Hamar elpárolog az, hogy életem legjobb szopását emlegeted, amit hidd el, semmi pénzért nem hagynék ki. És hamar elpárolog az is, hogy tébolyult módon keresed Oleg méhviaszos ajakápolóját.
Egy kis részem, csak egy rövid ideig, de egy kis részem egy kicsit tényleg bele akar halni ebbe az egészbe, amikor arra a pontra jutok, hogy könnyedén átbukhatnék a határon, ahonnan már nincs visszaút. Mit hagynék hátra? Egy kényszerházasságot, meg a kibaszott toxikus családomat? Hujuj. Elvégre mágia csörgedezik az ereimben, számomra nem áll fenn az az opció, ami kedves barátunknak emberként. Nézd a jó oldalát, legalább nem kellene egy ilyen súlyos döntést meghoznod, hogy melyikünknek add azt a nyomorult vért.
De aztán mégis majdnem.
Majdnem meg kell hoznod ezt a döntést, mert az én szénám sem áll túl jól. Szóval vagy visszahozod Oleget és megölsz engem, vagy visszarángatsz engem és halálra ítéled Oleget. Szerencséd van, mert ma egyet fizet kettőt kap napot tartunk. Mint mondtam, én azelőtt meg nem dölgök, hogy a farkam a kis hetero szádba kerülne.

Hetven.
Nyolcvanhat, nyolcvanhét.

Lassan nyitom ki a szemeimet az oldalamon fekve, a túloldalon pedig hamar meglátom a könnyes képedet. Nevetnék én, de örülök, hogy szuszogni van erőm. Semmi másra nem vágyok, csak lehunyni a szemeimet és aludni még, talán örökké. Olyan nagyon fáradt vagyok. Ezt viszont most nem engedhetjük meg, ugyebár. Érzem, ahogy Olegről kezd visszahúzódni a valós halál érzete. Ez pedig csak egyet jelenthet.
Hasra küzdöm magam, hogy a lehető legrövidebb utat választva közelítselek meg. Átmászok az asztal alatt, tempóra meg majd hogy nem kinézetre is úgy, mint egy szájbavert csiga, hogy odaérve megtámaszkodjak félig rajtad, félig meg a fejed felett.
- Oak… – rázogatlak kicsit, de nem nagyon figyelsz rám, nekem meg nincs erőm szólítgatni, ezért minden cicomázás nélkül ráfogok a golyóidra úgy istenesen – Oak kelj fel. Ha Oleg előbb mozdul meg, mint mi, halottak vagyunk. – Nem tudom, te hogy vagy vele, de én előbb ugranék le a Mercury tetejéről, mintsem Cherkasov foga hegyén végezzem.

Nem tudom, hogy akkor kezdődött-e igazán édesanya abszurd viselkedése, amikor a szüleim először kapcsolatba kerültek a kovennel, vagy előtte is olyan volt, amilyen, mert még túl fiatal voltam, hogy eleget tudjak vagy értsek. Amire viszont határozottan emlékszem az az, hogy mennyire nagyon kompenzálni akart isten felé az okkult dolgok miatt. Mindig keresztet hordott a nyakában, otthon minden vacsora előtt elmondtunk egy imát, nekem meg hittantáborba kellett járnom. Az ő mérlege nyelvét ez egyenlítette ki, hogy engem gyötört, az enyémet pedig az, hogy olyan emberekkel lógtam, mint Oakley és Ilya is.

Sötét van.
Nyelni akarok, de a szám túlzottan ki van száradva.
Borzalmasan fáj a mellkasom. Szeretnék odakapni, de nem megy.
Nehezek a végtagjaim. Érzem őket, de megmozdítani képtelen lennék. Egy ujj, igen, ez talán megy.

Mindig éreztem, hogy rossz vége lesz ennek. Hogy nem tudok úgy lealjasodni, mint ti. Hogy egy ponton túl nem tudom majd tartani a tempót. Nem érdekelt igazán, és nem is vettem komolyan. Ez a pont azonban úgy tűnik, hogy eljött. Eljött, én pedig még csak észre sem vettem, olyannyira be voltam állva. Ugrottam, a szívem megállt, de nem éreztem az életemet lepörögni a szemeim előtt, hirtelen történt minden. A fájdalomból most már érzem, hogy a vízbecsapódás kék-zöld foltokat hagyhatott a testemen, de akkor nem észleltem semmit a mellkasomba hasító megbénító fájdalmon és a hidegen kívül.

Mindez most persze nem jut el a tudatomig. Fogalmim sincs, hogy mi történik. Hogy miért van ilyen hideg, hogy miért kántálsz felettem latinul… Igen, ez biztosan a te hangod. És miért fúj idebent a szél? Merthogy vihar támad fel idebent, amikor szeretném kinyitni a szemeimet, hogy megnézzem, mi történik, de a testem nem reagál az akaratomra. Mintegy reflex-szerűen feszülnek meg az izmaim és ülök fel hirtelen, önkéntelenül, mint akit felrántanak, éltető levegő után kapva.

Ilya magatehetetlenül vergődik a földön, te pedig tűt döfsz belém. Olyan hirtelenséggel teszed, hogy nem is látom, hogy jön. Szédülök. Lefordulok az asztalról és mellé zuhanok a földre. Nem tudom biztosan, hogy mi történik, de még úgy is érzem a köztünk lévő kapcsolatot, hogy nem vagyok boszorkány, mint ti.
Amikor legalább egy részlete eljut a tudatomig annak, hogy meg akarsz ölni, könyörögni kezdek Oakley, hogy ne tedd. Visszarángattatok az életbe és újra megöltök. Úgy érzem, összeroppanok. Félek. És újra sötét van.

Nézd el neki a nőies g betűjét, bazdmeg, meg hogy a k betűje leginkább egy hullámos vonalra hasonlít. Igazán megerőltette magát, hogy a latinszöveget szépen latinbetűkkel írja le neked cirill helyett.
- Oh, igen, igen. – A legfontosabb hozzávalót el is felejtette. Végig tapogatja az összes képzeletbeli zsebét, pedig nincs rajta dzseki, csak a pulcsija, de ő azért leellenőrzi, végül a farzsebéből húzza elő masszív injekcióstűt. Ránézésre még Hulkon is át lehetne tolni, nem még szerencsétlen Oleg merevedő izmain.

Látja ám, hogy izgulsz. Vagy a saját izgalmát vetíti ki rád. Nehéz lenne ezen a ponton megmondani, különösebben nem is érdekli, de egy nagyon fontos dolgot meg kell jegyeznie. Kettőt.
- Amúgy nem most tervezek meghalni, amikor jössz nekem egy szopással. – Sem a hangja, sem a tekintete nem túl józan, de mivel te sem vagy az, ezt jó eséllyel nem is érzékeled. Ettől függetlenül komolyan gondolja, amit mond, közben lepillant Oleg testére, a homlokára tapadt, száradásnak indult tincseire, az elkékült ajkaira, majd elhűlve hirtelen vissza rád. – És ha szüksége lesz ilyen felélesztő csókra az kurva élet, hogy te kapod le, mert én biztos nem. – Olegnek nagyon szép szája van, meg általában puha bőre – le merné fogadni, hogy az anyja szarjait használja – de azért nem kifejezetten az esete.

Ahogy meggyújtod a száraz kotyvalékot és kiejted az első latin szót, Ilya hirtelen élesen szívja be a levegőt, ahogy a testébe épp ilyen éles impulzusok hatolnak. Nem kifejezetten mondaná fájdalomnak, sokkal inkább valami teljesen életidegen. Érzi összeszorulni a szívizmát, forróság önti el a tüdejét, tovább halad a gyomra felé, ő kínlódó nyögéssel esik a földre, érzi, hogy a térdei hangosan koppannak, de nem hallja őket a fülfei zúgásától. – Ne…hagyd…abba… – Minden sejtje azért könyörög, hogy abbahagyja, de a nagyapja büntetéseinek sem adta be a derekát soha, nem most fogja elkezdeni egy nyomorult varázslat miatt. Főleg úgy nem, hogy látja megmoccanni Oleg ujjait.

Úgy követ téged, mint a kisangyal, miután felküzdöttétek a holttestet a társalgóból boltívvel nyíló étkező asztalára. – Mindjárt összeszedem. Földelemű varázslat, nem kell hozzá túl sok minden. – Kibaszott sok energián kívül, de azt a részét majd megoldjátok ti, ugyebár. Szóval követ, mert már azelőtt felismerte a kis zacsiért nyúló mozdulatodat, hogy megszólaltál volna, hogy neked kokain kell. Mert most hogy így mondod, neki is. Betudja fantomfájdalomnak, hogy még mindig szúr kicsit a mellkasa. Ha valakiért, hát Ilyáért tényleg nem kell aggódni ilyen szempontból. Ahogy a nagyapja szokott róla nyilatkozni zárt ajtók mögött, szívós kis patkány.
Ő már nem is fárad azzal, hogy leüljön a kanapéra – tuti nem kelne fel onnan, hanem elterülne – csak térdre ereszkedik a dohányzóasztal mellett, és felszívja a neki kiszórt csíkot. – Ahhhh geci… – Jólesően sóhajt, ahogy kiegyenesedik, egyik kezével a térdeden támaszkodva, és a fejét hátra döntve pislog néhányat. Még a szeme is bekönnyezett a cucctól. Aztán hirtelen eltűnik a támasza, úgyhogy kelletlenül ő is felkanalazza magát ismét álló helyzetbe és út közben a zene ritmusára hol csettintgetve, hol magát rázva sétál el ki tudja hova, hogy összeszedje a cuccokat. A hányásod hangjára azért még hátrapillant a válla felett, vág egy kelletlen arckifejezést, de nem kommentálja. Majd talán holnap, ha emlékezni fog rá. Ha megéli, hogy emlékezzen rá.

Egyikőtök időérzéke sem lehet a topon, de úgy tizenöt perc telik el, mire Ilya visszatér az alagsori raktárból. Egy nagy, bronzos színű tállal tér vissza – tudod, ami olyan, mint egy nagy salátás tál csak nem az és mágiához használják! – amit letesz az étkezőasztalra valahol Oleg lábánál, mert ott több hely van.
- M-hm. – Hümmögve felel és átnyújtja a papírt, amire a négy soros varázsigét firkantotta le naaagy nagy koncentrálással, hogy olvasható legyen és ne basszon el egy latin szót sem. – A szertartás és az ige is viszonylag egyszerű, de elképesztően sok energiát igényel, Oakley. – Ritkán hív a tisztességes neveden, de most szeretné éreztetni veled a súlyát. – Gyógynövények, magvak, szárított alma, egy bagoly porrá őrölt koponyája… – Mutogat bele a tálba, miközben sorolja, hogy miket szedett össze, aztán felnéz rád egy ’ohh’ hanggal, a legfontosabbat kifelejtette. Hoz a konyhából egy kést, meg egy doboz gyufát. Szükség van a tálban az ő vérére is. – Na jól van, gyújtsd meg, aztán csapassuk. – Úgy tűnik, nem kíván utolsó szavakkal élni, mielőtt beleejtenéd a gyufát is a tálba, hogy megkezdődjön a szertartás.

Nem hagyja, hogy elöntsék azok az érzések, amik téged, mert abból nem mászna ki. Pedig ő is érzi, ahogy az a kényelmetlen űr a mellkasában elkezd süllyedni a gyomra felé. Az a sehova nem tehető bizarr érzés, mint amikor az embernek honvágya van vagy egy hirtelen feldolgozhatatlan esemény miatt elönti a forróság és jéghideg egyszerre. De ő most nem fázik, és nincs melege sem. Pedig itt térdel az éjszakában vizesen és egy boxer híján pucéran.
Belegondolva, az oldala sem fáj, csak olyan nagyon távolian. Mintha nem is neki fájna. Pedig érez azért valamit, látni abból, ahogy az ujjaival a horzsolásai felé nyúl olyan tempóban, mint egy lassított felvétel, hogy utána az arca elé húzza a nedvessé vált ujjbegyeit és megállapítsa, hogy igen, kicsit vérzik. De most nem jön a bazdmeg Oak, meg hogy vigyázhattál volna jobban, nem jön semmi. Hálás, hogy kihúztad. Kezd nyomasztóvá válni az a fojtogató csend, ami megül köztetek, Oleg élettelen teste felett. Egészen addig, amíg hirtelen fel nem pattan.

Ti ketten nem értetek abból, hogy elég. Máskor sajnos, most pedig szerencsére. Részben még mindig a szervezetében dolgozó tudatmódosítószereknek köszönhető, de Ilyának mindkettőtök számára van elég lelkesedése. Addig jó, amíg így marad és nem jön le a magasból. Amíg nem foglalkozik vele, hogy a hideg ellenére mennyire izzad, hogy még mindig szúr a szíve, vagy hogy mennyire nyomasztja az Oleget körül lengő halál érzete. Nem hajlandó elfogadni a halálát. És bár Ilya az erejét tekintve egy egészen alsókategóriás warlock – amit a kovenen kívül Grigori szemfényvesztéseinek hála nem igen tudnak – a lexikális tudása hatalmas. Nem fogja elengedni a barátotokat, még ha a barát jelző részéről kissé túlzás is.
- Útközben elmondom. Elegek, elegek. Menjünk. – Úgy sorolja a válaszokat a teljesen jogos kérdéseidre, mintha valami mániákus epizódja lenne, miközben a srác testét berángatjátok az autóba, majd a saját ruháit rángatja fel magára. Aztán már az anyósülésen ül és nem tudná megmondani, hogy mi történt az elmúlt néhány percben, csak pislog nagyokat maga elé. Valamit keresni kezd. Nem lehetne megmondani, hogy vodkát vagy vizet, de vizet talál. Csak abból látni, hogy nem erre számított, hogy miután meghúzza, indulás előtt még kinyitja az ajtót és elhányja magát. Aztán visszadől, megtörli a száját, legyűr még egy kortyot és egy szál cigiért rimánkodik. Olyan most számára a dohányfüst, mint egy falat kenyér.

- A hétvégi házunkba. – Ami innen lenne vagy negyven percre, de tekintve, hogy milyen… tempósan vezetsz, akár teleportálhatnátok is. Legalábbis Ilya így érzi. Az autódat szerencsére nem hányja össze, de cserébe elszív vagy két cigit az út alatt és jól összehamuz mindent. Ne aggódj, a nagyja a saját farmerjára megy.
Útközben pedig megosztja veled a zseniális ötletét is. Józan állapotban hamar feltűnhetne bárkinek, hogy a terv kapásból öt helyen vérezhet el, de ez őt most nem foglalkoztatja. Reméli, hogy téged sem. Igazából meg sem fordul a fejében, hogy beparáznál. Mindig ezért kedvelt annyira, mert ti ketten olyan hasonlóak vagytok. Elmondja, hogy te fogod levezényelni a szertartást, hogy az ő életerejére kötitek rá Oleget – milyen nagyra van magával, előadja, hogy magát életerősebbnek gondolja, ami részben így is van, de valójában azért bízza rád a varázslat részét, mert a saját erejében nem bízik, a legkevésbé sem – csak annyi időre lesz szükségetek, hogy befecskendezzetek neki egy adag vámpírvért. Azt már nem teszi hozzá, hogy a szertartást egyébként is csak rövid ideig lehet fenntartani. Elvégre a feltámasztani kívánt személy leszívja a másik életerejét. De ha az elfogy, akkor nincs tovább, mennek a levesbe mindketten. Mintha két búvárt kötnél rá ugyanarra az oxigénpalackra, aztán viszont látásra, ha az kimerül. Hát, kedves Oak, ha nem lesz elég erőd időben megszakítani a varázslatot, akkor két barátodat is kinyírhatod egy éjszaka alatt. Izgi, nem?

Látszólag teljesen megszűnsz létezni számára. Miért vagy ilyen haszontalan? Miért nem segítesz? Pedig segítettél, már eleve kihúzni. Az ő figyelme pedig abszolút Olegre összpontosul és arra, hogy visszahozza az életbe. Számára nem tűnik fel, hogy a mágia hiánya lengi körbe – illetve tátong ürességként körülötte, a semmi – mert érzi, hogy valami körbe lengi. Csakhogy az a valami a halál. Ő pedig nem elég tiszta ahhoz, hogy bármiféle megkülönböztetést tegyen, most már semmilyen értelemben nem elég tiszta. Van ott valami és ő most csak ezen pörög.

Végül a hangod kúszik a bőre alá. Ahogy megszólítod. Majd újra megszólítod, mert egy nem lesz elég. És ott az érintésed, ami lassan, de biztosan lelassítja az ő próbálkozásait is, mintha egy fékevesztett teherautó futna bele a homokárokba, hogy meg tudjon állni baleset nélkül. Nagyra nyílt szemekkel néz fel rád. Elengeded, visszazuhansz, hátra zuhan ő is. Mintha csak tehetetlenül tükrözné le a mozdulataidat. Ültök az élettelen test felett, mint két szerencsétlen. Rövid, frusztrált mozdulatokat követően te rá nézel, ő pedig még mindig Oleget bámulja. Zsibbadtnak tűnnek az arcizmai, mégis valami baljós motoszkál a kék szemekben. Meg-megrándul a szemöldöke, néha a szája sarka. Látni, hogy gondolkodik. Hát tudod, mi jó szokott elsülni abból, amikor Ilya ilyen állapotban gondolkodik, semmi. És akkor még tegyük rá, hogy nem csak a tudatmódosítószerek dolgoznak benne, amik nem engednek tényleges utat a józanságnak, hanem a sokk is.

Végül felnéz rád. Láthatóan tele van újabb és újabb ’’megoldással’’ a feje. A legkézenfekvőbb talán az lenne, hogy dobjátok vissza a tóba vagy ássátok el, de ő valami egészen mást talált ki. Nem józan döntés, de határozott, a tekintete tele eltökéltséggel, ahogy talpra áll. Meg azzal a lendülettel el is veszti az egyensúlyát, megbillenve esik hátra, majdnem visszazuhan a tóba, de még pont megkapaszkodik az egyik gerendába, aki a mólót szegélyezi, és máris ott van a helyén, veled szemben állva, ahogy eredetileg tervezte.
- Vissza tudjuk hozni az élők közé. Fogd meg, tegyük be az autóba. – És ő máris fogja két végtagját. – Gyerünk már, ne most kezdj el rinyálni. Hazavisszük, hozzánk. Ismerek egy szertartást. – Hát… ez a felvetés hagy némi kivetnivalót. De legalább megadja az esélyt, nem?

Rasputinként rá nézve ez különösen szégyenteljes gondolat, de sosem tartozott azok közé a boszorkányok közé, akik igazán szerettek azok lenni, akik. Ez pedig – a nagyapja okozta gyötrelmeken felül – már csak azért is volt így, mert sosem tette igazán társává az egyedi képességét. Utálta.
Megérzi, ha valaki halálos veszélyben van, és megérzi másokon a halál szagát. Megfelelő körülmények között hallja a halottak suttogását is. Órákkal ezelőtt tudhatta volna, hogy nem kellene eljönniük ehhez a kibaszott bányatóhoz, de jobban el volt foglalva azzal, hogy szétcsapja magát. Hisz technikailag most veszítette el az apját – vagy kapta vissza zöldségként… nézőpont kérdése –, nem érdekelte semmi más az italon, meg a poron kívül, amit hol az autó motorháztetőjéről szívott fel, hol az alkarodról nyalt le.

Minden tényező megvan ahhoz, hogy kurvára el legyen nyomva a képessége. Az, amit már a saját ugrása előtt megérezhetett volna, csak most hasít belé, Oleg tényleges szívrohamával egyidőben. Ezért produkálja ugyanazokat a tüneteket és ezért bukik magatehetetlenül a víz alá.
Azzal van elfoglalva, amivel az esetek többségében: magával meg a saját bajával. Úgyhogy nincs nagy segítségedre, amíg igyekszel megmenteni legalább az ő seggét. A máshonnan jövő, valós fájdalom zökkenti ki ebből a kínlódásból, amibe belespirálozott, amikor a felkarját és az oldalát is lehorzsolja, ahogy a mólóra húzod. Néhány másodpercnyi feszült csendet követően, hirtelen nyitja ki a szemeit, levegő után kapna, de kénytelen rá. Összerándul, köhögve és esetlenül fordul az oldalára, ahogy kiöklendezi a vizet. Aztán belé hasít a legfontosabb gondolat: Oleg!

- Húzzuk ki. Húzzuk ki! – Szinte még magához sem tért rendesen, már feltérdepel, hogy telekinézissel odavonzza a testét, de szüksége lesz rád is. Egyikőtök sem elég tiszta ahhoz, hogy ez egymás nélkül menjen, ugye? Valahogy látni a ködös tekintetén, hogy nincs a valóságban, minta kicsit ő is az élet és halál között ragadt volna, a teste pedig csak autopilótán cselekedne. Ahogy elég közel ér a test ahhoz, hogy megragadjátok és a mólóra húzzátok, azonnal hozzálát az újraélesztéshez, akár próbálod leállítani, akár nem.
Nem tudom, te hogy vagy vele, de Ilya most még képtelen elfogadni, hogy Olegnek annyi. Menni fog, magához fog térni. Nem hallja a suttogását, az jó, nem? Nem halhatott meg. Kétségbeesetten engedi a súlyát újra és újra a mellkasára, ahogy próbálja újra éleszteni a trió harmadik tagját. – Gyerünk már, Oleg. Ne legyél már ekkora fasz. Gyerünk. – Ki tudja, talán neki lesz igaza.

Nagyjából a középső ujja az utolsó, amit láthatsz belőle, mielőtt a kokaintól fűtött léptekkel nekifutna az ugrásnak. Csak a szokásos bazdmegoakley van. Egyébként nem bánná, ha neki kéne leszopnia téged, valahogy mindig is kíváncsi volt rád. Mindig olyan gyanús voltál neki a megrögzötten hetero elveiddel, de azért azt simán végig nézted a gólyaévében New Yorkban, mikor az a focista pasi leszopta. Már másnap is csak Chad-ként emlegettétek, mert egyikőtök se jegyezte meg a nevét. Meg amúgy is, kit érdekelt.

Az ugrást illetően, még így is van benne annyi értelem, hogy jól érkezzen a vízbe, lábbal előre, a mellkasa előtt összekulcsolt alkarokkal. A lassabb reakcióideje miatt addig mondjuk már nem jut el, hogy az orrát is befogja, amit egyébként kellene, de aggodalomra nincs ok, mire Te megérkezel, addigra ő már kifuldokolja magát és kutyabaja odalent. Azon kívül, hogy belé fagyott a minden IS a hideg víztől. Komolyan, több eszed van, mint neki. Te legalább az üveg száját befogod.
Ő alig veszi észre, mégis eltéveszthetetlenül nyalja meg az ajkát, amikor megrázod a fejed, hogy megszabadulj az arcodba eső vizes tincsektől. Huh, mégsem olyan hideg ez a víz, egészen melege lett egy pillanatra.

- Kérek hát. – Meg kellene zabálni, olyan örömmel nyúl a vodkáért, egészen megszomjazott a nagy ugrásban. Erre te mit csinálsz?! Hát hogy lehetsz ilyen gonosz. Általánosságban is jellemző Ilyára, hogyha mélyen van a szarban, akkor még mélyebbre megy. Ezért is mondható ösztönös reakciónak, hogy amikor lenyomod a fejét a víz alá, ő nem felfelé indul, nem küzd ellened, mint a legtöbben tennék levegő után kapva, hanem mélyebbre merül, hogy elkapja a bokádat és téged is lerántson. Te meg örülhetsz, hogy nem a pöcsödnél fogva ragadott meg, márpedig őt ismerve ez lett volna a ’’logikus’’ lépés. Sok jót nem ér el vele, mert ha nem fogod be időben a vodkás üveg száját, akkor búcsút mondhattok a piának, ugyanis az üveg megtelik vízzel.

Egyébként kurvaviccesnek találja az egész helyzetet, meg amúgy sem tiszta, szóval csak nevet, amikor azzal jössz neki, hogy szoktathatja magát a gondolathoz. Tulajdonképpen bárhogy is süljön el a dolog, számára ez az egész most szimplán csak kurvavicces. Ha valamiben biztos, hát az az, hogy tartod a szavad, bármi legyen is. Lehet, hogy másnál aljas módon keresnéd – és találnád is meg – a kiskapukat, de nektek mindig volt egy ilyen különös, bizalmi alapú kémiátok. Ahol nagyjából a másik az egyetlen, akinek nem akartok keresztbe tenni. De mindenkinek szüksége van egy ilyen barátra, nem? Ilya legalábbis így gondolja. Van elég ellenlábasa, a sajátos stílusával meg nem feltétlenül lopja be magát az emberek szívébe, de a barátait értékeli. Aztán összetalálkozik a mosolyotok, ahogy Oleg a szikla szélére lép, az alakja eltűnik, ahogy hátrál néhány lépést, majd nekifutással tűnik fel ismét és leveti magát. Neked is olyan hosszúnak tűnik az egész? Mintha lassított felvételként nézné végig. De most minden lassított felvételnek tűnik, szóval lényegtelen. Valahol az ugrás felénél Ilya azonban mégis rettenetesen elsápad.

Előbb veheted észre, hogy valami baj van Ilyával, mintsem feltűnhetne, hogy Oleg késve és mozdulatlanul jön a felszínre, miután rongybabaként csapódott a vízbe. Fájdalom hasít Ilya mellkasába és attól megbénulva, halk nyikkanással merül a víz alá, ahogy még levegővételre is képtelen. Te pedig dönthetsz, hogy vagy őt hozod a felszínre – hiszen ugyanazokat a tüneteket produkálja, amit Oleg élt át, csak őt nem láttad az agyadat belepő fehér porfelhőtől – vagy a másikhoz úszkálsz oda. Sosem beszélt igazán az egyedi képességéről, hisz mindig utálta. Annakidején neked is letudta annyival, hogy pirokinézis, hisz azt sosem kellett főképesség szintjén használnia, alapvető pirokinézisre meg szinte mindenki képes.

Hiába mondogatod neki, hogy adja oda azt a kurva zsebkendőt, majd odaadja, ha szeretné. Egyébként is tudhatod, hogy Ilyához még tiszta állapotban sem elengedők a gondolatfoszlányaid. Vannak erős és vannak gyenge akaratú emberek. Nem mindenkit lehet rávenni ugyanannyi erőfeszítéssel ugyanarra a dologra. Márpedig a Rasputin fiú rosszabb, mint az öszvér. Általában onnan tudja, hogy valamit akarsz, hogy nagyon izzadni kezdesz, vagy tuti az ő feje fájdul meg. Kivéve persze, ha olyanra akarod rávenni, amire egyébként is hajlik. A zsebkendő talán pont ebbe a kategóriába esne HA tiszta lennél, mert amúgy leszarja. De egy szopással sem nagyon kéne győzködnöd.

Bizonyítja a kokainnal keveredett ittasságát, hogy fingja nincs, mi történik, mert éppen bearanyozod az estéjét azzal, hogy ha Oleg leugrik, mi jár neki. Pedig három lépés múlva már lehet, hogy nem is fog rá emlékezni. Meg eleve az ő ötlete volt, hogy úgysem fog leugrani! Vagy nem? A tiéd? Jó, kit érdekel. A csalás egyébként nem érdekelné. Szereti benned, hogy pont akkora pöcsedék vagy, mint ő. Vajon miért jöttök ki olyan jól? Tényleg kedvel – és ez nagyon kevés emberről mondható el – és ez leginkább az utálatos tulajdonságaid miatt van. Tudjuk, hogy van ez. Zsák, meg a foltja, meg a faszom.

Amikor elveszed a cigijét még hagyján, pont Oleggel van elfoglalva, de mire visszakapja már megint átkattan valami az agyában. Ilyen állapotban nem meglepő. - Faszomba. – Bosszankodik az orra alatt, de nem tudni, hogy most épp mire fel. Talán ő maga sem tudja. Egyébként az a baja, hogy a cigit ki kell vennie a szájából, de végül megoldja kéz nélkül, ahogy a – jelenleg instabil lábakon álló – telekinézisével maga elé lebegteti, amíg kibújik az összevodkázott pulóveréből, majd a pólójából is. Pofátlanul jól néz ki, mint mindig. Ki van tesizve a lelkem. A ruháit hanyagul dobja le a földre, cigi vissza a szájába, jöhet a nadrág. A cipőiből kibújik, a nadrág már nem megy ilyen könnyen. Mihelyt felemeli az egyik lábát, néhány másodpercnyi dőlöngélés után seggre is ül. Hiába próbál ő megkapaszkodni benned. – Fú, de használhatatlan vagy Oakley, bazdmeg. – Nagy nehezen kifejti magát a farmerjából is, előbb feltérdepel, onnan billegve feláll és megteszi azt a három lépést a másik srácig, ameddig igazából el is kúszhatott volna.
- Dehogy! Oleg simán leugrik, nem igaz bogárka? – Megveregeti a vállát, de csak azért, hogy közben belé kapaszkodva letérdeljen és felszívjon egy csíkot, majd felálljon újra. Te meg ahogy vetkőzöl, még direkt tök feltűnően végig mér, rád is kacsint, mielőtt elfordulna, hogy nem túl stabil nekifutással a vízbe vesse magát.

Már vagy öt perce valami olcsónak ható, mégis egészen kellemes női parfümöt érez az orrában, és fingja sincs, hogy ez most akkor mi vagy hogy került oda. Ettől a ténytől néhány másodpercenként olyan fejet vág, mint akinek a foga közé szorult egy darabka kukorica és azt próbálná kiguberálni a nyelvével – márpedig az a nyelv igen sok mindenre képes, megkérdezheted a húgodat – aztán valahogy már ez sem tűnik fontosnak, amikor rád néz. Te nevetsz. Oleg nevet. És már ő is nevet, de nem tudja mióta, úgy érzi már percek óta, mert kezd megfájdulni a hasa. Aztán lehet nem is a nevetéstől, hanem attól az undorító rumos szartól, amit egy órája megitattok. Nem, határozottan a nevetéstől.

Meglátja, hogy vérezni kezd az orrod.
Még jobban nevet.
Jól áll a vörös, bazdmeg.

A kesztyűtartóra pillant. Látszólag lassan jut el a tudatáig, hogy mit akarsz, de valójában csak szórakozik veled. A zsebkendőt csak akkor kapod meg, amikor már nálad van a vodkásüveg. Csere? Csere. Eldönti ő magának. A zsebkendőt a kezedbe nyomja, az üveget meg konkrétan kihúzza a szádból, hogy kontrolláltalan mozdulattan tolja át a sajátjába. Természetesen ettől a fél üveg – vagy hát ami volt benne, annak a fele – tartalma a drága luximuxi ruháitokon landol. Kit érdekel.

A mosoly addig tart, amíg fel nem teszed a kérdést. Hogy meggondolta-e magát?! Most nézz rá, láthatóan vérig sérted! Hogy ő meggondolná magát, amikor valami ilyen felelőtlen faszságot kell csinálni? * mosolygós hangulatjel *
Azzal a lendülettel ki is vágja magát az autóból. Tessék, itt a válaszod, nem gondolta meg magát. A mozdulat közben természetesen majdnem orra esik, de hamar megtalálja az egyensúlyát és úgy húzza ki magát, mintha ő lenne az atyaúristen. Közben Oleg elindul, mert ő aztán mindig olyan nagylegénynek teszi magát, pedig valószínűleg csak azért megy előre, hogy jól megnézze magának a terepet. Közben Ilya a szavaid felé fordul. - Jól van. Ha leugrik, leszopsz. – Oroszul köpködi feléd a szavakat és olyan sebesen kapja el a felé nyújtott kezed, hogy ha akarnád sem tudnád megszakítani a folyamatot. Abszolút egyet ért veled, Oleg kurvára nem fog leugrani, mert egy beszari pöcs. Normál körülmények között sosem jutna eszébe ilyen díjat bedobni a közösbe, vagy hát veled nem, de most nagyjából idáig terjed a fehérporos agykapacitása és nem veszi túl komolyan a fogadást sem. - De előbb én ugrok le! - Azzal a lendülettel ki is tépi a kezét az érintésedből és a trió harmadik tagja után indul. Úgy lengeti a csípőjét, mintha most jött volna a sarokról, és már nevetve borul Oleg nyakába, ahogy utoléri őt. Kiszedi a cigit a szájából, olyan sikeresen, hogy közben mindkettejüket meg is égeti kicsit a parázzsal, mert amúgy Oleg nem akarja odaadni neki, és mire te is beéred őket a bányató partján, már vígan pöfékel.