A rúgás a semmiből érkezett és egy szempillantás alatt a földön találtam magam.
- Talpra Csipkerózsika! - vigyorog rám Dave és segítőkezet nyújt felém. A bátyám olykor igazi seggfej tud lenni.
- Ne nevezz így - lököm el a kezét mogorván, miközben újra talpra kászálódom. A fenekem kényelmetlenül lüktet a sok eséstől, a térdeim bele remegnek a megerőltetéstől. Utálom a közelharc edzéseinket.
- Ha nem akarod hogy így szólítsalak, kényszeríts! Alaphelyzetet felvenni!
- Nem lesz elég mára? Már nem érzem a hátsófelem.
- Ha koncentrálnál nem söpörném ki a lábad ilyen nyilvánvaló mozdulattal! Alaphelyzetet felvenni! Nem mondom, még egyszer!
- Órák óta püföljük egymást, elég legyen! - méltetlenkodok, miközben kissé óvatos ám annál határozottabb mozdulatokkal szedem össze a cuccaimat. - Különben is, ki kell nyitnom az üzletet! Valakinek dolgoznia is kell!
És már sétálok is kifelé. Elegem van, minden tagom fáj és mindig is utáltam amikor összetévesztenek egy boxzsákkal. Még akkor is, ha ez azt a célt szolgálja hogy nagyobb biztonságban tudjanak. Nem én kértem szívességet tőlük, szóval már nem érdekel.
- Aurora!
- Viszlát Dave, üdvözlöm apát! - intek a vállam felett és becsapom magam mögött az ajtót. Szeretem a testvérem, de néha rosszabb egy diktátornál és muszáj meghúznom a határokat. Ha azt mondom elég, akkor ott a vége. Különben is, ott ette meg a fene az egészet, ha a pisztollyal nem tudom megvédeni magam. Mindig is rossz voltam az ökleimmel, és bár be tudok vinni pár jó ütést vagy rúgást, nem tehetek róla hogy nem vagyok olyan gyors mint ők. Apámmal nehéz is lenne felvenni a versenyt, tekintve hogy majdnem tizenöt évvel ezelőtt vámpírrá tették... Az emlékek hézagosak és homályosak, ha sokat gondolkodok rajtuk mindig szörnyű fejfájás fog el, szóval rövidre zárom az agyam pörgetését. Ma még illene emberi formában megjelennem a boltban és semmi szükségem rá, hogy a tíz visító mesére éhes gyerek mellett még migrénnel is küzdjek...

- "A királyfi pedig feleségül vette Csipkerózsát, hét országra szóló lakodalmat ültek, és boldogan éltek, míg meg nem haltak." Itt a vége fuss el véle!
Békés mosollyal az arcomon csukom be a mesekönyvet és nézek a összegyűlt kis csoportomra, akik a délutáni felolvasásra gyűltek össze. Van valami végtelenül megnyugtató a gyerekekben. A csoda csillogása a szemükben, ahogy elhiszik a történet minden szavát és nem csak remélik de tudják, hogy a sárkányokat le lehet győzni és a jók boldogok lesznek.  Szeretem azt képzelni, hogy én is őrzöm bennük ezt a szikrát és ők is segítenek nekem abban, hogy ne olyan komornak lássam körülöttem a világot mint ahogy sokan mások. Lehet naiv vagyok, de az ilyen békés pillanatok és a remény nélkül képtelenség élni és szerintem győzni sem. Ha ugyan olyan megkeseredetten üldözzük a céljainkat mint az ellenfeleink és nem örzünk meg valamit a jóból, mégis miben fogunk tőlük különbözni? Mi az ígéret arra, hogy jobb lesz az élet? A harc nem csak az izmok összefeszülése és a fegyver ropogása.
- Miss Cresswell, lehetne még egy mesét? Lééégysziii!
- Nem, nem! Így is már a harmadikat olvastam fel! - nevetek fel, majd felállok és helyére teszem a könyvet ezzel is nyomatékod adva a szavaimnak. - Nemsokára itt lesznek értetek és ha most felolvasom az összes mesét, mi marad jövő hétre?
A gyerekek kicsit méltatlankodnak, de az uzsonna és a velejáró csoki gondolata hamar lenyugtatja őket. Ennyi ártatlanságot látva, hogy ne reménykedhetnék?

... Bang. Bang. Bang.
Szinte szemrebbenés nélkül lövöm ki a sorozatot, majd a tár üresen koppan. Mély lélegzetet véve engedem le a fegyvert. Gyakorlott mozdulatokkal biztosítom be, majd leteszem az előttem lévő pultra. A fülvédő minden külső zajt eltompít, ami rettentő módon idegesít, így azt a nyakamra húzom és úgy bámulok az előttem kifüggesztett célpontra. A lövések mind találtak, és ha bár nem telitalálatok mégis elegek ahoz hogy súlyos károkat okozzak. Üresnek érzem magam és mérhetetlenül fáradtnak.
Súlyosan telepszik rám a csend és a vágy hogy magam mögött hagyjam Washingtont.
Ha nem lenne apa és Dave, megtaláltam volna a módját hogy elmenjek...
Ha nem kötne ide az hogy jó célt szolgálok, nyugodt életem lehetne, de itt tart a lelkiismeret. Szánalmas nyafogásnak tűnik a szabadság utáni vágyakozás amikor belegondolok, hogy sokkal többért folyik a játszma mint a családom jóléte. Legalábbis remélem hogy így van, és nem egy értelmetlen bosszúhadjárat része vagyok, mert azt nem tudnám elviselni. Semmi sem hozza már vissza anyát, és semmi sem fogja visszaváltoztatni az apámat emberré és ezzel ő is tisztában van, és remélem Dave sem dédelget magában ilyen gondolatokat. Aggódom érte. Aggódom, nehogy elszálljon mert ha nem gondolkozik tiszta fejjel, az hibához vezet és ha valaki a mi helyzetünkben hibázik az a hóhérral cicázgat, és nem csak a saját, hanem ennek az egész csapatnak az életével játszik.
- Aurora, kezdünk!
Apa hangja, mélyről húz elő, de nem is bánom. Kell valami ami eltereli a figyelmemet a gondolataimról.
- Máris megyek apa!

- Nem kell más ide, csak egy vagon robbanószer!
- Nyírjuk ki az összes mocskot, addig úgy se lesz nyugvásunk amíg egyetlen egy is életben marad!
... A gyűlés ugyan úgy zajlik, mint bármelyik másik alkalommal. Az indulatok ezer hőfokon izzanak, és minden találkozóval csak egyre rosszabb lesz. Csendben húzódok meg az asztal legtávolabbi sarkában és fáradtan sóhajtva húnyom le a szemem. Ki kellett volna húznom magam a megjelenés alól, a reggeli edzés túl sokat vett ki belőlem ahhoz, hogy türelmem legyen végighallgatni a borzalmasabbnál borzalmasabb vérontás terveit. Szerencsére apám a józan ész hangja, de Dave mintha ma kevésbé állna be mögé. Nem alkotnak egységes frontot, ami nem kis aggodalomra ad okot.
- ...a családok! Oda kell ütni, ahol a leggyengébbek! Lefogadom, ha a gyermekeik élete a tét más dalt muzsikálnának! Ha az ő családjuk sikolyaitól lenne hangos a város...
- ELÉG! - szemeim felpattannak és ingerülten csapok az asztalra. Ugyan már megszokták tőlem, hogy beleszólok a dolgokba, az asztal  csapkodás új motívum a vitában - Az egy dolog, hogy a legjobb tervetek az, ha vérrel árasztjátok el a város utcáit és addig robbantgattok amíg végleg egy füstölő szemétdombnak sem nevezhető romhalmazt nevezünk otthonunknaj, de itt álljon meg a fáklyás menet. Robert, eszednél vagy?! Gyerekeket?!
- Ha ők mocskosan játszanak miért ne tehetnénk mi is? Csak ebből fognak érteni és ha te ezt nem látod be, akkor húzzál vissza a játszótérre hintázni, búj vissza a poros könyveidbe és ne szólj bele a felnőttek dolgába!
Egy pillanat alatt vöröset látok. Szinte egy szempillantás alatt termek a nálam háromszor akkora férfi mellett és olyan erővel húzok be neki, hogy az már nekem fáj. Az öklöm felhorzsolódik a fogain, de nem érzem a fájdalmat olyan szinten elöntötte az agyamat a méreg.
- Bazd meg, Robert! Csak azért mert ők szörnyetegként viselkednek, nekünk nem kell! Különben is mit tudsz róluk? Felfogtad, hogy valószínűleg csak azoknak a családjaihoz férhetnél hozzá akik valószínűleg nem önszántukból végzik el a piszkos munkát?! Felfogtad te hány családot sodorsz még nagyobb szarba, ha ész nélkül kezdesz ilyen háborúba?! Gondolkozz! - üvöltöm az arcába és hogy csak még inkább nyomatékot adjak a szavaimnak teljes erőből lököm meg. - Ha majd a te családodat mészárolják le, a te gyerekeid nézik végig hogy elvérzik az anyjuk akkor legyen ilyen nagy a pofád!
Undorodva lépek el tőle, majd fordulok el az egész társaságtól.
- Ha így folytatjuk, akár fel is adhatjuk ebben a pillanatban, mert nem látok mást csak egy újabb szörnyeteget...
-Cress... - a becenevem hallatán megtorpanok, de nem bírok tovább itt maradni. Muszáj lenyugodnom, muszáj pihennem.
- Nem, Dave... Zárjatok be magatok után!
Fáradt vagyok, túl fáradt. Gyűlölöm magam a haragért. Gyűlölöm a helyzetet amiért ezt hozta ki belőlem, de nem hallgathattam tétlenül ahogy ártatlan gyermekek életéről, pontosabban kivégzéséről vitatkozunk. Amíg eljutok az ajtóig többen is próbálnak megállítani, de elöpröm a kezüket vagy kitérek az útjukból.
Mára befejeztem...
Elfáradtam...