Bastien & Aurora

Az oszlophoz simulva figyelem, ahogy a családom állig felfegyverkezve szivárog be a raktárva. A pisztoly megremeg a kezemben és kénytelen vagyok sűrűbben pislogva visszatartanom a frusztráltságtól kikívánkozó könnyeket. A gondolat, hogy talán ott a vége mindennek, egy elhamarkodott, ostoba döntés miatt és mindannyian itt pusztulunk el az őrületbe kerget. Menekülhetnék és hátrhagyhatnám ezt a sok beképzelt idiótát, de a szeretet engem is legalább akkora meggondolatlanságba hajszol, mint amit apámék művelnek. Képtelen vagyok hátatfordítani, muszáj valahogyan időt és esélyt adnom nekik... Talán, ha elég ügyes és gyors vagyok... Talán ha használom a fejem akkor párat megmenthetek... Dave kijuthat, apa a vámpír erejével talán többeket is ki tudna vinni innen mikor kitör a káosz... Még akkor is, ha én itt ragadok...
De erre nem gondolok, hiszen felesleges. Még egy ostoba fajankó is képes felismerni ha valaki fentről lövéseket ad le és mire lenne jó a pánik? Terv kell... Egy egérút, egy szolíd lépéssorozat, amit megpróbálhatok ha minden kötél szakad. Az ajkamba harapva összpontosítok és mérem fel a környezetemet. A szervízjárat másik fele sötétségbe burkolózik. Kockázatos, de ha elállják az utat amerről jöttem, nincs más választásom, elrebegek egy imát és reménykedem benne hogy egy rossz lépés nem fog a mélybe taszítani. Na meg persze, hogy van egy másik lépcső...
Tehát, lövök amíg van lőszer a fegyveremben és a farzsebembe dugott tárban, aztán... nos... Futás.
Az évszázad terve, Cresswell.
A csendes hang és az ajkaimra fonódó ujjak kizökkentnek a gondolataimból. Ennyit a gondosan kifundált tervekről. A már addig is csodálatraméltó iramban vágtató pulzusom magasabb fokozatra váltva dübörög tovább. Elhülve, egy röpke ám sorsdöntő pillanatra minden porcikám fölött urrá lesz a rettegés és minden gondosan belémbert önvédelmi fogás kiszáll a fejemből, ahogy a számat befogó kéz eléri a célját. Az ajkaimból felszakadó ijedt kiáltás tompa nyögésként szakad fel belőlem. Aztán beüt az adrenalin, minden kiélesedik és megpróbálok kitörni a csapdából... Hiába. Az idegen játszi könnyedséggel fordít szembe magával, mintha minden erőmegfeszítésem egy bolha pattogásával lenne egyenlő.
Amikor szembenézek vele egy pillanatra mintha minden megállna körülöttem és igazi mély félelemtől elsápadt arccal nézek fel a nagyon is ismerős arcba. Bastian Monagham. A felsimerés pillanatában a fegyver kicsúszik a kezeimből és puffanva ér földet. Nem... nem, nem, nem...
- Nem ... - szakad fel belőlem, miközben a pillantásom újra a családomra villan. Dave és apám látványa újra felébreszt bennem valamit, fellobban a tűz és újra küzdeni kezdek. Próbálom elszakítani az ajkaimat a kezétől, hogy sikítva figyelmezthessem a többieket, miközben az egyetlen kutat jelentő manőverbe kezdek. A térdem szinte gondolkodás nélkül lendül felfelé, egyenesen a leggyengébb pontja felé. Nem elegáns mozdulat, mondhatni barbár és még inkább kiszámítható, de amennyiben megkapom azt az egy röpke pillanatnyi időt hogy futásnak eredhessek és segíthessek a halálra ítélt családomon? Halál a családi ékszerekre, amennyiben meg nem akadályoz.

... ; zene ;  
x x x

[

Bastien & Aurora

Ha valakinek a családja a tét, az illetőnek nem sok választása marad. Pániktól megkörülve belülhet egy sarokba és várhatja a csodát, vagy összeszedi magát és a tettek mezejére lép. Én? Sosem voltam a sarokban kuporgó típus, főleg nem akkor, amikor a szeretteim vakon a vesztükbe rohannak. Mint a birkák, önként vonulnak a vágóhídra és közben elhiszik magukról, hogy képesek megállítani a bárdot tartó mészáros kezét. És ha ez még nem elég borzasztó, mindezt úgy gondolták majd a fenekemen maradva végignézem. Nem először fordul elő, hogy a tulajdon apám és bátyám becsül alá. Nem is lep meg igazából, hogy ezzel kell most is megküzdenem. Már megtanultam, ha nem akarják meghallani a hangomat, akkor a tettek mezejére kell lépnem.
Így kerültem a város szélén található gyártelepre. Csípőmön a megbízható fegyverem, a csuklómon és a csizmámban rejtett pengék. Az utóbbiakat csak megszokásból vettem magamhoz, sosem volt az erősségem a közelharc, főleg nem Monagham és a milliószor képzettebb katonái ellen... Ha mázlim van, időben érkezem és rábírhatom a fafejű bagázst, hogy adják fel a mai csatát. Ha elkéstem... Na, ennek az eshettőségnek a forgatókönyvére jómagam is kíváncsi voltam!
Pechemre nem hallottam a terv pontos részleteit, szóval azt hiszem ha akarnám sem tudnám letagadni a rokonságot. Viszont ahhoz éppen eleget tudtam, hogy kiszabadítottam a pisztolyom és azzal a kezemben indultam el  amerre apámékat sejtettem. Hogy Monaghamnek milyen dolga lehet egy ilyen lepukkant helyen rejtély volt számomra, de ha kíméletlenül őszinte akarok lenni magasról tettem rá. Engem csak a családom épsége érdekelt és azért ölni is képes lettem volna.
Óráknak tűnő percek után akadtam rájuk.
- Apa! - szólítottam meg a csapat közepén magasodó férfit, mire döbbenten fordult felém mindenki. A bátyám haragtól vörösödő arca ugyanúgy kivált a kis gyülekezetből, mint apáé; aki szintén nem volt elragadtatva a kis mentőakciómtól. Döbbenet!
Szokásához híven Dave ugrott a torkomnak először
- Aurora, mi a f@szt keresel itt?!
- Nem hagyom, hogy megölessétek magatokat! Erre még közel sem vagyunk felkészülve!
- Ezt nem te fogod eldönteni!
- Abba bele sem gondoltál, hogy ez egy csapda?! Ezek nem piti bűnözők! Az életben egyszer használd a fejed!
- Aurora! - apám hangja szakítja meg a testvéri civakodást.
Még pár pillanatig farkasszemet nézek Dave-vel és csak akkor fordítom el a tekintetemet, miután ő. Ahogy már említettem apa sem repes az örömtől, vámpírokra jellemző mozdulatlansággal vizsgálja minden rezdülésem. Emelt fővel, egyenes háttal nézek vele is farkasszemet. Engem nem tud megfélemlíteni ezzel a kis trükkje el, hiszen már gyermekkoromban változott át, volt időm megszokni a nem mindennapi jelenségeit. A merevség mögött forognak a jó öreg fogaskerekek... talán azon gondolkozik, hol is rontotta el a nevelésemet.
- Apa, kérlek! - mondom halkan, remélve, hogy ő talán józanabbul képes szemlélni a helyzetet, és megérti, hogy nem bennük és a képességeikben nem bízom...Bastian Monagham nem az a típus, akitől csak úgy, egy régi gyárépületben meg lehet szabadulni.
- Aurora, menj haza! Greg, kísérd vissza a kocsihoz!
- Apa... - kezdem, de már elfordult és egy erős kéz nehezedik a vállamra.
- Gyere Rora...
Dühös, csalódott könnyek gyűlnek a szememben, ahogy
Greg szelíd kényszerítéssel elvezet. Gyorsan pörögnek a gondolatok a fejemben, fogy az idő. Nem tudok mit tenni, hagynom kell hogy lerázzanak magukról, de nem vagyok hajlandó beletörődni, ha azt hiszik ilyen könnyű tőlem megszabadulni... Greg megvárja amíg elhajtók, de eszemben sincs hazamenni temetéseket intézni. Mire az a sok áldozat, ha így lesz vége...
Amint sikerül látótávolságon kérül leparkolnom, fegyverrel a kezemben kiszállok és belopakodom az épületbe. A feszültség kézzel is tapintható, bár látszólag üres minden. Óvatosan haladok, minden lépésem megfontolt és a fal melletti árnyak között igyekszem megbújni. Egy szervíz lépcsőre bukkanva amilyen halkan csak tudok felmászok és egy oszlop tövébe húzódva várom a történéseket. Ha nem fordulnak vissza, akkor legalább esélyt próbálok hagyni nekik és segíteni, hogy minden lehetőségük
meglegyen épbőbvel megúszni ezt az esztelenséget. Torkomban dobogó szívvel figyelem, ahogy a családom felveszi a pozíciót az épületben…

... ; zene ;  
x x x