– Arra, hogy szétcsúszva is kurva szép vagy, Opal – sóhajtom koccintás helyett, és basszus, higgyétek el, hogy nem sok mindenhez értek, de ahhoz igen, hogy lássam, hogy a te ajkad nincs megcsináltatva – ha nem lenne elég bizonyíték rá a tény, hogy nem művi módon tökéletes, hanem csak úgy SZIMPLÁN az, akkor említhetném azt is, hogy Titané ugyanígy görbült, mint a tiéd –, és a minimális szőkítéstől eltekintve gyakorlatilag EREDETI vagy.
Ezért amúgy utálhatnálak is, de inkább kissé csodálni és megkívánni kezdelek, ami nem biztos, hogy feltétlenül a legjobb ötlet egy frissen gyászoló lány esetében, de sosem a jó ötleteimről voltam híres, igaz?
Hát elveszem az üveget, iszom néhány rettenetes kortyot – oké, farkasként jobban bírom a piát, de egyúttal az ízét is erősebbnek érzem, és hát aki azt állítja, hogy a vodkának nincs semmiféle íze, meg „tiszta pia”, az bekaphatja, ezért is szeretem jobban a tabikat, na –, aztán leteszem a pultra, és visszacsúsztatom feléd, miközben az ujjaim még az oldalát kocogtatják.
– Van pénzem, van szabadidőm, és elég jól ismerem az itt dolgozókat – mondom válasz helyett, mert azért azt én is érzem, hogy elég seggfej módon hangzana, ha csak azt mondanám: igen, üzlettársak leszünk.
Mert hát ezt leginkább a te tiszted eldönteni.

we are killing our brain cells
is this called living or something else?
amsterdam

Szeretnélek kicsit ismét átölelni. Azt ugyan nem tudom eldönteni, hogy a nagylelkűséged, a hirtelen nagyon hiányzó testmeleged – nem vagy te esetleg lázas? –, a kifejezetten drágának – emiatt határozottan otthonos – illatod, vagy a tompa agyamat lassan kitisztító felismerés miatt, hogy márpedig egy celebet küldtem a pult mögé. Lehet, hogy mindezek keveréke, lehet, hogy ezekből semmi, lehet, hogy egyszerűen csak hiányzik az emberi közelség, mert mióta itt vagyok, nos ---
jó, azt nem mondanám, hogy senkivel nem kerültem kielégülés-közeli viszonyba, de mióta Titan eltűnt – nem tudok halottként hivatkozni rá, az agyam ugyanis képtelen befogadni az információt –, kerültem egyéb emberek, és teremtmények társaságát.
Láttam a szánalmat a tekintetükben, okosakat akartak mondani, a vállam lapogatták, de egyik fél-idegen fél-ismerőst sem vitte rá a lélek, hogy egy gyászoló testvérrel bulizzon, tépjen, szívjon, dugjon, szóval be kellett érnem a részvétnyilvánításokkal, amik újra, és újra feltépték a sebeket.  Végül egyedül hagytak ott, a hideg semmiben, a világban, ami már kicsit sem hasonlított arra, amit huszonnégy év alatt megismertem.
A világ mindig sötét, és nyomasztó hely volt, mondhatnád, és legyen bármilyen finom is a parfümöd, vagy a bőröd természetes aromája, valami csak kikacsint alóla, a megérzésemet, az ízlésemnek kissé túlfejlett empátiámat (Birdie azt mondta, ennek is köze van ahhoz, ami vagyok) csiklandozza: te velem ellentétben igenis tudod, hogy ez a világ egy kibaszott sötét, és kibaszott nyomasztó hely.
Úgyhogy felmászom a bárszékre, és álmatag, hálás mosollyal fogadom el a vodkát, s vele mindjárt a felajánlást is, mert ugyan most ismertelek meg, mégis valami azt diktálja, hogy nyugodtan megbízhatok benned.
- A segítségedre, Marjory - iszom is rá, aztán feléd nyújtom az üveget - akkor mi most üzlettársak leszünk?

feel buried alive
This city is uptight
hypnotized

– Játsszunk olyat – biccentek nagylelkűen, mert szerintem a Nymphben mindig is több időt töltöttem – amúgy szabálytalanul és Mimit minden alkalommal kiborítva – a pultnak ezen az oldalán, mint a másikon. Hát már becsukott szemmel is megtalálnék a felső polcon bármit, de mivel az gyakorlatilag megsemmisült, kénytelen vagyok nyitott szemmel az alsó polcon keresgélni.
Csak akkor dermedek meg egy pillanatra, amikor azt mondod, hogy kiszolgálnád az első vendégedet, de hé, soha nem arról ismertek, hogy jó lenne az időzítésem – na, bizonyos terepen azért igen, de az ösztönszerűleg jön, meg inkább testi dolgokról van szó, levágtad már, ugye? nem kell tovább fejtegetnem, gondolom? –, szóval ahogy felegyenesedem, és felbontom a vodkás üveget – mert a nyers bebaszáshoz vodka illik –, feléd is tolom.
Hát, pohár az nincs. Vagyis van, de ujjnyi por áll mindegyikben, és tudtommal nincs víz, hogy elmosogassak, szóval jó lesz nekünk az üveg is, megcsókoljuk majd mindketten, és közvetetten egymást is.
– Tulajdonképpen emiatt jöttem. Részben azért, hogy esetleg kiszolgáljalak, ha szükséges, másrészt meg azért, mert a többiektől úgy hallottam, hogy átvennéd a helyet, én pedig segítenék. Gyakorlatilag minden értelemben – teszem hozzá, csak hogy ne gondolj élből piócának. – Majd ha aktuális lesz – toldom még meg a mondandómat, és a pultra könyökölve figyelem, hogy meghúzod-e az üveget, vagy inkább ripityára töröd a homlokomon.

we are killing our brain cells
is this called living or something else?
amsterdam

Tök jó, hogy aztán végül nem mondasz semmi okosat, és ezzel most nem arra akarok célozni, hogy nem is tudnál – nem szoktam élből hülyének, vagy egyenesen butának titulálni embereket, szóval kapsz még egy kis időt, ha bizonyítani akarnál, de miért is akarna nekem, a totál ismeretlen gyászoló testvérnek, akit amúgy el is titkoltak nagyjából, bármit is bizonyítani? –, pedig amúgy nem nagyon tudnál, ami nem a téged minősítene, sokkal inkább azokat, akik megpróbálkoznának vele. Vannak ugyanis olyan helyzetek az életben – figyeled milyen bölcs lett a csitri, akinek eddig semmire, de semmire nem volt gondja, talán pont ezért tűnik túl nyersnek, túl élesnek ez a pofon a semmiből –, amikor egyszerűen nem lehet jót, vagy engesztelőt mondani.
Szóval kösz
- Marjory - úgy ismétlem, mintha csodálatos varázsige volna, ami felébreszti a kíváncsiságom, ami egészen addig leválaszthat a kínról, amíg rád nem unok, aztán valahol a fejhangon bőgésből visszamaradt, lassan oszladozó ködben elkezd derengni valami, és nem, nem érzem szükségességét, hogy azonnal eleresszelek, amikor megvilágosodom a kiléted illetően. Akkor sem sikkantok fel lelkesen, vagy kezdek újfent keserves zokogásba, mikor felcímkézed a kapcsolatotokat, noha meglepődöm kissé, mert abból, amit a Netflixen láttam - meg az illatod alapján, milyen parfümöt használsz? kedvem lenne megkóstolni -, meg Titanból kiindulva, valószínűbbnek tartom, hogy a várandóságod jelented be, mint ezt.
- De. - És ezen a ponton nem vallom be neked, hogy talán nem kellene mégsem innom, mert napok óta nem eszem, ellenben masszívan piálok, és talán nem kellene folytatni, amikor végre tartottam egy pár perc ---
pár óra?
(Totál elveszítem itt az időérzékem.)
szünetet.
- Játsszunk olyat, hogy te vagy a pultos - vetem fel ártatlanul, és közben megpróbálok kibújni az ölelésedből, aztán feltápászkodni, és csak MAJDNEM elbőgni magam, amikor szembefordulok veled. Hú, de szarul nézhetek ki. - és ezt most nem azért mondom, mert lusta lennék kiszolgálni az első vendégem, de őszintén, szerintem te jobban kiismered magad errefelé - oké, másodjára is sikerül visszanyelni a kurva sírást.
Hasítunk!

feel buried alive
This city is uptight
hypnotized

Tök jó lenne mondani valami okosat, de aztán arra jutok, hogy Remus például kurva nagy okosságokat mondott, amikor előbb az utca túloldalán guggoltam le erőtlenül, majd bejöttem ide Titant siratni, hozzád hasonlóan – vagyis, feltételezem, hogy Titant siratod, mert az alapján, hogy mennyire vékony vagy a karomban, HÚ, hát nem tudok elképzelni semmilyen más okot, hogy miért sírhatnál! –, és igazából ennyi erővel tök jó lett volna, ha inkább befogja a száját, és nem mond egyáltalán semmit, csak úgy van. Szóval arra jutok, hogy én sem mondok semmit, csak úgy vagyok egy ideig, és ez aztán annyira jól megy, hogy vagy három szívdobbanásnyi idő eltelik azután is, hogy megkérdezed, ki vagyok, és már-már zavarba jövök, pedig az igazán nem szokásom.
Ha esetleg felmerülne, hogy idegen nőket szokásom-e ölelgetni, arra a válasz meg az, hogy IGEN, szóval nem, ez utóbbiban nincs semmi meglepő. Időnként ki is nyalom őket, és hé, lehet, hogy ha nem sikerül feldobnom téged, akkor két-három kérdésen belül eljutunk addig, hogy ezt is felajánljam.
– Marjory – válaszolom úgy, mintha legalábbis Madonna lennék, na nem annyira öreg – mennyi is Madonna? kilencven? –, meg nem is annyira közismert – tehát nincs a válaszomban hisztis felhang, hogy miért nem tudod már a HANGOM alapján megmondani, hogy ki vagyok –, csak hogy elég a keresztnevem is. Mondjuk, legalább annyi haszna van, hogy anyámtól öreg néni nevet kaptam, hogy a showbizben rajtam kívül nem sok Marjory nevű húsz alatti realitysztár rohangál.
– A tesód... barátja voltam – mondom aztán, és kicsit megint elcsuklik a hangom, mert bassza meg, rengeteg mindent csináltunk Titannal ezek között a falak között, ellenben sosem keféltünk, szóval lehet, hogy közelebb áll ahhoz, amit „barátnak” nevezhetek, mint mondjuk Hudson.
Vagyis állt. És megint szíven üt, hogy muszáj vagyok fejben kijavítani magam.
– Nem kérsz inni? A pult mögött, a por mélyén van egy csomó jóság – vetem fel, mintha egy óvodás lennék, aki szerint ennyi megoldás lehet a gyászra. Már ezzel nem azt akarom mondani, hogy az óvodások gyász esetén be akarnak baszni, de végül is miért is ne akarhatnának?

we are killing our brain cells
is this called living or something else?
amsterdam

Széttörtem egy tükröt a porral lepett öltözőben, mert nem bírom a látványod. Körömmel kapartam az arcom, hogy megszabaduljak tőled. Félre ne értsd, nem akarlak elfelejteni, nem esik jól nélküled élni, nem akarlak kiírni, meg nem történtté tenni. Magamat akarom, a dacot, ami távol tartott tőled, és ami most a hasonlóságunkba, a mélyre ásott emlékeimbe, a félretett pillanatainkba öltözve röhög a képembe.
A tenyerembe sikítok, zokogok, fojtogató zokogással, ami mintha a gyomromból, a szegycsontom alól, egyenesen a szívemből jönne, és csak kifelé távozik a levegő, a helyére mintha semmi nem érkezne közben, és közben ott, ahonnan ez az egész sarjad, nincs semmi. Üresség. Hús, ami elrohadt, csont, ami elkorhadt, valami, ami meghalt. Veled.
Pedig nem vagyok biztos benne – ettől nem tudom, hogy egyébként jobb-e, vagy rosszabb inkább –, mégsem vagyok képes felemelkedni, mégsem vagyok képes befejezni. Pedig azt mondják, a sírás könnyíti a lelket, a feldolgozást, de egyelőre talán fel sem fogtam, nemhogy beletörődhessek.

Aztán mintha elvágnák, ahogy a sarkaid koppanására felnyílnak a szempilláim. Jaj, drágám, rémesen áll a fekete, rémesen áll a foltokban kivörösödött, könnyektől csatakos bőr is, és ez egészen addig nem izgatott különösebben, amíg egyedül voltam. Nem nézek fel, nem fordulok feléd, válaszolni sincs erőm, csak hallgatlak elnyíló ajkakkal, szipogva, a torkom száraz, a szemeim égnek, és áldom az eget, hogy sminkelésre napok óta nem visz a lélek.
Ellenkezni is elfelejtek, amikor hozzámérsz, pedig biztos vagyok benne, hogy nem ismerlek. Nem mintha egyébként rajtam kívül bárkinek oka lenne itt lenni, kivéve talán Mimit – nem vagyok még ergya farkas sem, mégis érzem az idegen parfümön, hogy nem ő vagy, a hangod  viszont mintha hallottam volna már valahol -, na, persze az ikertestvérem számtalan kurváját leszámítva, és ha ezen a logikán indulok el, akkor ---
Aztán rádöbbenek, hogy túl fáradt, túl elgyötört vagyok a logikus gondolkodáshoz, hát csak elengedem magam, otthonosan fészkelek el az ölelésben – ha prosti lennél, ezért biztosan rohadt sokat fizetnének neked -, az ujjaim az alkarodra fonom, és csak reménykedem, hogy nem fog olyan sokba kerülni.
- Talált, és te? Ki vagy?

feel buried alive
This city is uptight
hypnotized

A fejemben az egész annyira egyszerűnek tűnt, mint--
Nos, mint minden más a fejemben. És mielőtt lehülyéznétek, azért megkérdezném, hogy miért nem inkább ti vagytok a barmok, akik mindig mindent túlbonyolítotok. Nem szebb az élet, ha egyszerű?
Úgy voltam vele, hogy a pénzem egy részét – úgysem tudom felfogni, hogy mennyit kerestem az elmúlt hónapokban, vettem az anyámnak egy tetőtéri lakást, amibe nem hajlandó beköltözni, és még így is nagyon sok maradt, régebben meg örültem, ha jutott a hónap végén menzás kajára, szóval igen, azt hiszem, sok pénzem van – befektetem a Nymphbe, és az egészet rábízom Mimire, úgy, ahogy van. Nem mintha feltételeztem volna, hogy nem fogja mindenki ugyanúgy elnyomni, és nem ugyanúgy a pult mögött fog álldogálni, és törölgeti a semmit, de egy kicsit bajban vagyok az érzésekkel, és az, hogy a robbanás óta folyamatosan a nyakában lógtam, ölelgettem, puszilgattam, semmit sem csökkentett a bűntudatomon. (Ahogy az sem, hogy szúrós szemmel szemléltem Zach Smitht. Négy szúrós szemlélést beválthatott egy lesújtó pillantásra, de ettől sem lett jobb.)
Nem, nem gondolom, hogy pénzzel minden megoldható és mindenki megvásárolható lenne, de azért a Nymph határozottan jobban néz ki úgy, ha három helyett mondjuk négy fala van, meg esetleg teteje is, szóval azért valamire csak jó a pénz, nem?
Csakhogy aztán felvilágosítottatok, hogy itt van Opal Archdeacon, és hogy talán mielőtt felvásárolom az ikertesója örökségét, nem ártana vele is egyeztetnem. Zach Smith – két lesújtó pillantás között – megjegyezte, hogy azért Opal Archdeacon talán velem is fel tudja venni a versenyt, de azt már nem mondta meg, hogy milyen tekintetben. Mimi azt mondta, hogy Zach Smith inkább hallgasson, és nem kommentálta részleteiben az ügyet.
Szóval – bár fejben annyira egyszerűnek tűnt az egész – valójában mégis csak megbonyolódott egy kicsit a sztori. És akkor ugyebár Oakley-val még nem is beszéltem semmiről, mert eddig a pillanatig eszembe sem jutott, hogy ő így még van. Megjegyzem, ha rendes Vegyész lenne, akkor ellátna cuccal a jelen helyzetben is, és akkor talán eszembe jutna a kritikus pillanatokban, nem?

Bár logikusnak tűnt volna, hogy colostokkal és munkavédelmi sisakkal felszerelkezve érkezem vissza a romok közé, tűsarkúban és nagyon-nagyon rövid szoknyában botladozom a romok között. Egy gerenda máris megreccsen a fejem fölött, ahogy belépek a tánctérre, aztán sikítás és koppanás üti meg a fülemet – ez még mindig a gerenda, csak ennyire be lennék tépve? –, hát kivárok néhány pillanatot, hogy múljon a flash, de a halk szipogás semmivel össze nem téveszthető hangja meggyőz afelől, hogy talán nem bennem van a hiba.
Vagyis jelenleg. Ezt az ügyet illetően. Így pontos a megfogalmazás.
– Opal? – Csak egy tipp, mert Mimi pityergését szerintem felismerném, annak ellenére is, hogy sosem láttam még pityeregni, más nőnemű egyedről meg nem tudok, akinek bármi oka lenne itt lennie, na persze Titan számtalan kurváját leszámítva. Nem, nem, félreértés ne essék, nem a nőtársaimmal szemben vagyok ennyire előítéletes, ők hivatásuknál fogva kurvák, mert valamilyen számomra érthetetlen oknál fogva a Nymph srácai kifejezetten szeretnek fizetni a szexért. (Amikor pedig tőlem ingyen is megkaphatták volna, és ez VALAHOL FÁJ.)
Végigkopogok a törmeléktől terhes padlón, aztán csak megtalállak, és bemutatkozás helyett hátulról magamhoz ölellek. Ha megpróbálsz ellökni, próbálkozhatsz, de hiába vagyok kurva szar farkas, mégis csak farkas vagyok. Ha meg sírnál tovább, hát sírdogálj nyugodtan.
Ha meg nem Opal vagy, hanem egy full random csöves, aki éppen ide tévedt be elvégezni a dolgát, akkor ez mindkettőnk számára kínossá válik perceken belül.

we are killing our brain cells
is this called living or something else?
amsterdam

Fekete, fekete, fekete.
- Jaj, kedvesem, mondtam már – gyengéden simítja fülem mögé az elkallódott, rendetlen tincseket, ízlésének túl szálkásak, túl jellegtelenek. Amint  elég idős lettem, hogy apa ne húzza a száját miatta még világosabbra szőkíttettem őket, mintha az öregasszony állandó szurkálódása nyomán azért csak kisarjadt volna valamiféle elkorcsosult teljesítménykényszer a képpel kapcsolatban, amit a nagyvilág felé mutatok, mintha épp csak arra lett volna elég  a fanyalgása, hogy elmaszkoljam a hibáim, arroganciával, flegmasággal, felszínességgel korrigáljam a gyengeségeim - rettenetesen áll a fekete.
Téged sosem ostorozott, pedig addig, míg meg nem tanultam mássá öltözni, sminkelni, viselkedni magam, egészen egyformák voltunk, benned mégis a kamaszkorában épp olyan szeleburdi, helyes fiát, bennem meg a halott, egyébként is haszontalannak tartott anyánkat látta.

Fekete, fekete. Fekete, mint a korom.
A zenére billentem a csípőm, mielőtt ugrálni kezdenék – a Vegyésztől lopott meglepi pirula ezúttal is megtette a hatását, hiába a deszkákból összetákolt, hevenyészett fal résein beszökő decemberi hideg, lúdbőrös a karom, a mellkasom mégis tompán fénylik a rátapadt verejtéktől, te persze szóvá tennéd, hogy ez ostobaság, hogy felelőtlenség ebben az állapotban bármit is bevennem, de baszd meg, Titan, erről is te tehetsz -, lezárt szemekkel simítok végig a pulton, a poharakról olvadó párától nedves lesz a tenyerem, olcsó, és minőségi parfüm illatának, a ritmusra mozduló testek kipárolgásának keverékétől terhes a levegő, a tudatom, mintha bimbóként nyílna meg, nyújtóztatná ki szirmait, apró csápokba, láthatatlan szálakba akad a rengeteg inger letaglózó elegye, fekete por tapad az ujjaimra, beleeszi magát a cipőm talpába.

Fekete, fekete. Fekete, mint a befoltozhatatlan szakadás, amit magad után hagytál.
Nem temettük el, mert nem volt mit eltemetni.
Ebben az a legkegyetlenebb, hogy a hozzátartozók mindaddig reménykednek a csodálatos visszatérésben, míg a saját életük is le nem pereg. Nem temettük el, mert nem volt nyoma sem a romok alatt, és valahol talán az tartott életben eddig, és az fog ezután is, hogy a visszatérésére várok, és közben igyekszem elmaszkolni a fájdalmam.

Egészen addig, míg egyedül nem maradok.
Az utcán nyúlánk sorban állva várnak a bejutásra.
És most nem jár erre egy lélek sem.
Hát senki nem hallja, amikor a tenyerembe sikítok. Koppan a térdem a mocskos padlón, és már nem a hideg ráz, hanem a visszafojthatatlan, keserves zokogás.

feel buried alive
This city is uptight
hypnotized