A hercegséget övező sűrű erdőkről sokan beszélnek, sok mindent. Sok halász eltűnik, aki az erdei tavaknál próbál szerencsét. A vízi nimfákat okolják. A túl messzire merészkedő vadászok olykor napokra eltűnnek, és emlékek nélkül, teljesen máshol kerülnek elő, ha egyáltalán előkerülnek. Ilya sosem hitt ezekben a dolgokban. Sokszor járt az erdőben, többnyire a szélén lófrálva, ami még a falvakhoz tartozott, vagy az ösvényeken átutazóban. Mindig úgy volt vele, hogy van az emberek között is elég szörny ahhoz, hogy nemlétezőkkel színesítsék a repertoárt. Ő már csak tudja. A nagyapja tanácsadóként közel van a tűzhöz, jól élnek, mégis egész életében szenvedett. Jól árulkodnak róla a ruhái alatt húzódó sebhelyek. Hiába él a kis falvak fölé magasodó palota falain belül, olykor úgy érzi, szívesebben veszne el inkább az erdőkben. Mondjuk, egy csini tündér megölhetné azzal, hogy az arcára ül. Ha már úgyis azt beszélik róluk, hogy földöntúli a szépségük, érted.

Most azonban mégis csak önkénytelenül reménykedik abban, hogy a legrosszabb, amivel idekint találkozhat, mindössze néhány vadállat lehet. Pedig érzi, mélyen a gyomrában érzi, hogy ez nem így van. Mintha az erdő lélegezne körülötte és árgus szemekkel figyelné, hogy melyik lépésénél esik majd hasra a sötétben, hogy az bekebelezhesse és csak akkor engedje majd el, ha a porladó csontjait tovaviszi majd a szél.

Már órákkal ezelőtt átlépte azt a határt, amin túl a legtöbb ember nem merészkedik a mondáktól – és a valós eltűnésektől – tartva. Szürreális számára, hogy a holdfény a sűrű lombok ellenére is egészen elviselhető látóviszonyokat biztosít. De nem fog most ezen filozofálni. A nagyapja ideküldte és azt mondta, ha jót akar magának, addig vissza ne menjen, amíg nem talált a csak errefelé nyíló, fehérvirágú gyógynövényekből a főzetéhez. Sajnos, ha valami erősebb a nagyapja iránt érzett gyűlöleténél, az a saját makacsága. CSAKAZÉRTIS meg fogja találni, amiért jött. Találná… de csak sikerül hasra esnie, és nem azért, mert ügyetlen volna. Sőt, Ilya messze áll attól. A királyi testőrség legjobbjai képzik, de ezzel aligha mehetne itt bármire. Hiába állna fel, valami újra a földre rántja. A bokája felé pillant, amire egyre agresszívabban csavarodik egy földből kinyúló inda. Nem keresi az okokat, hogy ez hogyan lehetséges, egyszerűen cselekszik. Előkapja a vadászkését és rögvest levágná magáról, de akkor egy másik ág a csuklóját is elkapja. Akaratos pöcs, akárhogy csavarnák a kezét, akármennyire fáj, nem engedi ki a szorításából a kését. Végül kénytelen egy nyikkanással megadni magát, ahogy a köré fonódó indák hirtelen egy vaskos fához rántják, és most már nem csak a bokája és a csuklója köré fonódnak, hanem pitonként ölelik át az edzett hasfalát és a mellkasát is, satuban tartva a testét.

Felszisszen és hamar rájön, hogy a ficánkolással csak ront a helyzetén. A következő, amire figyelmes lesz… Te vagy, ahogy egy sötétből kirajzolódó alak közeledik felé puha léptekkel. A jelenléteddel olyannyira lekötöd a figyelmét, hogy szinte észre sem veszi, hogy most már normálisan tud lélegezni, mert az indák szorítása egészen engedni kezdett. A bizarr fényviszonyok miatt csak az alakod látja, amíg végül közelebb nem jössz még néhány lépést. Most következne valami rá jellemző taplóság, már látni azon, ahogy nyílnak az ajkai, de képtelen szólni. Úgy maradnak, édesen résnyire nyitva, ahogy hosszú másodpercekre elámul tőled, amikor végre meglát. A szépségedtől, a szinte világító szemeidtől, a különös alakú füleidtől… - Ez valami vicc?... – Mert csak vicc lehet, ugye? Vagy nagyon beverhette a fejét.