Sosem képes megunni azt a puhaságot, amivel bánsz vele, ami csak az övé, csak neki jár. Különlegesnek érzi magát tőle. Különlegesnek érzi az egész helyzetet, a ki nem mondott kapcsolatotokat. És nem csak azért, mert amúgy is egy halmozottan furcsa helyzetben vagytok: mindketten egy olyan nővel csesztek ki, akit tulajdonképpen szerettek valamilyen formában. Mert ő mindennek ellenére szereti Nastyát, az egyetlen testvére, akivel mindig is jóban voltak… de nincs bűntudata, amiért a nővére vőlegényével, veled ül egy kádban. Kellesz neki. Túl régóta sóvárgott valaki után, aki felébreszti benne mindazt a sötétséget, ami lappangott benne - nem akar rosszat a nővérének, de kétségtelenül rád van szüksége Yurijnak.

A szíve mégis meghasad egy kicsit, amikor közlöd, vége van ennek az egésznek, és azért hasad meg, mert nem tudja egészen biztosan mire is érted mindezt. Néha úgy tudod formálni a szavakat, hogy attól teljesen elbizonytalanodik, mint most is, és ilyenkor azt sem tudná megállapítani bizonyossággal, ez szándékos merénylet ellene vagy sem. Most úgy tűnik nem az, legalábbis a reakciódból ezt szűri le, ahogy közelebb indulsz hozzá, és ahogy elveszed tőle a törülközőt, amitől kibukik belőle egy hé!, de végül hagyja magát elvarázsolni és az ölelésedbe simul, ami ragaszkodóbb mint eddig bármikor. Az egyik karjával ő is átölel, az ujjbegyei a gerinced mentén simogatnak téged, míg egyre szorosabban öleled, a másik keze a válladon simít végig a nyakad felé, s mikor elneveted magadat a kimindatlan kérdése nyomán a hüvelykujja már az arcodat simogatja a szeplőid alatt.

- Mertem remélni - egészen halkan, de elégedetten mondja, az ajkai mosolyra húzódnak, érzi, ahogy belepirul az átható pillantásodba. Lép néhányat, és ezzel együtt tolni kezd téged, de nem enged el, és úgy fordít, hogy a csípőd a törülköződ alatt a mosdó szélének ütközzön. Mindez nem olyan hirtelen, mint korábban az ágyban, és reméli, nem is érted félre, különben is más tervei vannak. - Kellesz nekem, Ilya - forrón suttogja az álladra, a nyakadra mindezt, ahogy végig csókolja a bőrödet, a kezei pedig megszabadítanak téged is a törülköződtől, és letérdel eléd. Most cseppet sem szégyenlős. - A legközelebbi alkalomig… - szólal meg, miközben már téged simogat. Önző módon nem akarja, hogy máris vége legyen ennek a napnak. - Hogy el ne felejts - nem hagy időt neked ellenkezni, és már a farkadra is hajol, hogy aztán addig kényeztessen a szájával és a kezével, amíg el nem élvezel még egyszer. Csak ezek után indul el felöltözni.

Helyeslőn bólogat. Igen, az ujjad köré csavartad. Az a baj, hogy lassan az összes köré odacsavarod, aztán úgy belegabalyodik, hogy ha akarna, sem tudna menekülni. Nem mintha annyira bánná. Ha bánná, akkor nem lubickolna itt veled finom illóolajos, rózsaszirmos vízben, miután úgy megdugott, mintha nem lenne holnap.
- Touché. – Az ajkaid felé duruzsolja, amikor te már csókra hajolsz. Mielőtt még édes csókokba és simogatásokba kezdenétek a nyelvetekkel, vadul kap az ajkaidért. Kell még neki néhány másodperc abból, hogy ~ jó, jó, touché, de azért had faljalak már fel egy kicsit. ~ Összességében gyengéd veled. Élvezi, hogy élvezed. A bőrödbe szuszog kicsit, megsimogatja a nedves nyakszirtedet az orrával, odacsókol, de lassan ideje kimászni.

És akkor közli veled, amit.

Először fel sem tűnik neki, hogy mennyire megváltozik a mindig olyan mámorító illatod. Nem mintha lehetne érte hibáztatni. Ahhoz képest, hogy alig néhány hónapja vérfarkas, nagyon fejlettek az érzékei… mert a nagyapja kiverte belőle a módszereivel. Kénytelen volt adaptálódni. A bőröd pedig nem csak nedves, de a finom illóolajból is tapad rá, szóval jól elrejti azt a kicsi törést a szíveden. Az arcod meg az, hogy rá sem nézel, amikor feléd fordul, azonban már nem. Ilus először nem is érti, hogy most mire fel ez a nagy hangulatváltozás. Kell neki néhány másodperc, mire összerakja a képet. Akkor viszont megteszi azt a közétek ékelődő pár lépést és azzal a lendülettel a törölközőt is kiveszi a kezedből, csak úgy ledobva valahova.
A kettőnek mondjuk nem sok köze van az egészhez, szimplán csak meztelenül akar tudni. Az sem különösebben érdekli, hogy még félig vizes vagy. A derekad köré fonja a karjait és ragaszkodóan ölel magához. Kell oda közétek az ő csípője köré tekert anyag, különben itt helyben képes lenne még egyszer megdugni, pedig most csak ölelni akar. Élvezi és imádja minden egyes négyzetcentijét annak, ahol a bőrötök egymásnak simul.

Nem gondolatolvasó és nem is áll szándékában megerőltetni magát, még a szemöldökét is felvonja, miközben téged figyel és várja, hogy feltedd a kérdésedet, ami látványosan ül a nyelved hegyén. ~ Mit akarsz? ~ Hát, sok mindent akar, mindnek hozzád van köze, elhiheted. – Ne aggódj már ennyit. – Elneveti magát, de nem téged nevet ki, csak úgy az orra alatt kacag egyet a helyzeten. Észrevehetted már te is, hogy Ilyáról sok mindent el lehet mondani, de azt nem, hogy aggodalmaskodó lenne. Az egyik kezével egy kicsit még inkább magához húz a derekadnál fogva, a másik pedig lecsúszik a hátsódra, amit lusta elégedettséggel kezd körkörösen cirógatni, egy-egy mozdulatnál a derekadra vagy csípődre is kitérve. – Még csak most kezdtem el igazán felfedezni a tested. Tudod, hogy van ez az ujj köré csavarós dolog, – ő nem tudja, mert még soha nem esett meg vele, szóval csak dobálózik, hogy mondjon valami hozzávetőlegesen szépet is és ne annyi legyen, hogy dugni akar, amit amúgy bárkivel megtehetne – ugye nem képzeled, hogy nem oldjuk meg valahogy? – És ott a mondatvégi kérdőjelnél az az ellenállhatatlan félmosoly is.

Oké, lehet hogy nincs ki mind a négy kereke, de egyrészt ezt biztosan nem kezdené el ecsetelni neked, másrészt meg igazából nem is érdekli - egészen odáig van érted, és azt tökéletesen jól érzed, minden szavadat azonnal teljesítené. Cserébe pedig nem fogja elutasítani a kedvességedet, és azt ahogyan masszírozod őt, túl jól esik neki, minden érintésedet imádja. Nagyon is hozzá tudna szokni ehhez. Mosolyra húzódik a szája, amikor azt mondod, nem vagy bátor. Nem kezd veled vitatkozni, mert kétségtelenül vakmerőnek is nevezhetne, számára mégsem vagy az. Yura a vakmerőséget valamiféle őrülethez társítja, és nem gondolná, hogy őrült vagy, szóval ő egyszerűen bátornak tekint, még akkor is, ha nem fogsz vele egyet érteni. A gúnyos mosolyodra csak összehúzza a szemeit: - Te kezted el - azért a szája szélén mosoly bujkál, és a tekintete elveszik a Te kékjeidben. Sosem gondolta, hogy ennyire meghitt módon fog veled szemezni, eleve azt sem gondolta, hogy komolyan kikezd majd veled, most meg itt vagytok.

- Szóval az ujjaim köré csavartalak? - éhesen mosolyodik el, kicsit szégyenlősen, a pillantása leszalad az ajkaidra, és egyáltalán nem zavarja, hogy aljasnak nevezed. Neked engedi, hogy lásd őt, akkor is ha valószínűleg ennyi idő után még nem érted miért ilyen. - Száz másikkal kikezdtél, és mégis a menyasszonyod egyetlen öccsét kellett az ujjaid köré csavarnod… - duruzsolja vissza, már csak a miheztartás végett is, de már nem hagyja, hogy válaszolj bármit is, mert megcsókol, és egészen a mellkasodnak simul, élvezi az ujjbegyeid puha érintését a bőrén, elégedetten nyög az ajkaid közé, amikor a torkára simítasz. Sosem gondolta volna, hogy ilyen édes is tudsz lenni.

Nem sokkal utánad kimászik a kádból ő is, és miközben törülközik, levesz a hátadról egy rátapadt rózsaszirmot. A hangodra felpillant rád, és bár úgy hangzik mintha éppen ki akarnád dobni, csak figyelmesen hallgat téged, és próbálja eldönteni, hogy mennyire gondolod véglegesnek azt, amit mondasz. - Ühhüm - szomorkásan adja kis ezt a kis hangot, miközben még mindig törülközik. Hát nem fog hazudni, nem egészen erre számított… főleg az előbbi után nem. Idegesen rágcsálja belülről a száját, ahogy rád emeli a pillantását, amiből kiolvashatod, és akkor most mit akarsz?

Ilya sértésnek is vehetné, de nem biztos, hogy különösebben érdekelné, hogy csak egy lehetséges mentális betegség miatt vagy ennyire ráfüggve. Érez minden apró vegyületet, ami az agyadból szivárog a bőröd illatába. Érzi, hogy mennyire akarod őt és hogy amit érzel, az valódi. Pont, mint ahogy valódi bármelyik szindróma is. Meg amennyire valódi, amikor tövig nyomja beléd a farkát. De valóban ennyi lenne számodra Ilya? Egy betegség? Azért ezt vele inkább ne oszd meg, mert úgy kivágna a kádból, mint macskát szarni.
Jobb így mindkettőtöknek, hogy inkább csak egyetértően bólogat a fagylalt választásodra, mert neki meg a sós karamell a kedvence. Hamarosan megfordít és a hátadat kezdi el masszírozni. – Tudom, hogy mit csinálok. – Magabiztosan feleli, amikor közlöd vele, hogy mennyire jól esik neked, amit csinál. Hallhatod a hangján, hogy mosolyog, és igen jól ismerheted azt a mosolyt te is, még így látatlanba is. Az a mosoly, amit általában mindenki lát. Nemtörődöm, magabiztos és önelégült. Bezzeg te az álmaiban sokkal többet láthattál belőle. Sokkal összetörtebbet.

- Bátor… – Elgondolkodva megrágcsálja kicsit a tőled hallott szót, hümmög egy sort, miközben az ujjaival kis örvényeket kavar melletted a vízben, majd megállapításra jut. – Vakmerő talán. Sosem gondoltam magam bátornak. Nem való az én szájízemhez. – És mivel ő nem gondolja saját magát bátornak, tőled sem veszi fel a vallomást. Ha valamit, hát Ilya saját magáról alkotott világképét aligha rengetheti meg bárki, sem pozitív, sem negatív irányba. Nevezhetnéd akár gyávának is, azt sem venné fel.
Közben ahogy félig hátra fordulsz és rá nézel, ő kíváncsian oldalra biccenti a fejét, hogy mit szeretnél. Szemtelenül, sőt, egyenesen undokul mosolyog rád, - szóval mostantól így fogjuk egymást becézgetni? - mégis ott van benne az a csak téged megillető puhaság, amivel valahol talán azt adja a tudtodra, hogy még nem törődött bele, de nem bánja igazán. Aztán eltereli a témát ahelyett, hogy az átváltozására tenne megjegyzést.

- Szeretem, hogy mennyire aljas vagy. – Mert az vagy, tűnj akármilyen ártatlannak és ártalmatlannak is. – Száz másikkal kikezdhettél volna. Egy ilyen arcocskával bárkit megkapnál. Fiatalt, időset. De neked az egyetlen nővéred vőlegényét kellett az ujjad köré csavarnod, mi? – Közben már abbahagyta a masszírozást, csak az egyik felkarodat cirógatja lustán az ujjaival, miközben az alkarját a kád szélén pihenteti. A másik keze pedig az arcodra szalad, ahogy hátra fordulsz és megcsókolod. Hagyja, hogy puhán és édesen simogasd az ajkaiddal. Az ő teste már megkapta, amit akart, megbüntizett egy kicsit, te meg jófiú voltál, szóval most valahol már nincs ellenére ez sem. Kicsit magához is ölel, a másik tenyere meg simogatóan csúszik a torkodra. Kiélvezi a csókjaidat, a puha, tökéletes ajkaid minden cseppjét, amit kaphat belőlük. Amikor pedig vége szakad, kimászik a kádból, neked háttal állva nyújtózkodik egyet, és törölközni kezd.
- Figyelj csak, Yura… – Aj aj, hát miért kezdődik ez olyan hangsúllyal, mint egy szakítós szöveg? Közben feléd fordul és a csípője köré tekeri a törölközőjét. – Néhány napon belül Zubkovékhoz költözöm. Terv szerint átmenetileg, de nem tudom mennyi időre. Szóval… Ez a kis hoteles viszonyunk egyelőre ennyi volt. – Ilus aztán empatikus, mint mindig.

Ahogy már megállapítottuk, Yurij függő… nem tudja, hogy az addikciójának van-e valami hivatalos neve - igazából biztos van, csak lusta volt eddig beütni a google-ba, meg úgy gondolja nem változtatna semmit a helyzeten, mert attól még ugyanúgy függene tőled és remegne azért, hogy mikor érinted meg újra. Úgy érzi, életre kelted ezzel. Most is, ahogy a talpád masszírozod, kellemes bizsergés árad szét benne, valami olyan elemi erőt mozgatsz meg, amit soha senki más nem volt képes, és amitől egyszerre lesz izgatott és nyugodt, és ennek a hiányában úgy érzi, belülről kaparja valami a bőrét. Akar téged. Mindenféle lehetséges szempontból.

- Én nem tudtam róla - vonja meg kissé megjátszott ártatlansággal a vállát, amikor megemlíted, hogy azoknak az állatoknak, amiket hazavitt, valójában volt gazdája. Oké, sejtette, hogy van, de mindegyik olyan édesen és kedvesen nézett rá, és ő igazán csak segíteni akart nekik, mit számított, hogy a szomszédé volt-e, vagy sem. A végén persze az anyja mindig elvette a kisállatait, és visszaadta az eredeti tulajdonosnak… Yura pedig mindig csalódott volt ilyenkor. Hosszan dobáltok jelentéktelennek tűnő információkat a másiknak, mégis mindegyik olyan fontos neki, és úgy érzi neked is, pedig tökéletesen súlytalan dolog, hogy a sós pisztácia fagyit szereti, meg hogy van az a családi címeres pecsétgyűrű, amit hordania illik egy csomó alkalommal, de baromi ízléstelennek tartja. Elraktározza, hogy valószínűleg allergiás vagy a macskákra. Aztán amikor arra kéred, forduljon meg, egyetlen szó nélkül mozdul. Ha hagynád neki, biztosan a mellkasodnak dőlne, de amikor masszírozni kezded a hátát, elégedetten hümmög egy sort: - Ez nagyon jó - suttogja csak úgy maga elé, de biztos benne, hallod Te is. Pont jó helyen, pont megfelelő erővel nyomkodod az izmait, és ez most rettenetesen jól esik neki. Gondoskodsz róla. Az ujjbegyeid simogatására pedig épp annyira szüksége van, mint a lélegzetvételre, ebből próbál elraktározni minél többet, mert nem tudja, mikor lesz majd újabb alkalom, hogy együtt lehessetek.

Nem sietteti, hogy válaszolj, ám amikor megszólalsz, hátra pillant a válla felett, de egyelőre nem mond semmit sem. El tudja képzelni, hogy valóban így van, és tényleg nem voltál boldog a varázserőddel, még akkor is, ha ő úgy gondolja ebben a pillanatban, beleőrülne, hogy elveszíteni az erejét. - Tudod, nagyon bátornak tartalak, emiatt az egész miatt. Azt hiszem, nekem nem lett volna merszem hozzá - mondja, miközben a víz alatt végig simít a lábszáradon. Aztán kicsit oldalra fordul, így valamennyire rád tud nézni. - Tényleg miattad vagyok itt, Lyubimiy - a becézésbe egészen belepirul, egy pillanatra le is süti a szemét, a víz alatt a hüvelykujjával köröket ír le a térdeden. - És ha szeretnél az átváltozásodról vagy bármi másról beszélni, én szívesen meghallgatlak - nem akarja erőltetni, hogy elmondj neki akármit is, de azt igenis szeretné, ha tudnád, tényleg számíthatsz rá, vagy hogy legalább próbáld meg elhinni, így van ez valójában. Mert fontos vagy neki. Hátrább dől, lassan, most már óvatosabb, nem akarja, hogy azt érezd védekezned kell valamivel szemben, és az ajkaival puhán végig simogatja a tieidet.

Amikor kisétál a fürdőből, még az illóolaj és meleg víz finom illatán át is érez egy leheletnyit az aggodalmadból. ~ Mi az, csak nem félsz, hogy magadra hagy? ~ Ez a gondolat pedig imponál neki. Szereti, hogy minden érzéked ki van éleződve rá, ahogy az övéi rád. És szereti, hogy talán még annál is jobban vágysz a társaságára, mint ő a tiédre. Hát azt hiszem, ha elmenne egy terápiára, a kedves szakembernek kifogyna a tinta a tollából a sok jegyzetelés miatt. Ilyával van baj, nagy is, meg sok is. Szüksége van rá, hogy uralkodjon feletted. Ezen a ponton még egészen ez a nem létező kapcsolatotok sója. Egy másik része viszont csak szeretné, ha hozzábújnál, ha érezhetné a bőröd melegét a sajátján, ha a vizes tincseiddel babrálhatna, és ha éreztetnéd vele, hogy mennyire… valamit.

Nem húzza a kelleténél tovább az időt. Nem akar tovább frusztrálni, mert a finom illatod a végén még keserűvé válna. Azt pedig nem szeretné, nem csak maga miatt, hanem miattad sem. Van egy pont, amin túl szeret szomorúnak látni. Hamarosan már ő is a vízben ül, lefröcsköl, hízelegve a talpadat masszírozza.

- Elveszett? – Elneveti magát és folytatja, a masszírozással együtt. – Miért van olyan érzésem, hogy a felének volt gazdája? – Látni rajta, hogy igazán édesnek tartja, amit mondasz neki. Már ebben is egészen látja azt a bűnös kettőségedet. Amikor viszont rá kerül a sor, valahogy elpárolog a jókedv az arcáról. Elgondolkodik. Jól sejted, hogy amit az álmaiban láttál, csak a jéghegy csúcsa. Volt annál sokkal rosszabb is. Sok és sokkal. Neki nincsenek kedves emlékei állatokról, Oleg kóbormacskáit leszámítva, de az megint más kérdés. De ha már itt tartunk! – Allergiás vagyok a macskákra. – Halál komolyan néz rád, a következő másodpercben pedig elneveti magát, amikor rájön, hogy legalább úgy közölte, mintha halálos beteg lenne. – Legalábbis voltam. Az utóbbi… időben nem találkoztam macskával. – Vállat von, jelezve, hogy nem tudja, a vérfarkassá válás hogyan hatott ezekre a szarokra. Van persze egy olyan sejtése, hogy Oleg felbukkanásával idővel az állatok is fel fognak bukkanni, szóval lesz rá lehetősége, hogy megtapasztalja.

Ezután te elmondod, hogy melyik a kedvenc fagyid, ő elmondja, hogy nem szereti a vaníliát, és ez így megy még körökön át, jelentéktelen, most mégis olyan igazán fontosnak tűnő apróságokkal. Az utolsó dologra, amit mondasz, viszont már nem válaszol. Közben már a másik lábadat kezdte el masszírozni, de abbahagyja és magához húz. – Fordulj meg. – Neki háttal. Nem hagyja, hogy a mellkasának dőlj, helyette a hátadat kezdi el masszírozni. Azt pedig észreveheted magadon, hogy Ilya kezei csodákra képesek. Tudja, hogy mit csinál. Tudja, hogy hova nyúljon. Figyel a tested minden mozzanatára és legalább annyira élvezi, hogy lustán hozzád érhet, mint amennyire te élvezed, hogy hozzád ér. Tudja, hogy még mindig ő jön, rajta a sor, hogy megosszon valamit… de ez most nem az a kaliber lesz, hogy gyerekkorában hányszor esett le a fáról. – Tudod… egy sor újabb problémát szült, de megkönnyebbültem, amikor túléltem az átkot. – Pedig a legtöbb boszorkány inkább belehalna. – Sosem szerettem boszorkány lenni. Sokkal inkább éltem meg azt átoknak, mint ezt. – És még csak nem is túloz. Egyelőre nem folytatja tovább, de ha kérdeznéd, ő elmondaná. Elmondana mindent, amit senki másnak nem.

Hallgatásba burkolózik, ahogy bemászik a vízbe, a bőrét libabőr futja be a hirtelen melegtől, és bár feléd nyúl, Te nem mozdulsz, ő pedig kissé zavartan húzza magát össze a kádban. Néha nem tudja kikövetkeztetni a lépéseidet, és ez egyszerre kényelmetlen neki és frusztrálja is. Nem bánja, hogy nem vagy kiszámítható, van benned valami, ami mindig is kíváncsivá tette… valami vad, megzabolázhatatlan. A nővére is hasonló, de hiába is gondolod, nem hasonlítotok teljesen. Te, minden egyezés ellenére is, más vagy. Még nem tudja ő maga sem megfogalmazni miben vagy más, vagy miért érzi és gondolja ezt, csak így van. De úgy érzi ez igazán fontos.

Csendesen figyeli, mit művelsz először az illóolajjal, ám amikor kimész a fürdőből, aggódva pillant utánad, nem akarja, hogy egyedül hagyd. Veled akar lenni, főleg most, amíg kettesben lehettek. Az állát megtámasztja a térdén, egészen összegömbölyödött a meleg vízben, ami kellemesen, puhán öleli körbe. Valamilyen citrusos illat kavarog, amit nem tud beazonosítani, de tetszik neki. Amikor visszajössz a virágokkal, összeráncolja a szemöldökét, nem világos neki, mit akarsz, most már végképp. Tudod, újra meg újra meg tudod lepni a gesztusaiddal, mintha szándékosan arra játszanál, hogy pír fussa be Yurij arcát. Mert ahogy a rózsaszirmok a vízbe hullanak, egészen elvörösödik, nem is tudná megmagyarázni miért, csak úgy megtörténik. Figyeli a mosolyodat, amitől ha lehet még inkább kipirul, és ettől egészen söteten világítanak a szeplői az orrán. Reménytelenül odáig van érted, és ez tökéletesen egyértelmű. Nem is érti, hogyan képes megállni, hogy ne veled foglalkozzon, ha nem magatok vagytok. Bár éppen úgy, ahogy Te mélyebb levegőt veszel a közelében, ő folyton követi a szeme sarkából mit csinálsz, mert vonzod a pillantását, őt magát.

Ahogy a vízzel összefröcskölöd, elneveti magát. Ellenállhatatlanul édes vagy sokszor. El sem tudta képzelni korábban, hogy tudsz ilyen is lenni, de imádja, hogy folyton megmutatod, milyen vagy valójában. Ő legalábbis így értelmezi ezeket a pillanatokat. Van az egészben valami rettentően intim, amire nem volt soha felkészülve. Sóhaj csúszik ki a száján, amikor a lába után nyúlsz, magadhoz húzod, a csiklandozástól újra elneveti magát, és kicsit mozgolódik, hogy kényelmesebben helyezkedjen veled szemben, az egyik karját megtámasztja a kád szélén, a kezével pedig a fejét. Vízcseppek szaladnak le a bőrén. Elgondolkodik egy pillanatra, mit is mesélhetne magáról, és amíg pörgeti az információkat téged fürkész mosolyogva. Jól esik neki az érintésed. - Kiskoromban mindenféle kisállatot hazavittem, amiről azt gondoltam elveszett - hogy miért pont ezt mondja el? Fogalma sincs. Ez volt az első kikristályosodott gondolat a fejében. - Most Te jössz - dobja vissza a kérdést neked, mert ő is kíváncsi és mert meg akar ismerni. Járt a legsötétebb pillanataid egyikében, és gyanítja, hogy ez csak a jéghegy csúcsa, de feltételezi, voltak jobbak is az életedben.

Nem kellene máshoz hasonlítania téged, és nem is akar – főleg a nővéredhez nem – de akaratlanul is felmerülnek benn azok a gondolatok, amik. Anuskával minden olyan más. Ő tudja, hogyan érintheti Ilyát, meddig mehet el, hogyan kommunikáljon vele. Te pedig nem tudsz semmit. Annyit sem, mint Jon Snow. De nem csak erről van szó. Nagyon sokakkal volt már, előbb jegyezné meg a Pí első száz számjegyét, mint a hempergései neveit. Főleg, ha a nővéreddel töltött orgiákat is beleszámoljuk. De ők soha nem tudtak ilyen reakciót kiváltani belőle, mert ott teljes mértékben ő fogta a gyeplőt. Ők nem számítottak. Te számítasz. A gondolatsor vége pedig sajnos az, hogy mindez azért van, mert bár a nővéred a barátja, a bűntársa, sőt, talán még azt is megkockáztatná, hogy a lelkitársa. Hiszen mindketten olyan nagyon romlottak, hogy az Édenkertben azon vesztek volna össze, hogy ki egye meg az almának még a csutkáját is. Faszt! Még a kígyót is megették volna. De nem a szerelme. Sosem volt neki olyan, Nastya pedig sosem lesz az. De te? Egyik hóbortja sem állt még olyan közel ahhoz a szakadékhoz, mint te. Te talán lehetnél az. Nem azért, mert Ilya úgy akarja. Épp erről van szó: nem akarja. Van azonban, ami ellen nem lehet küzdeni, nem igaz? Főleg így, hogy nem választ el titeket többezer kilométer. Meg általában ruha se, meg levegő.

Esetlenül áll a kád mellett, mikor te már benne ülsz. Hisz olyan furcsán hezitáltál, amikor beléptél a fürdőszobába, és olyan furcsán jött az a köszönöm. Mindez bizonyára azért, mert ő maga érzi furcsán magát. Nem lenne szabad ilyen gondolatokat és érzelmeket kiváltanod belőle. Nem ez volt a terv, a kurva életbe már. Nem mintha lett volna terv, de ha lett volna, akkor valahogy úgy szólt volna, hogy izgalmasan kicsit tilosban jártok, jókat dugtok, és ennyi. Hátra hagyjátok a dolgot, mielőtt bármelyikőtöknek komolyabb baja eshetne. És itt tényleg nem a szívbajokra gondol, az meg sem fordult a fejében. Csak teszem azt az égési sérülésekre, meg a családból való kitagadásra.

Végül nem is mászik be melléd, szimplán ott hagy, elsétál. Ha ez megnyugtat, nem megy messzire. Az egyik szekrényben kezd matatni, hogy végül egy kis fiolányi finom illóolajat húzzon elő. Megáll a kád mellett és csepegtetni kezd, miközben továbbra sem zavartatja magát, hogy teljesen meztelen. Mondjuk, ha ilyen áldott lennék minden téren, engem sem zavarna. Az pedig nem titok, hogy Ilya nem csak leszarom típus, de magabiztos is. Számodra pedig még inkább nyilvánvalóvá válhat. Hiszen kezded érteni a sebhelyei súlyát a lelkén is, miközben tudod, hogy sosem takargatta őket. Nem szégyellte és nem foglalkozott velük, míg más egy egyenletlenül barnult bőrfelületet is pólóval takargatna. Hát pont egy kis meztelenkedés nem fog neki megártani. Főleg nem előtted.
Az olaj kész, de továbbra sem szól semmit. Neki jól esik a csend, azt pedig önös módon kihasználja, hogy továbbra is kényelmetlenül érzed magad és nem szólsz hozzá. Neki ez így teljesen megfelel. Elsétál, ki a fürdőből, be a társalgóba, ahonnan hamarosan a helyiséget díszítő csokor fehérrózsával tér vissza, aminek a szirmait – figyelj – rettentően romantikus módon fogja és hanyagul beletépkedi a vízbe, a maradékot meg csak ledobja oda a kád mellé. Csak ezután ereszkedik bele a kellemesen forró vízbe melléd, már egy cuki mosollyal. A mosoly persze csak addig tart, amíg meg nem szólalsz, hogy sajnálod.

- Nem tudhattad. – Vállat von, meg kicsit feléd fröcsköli a vizet, hogy oldja a komorodó hangulatot. – Legközelebb figyelmeztess, mielőtt rám akarod vetni magad. – Nem az igazi a mosolya, de szemtelenül elmosolyodik, majd egy ellazuló sóhajjal dől hátra. A kezével a víz alatt feléd nyúl, hogy az egyik lábadat magával húzza és mindkettőtök számára kényelmesen támassza meg a térdén úgy félig a víz alatt. A talpadat és a lábfejedet kezdi masszírozni, csiklandósan elidőzve a lábujjaid között. Ha pedig elneveted magad az ingerektől, ő is veled együtt nevet, az ajkaihoz húzza a lábfejed, odacsókol, majd vissza leengedi és óvatosabban masszírozza tovább. Le sem veszi rólad a szemeit. Egyetlen pillanatra sem. – Mesélj nekem valamit, amit nem tudok rólad. – Hallani akarja a hangod.

Nem gondolja, hogy a közeledését rossz néven vennéd, ezért is teper le úgy, ahogy korábban soha és bár a szavaiddal meglepted, a mozdulataiddal egészen megdöbbented, hirtelen nem is tud mit kezdeni vele, mindenféle ellenállás nélkül tudod a matracba szorítani, kék szemei elkerekednek, értetlenség csillan fel bennük, amikor találkoznak a Te sárga szemeiddel, az ujjai a karodra siklanak, de annyira váratlan támadó fellépésed, hogy még csak meg sem szorít. Nem érti először, mi váltotta ki ezt belőled, de aztán, amikor csendesen bocsánatot kérsz, és elhúzódsz kezdi összerakni a csinos kis fejében ezt az egészet. Halkan hümmögve bólint, amikor a kádról beszélsz, a gondolatai a reakciód körül forognak, kezdi megérti, amit látott az álmodban, amit most tapasztalt, és úgy egyáltalán az egészet. Azt, ami miatt ilyenné váltál. Nem tud hibáztatni, az álom után semmiképpen sem, mert most először tapasztalta meg, hogy Grigorij valójában mit művelt veled, mit művelhetett veled éveken át, mindazt, amiről csak pusmognak egész Moszkvában.

Eltelik jó néhány perc, mire utánad indul a fürdőbe, addigra Te már tele engedted a kádat vízzel, Yura azonban nem megy közelebb hozzád még. Nem fél tőled, az iménti kis kirohanásod ellenére sem, csak figyel, tágra nyílt szemmel figyel, a pillantása simogatja a tested vonalait, látja a sok sebhelyet, de egyiket sem bámulja meg. Kezdi megérteni milyen károk bújnak meg mindemögött. Sejtette, hogy nem vagy egyszerű eset, de őszintén szólva, nem erre számított… vagyis nem tudja mire számított, mert rád elég nehéz lett volna felkészülnie.

- Köszönöm - közelebb lép, és bemászik a kádba, aztán feléd nyújtja a kezét és int neked, hogy gyere már. Van valami izgalom a szemében, amikor rád néz, de igazán az a puhaság tükröződik vissza, ami a Te íriszeidben van. Hagyja, hogy úgy helyezkedj el, ahogyan akarsz a vízben, aztán veled szemben ül le, a térdeit felhúzva és átölelve. Még mindig téged fürkésző kékjei megállapodnak a szembogaraidon, és csak csendesen hagyja, hogy a melegben ellazuljanak a meggyötört izmai. - Ne haragudj, nem akartam rossz érzéseket felkavarni - tényleg sajnálja, hogy az előbb a fene nagy lelkesedésével túl lőtt a célon.

Megváltozott a puhaság, igen. Erről ő vagy nem vesz tudomást, vagy nem tűnt még fel neki. Amivel viszont tisztában van az az, hogy az egyetlen esélye ennek az egész dolognak a megállítására az volt, hogy ott hagyott az első és addig egyetlen alkalom után és vissza sem nézett. Persze nem miattad történt minden, járulékos veszteség voltál abban az egészben, amin Ilya átment a harapás után. Tudta ő, hogy veszélyes vagy. Erre te mit csinálsz, bazdmeg? Utána jössz. De sajnos nem szimplán olyan tényezők vannak, amik elválasztanak titeket, hanem csak olyanok vannak.

Na ne pirulj, inkább magadra vess. Vonzod a tekintetét. Úgy vonzod, mint még soha semmi. Biztos benne, hogy a feketelyukak eseményhorizontjával vetekszik a te hatásod. Talán te magad is egy feketelyuk vagy… és ha túl közel kerül hozzád, végérvényesen szippantod majd be és pusztítod el, ellentmondást nem tűrve. A tűzzel játszol. De tudod, mit? Ugyanez Ilyáról is elmondható. Hiába tesztek úgy, mintha alig vennétek tudomást egymásról, amikor egy légtérben vagytok, ő mindig mélyebb levegőt vesz, amikor te is ott vagy. Mindig belesüllyed az illatodba és a jelenlétedbe, akárki beszél is hozzá, akármire is kellene figyelnie, te mindig ott motoszkálsz a gondolatai között. Kisegérként kaparászod a feje felett a padlást, és nagyon hamar el fog jutni arra a pontra, amikor már a falaiból sem tud kiírtani, úgy befészkeled magad. Nem jut el a tudatáig, hogy milyen súlya is lehet annak, amit épp közölt veled. És ez bizonyára így van jól. Nem kell tovább bonyolítani az egyébként is bonyolult helyzeteteket. Legalábbis ha kérdeznéd, ezt válaszolná.

A hirtelen mozdulatoddal jobban meghökkented, mint amit ő kiváltott belőled azzal a kicsúszott mondattal. És úgy tűnik, hogy nem értékeli túlzottan. Az ajkaid az övén olyan jól esnek neki, mint egy pohár hűs víz, de a testbeszédedre, ahogy a hátára fordítod és fölé tornyosulsz, automatikusan reagál az ő teste is. Minden mozdulatán érezni, hogy nem is gondolkodik, egyféle védekező mechanizmus ez az ő részéről, ahogy megragad és magáról szinte letépve nyom az ágyba, az alkarját a torkodhoz szorítva. A szemei sárgán villannak rád, mint egy vadállat, aki önvédelemből támad, mert mást nem ismer. Sokat bántotta a nagyapja, olykor nem árt vele óvatosnak lenni. Rémisztő is lehetne, talán az is, de másodperceken belül visszafakulnak a világító szemei a tőle megszokott kékekké és látni a tekintetében a felismerést. - Sajnálom… – Halkan kéri a bocsánatod, egészen zavartan, ahogy felül, furcsán körül néz. Mondana ő valamit, de nem mond. Nem fog magyarázkodni. Egyáltalán miért magyarázkodna? De okos vagy te, össze fogod rakni, hogy mi történt éppen.

- Feszültek és fáradtak az izmaid. Engedek egy kád vizet és megmasszírozlak kicsit. Jó fiú voltál. – Vagyis megérdemled. Azzal magadra is hagy, nem kapsz több csókot vagy figyelmes érintést. Ami ezeket illeti, az elmúlt tíz percben magához képest már így is túlteljesítette az éves tervet. Meg épp eléggé szégyelli magát az iménti viselkedéséért, pedig ő soha nem szégyelli magát semmiért. Úgy gondolja jobb, ha megy.

Tudod, megváltozott valami benned, köztetek mióta itt van Yura is Washingtonban. A tekintetedben, a mozdulataidban lévő puhaság mintha elmélyült volna. Legalábbis ő szeretné ezt hinni, mondjuk az olyanokból, minthogy a mellkasán pihenteted a fejedet és simogatod, abból ezt érzi, mert most tényleg Te bújsz őhozzá, és nem fordítva. Imádja ezt az érzést. Imád a hajadba túrni az ujjaival. Egészen képes lenne így maradni órákon keresztül, akár elaludni veled, teljesen meg tudna feledkezni a világról, a valós helyzetetekről, ami elválaszt titeket. De a kérdésed elindít valamit, és úgy dönt, nem fog hazudni neked, nem fog úgy tenni, mintha ezzel rendbe hoztad volna, vagy hogy nem lenne mit elmondani. Ezért is folytatja. És érzi rajtad, ahogy a puhaság elpárolog, az érintésed megszűnik, aztán pedig még el is távolodsz. Kinézné belőled, hogy megsértődsz, amiért ugyanúgy becéz, mint ahogy Te őt, de Te inkább megcsókolod, és Yurij csak többet akar belőled, ujjai a tarkódra, a nyakad ívére simít és úgy húz közelebb magához. Érzi a mosolyodat, miközben az ajkaitok összepréselődnek, és ettől neki is felfelé görbül a szája.

Aztán ahogy elhúzódsz, és megtámaszkodsz mellette, csak figyel, egészen megbűvölten, mintha sose látott volna még olyan tökéletes lényt, mint téged - valóban kicsit így is van -, ám ahogy olyan átható pillantással fürkészed őt, elpirul, éppen csak a szeplői körül, de azért nem fordítja el a tekintetét, tanulmányozza minden porcikádat, mintha még sosem tudott volna igazán megnézni magának. Érzi, ahogy az eddig nyugvópont felé haladó szívverése ugrik egyet a közelségedtől, az ellenállhatatlan, átható pillantásodtól.

És akkor kimondod azokat a szavakat, amiktől egészen megdermed egy végtelen pillanatra Yura, az ajkai elnyílnak, és próbálja felfogni, hogy valóban azt hallotta, amit. Mert ha azt hallotta, akkor éppen… soha nem számított Ilya Rasputintól efféle vallomásra, éppen ezért nem is tudja kezelni. Hirtelen mozdul feléd, a hátadra dönt, és úgy kap az ajkaid után, mohón, mint ahogyan Te nemrég a jégkockás vizet ittad, észre sem veszi, hogy egészen föléd keveredik így, a lábai a tiéidbe gabalyodnak, egészen hozzád simul. Ha nem lenne ennyire kimerült, most először villan fel előtte, hogy igazán ő kezdeményezne, de túlságosan lefárasztottad, ez viszont nem állítja meg, hogy végigsimogassa az ajkaidat a sajátjaival, a testedet pedig az ujjaival. - Én is egészen máshogy kedvellek Ilya, bár erre már rájöhettél… - a szavakat inkább csak kettőtök közé suttogja szégyenlősen, az ajkaidat figyeli, ahogy kimondja mindezt, és csak a legvégén pillant a szemeidbe. Ha rajta múlna, talán újra és újra csak becézne oroszul, de akkor talán ki is raknád az ágyadból. És ő jelenleg nem akar elengedni.

Szerencsére – mármint részéről szerencsére, merthát ő a raszputyin – nem látod az arcát, de elmosolyodik, amikor a hajával kezdesz játszani. Beleborzong a közelségedbe, a bőröd illatába, a múló remegésedbe, a szívverésedbe… Túl jó, túl sok és mégis nem elég az impulzus, amit tőled kap. Még ő is piheg kicsit, kell neki is néhány perc, hogy lenyugodjon a teste és visszatérjen a valóságba abból a bűnös gyönyörből, amit egymással műveltetek. Vagyis inkább ő művelt veled, de ez most részletkérdés. Minden ponton kétszer cirógat végig. Lustán le-fel húzgálva az ujjbegyeit. Élvezi, hogy milyen édes kis libabőröket csal az oldaladra. El tudna még így lenni egy ideig, de felteszi neked azt a kérdést, te pedig válaszolsz.

Nem tudsz rá haragudni.

És ez rendben is van, ő ezzel a válasszal így elégedett és nem feltétlenül bolygatná tovább a témát, ha te nem folytatnád. Márpedig nyilván folytatod, legalább benned van annyi, hogy ne tudjátok le egy ’ne hari – jaj nem harizok’ értelmi szintű szóváltással. Továbbra sem láthatod az arcát, mert a mellkasodon pihenteti a fejét, teljes kényelemben… egy kicsit most mintha Ő lenne Hozzád bújva, nem pedig fordítva. A reakciói viszont így is érezhetők. Amikor kimondod, hogy bánt a dolog, elkomorodik az arca. Amikor kiejted a szádon, hogy nagyapa, abbahagyja a cirógatást, de még a kezét is leteszi melletted az ágyra, nem érint tovább. Aztán mint a jojó, ahogy eltávolodott, úgy rántod vissza azzal a becézéssel. Valami megváltozik a levegőben. Felemeli a fejét, egyik alkarjával az ágyon, másikkal finoman a mellkasodon támaszkodva néz fel rád. Valamiféle sehova sem tehető kíváncsiság csillog a szemeiben. Nézzük a jó oldalát, az, hogy nem akadt ki a becézésen, már fél siker. Ott a néhány másodpercnyi vihar előtti csend, amíg csak figyel téged. Ki is hajíthatna az ágyból, nem? Ó, nem! Fentebb tolja magát az ágyon, hogy föléd hajolva megcsókoljon. Érezheted az ajkain, hogy belemosolyog a csókba, mielőtt az oldalára feküdne, a tenyerén támasztva a fejét.

Közben a mellkasodat cirógatja és olyan alattomos módon néz rád ellenállhatatlanul, hogy szinte észre sem venni, hogy esélyed sincs. Ilya rémesen toxikus. Nem érzi, hogy rossz lenne, amit csinál, nem érdekli, hogy nem szép dolog ám érzelmileg manipulálni… hát igazából senkit, nem még azt a személyt, aki valóban fontos neki. Figyel téged és hagyja, hogy figyeld őt. A legkevésbé sem kínos… órákig el tudna nézegetni. Kibaszott gyönyörűnek talál. De most nem ennek szól a figyelme. A szívverésedet hallgatja, a szemeidet figyeli. Az álmában nem volt szívverésed, nem figyeltél ennyire a részletekre. De most már hallja, hogy igazat mondasz. Hallaná azt is, ha hazudnál, de te igazat mondasz. Persze kiforgathatná itt, hogy igen, attól, hogy miatta jöttél, még jöhettél más megbízásából, azonban ezt is kikerülöd az adott információval, hogy ne köthessen bele. Ami viszont igazán meggyőzi, az a becézés. Ahogy a szíved dobbant, amikor kimondtad. Amilyen édesen csengett az ajkaidból. Ő pedig újra a sajátjának érez, visszatekergetve az ujjai köré az átmeneti haragod után. – Nem mintha a többiek esetleges árulása kevésbé szúrna szíven, de tőled érkezve egészen máshogy szúrna. Téged egészen máshogy kedvellek, mint őket. – Tessék, itt van Ilya toxikussága: nem tudsz tőle menekülni. Ha akarnál sem tudnál, az övé vagy.

Egész testében remeg, zsibad, mire végzel vele. Az orgazmusok sorától érzi, hogy ragacsos a bőre, éppen úgy, ahogyan az izzadtságtól is. Teljesen kimerítetted. Az ő állóképessége - sajnos - nem nőtt egyenesen arányosan a tiéddel, és ezt most nagyon is érzi Yura. Ennek ellenére, ha képes lenne akár csak megmozdulni is folytatná, mert valami olyasmit művelsz vele, amit nem csak a teste, de a lelke is élvez, örökké tudná csinálni, főleg ha ilyen kibaszott érzéki vagy vele. Senki másnak nem engedné - sőt valójában nem remegne azért -, hogy hátrakötözze a kezeit, és utána olyan erélyesen a matracba nyomja, mint neked. De már csak az egész gondolatától is, az emléktől is felsóhajt. Még nem tért vissza a valóságban, így aztán csak hagyja magát neked, mindig csak neked, hogy eloldozd, és visszafordítsd a hátára. A szó hallatán, az ajkaid érintése után jön rá, mennyire erősen kötözted meg azzal a finom anyaggal, a selyem meglepő módon egészen belemart a bőrébe, de azért messze nem olyan, mint a Te csuklód. Amint a mellkasára fekszel egyik keze automatikusan siklik a hátadra, élvezi a belőled áradó hőt. Te pedig ilyen közelről nem csak a zihálását és a vadul verdeső szívét hallhatod, hanem érezheted a simogató ujjaid nyomán a finom libabőrt, amely végig szalad a bőrén és azt is, ahogy az izmai remegve pihennek meg a kéjes megpróbáltatások után. Lehunyja a szemét és csak a saját légzésére figyel egy darabig, de aztán a szavaid lustán felemeli a szempilláit.

- Nem tudok rád haragudni - ezt azért olyan gyengén és elesetten, kicsit reményt vesztetten mondja, amiből érezheted, haragudna, szívesen tenné, ha tudná ezt csinálni, de veled nincs ilyen egyszerű dolga. RÓLAD van szó, Ilya! És Te annyi minden vagy, annyi mindent jelentesz neki, hogy ha akarna sem tudna egyszerűen dühös lenni rád, és ignorálni téged, nem eljönni, ha hívod. Nem a szexért jött, de ez, úgy gondolja, több egy szimpla dugásnál, olyasmi működik köztetek, ami a mással eddig sohasem. Valóban természetellenesen természetes ez az összhang, és túlságosan édes, hogy lemondjon róla. - De komolyan bánt - motyogja maga elé a szavakat, őszintén, talán túl őszintén is, de hát már mindegy, hiszen az álmodban a reakciói is túl őszinték voltak, mert úgy érezte a bolondját járattad vele, olyasmiért tetted próbára, amit ennél jóval egyszerűbben is megkérdezhettél volna. - Nem a nagyapád küldött - az első szót erősen nyomja meg, aztán csak kimondja, amit már amúgy is tudsz, csak telihold előtt nem merte kiejteni ezeket a szavakat, mostanra viszont már mindegy. - Miattad jöttem… Lyubimiy - csendes, fáradt, már nem olyan éles és haragos, mint korábban, és igen, ebben benne van az is, hogy milyen könnyedén leveszed a lábáról, de most ne foglalkozzunk ezzel.

Vigyázz vele. Attól a pillanattól, amikor elhiszi majd, hogy mindent hajlandó vagy borítani miatta, el is fogja várni, hogy megtedd. Valószínűleg nem feltűnően és nem mindig. Talán még ő sem fogja észrevenni, ahogy a bőröd alá mászik és kihasznál majd. Ez a baj Ilyával, bizonyos szociális dolgok, amik a társadalomban való megfelelő működéshez elengedhetetlenek, egyszerűen nem mennek neki. Ilyen az empátia is, és hasonló érzelmek. Már csak ezért is különleges az a puhaság, amivel olykor feléd fordul. Természetellenesen természetes.
És ha már ennél a kifejezésnél tartunk, szereti, hogy olyan bűnös természetességgel működtök együtt, hogy az már szinte természetellenes. Szereti, hogy azt tehet veled, amit csak akar, azt pedig még inkább, hogy te talán még jobban epekedsz utána, mint fordítva. Valljuk be, ezen a ponton azért van még egy kis helyzeti előnye a te Ilusodnak. Kérdés, hogy ha így haladtok, meddig. Bár őt ismerve nem igen fog problémát okozni. Sosem szeretett senkit. Ha a ’’baj’’ meg is történne – ilyesmi szerencsére még csak meg sem fordult a fejében – akkor sem változna meg alapjaiban. Önző dög. Meg lehetne magyarázni azzal, hogy a családjában mindig elnyomva élt, ahogy el volt nyomva mindenki a papán kívül, ezért meg kellett tanulnia saját magát az első helyre tenni, legalább a kovenen kívül. De minek keresnénk neki kifogásokat? Faszfej és kész.

De törődik veled. Nem kímél, de törődik veled. Van a mozdulataiban valami furcsa ellentmondás, most jobban, mint máskor. Épp úgy figyel a te gyönyörödre, mint a sajátjára, mégis másmilyen most az az agresszivitás, mint az előző alkalmakkal. Úgy tűnik, még nem nyugodott meg a benne élő farkas, még nem jött egészen ki a tegnapi telihold hatása alól. Máskor szándékosan okozott édes fájdalmat, most talán úgy okoz, hogy észre sem veszi. Túl sok minden kavarog a fejében és még csak fel sem tűnik neki, mert nem gondolatok, hanem impulzusok. Foszlányok.
Tudatánál van persze, nem állatias. Amikor érzi, hogy a tested kezd egyre gyengébbé válni az uralma alatt, a nyögéseid, az édes hangod egyre fáradtabbá – hihetetlen, hogy még így is mennyi vágyódás és könyörgés van benne, imád téged ezért – nem gyötör tovább. Elvégre… van megbeszélnivalótok, elvileg. Érzi a tested rezdülésein, hogy még egy menet és búcsút inthetne neki.

Finoman oldozza el a csuklóidat, visszafordít a hátadra és az ajkaihoz húzza mindkét kezed, egy-egy csókocskát nyomva oda, ahol a finom anyagú kötél tartott. – Twinning… – Jegyzi meg az amerikaiak felé gúnyolódó akcentussal, kicsit a bőrödbe nevetve. Merthogy most a te csuklóidon is ott van az enyhén vöröslő nyom. Hamar el fog tűnni, nem úgy, mint az ő kezein az első átváltozása utáni ezüstláncok nyoma. Annak még mindig hetek kellenek, de szépen alakul. Valószínűleg te vagy az egyetlen személy, akitől elfogadna rá bármiféle kenceficét, bár az előző bájitalod után háromszor is meggondolná, mert valami okádék íze volt, nem még hogy hasonlót magára kenjen.
Nem néz fel rád, normális ember szégyellené magát azért, ahogy veled bánt. Ő mondjuk nem érez ilyesmit, azt viszont igen, hogy szüksége van a közelségedre. Ezért a hevesen dobogó mellkasodra helyezi a fejét, a fülét a szíved felé. És ez neki így borzalmasan jóleső. Abból is érezni, amilyen lustán az oldaladat cirógatja az odalógó ujjbegyeivel. – Akkor most már nem haragszol rám?... – Suttogja.

Pedig elhihetnéd, hogy hajlandó lenne mindent borítani miattad, és igazából maga a tény, hogy itt van veled, már el is mondd mindent, hiszen ha ez kiderül valamikor a családja és különösen a nővére egészen biztosan kiborulnak majd. És ha ebbe belegondolsz, meg abba, ahogyan bemászott az álmaidba, hogy csillapítsa a sóvárgáság, könnyedén rájöhetsz, mennyire kiszolgáltatott előtted. Igaz, ha megkérdeznéd miért, arra nehezen tudna választ adni, mert hát attól nagyon messze van, hogy ezt bárminek is hívja, azon kívül, hogy kibaszottul szeret veled dugni, és imádja, amit most is művelsz vele. És ő sosem gondolta, hogy éppen Te fogod ennyire felizgatni, mondjuk kevés olyan ember van a földön, akit éppen Te nem izgatsz fel, annyira dögös vagy. Ez még úgy is nyilvánvaló, hogy nem lát per pillanat téged.

És amit a száddal, a nyelveddel művelsz, attól teljesen kész van… tudod, ha nagyon aljas lennél vele, ilyen állapotban bármit megígérne neked, és a végén még komolyan is venné az ígeret teljesítését. Remegnek a lábai, ahogy elélvez, muszáj megkapaszkodni benned, és ahogy felállsz, egészen rád támaszkodik, jóleső libabőr szalad végig rajta az ujjaid érintése nyomán, és gondolatban válaszol is a szavaidra, de még nem tért egészen magához, képtelen most megszólalni, csak hümmög, aztán hagyja, hogy az ágyhoz vidd, ahová szinte csak ledobod. A kontrasztos érinteseid pedig felizgatják. Újra. Soha nem elég Yurának belőled. Úgy érzi, képes lenne, akármeddig csak az érintéseiddel túlélni mindent.

Úgy érzi, a testetek teljesen összegabalyodott, és ez jó így neki, aztán ahogy lehúzod róla a szemét takaró finom anyagot, pislognia kell néhányat, hogy rád tudjon fókuszálni. A légzése még mindig nem normalizálódott és úgy tűnik nem is fog, mert Te olyan határozottan a nyakára tekered a selymet, majd csókolod meg, hogy a szívverése is hirtelen megugrik. A buja ajkaid után kap, most hogy végre látja őket, és csak élvezi, a múló fájdalommal együtt, amit művelsz vele. A menet végén közelebb húzna magához, ám Te ellentmondás nem tűrően kötözöd hátra a kezeit, amit sosem gondolt, hogy élvezne, de Te akármit is csinálsz veled, a végtelenül izgató a számára, így csak kíváncsian figyel, míg bele nem préseled a matracba, és ő éppen úgy, ahogyan az eddigi két alkalommal is elveszi az idő- és a térérzékelését, s pont mint az álmodban, csak zuhan és zuhan az orgazmusban veled együtt, amit éppen annyi fájdalommal érsz el, amitől minden idegszála kiélesedig és csak hevesebben reagál az élvezetre. Nem számolja hányszor és hogyan jársz benne, nem tudja mennyi ideig élvezed a testét, amíg már csak nyöszörögni képes, mert minden apró izma görcsösen zsibbad, ám nem is fontos a számára. Csak fekszik és várja, hogy mindezek után végül eloldozd.

Nem túl elégedett veled – na nem komolyan, csak a játék részeként – mert hamarabb önálló életre kelnek a kezeid és az érintéseid, mintsem ő azt hagyta volna neked. Na de majd jól megbüntet érte. Most még csak kényeztetni akar, és meg is teszi. Elvisz mindent, egészen a végéig. A testednek esélye sem lenne ellenállni a forró és izgalmas impulzusoknak. Ilya ajkainak körülötted, az ujjai tapasztalt mozgásának benned.
Soha senki nem függött így tőle, mint ahogyan te. Ez pedig valami olyan furcsa szeretetet pótol számára, amit sosem kapott meg. Nem kapta meg a szüleitől, nem kapta meg a barátaitól és ő sem adta meg másnak. A kovenről pedig, aminek a nagyapja áll az élén, inkább ne is beszéljünk. És jössz te, aki a világa közepére helyezi. Ő pedig titkon talán szeretné elhinni, hogy így van. Akkor is, ha netán színjáték az egész. Jól esik elringatnia magát ebben. Legalább egy kicsit. Abba valójában nem gondol bele, hogy ez tényleg így van, hogy tényleg ennyire függsz tőle. Még mindig túl hihetetlenül hangzik. És mivel egyelőre egyikőtök sem tudná megmagyarázni, hát kár lenne ezen filozofálni. Különösen most.

Kihúzza az ujjait. Finoman, lassan, és épp ezért tűnik úgy, hogy nem fog kegyelmezni, máris vár rád valami még több. Akarja, hogy remegj érte. De nem fog bántani, sem így, sem úgy. Feláll, meg sem törli az ajkait, nedvesen csókol a nyakadba, az ujjbegyei csiklandósan szaladnak fel közben a meztelen oldaladon. – Köszönöm a koktélt. Egészen ellazított. – Suttogja a füledbe. Úgy tűnik, ez volt a jutalmad a bájitalért, amit neki kevertél. Ezután pedig, kihasználva, hogy még mindig zihálsz és nem egészen tértél magadhoz az orgazmusod hatása alól, a karjaiba vesz és úgy visz el az ágyáig, mintha a porcelánbabája lennél. Hát, addig a néhány lépésig, amíg meg nem érkeztek, mert az ágyra már nem túl óvatosan tesz le.

Föléd térdel – vagy hát nézőpont kérdése, technikailag alád, a térdei a csípőd két oldalán vannak, a combjaid pedig az övéi felett… tökéletesen helyezkedik el ahhoz, ami rád vár – és kibontja a szemfedődre kötött masnit. Érzéki módon húzza le rólad, hogy cirógassa vele a bőrödet, de nem tart sokáig. Hamar ismét a nyakad köré fonódva találhatod, az ő ajkait pedig fájóan a sajátjaidon. Egyetlen menetet kapsz így, szabadon, egymásba gabalyodva. A következőnél már hátra kötözi a csuklóidat. És el sem enged, amíg nem kapott belőled eleget. Újra, és újra, és újra.

Nem tudja mennyire vagy távol tőle, csak a tekintetedet érzi, ami szinte perzseli a bőrét, a szuszogásodat hallja, ám a hotelszoba most olyan mintha légüres tér lenne, egyszerre mindenhonnan téged érez. A jelenléted tökéletesen és teljesen fonja körbe, szinte fojtogatja, és ő élvezi. Igazad van, pont annyira remeg az érintéseidért, mint egy igazi függő, de hát ez nem is akkora meglepetés, hiszen tényleg az. Függő. Minden porcikája akar téged, érted könyörög, és amikor végre közelebb lépsz, az ajkaid köze nyögve, fonja köréd a karjait, nem akarja, hogy újra eltávolodj tőle. A probléma csak az, hogy nem ő irányít, bár az is igaz, Yura imádja, ahogy uralkodsz felette, és csak még inkább felizgatja, ahogy a puha simogatások után olyan hirtelen, erőszakosan kényszeríted hátra a kezeit. Nem tudja, mit akarsz, így hogy elvesztette a látását, még intenzívebben érez mindent. A szavaidra nagyon nyel, meg kell nyalnia a kiszáradt ajkait, és igyekszik a parancsodnak megfelelően cselekedni, de kurva nehéz, ha ilyen pontosan tudod, hogyan érintsd meg. Szeretne újra megcsókolni, ám erre már nincs lehetősége, és gyorsan rá is jön, miért.

A nyelved, az ajkaid érintése olyan erővel söpri el, hogy komoly küzdelmet kell folytatnia, ha hátul akarja tartani a kezét, ám akkor végleg csatát veszít, az ujjaidat is megérzi egymás után. A nevedet suttogja, nyögi a - számára sötét - szobába, nem tud betelni az érzéssel, belekapaszkodik a vállaidba, egyik keze feljebb siklik, a hajadba túrnak az ujjai, hátraveti a fejét, úgy nyög, zihál egyre hangosabban, és bár nem akar elmenni, Te nem kegyelmezel neki, az orgazmus hullámai nemsokára összerántják az izmait, és előrehajol, ahol ér az ujjbegyeivel simogat téged, puhán, vágyakozva, míg ott lüktet a levegőben, hogy nem végeztél vele, s hogy a szemkötőként használt anyagot, csak Te veheted le. Yurij pedig jó fiú, úgyhogy próbálja összeszedni magát, mielőtt újabb támadást intéznél ellene.

Nagyon különbözően nézitek a kapcsolatotokat. Ilya szerint te csavartad őt az ujja köré, nem pedig fordítva. Belegondolva, valóban egészen ’tyúk-vagy-tojás’ érzete van. Hiszen hol kezdődött? Mindkettőtöknek lennének válaszai, de valljuk be, egyikőtök sem tudná ténylegesen megmondani. Aljas módon az álmaiba akaszkodtál és megdugattad magad. De előtte ő küldött neked az álló farkáról képeket. És előtte ő kezdett szemezésbe, miközben mással smárolt. De te már akkor is figyelted őt. És már akkor is vágytál rá. A sor pedig hosszasan folytatódhatna, egészen a feledés homályába veszett apró események sorozatáig. Épp ezért ő meg sem próbálja keresni a kapcsolatotok – vagy ’’kapcsolatotok’’? - gyökereit. Most még úgy tűnik, nem számít.

Vérfarkasként hallja minden rezdülésedet. Különösen így, hogy az érzékei teljesen és abszolút rád vannak kihegyezve. Semmi más nem érdekli most a világból. Hallja hát, hogy remegsz az izgalomtól, és úgy remegsz az érintéséért, mint a függő a következő tűért a karjában. Elégedetten nézi végig, ahogy vetkőzni kezdesz. Valósággal legelteti rajtad a szemeit, miközben magát simogatja a látványodra. Még azután sem mozdul meg rögtön, hogy a nevén szólítod. Elmosolyodik, vár még néhány kínzó, most túl hosszúnak tűnő másodpercet, mielőtt nesztelenül lépne eléd, hogy a tenyereibe vegye az arcodat és úgy csókoljon, mintha valóban a világ legfontosabb személye lennél a világon. Mintha az egyetlen lennél. Pedig mindketten tudjátok, hogy messzebb nem is lehetnél ettől a címtől.

A kezei birtoklóan, de simogatva indulnak le a nyakadon, vállaidon, felkarodon át, egészen a csuklóidig, amiket a sietős, de egészen gyengéd mozdulatsor végén erőszakosan ragad meg és szorít a hátad mögé. – Legyél jó fiú, és tartsd ott. – A bizalma jeléül elenged, de nem távolodik ám el. Egyik keze a farkadra csúszik, te pedig szinte érezheted a körülöttetek vibráló levegőben, hogy térdre ereszkedik előtted. Vagy ha ez nem is így lenne, hát nagyon hamar megérezheted a forró, nedves nyelvét a merevedéseden. Édesen kínoz, kényeztet, hamarosan érezhetsz egy ujjat, idővel kettőt, többet nem. Fájdalmat akar okozni, amikor majd a farkára kerül a sor. De most még kegyes. Nem szakítja meg, hagyja, sőt elvárja, hogy az ajkai között menj el, míg ő az ujjaival benned jár. Hagyja, hogy remegve a vállaiba kapaszkodj ahelyett, hogy magad mögött tartanád a kezeidet. Az viszont meg se forduljon a fejedben, hogy leveszed a szemkötőd. Az a hatalom az övé.

Elégedett kis hangocska szökik ki a torkából, ahogy a selyem a nyakának feszül, és erélyesen hátra húzod így hátra a fejét, és láthatod, hogy ott bujkál a szája sarkában az izgatott mosoly. Már így is megszűnt minden ellenállása veled szemben, de ahogy magadhoz rántod az állánál fogva, és elkezded centiméterről centiméterre végig csókolni a nyakát, végleg elveszíti a fejét, és édesen nyög az ajkaid érintésére. Olyan nagyon felizgatod néhány pillanat alatt, szinte beleolvad a karjaidba, hagyja hogy azt tedd vele, amit csak akarsz, halvány, elégedett mosollyal reagál a gyors válaszodra, és hiába is jött azzal a szándékkal, hogy tisztázzatok néhány kérdést, Yura elvesztette ezt a csatát veled szemben. De nem bánja, miért is bánná, ha egyszer ennyire édes, kissé fájdalmas, de legfőképpen őrjítően izgató, amit csak művelsz.

Amikor hátra nyúl, egyből köréd fonódnak az ujjai, érzi mennyire kemény vagy, és ettől ő is merevebbé válik, a légzése egyre szaporábbá válik, élvezi a puha ajkaid érintését, gyengéden simogatni kezd téged, szeretné hallani újra és újra azt a finom, remegős sóhajt, ami annyira beindítja őt. Fogalma sincs, hogyan vagy képes vagy képes ennyire átvenni az irányítást felette, de nem tud másra gondolni, minden érzékét kitöltöd, minden idegszála rád van kihegyezve. Nem tudja, mikor és hogyan csavartad ennyire az ujjad köré, de nem is érdekli, csak érezni akar téged, most hogy újra lehetőségetek van rá.

Szabad keze a szeme elé csúszó anyagra siklik, nem tudja mit akarsz pontosan, de tetszik neki, megbízik benned, meg sem fordul a fejében, hogy most, ebben a helyzetben valami olyasmit tennél, ami árthatna neki. Elenged téged, ahogy óvatosan magad felé forgatod, megremeg, amikor az ajkain megérzi a nyelved érintését, felnyög, az azonnal az ajkaid után kap, ám Te visszább rántod. Korábban is erősebb voltál, mint ő, de most egészen biztosan, és játékosan küzd a szorításodban, míg meg nem csókolod, akkor viszont sóhajtva adja meg magát neked. A légzése egészen elmélyül, és egészen a kezednek löki a csípőjét, amikor végigsimítasz a farkán.

Szinte zihál, amikor ellépsz tőle, és az izgalomtól kissé remegnek a kezei, ahogy eleget téve az utasításodnak elkezd vetkőzni. Érzi az éhes pillantásodat magán, ahogy ledobálja a pulcsiját és a pólóját is, megbillen, amikor lerúgja a cipőjét, aztán kibontja a farmerét és az alsó nadrágjával együtt szabadul meg tőle. - Ilya… - nem talál téged, de érzi, hogy ott vagy, és akar téged. Most és azonnal.

Úgy reagálsz, ahogy azt elvárná tőled. Imádja, ahogy az illatod megváltozik a közelségére, ahogy a feszültséged izgalmas, de kesernyés ízét átveszi valami sokkal pikánsabb, amitől összefut a nyál a szájában. Az csak hab a tortán, hogy általában bele tudna fulladni a bőröd illatába, akármi is leng épp körbe, mert annyira finom vagy számára. Már emberként is az voltál számára. De ez mostanra számodra is egészen egyértelmű lehet, mert ha kettesben vagytok és lehetősége van rá – ami fájdalmasan ritkán történik meg, de ez most részletkérdés – mindig a bőrödbe bújik, mindig odaszuszog, és mindig megcirógat az orrával.

Más helyzetben kinevetve az orra alatt a szemtelen visszakérdezésedre. Most viszont nem más helyzet van, hanem ez. A reakciója pedig nem olyan gyengéd, mint egy kis kacaj. A két kezében tartva megszorítja a finom anyagot, ami most egészen fojtón süllyed a bőrödbe, a vállának kényszerítve a fejed, vagy hát legalábbis a tarkódat. – C-c-ch. – Szavak nélkül int arra, hogy viselkedj, miközben imádja, hogy nem viselkedsz. Van azonban egy általa felállított határ, amit egyelőre nem léphetsz át. Amikor hátra pillantanál felé, egyszerre érezheted azt, hogy a megkötő szorítása elenged és lehullik a válladra, és azt, hogy Ilya ellentmondást nem tűrően ragadja meg az állkapcsodat és fordítja vissza a kis fejed oda, ahova való, előre. Finoman csúsztatja kicsivel lentebb az érintését, hogy megemelje az álladat és kényelmesen hozzáférjen a nyakadhoz. Csók csókot követ, édesebbnél édesebben. Minden mozdulatán érezheted, hogy ez a dominanciával átszőtt gyengédség most neki is éppen olyan jól esik, mint amennyire jól eshet neked. – Téged. – Suttog egész egyszerűen ennyit a bőrébe, alig zavartatva magát azzal, hogy választ adjon, hisz most mással van elfoglalva.

Ekkor pedig még szemtelenebbé válsz – legnagyobb örömére – ahogy a kezed hátra csúsztatod és elsőre megtalálod a tökéletes pontot. Épp a fülednél járnak az ajkai, így tökéletesen hallhatod, ahogy megremeg a lélegzete és egészen a bőrödbe nyög. Az érintései arra a néhány másodpercre gyengéddé válnak, amíg hagyja magát belefeledkezni abba, amit csinálsz, és ami újabb aprócska, halk nyögéseket vált ki belőle. Nem mintha eddig teljesen nyugalmi állapotban lett volna, de most már kőkemény. Tőled, miattad.
A finom anyag felcsúszik a szemeid elé, ahol meg is köti. Most már az övé vagy, és ezt cseppet sem restelli éreztetni veled. A vészjóslóan gyengéd mozdulatokkal, ahogy maga felé fordít. Ahogy végig nyal az édes ajkaidon, de nem csókol meg, csak akkor, amikor a kezeidet magad mögé szorítja és úgy húz szorosan magához. Erőszakos, fájdalmas, de még így is igazán kényeztetők a csókjai, és nadrágon keresztül még a farkadon is végig simít, mielőtt ellépne tőled. – Vetkőzz. – Így, vakon.

Zsebre dugja a kezeit, úgy vár az ajtód előtt, és azon mereng, hogy mégis mi a faszt mondhatna neked. Szeretne valamit reagálni az álomban félbeszakított szavaidra, meg úgy érzi magyarázattal tartozik azzal kapcsolatban, amit ő mondott neked. De ami jobban érdekli, hogy Te vajon mit akarsz neki mondani… annyira zsong a feje ettől az egésztől, hogy meglepetten pillant végig rajtad, amikor szembetalálja magát a mellkasoddal, és rájön, nem vagy rendesen felöltözve. Ennyit arról, hogy komolyan beszélni akart veled, mert akaratlanul is megugrik a szívverése, ahogy ellép melletted, amikor félreállsz az ajtóból. Ő sem köszön, ám a tekintete a tiédet keresi, amíg beséltál az ajtón, aztán maga elé bámulva lépdel beljebb a szobába. Ha tehetné, ha engednéd neki egészen elsétálnak az ablakokig, hogy kinézzen az egyiken a városra, mert kurva szép a kilátás innen, és nem is számít arra, hogy megállítanád… pláne nem arra, ahogyan ezt megteszed.

A nyakára simuló selyem hideg, ellentétben a forró testeddel, ami teljesen az övéhez simul, és ettől egy pillanatra megdermed. Valami szinte átkattan benne és azonnal a hatásod alá kerül, még azelőtt, hogy a fülébe suttognál. Olyan buján búgó a hangod, hogy attól akaratlanul is felnyög, ám biztos abban, Te már tudod, hogy nyertél vele szemben, mert a szíve majd kiugrik a helyéről. Szinte tapintható módon változik a kettőtök közötti feszültség, amely hatására Yurij is megváltozik.

- És? - ő maga is meglepődik a bátor visszakérdezésén, a szája sarkában mégis megjelenik egy mosoly, amit akár Te is láthatsz, ahogy visszapillant rád a válla felett. Most már kíváncsi, kíváncsi arra mit akarsz csinálsz, és izgatott is, ezt biztosan érezheted az illatán, és fel is ismerheted most már, hiszen minden alkalommal, amikor kettesben vagytok ez az izgalom lengi őt körbe. - Mit akarsz, Ilya? - mindezt egészen olyan hangsúllyal kérdezi, mintha arra várna, térdre kényszeríted őt, hogy leszopjon. És bármit is akarsz tőle, Yurij egészen felizgult a nyakának feszülő selyem megkötőtől, olyannyira, hogy tőle eddig szokatlan módon közétek nyúl, hogy megérinthessen, és most nagyon reméli, hogy a köntösöd alatt nincs rajtad semmilyen ruha.

Csak nem képzelted, hogy nem fog ostromolni azok után, ami történt? Amit átadtál neki a lényedből a válaszaiddal? Volt persze ideje gondolkodni. Volt ideje összerakni a képet. A vérfarkasként töltött órák nem segítettek ugyan sokat, de azóta eltelt egy kis idő és úgy döntött, hogy beszélni akar veled erről az egészről – meg baszélni is előbb – kettesben, anélkül, hogy bárki megzavarhatna titeket. Ha ez vígasztal, saját maga szerint ő rosszabbul járt, természetesen. Anuska azzal, hogy idő előtt betoppant aznap, akarva akaratlanul szétszakított titeket és még csak nem is tud róla. De te legalább a fejéhez vághattad mindazt, amit kellett. Őt meg mondat közben szakították meg. És azóta nem is kommunikálhattatok. Pedig eltelt mennyi is? Két nap, három nap. Többet már nem akar nélküled tölteni. Kellesz neki. Körülötted spirálozik minden gondolata. Most nem segített az sem, ami máskor beválik, hogy a telihold után elvonul és kiveri, és akkor ő köszöni szépen, onnantól jól van. Most nincs jól.

Úgy jár-kel a lakosztálya társalgójában, mint egy kiéheztetett fenevad, akit elszakítottak az otthonától. Mint aki nem találja a helyét. Egy ideje már kimászott a zuhany alól, de nem bajlódott azzal, hogy felöltözzön. A hotel köntöse vérfarkasként neki túl meleg, ezért a saját, finomabb anyagú Versace köntösét viseli, és olykor az órájára pillant. Már itt kellene lenned. Te nem szoktál késni. Nem csak vele szemben, hanem úgy általánosságban sem, ezt ő is tudja. Nem kezd el aggódni, hogy történt-e valami. Úgy sejti, szándékosan cicázol vele.
A kopogást hallva megáll, gyilkosan az ajtó felé pillant – mintha az a szerencsétlen fadarab bármiről tehetne – aztán fel a plafonra, ahogy sóhajt egyet. Mintha egészen megnyugodna attól, hogy itt vagy. Hogy már egészen a szájában érzi az ízedet és az ujjbegyein a bőröd melegét. Szüksége van rád. Lassan sétál át a kis előtérbe, hogy ajtót nyisson neked. Nézd már milyen gáláns, legalább a köntöse össze van húzva és csak a mellkasa látszik ki ahelyett, hogy máris az arcodba lógatná a pöcsét. Ő is érzi a köztetek lévő feszültséget, még csak nem is köszön, szimplán ellép az ajtóból, hogy beljebb fáradj és zárhassa mögötted, az érzelmi intelligenciája viszont akkora nulla, hogy fogalma sincs, mitől ilyen feszült a dolog.

Hallja, ahogy megugrik a szívverésed, amikor a társalgó felé sétálva hátat fordítasz neki. Csak nem félsz valamitől? Jól teszed. Kihúzza a köntöse megkötőjét és néhány lépésből mögötted van. A finom anyag a torkodra fonódik és azzal húz szorosan magához. Nem fojtogat, ha nem adsz rá okot, de elég határozottan tart ahhoz, hogy ne akarj elkezdeni ficánkolni. Minden porcikájával hozzád simul. – Késtél. – Szuszogja forrón a füledbe a nyilvánvalót.

A harag hirtelen önti el, de nem is annyira harag ez, inkább valamiféle keveréke a kétségbeesésnek, a dühnek, a tehetetlenségnek, az elkeseredettségnek, meg még számtalan más nyomasztó érzésnek, amit ilyen gyorsan nem tud kezelni. Nagyon szeretné, ha tudná, azonban nem megy neki, mert RÓLAD van szó, és RÓLAD sosem tud tisztán gondolkodni. Nem köti az orrodra, hogy ő maga találta ki, hogy megkeresi Nastyát, nem a szülei, amikor megtudták, hogy Oleget ide küldik majd érted. Néhány óra alatt már össze is pakolta a cuccait és úgy ment az apjához, akit ugyan nem kellett sokáig győzködnie, de azért meg kellett. És tudod, miért döntött így? Mert addigra már erős gyanúja volt, hogy vérfarkas vagy, és segíteni akart neked, aggódott érted… mégis honnan van neki bájital receptje szerinted?

Nem is reagál a visszakérdéseidre, ismer annyira, hogy tudja, csak provokálod ezzel, és ebbe nem akar belemenni, épp elég az a fájdalom, ami átcikkázik a mellkasán, amitől úgy érzi, elfogy a levegője és összeroppanak a bordái. Tényleg nem látod rajta? Mindent hajlandó lenne eldobni… miattad, mert RÓLAD van szó. Ahogy elmosódik minden körülöttetek, rájön mit művelt - kilengett és ilyen utoljára gyerekkorában fordult vele elő. Nem szerencsés, ha az alany, akinek a fejébe mászik ilyen erősen érzekeli az ő iralmát, de Te most beengedted, így nem buktatja le magát. Nem törődik a csillagos háttérrel, nem fűz hozzá kommentárt sem.

- Beléd - halkan motyogja, még mindig ingerülten, ez a válasza arra, hogy mibe is keveredett bele… az sem érdekli ha hallod, mindketten tudjátok, hogy Te is a viszonyotokról beszélsz, legyen az a világon bármi… abban az egyben biztos Yura, hogy ez nem csak pusztán szex, neked sem, de nem tud, és nem is igazán akarja beazonosítani valamivel. Újra meg újra felbukik benne az a kérdésed a hotelszobában, és szíve szerint hangosan is megkérdezné, de akkor észreveszi a merevedésedet, egy pillanatra kizökken, és elkalandozik a figyelme arról, hogy éppen dühös rád. Megrázza a fejét, és mondana valamit, ám az ajtócsapódás vészjelzőként szólal meg. Igen, a nővére megérkezett… Yurij pedig ki akar szállni, felnéz a csillagos égre, de Te elkapod a kezét, így újra rád fókuszál. Tudja, hogy mindez csak néhány pillanatig tartható fenn, mert már nem vagy egészen ott vele, de nem enged el, hallani akarja amit mondasz, még ha nem is olyan egyszerű. Nagyot dobban a szíve, de válaszolni már nincs ideje, és zuhanni kezd ő is, nélküled, s levegő után kapva riad fel az ágyában. Zihál, néhány perc múlva aztán letörli a félig arcára száradt könnyeket és hallgatja a nővére hangját a másik szobából.

***

Nem akart válaszolni az üzeneteidre, de annyit pittyegett a telefonja egymás után, hogy megunta. Túlságosan függ tőled, hogy nemet mondjon, túlságosan megviselte az utolsó álomjárás, hogy ne legyen szüksége feloldozásra, ha ez egyáltalán lehetséges. Nem sieti el a dolgot azért, szándékosan el akar késni, ezzel akarja tudtodra adni, nem tette túl magát a múltkorin. De azért elindul.

Ha őszinte akar lenni, többet késett volna, ám Te sokkal nagyobb hatással vagy rá, mintsem egyszerűen faképnél hagyjon, meg hát tudja, ha ő nem megy, Te biztosan megjelensz tíz perccel később és az ajtót addig püfölöd, míg ki nem nyitja, így aztán csak ráérősen sétál végig a hotel folyósóján, hogy aztán alig szánalmas hat perccel a megbeszélthez képest kopogjon. Hat percet valójában kurva nehéz késni, te ezt tudtad?

Hogy a helyzethez mért iróniával fogalmazzunk, legmerészebb álmában sem gondolta volna, hogy ilyen érzékenyen fogsz reagálni erre az egészre. Nem csak azért, mert a legtöbb barátjának és ismerősének a sajátjához hasonló segg stílusa van, és hát ugye mindenki magából indul ki, hanem azért sem, mert minden ellenére sem gondolta, hogy valóban ennyire… fontos?
Ahogy eltorzul az arcod és láthatóan kirajzolódik rá, hogy mennyire bántók számodra a szavai, kezdi ő is úgy érezni, hogy kicsúszik a kezeiből az irányítás. Mert hát érted, olyan nagylegényként nekiindult ennek az egésznek. Tökéletesen sarokba szoríthatott volna. Válaszút elé állíthatott volna. Még ő tett volna neked jót azzal, hogy kiutat biztosít ebből az egész szar helyzetből, amibe kerülhettél – milyen vicces, hogy ezt az utat a másik barátotoknak kellene inkább nyújtogatnia, de vele majd lerendezi máshogy, most veled foglalkozik – és most nézz magatokra.
Kérdő ráncok futnak a homlokára és alig észrevehetően még a fejét is oldalra biccenti. – Barom volnék? – Talán a legbosszantóbb az egészben, hogy láthatóan valóban nem tudja, mitől is volna Ő a BAROM ebben a helyzetben. – Igen. Én is épp erről beszélek. – Az ő hangja a tiédhez képest nyugodt, hogy te mennyire beleálltál hirtelen. És ez az egészben a legbosszantóbb. Meg az, hogy minden egyes mondatodba pont így tudna belekötni. A következőbe is, meg az azutániba is. Hát nézd már, még mindjárt elvárja, hogy értékeld, hogy nem teszi. De valahol tényleg kezdi érezni, hogy ingoványos talajon jár. Hogy te pedig vagy annyira tébolyult, hogy valóban azért gyere utána, amit épp felfestesz neki.

Hirtelen mindent elmosol magatok körül, és valami egészen nyomasztó és egészen gyönyörű veszi át a helyét. Felemeli rólad a tekintetét, hogy kissé elámulva nézzen körbe, de nem időzik vele sokat. Most csak te érdekled. Most csak te vagy itt vele. Téged figyelve összepréseli az ajkait, a szavaival együtt láthatóan kissé megrágja az alsóajkát is belülről, majd a fejét kezdi csóválni. – Mibe keverted magad, Yura… – Ezer dologról beszélhetne, mégis teljesen nyilvánvalóan ott lebeg köztetek, hogy magáról beszél. Kettőtökről, akármi is legyen ez. Ami a helyzetben a leginkább zavarja az, hogy pont olyan tőrként hasít neki a mellkasába így látni téged, mint ahogy neked az ő szavai. Nem kellene érdekelnie, de érdekli. Érdekled. Rossz így látnia, ilyen szomorúan és dühösen, ugyanakkor… - Most nézd, mit csináltál. – Ingerülten cammog egyet és a nadrágja felé mutat. Hát igen-igen látványosan feláll tőled a farka. Milyen kis tüzes vagy.

De akkor a csillagos ég nyugalmát hirtelen egy oda nem illő ajtócsapódás zavarja meg, ami távolin visszhangzik az álomban. Ahogy hirtelen egymásra néztek, ott van a felismerés mindkettőtök kékjeiben: hazajött. Azt halljátok, amit te hallasz. Ekkor viszont Ilya hirtelen megszakítja köztetek azt a lépésnyi távolságot és megfogja – inkább megszorítja – a kezed. – Ne menj. – Maradj még ott vele. Még egy kicsit. Amíg még lehet. Hamarosan viszont ő kapja fel a fejét. Állatiasan szagol a levegőbe. Most valahogy facsarja az orrát a hirtelen minden érzékét megtöltő, édeskés illat. Mintha megszédülne, egy másodpercre az ő alakja is elmosódik, de beléd kapaszkodik. Érezheted, ahogy elkezd kicsúszni a kezeid közül. Hát persze, miért is hagyná a nővéred nyugodtan aludni? – Az egész… – A hangja akadozik, mintha elmenne az adás, mintha kezdene megszűnni a kapcsolat. Ezért ő csak még erősebben beléd kapaszkodik, ha hagyod, ha hallani akarod az utolsó dolgot, amit mondani fog. – Mindent feláldoztam, hogy megszabaduljak nagyapától. – Valóban mindent, a varázserejét, a státuszát, az életét Moszkvában… téged. – De nehogy azt hidd, hogy egy percig is nem vágyódtam utánad… A sok mi-lett-volna-ha… De nem volt más kiú… – Az utolsó szót már be sem tudja fejezni. Hirtelen lökődtök el egymástól, mintha két azonos pólusú mágnes lennétek. És csak zuhanás, zuhanás, zuhanás… A következő pedig, amit hallhatsz, a nővéred fecsegése a szomszéd szobából.

Nem tehet róla, egyszerre túl sok számára, az amit lát, mert egy dolog hallani a szádból, teljes nemtörődömséggel, hogy mit művelt veled a nagyapád, még egy látni a sebhelyeket és hegeket a testeden, de tökéletesen más végig nézni, hogy mit művelt veled konkrétan az az ember, akit ő sosem tartott szimpatikusnak. Az apja egészen le volt mindig is nyűgözve Grigorijtól, ezért is voltak oda annyira, hogy Nastyának Te légy a nővére vőlegénye. De Yura más, máshogy is gondolkodik, erre pedig már Te magad is rájöhettél. Így a szeméből kiszökő könnyek ellen nem tud mit tenni, azok leperegnek az arcán, nem tudja őket elpislogni. És amikor az izzó fémmel megjelenik a nagyapád elkapná a tekintetét, ha nem állna meg a jelenet. Döbbenten bámulja a fakuló képet, és úgy préseli ki magából azt az egyetlen szót. Ahogy megérinted, összerezzen, mert azon kívül, zavartan fókuszál rád, és még mindig nem érti, mit akarsz ezzel az egésszel. És a válaszod nem magyarázza meg minden kérdését, de túlságosan az emléked hatása alatt van, és nem tud még megszólalni, így aztán hagyja hogy mindkét kezét megfogd és tovább lépjetek.

Ám mindez nem hoz feloldozást, a sötét szobában még úgy is, hogy nem igazán hall és érez semmit sem, érzekeli a monitorok fényét, és őszintén fél megfordulni, de most már meg akarja érteni, mit szeretnél. Az elsőre ismeretlen férfiról hamar rájön ki is valójában, és összeráncolja a szemöldökét. Tulajdonképpen apádról keveset tud, mint mindenki más, bár a nővére magyarázott valamit arról, a nagyapád miatt került ilyen rossz állapodba, s az iménti jelenet alapján ezt el is tudja már teljesen hinni. Tovább kérdezne, ám megelőzöd és ahogy rád néz, és hallgatja a szavaidat őszinte döbbenet ül az arcára. Minden egyes szó tőrként hasít a mellkasába, s most hiába becézed olyan édesen, elrántja a kezét.

- Akkora barom vagy, Ilya! - a hangja szokatlanul kemény, hangosabban szólal meg, mint indokolt lenne, és dühös mozdulattal sepri le az arcáról az újonnan felbukkanó könnycseppeket. - Nem egyértelmű, hogy miattad utaztam át a világ másik felére? - vágja hozzád, a hangja kifejezetten haragos, és nem tudja mi bántja jobban: a tény, hogy feltételezted róla, azért van itt, mert Grigorij küldte utánad, vagy azért mert végig csináltattad vele ezt az egészet. - Talán megkérdezhetted volna, hogy kerültem Oleg mellé arra a kibaszott repülőre - sziszegi és hirtelen mosódik el a szoba, amellyel együtt eltűnik apád képe is. Visszavette az irányítást, és komolyan küzd, hogy ne lépjen ki a fejedből, így inkább egy semleges terepre visz téged, ami nem egy konkrét hely, bár arra hasonlít, mint a csillagos égbolton járnátok, ám valójában semmilyen emléket nem idéztetett fel veled.

- Miután megtudták anyámék, hol van Nastya, arra kértek, menjek el Oleggel, és őt vigyem vissza Moszkvába, és ez jó ürügy volt, hogy utánad jöhessek, hogy aztán majd haza küldjem a nővéremet valahogy és… - itt azonban elakad, nem mondja ki, hogy ő nem akar hazatérni Oroszországba, ha Te itt vagy, és hogy lehetőséget teremtsen magának, kettőtöknek. Most néz újra a szemeidbe, az egyébként nyugodt tekintete, most sötét, haragos, de kissé elveszett is… mit mondhatna, amikor azt sem tudja mit műveltek egymással? Mikor csak azt érzi, hogy szüksége van arra, hogy uralkodj felette. Felrémlik benne a Te kérdésed a hotelben, összefonja a kezeit maga előtt, nem tudja mit mondhatna még neked ebben a pillanatban.