe vájd magad. Hisz hogy máshogy tudhatnád? Grigori egyelőre lakat alatt őrzi a kényes információt, és ki tudja, mire készül. Ilya szeretné azt remélni, hogy semmire, hogy hagyja futni és megússza annyival, hogy kizárták a családi forrásokból, de… ő sem ennyire naiv. A nagyapjával szemben nem. És ezentúl már veled szemben sem lesz az.
- Szeretnéd megtudni? – Nem villantja rád az aranysárga szemeit és továbbra sem adja semmi jelét annak, hogy vérfarkas volna, de figyelmeztet, hogy vigyázz, mert aknamezőn jársz és könnyen megtapasztalhatod a saját bőrödön is. Sőt, legjobb tippje szerint te is csak félinformációk alapján találgatózol és reméled, hogy beletenyerelsz valamibe. Hát beletenyereltél, neki pedig nincs kedve a huzavonához. Veled nincs… Előbb utóbb persze a nővéreddel is megosztaná ezt az információt, csak még nem érezte azt, hogy ideje lenne. Erre jössz te és, hát bazdmeg. Szóval nem nyíltan erősíti meg, hogy igazad volna, helyette kimondatlanul is figyelmeztet arra, hogy ne próbáld olyasmibe ártani magad, amihez semmi közöd. Márpedig a hangja most sokkal másabb ahhoz képest, ahogy beszélni szokott veled. Merevebb, figyelmeztetőbb, és magára hagyottabb.

Dühös, szomorú és aggódik egyszerre. Egészen nevetseges, hogy mindezt ki tudtad belőle váltani, az meg főleg, hogy mindezt ilyen gyorsan. Persze kellett bő két hónap, de a kis üzizgetések után elpattant nála valami, és addig keresett az elméjével még meg nem talált. Jo messzire futottál, és nem könnyítetted meg a dolgát, de hát azért lényegesen könnyebb volt úgy, hogy ott volt a gondolataid között, miután annyit élvezkedtél azon a félmeztelen képen. Tudod, más esetben ez szórakoztatta volna, de amikor belépett a rémálmaid közé, az őt is megrémítette.

Miután Anuska a család ellenkezésére lelépett nem volt választása. Félre ne értsd, ez csak előadás, mindenkinek, hogy leplezze, utánad jött Washingtonba, nem a nővére miatt. Pontosan tudja, hogy a lány a jég hátán is megélne, nincs szüksége segítségre… jó, hát tulajdonképpen Te is, de Yurijnak rád van szüksége. Az az egy este nem elégítette ki minden vágyát, sőt inkább még jobban felkorbácsolta őket. De most dühös, és főként aggódik. Érted. És bár a nővéréért küldték, és vele tartott Oleg is, ő mégsem szólt egyiküknek sem, hogy Anuska elkotyogta pontosan hol is talál téged ebben az elcseszett városban.

Kopogtatásra nem érkezett válasz, számára pedig egy mágneszár nem akadály, így aztán könnyedén jutott be a szobádba. Sehol senki… tudod, ennek még örült is egy kicsit, ám rád nem kell sokat várnia. Ledobta a kabátját az egyik fotelra, és a szoba ablakán bámul kifelé, amíg téged vár. Sötétben. Nem akar megijeszteni, sem rád rontani, így amikor hallja hogy megérkezel, a kandallóhoz lép, és fellobbantja benne a gázlángokat. Arra gondol, ez kevés lenne az orosz telek során, de itt melegebb van, mint odahaza. Elneveti magát a felháborodott kérdésedre, és feléd fordul.

- Nem akarok visszautasíthatatlan ajánlatot tenni neked - olyan hangsúllyal mondja mindezt, mintha nem is telt volna el annyi idő, mióta utoljára találkoztatok, mintha semmi sem változott volna. A hangodban rejlő fenyegető ígéret azonban felkelti az érdeklődését. Megtámasztja a könyökét a fancy kandalló párkányán, az ujjai a garbója nyakát piszkálják, másik keze a zsebébe süllyedve pihen.  - Milyen a vérfarkas lét? - kérdezi, amikor rád villan a tekintete. Dühös és kurvára aggódott érted. Eddig, mert most legalább tudja, hogy élsz, látja, hogy semmi bajod. És már kevésbé szomorú is, mert végre megvagy.

Senkit nem visel meg jobban a vérfarkasok átka, mint azokat, akik előtte képesek voltak mágiát használni. Ilya már csak ezért is egy egészen különleges eset. Vannak szörnyen nehéz napok, de most, hogy a harmadik hónapját tapossa, kezd hozzászokni a mágia hiányához. Sosem érezte a magáénak igazán. Sokat szenvedett miatta. Két átváltozása volt már, a harmadik pedig közeleg. Tudja, hogy mibe fog kerülni, hogy milyen mérhetetlen fájdalom fogja átrágni a testét. Mégsem érez mást csak apátiát. Had jöjjön. Nívós körülmények és sokfogásos vacsorák közt nőtt fel, de nem volt egyszerű sora soha. Egészen fiatal kora óta ki kellett állnia a nagyapja érzelmi és fizikai bántalmazásának színes kavalkádját, aminek a szülei sem voltak soha mások, csak Grigori akarata előtt fejet hajtó elszenvedői. Ami azt illeti, Ilya kétli, hogy valaha bármelyiküket is meghatotta volna. Ezért hagyta ott az apját a behúzott függönyű szobában vegetálva, ahol már három éve fekszik. Megfordult a fejében, hogy egy párnát az arcába nyomva kegyelemdöfést ad neki, mielőtt elhagyná Moszkvát, de nem tette. Rohadjon meg ott, ahol van ő is. Szóval hogy hogyan is áll a farkasléttel? Nem kapaszkodik semmibe. Elárasztja a fájdalom, ő pedig megrágja és kiköpi. Egyszerűen nem egy olyan dologról van szó, ami megtörhetné. Megtörte már sokszor. Kinőtt belőle. Az sem kifejezetten újdonság, hogy levedli az emberi valóját. Sokszor levedlette már a drogoktól, ez sem sokban másabb.

Igazából semmit nem akar jobban, mint felszívni egy csíkot Oakley barátja társaságában, vagy Nia cickói közé bújni, hogy kicsit megvigasztalgassa, de nekik egyelőre semmi hírük. Nem ostoba, összerakta magában a képet a lapokban megjelenő boszorkányeltűnésekkel. Tudja azonban, hogy nincs abban a helyzetben, hogy bármi ilyesmibe belemerüljön. Meg kell húznia magát. Ezt teszi hát, ellébecol a városban, sok időt tölt a hotelban, kivár. Még épp csak a menyasszonya néhány nappal ezelőtti visszatértét igyekszik kiheverni, amikor a leolvasóhoz érinti a kártyáját, ami a lakosztálya ajtaját nyitja, belép és zárja is maga mögött. A kis belépő részen ledobja a kártyát az asztalkára, amin egy kávégép található, a világosítással pedig nem is bajlódik, ahogy jobbra fordulna a hálószobája felé, mégis úgy áll meg a mozdulatban, mint akit hirtelen odaragasztottak.

Némán a levegőbe szippant, fenyegető pillantást vet hátra a válla fölött, a zavartsága pedig egyre erőteljesebb. Mi a fasz történik? Kell neki néhány másodperc, amíg el tudja magában helyezni a helyet belengő illatot, amitől vonyítani tudna. Ezért is fordul olyan veszélyesnek tűnően hirtelen a másik irányba, hogy a társalgó félhomályába sétáljon. Az emberfeletti szaglása nélkül nem érezné meg, hogy itt van valaki, vagy hogy járt itt valaki rajta kívül – a szobaszervízt leszámítva, azzal nem foglalkozik, a középkorú, portugál nő szagához már hozzászokott és nem vesz róla tudomást – de ez az idegen illat… nem… nem idegen. Egy másodperccel azelőtt hasít bele a tény, hogy ki van itt, hogy te fellobbantanád a kandallóban a tüzet – jó, kamutűz, de nagyon szépen meg van oldva a kamukandallóban és állítható meleget ad – ezzel némi kellemes fénnyel árasztva el a helyiséget. Az a kellemes fény pedig izgatóan festi meg Ilya szigorú vonásait, ahogy összehúzott szemekkel az alakodat figyeli, ami most egészen sötétnek tűnik így, hogy a fényforrás előtt állsz.
- Komolyan velem akarod eljátszani ezt a keresztapásdit? – Sziszegi feléd. Mióta cseréltetek ti szerepet? A tekintete, a hanglejtése alapján azonban akár ezt is mondhatná: ne nekem próbálj itt keménykedni, édesem, hacsak nem azt akarod, hogy kifűzzem az övem és azzal kötözzelek ki itt helyben. Ott van a hangjában a kelletlenség is. Mi a fasz van, jön az egész állatkert? Inkább az undok oldal felé fordul. Nem mer neked igazán örülni, amíg nem tudja, hogy miért vagy itt. Még nem.