2021. február 9.

A célszemély viselkedésén semmi szokatlant nem tapasztaltam. A napi rutinjától nem tért el, a munka befejeztével a Unicorn Bar-ban tartózkodott este tizenegy óráig. Taxival ment haza, megközelítőleg éjfélkor.

Megdörzsöltem fáradt, komótos szemeimet, miután lecsuktam a laptopot. Leta mindennapos jelentést kért azok ehhez hasonló esetekről, mikor valakit esélyesnek ítélt arra, hogy begyűjtővé váljon. A célszemély az első feltételt szinte rögtön teljesítette is: szimpatizánsként élte az életét ebben a rendszerben, ami ritkaság, főleg az emberek táborában. Mindig akadt egy-egy kiábrándult halandó, aki inkább választotta a mi rendszerünket, de nem mindenkinek sikerült begyűjtővé válnia. Mintha ez olyan egyszerű lenne... ez nem egy rendőr-iskola, nem csak azon múlik, hogy megvan-e benned a fizikai adottság.  
Már készültem felállni a karosszékből, mikor halk léptekre lettem figyelmes. A fáradságom ellenére ilyenkor mindig előtört belőlem az éberség, és tekintetemmel az ajtót kezdtem bűvölni, amin rövidesen Cara nyitott be. A húgom. Akinek már nem kellett volna ébren lennie egy ilyen késői órában. - Miért nem alszol, bátyus? - A hangja olyan volt, mint egy erőtlen kisegérnek, ez pedig egy halvány mosolyt rajzolt az ábrázatomra.
- Be kellett még fejeznem valamit. De ezt akár én is kérdezhetném. - Álltam fel, majd odasétáltam, hogy összehúzzam rajta a kardigánját. Rajta kívül nem volt semmim és senkim. Ha évekkel ezelőtt elveszítettem volna, valószínűleg én magam is valami törvényen kívüli telepen végeztem volna, ahol szépen lassan elszáll belőlem az élet.
Emlékeztem arra az esős estére, mikor több, mint tíz éve leukémiát diagnosztizáltak nála. Egy másodperc alatt omlott össze az életünk. Akkor már csak apánk volt életben, aki szintén nem volt már ereje teljében. A rendszer pedig elfelejtett minket. Esélye sem volt meggyógyulni, belehalt a rákba. Sokáig úgy tűnt, hogy a húgom is követni fogja a sorban, miután éjjel és nappal is dolgoztam, hogy finanszírozhassam a kezelését, amire az államtól nem volt jogosult. Az állam, ami szerint a húgom nem számított, csak újra és újra belerúgtak, szinte megásva a sírt számára. Négy évig éltünk így - napról napra, ő pedig egyre gyengébb és egyre szürkébb lett. A szívem olykor megszakadt érte, főleg mikor már ahhoz is gyenge volt, hogy megemelje a kanalat étkezéskor. Aztán jött a legkegyetlenebb időszak... nem maradt egy fityingem sem, nem tudtam finanszírozni a kezelését. Kórházba került. Egy hajszálon múlott minden...
Akkor történt. Megismertem Leta-t és Bastien-t. Felfigyeltek rám. Abban a korszakban egy mellékállásban kidobóként is dolgoztam. Az életünk pedig fenekestül felfordult, mikor begyűjtővé váltam. Bastien állta az összes kezelés költségét. A húgom hallani sem akart arról, hogy vámpírvérrel gyógyuljon, így maradt a B terv. Teljes titokban álltam a begyűjtők közé, úgy téve, mintha valami teljesen hétköznapi munkám lenne, és ezen keresztül intéztem a kezeléseit. Ezt követően bármit megtettem volna nekik, csak hogy megháláljam a húgom életét. Megmentették őt. Megtették azt, amit én önerőből nem voltam képes.
- Feküdj vissza. Még van egy kis dolgom. - Apró csókot leheltem az arcára, majd miután szelíden elmosolyodott, kisétált a dolgozószobából. Ő volt az emberi oldalam. Az egyetlen, ami nem engedte, hogy elvessem a súlykot. Mondhatnám mondjuk úgy is, hogy életben tartott. Nem minden begyűjtő kegyetlen és szívtelen, a munkánk azonban megkövetelte azt, hogy ezt a látszatot keltsük.
Visszaültem, majd újra felnyitottam a laptopot. Már három hete figyeltem a célszemélyt. Általában nem kedveltem az ilyesfajta lapos megfigyeléseket, de ez alkalommal valami teljesen más érzés kerített hatalmába. Amennyit láttam belőle, többet mondott minden szónál. A locsogása pedig, amit nem egyszer hallhattam a megfigyeléseim során, szórakoztattak. Megnevettettek engem. Engem, aki évek óta nem nevetett egy jót. Egy hónapja figyeltünk fel rá, mikor részt vett egy szimpatizánsoknak tartott rendezvényen. Üde színfoltja volt az amúgy szürke eseménynek. Leta feladatként adta a lány megfigyelését, majd ha úgy adódik, hogy megfelelő lenne, hát a beavatását. Először tényleg így indult. Aztán minden megváltozott...