it's when the life stops fading

Ludwig vén róka, akit nem gondolná feltétlenül, hogy sok lúd disznót győz, meg egyéb marhaságok, még ha farkasokról van is szó – őt senki se nézze madárnak.
Egy pillanatig még magában lamentál, hogy képes lenne-e több állatot összedobni fejben, ezen már-már elmosolyodna, ha nem érezné a semmivel össze nem téveszthető bűzötöket – a vér és az átalakulással járó kínok jellegzetes szagát –, és szép lassan el nem kezdene tolatni a bejárat felé.
Még valamelyikőtöket lát átbukni a pult fölött – nem tudná megállapítani, hogy hím vagy nőstény farkas-e, amely előbb megjelenik –, aztán viszont megnyomja a kabátzsebében a kioldógombot, és a lépcsőház alá előzetesen elrejtett robbanószer működésbe lép. Még mindig az állatneveknél tart, és addig már nem igazán jut gondolatban, hogy vajon Sedwyck elég gyorsan szedte-e a lábát, és sikerült-e kijutnia, mindenesetre őt magát megtaszítja valamennyire a lökéshullám, jó pár métert repül az utcán, a szedán oldalának csapódik, de azért röhög.
A többi autó riasztója vijjogva ad hangot a pániknak, a lehetetlenül hajnali óra ellenére lámpák gyúlnak a környező házak ablakaiban, és már-már természetellenesen gyorsan harsan fel egy sziréna valahol egészen a közelben. Ludwig légszomjjal küzdve tápászkodik fel, a kocsi tetejébe kapaszkodva megkerüli, aztán gázt ad, és elhajt a napfelkeltébe. Csak úgy másfél kilométer múlva jut eszébe, hogy Sedwyck nem biztos, hogy megúszta.

I see a storm

bubbling up from the sea

Nem hiszem el egyébként, hogy ez megteszed értem.
Már-már ott tartok, hogy a kiskedvencünk helyett – aki kurvára nem érdemli ám meg pillanatnyilag, bár felmerül bennem a gyanú, hogy eddigi pályafutásunk alatt egyszer sem érdemelte volna meg, miután végig hazudott, bár azért vegyük számításba, egyszer sem kérdeztem tőle, hogy amúgy vadász-e, de tudva, amit tudott, igazán felhozhatta volna a dolgot, nem lehetek ennyire elnéző! - neked valljak szerelmet, na persze nem ÚGY, ahogy neki vallanék, ha itt lenne az ideje, meg ha szerelmes volnék belé – azért kicsit sajnálnám, ha a Ludwig nevű fószer lelőné  a gecibe –, hanem úgy tesósan – na, azért nem olyan Lannisteresen, hiába szerettem egyébként abszurd módon Cersei karakterét, ennek kapcsán többször is jóformán vérre menő vitába bonyolódtam Romival, sok mindenben nem értünk egyet, igazad van, ideje volt már lefokozni - , aztán nem marad rá időm, hiszen sokkal fontosabb dolgom van.
Elnyomni sírást.
A sikítást.
Nem azért mert az átalakulás fáj.
Az árulása fáj – utánanézek, miközben eltűnik a pult mögött, de nem mustrálhatom sokáig, épp csak egy pillanatra nyílnak el az ajkaim meglepetésemben, ahogy reccsenni hallom a csontjait, mielőtt a sajátjaim ropogása elnyomná a külvilág zaját –, az fáj, hogy simán belehalhatunk abba, hogy jó ember (farkas?) akartam lenni, és nem, nem hiszem el egyébként, hogy ezt megteszed értem, Remus, és pont ezért olyan borzasztó, hogy mégis megtörténik.
Nem érek a gondolat végére, éppen kigördülő könnyeim már farkasbunda fogja fel.

Neki nem marad más belőlem, csak a harag, a kétségbeesés, az aggodalom szőrt borzoló elegye. A testvérére pillant, mert ezúttal – csodák csodájára - nyilvánvalóan ő az összeszedettebb. Még van néhány szűkös másodpercük rendezni soraik, vagy csak bármi jelét adni a következő lépésnek, míg az ajtónál a vadász újratölt.

if it costs you yor peace

it's too expensive

Nem hiszem el egyébként, hogy ezt megteszem érted. Mármint nem arról van szó, hogy ne tennék meg bármit érted, inkább arról, hogy annak a BÁRMINEK is vannak határai. Elméletben legalábbis. Gyakorlatban meg nézd meg mikre nem vagyok képes érted.
Küldök feléd egy utolsó "el-ne-baszd-ezt-nekem' pillantást, ami jobban belegondolva inkább a kiskedvencünknek kellene, hogy szóljon, de őt éppen az áldozat szerepére fokoztuk le, szóval...
MIMI. NE. BASZD. EL.
Lekapom a pólóm - lehet, hogy csak villogni akarok az új tetkóimmal - és kicsit kizárlak benneteket, kizárlak mindannyiótokat és veszek egy mély levegőt.
Feléled benenm a farkas. Négy lábra emelkedik én meg azt képzelem, hogy igazából a saját csontjaim helyett a tied törését hallom visszhangot verni a saját fülemben. Azt képzelem, hogy mindez nem velem történik, és tudod mit? KIBASZOTTUL NEM SEGÍT.
Az ember azt hinné, hogy ehhez hozzá lehet szokni, hogy egy ponton túl már nem ér váratlanul ahogyan megnyúlnak a fogaid, átalakul a pofád és darabokra törnek a bordáid, hogy másodpercek múlva összeforrjon és egy bundás dögként lihegj. Szóval ehhez nem lehet hozzászokni, ahogy ahhoz sem, hogy az ember meggondolatlan döntéseket hoz annak érdekében, hogy biztonságban tudjon olyanokat, mint te Mimi, tudod ilyen testvérféléket.
Úgyhogy gondolkoznom sem kell ahogyan hirtelen minden ezerszer élesebb lesz, a szagok, a hangok és a veszély forrása.
Elvicsorodom és morgok miközben rávetem magam és többé már nincs más csak vér íz meg törő csontok fülsértő szimfóniája. Sőt tulajdonképpen már én sem vagyok itt, helyettem a farkas irányít: mar, tép, öl.

it's when the life stops fading

Sedwyck a lépcsőhöz tapadva eltátja a száját, amint a hím visszaugat, Ludwig ellenben csak halkan felröhög, és mintegy mellékesen meghúzza a ravaszt abban a pillanatban, amikor a Krakowski gyerek feje kibukkan a hányavetett fedezék mögül. Azzal persze nem számol, hogy már vissza is rántják – mintha nem lennének egy lapon, nem igaz? –, mindenesetre a lövés azért egy jó félkaréjnyit kiszakít az asztallap tetejéből, a lapját pedig máris beborítják a sörétek.

Velem kettőt fordul a világ, amikor a szilánkok végigszántják a hajamat – valószínűleg a lövés azért vitt a hajamból is, lehet, hogy azért fordult kettőt a világ, mert a fejem búbját is elvitte? –, és addig jutok, hogy tátott szájjal előbb az egyikőtökre, aztán a másikótokra bámuljak – Remusba félig beleszeretek, hát ez a srác vagy egy kibaszott HŐS, vagy egy oszlopos marha –, Miminek már-már kimondom, hogy „te is nekem”, mintegy reflexszerűen, bár nem igazán értem, hogy miért, aztán borulok is tovább a pult mögé – úgy érzem, többet vagyok vízszintes helyzetben ebben az egész szituban, mint bárhogy máshogy –, és kétségbeesetten keresem, hogy mivel segíthetnék.
Nos, azzal, hogy az átváltozásotokra reagálva bennem is felbrümmög valami, mintha valami elbaszott Skoda lennék – igen, Lengyelországban Skodák vannak, ti tudjátok egyáltalán, mi az a Skoda? –, és máris leereszti egy láthatatlan kéz az agyamban a redőnyt.

– Ludwig!
Ludwignak nem kell külön szólni, hogy mi történik, már a szagukból érzi, hogy ezek a dögök bizony nem normálisak, Sedwycken azonban végigáramlik a pánik, merthogy neki kurvára senki nem hagyott memót arról, hogy ezüstöt kellene magával hoznia.
Kettes számú hősünk újratölt, és a vadászok egyezményes jelével int Sedwycknek, hogy most azonnal húzza el innen a belét. Sedwyck pedig engedelmes srác, és máris felsprintel a lépcsőn, amíg nem figyeltek rá.

I see a storm

bubbling up from the sea

Amúgy – így kezdem a mentegetőzést és a lebaszást is többnyire, fogadhattok, hogy mi jön most – rávilágíthatnék, hogy ez nem volt életed ötlete, Remus KEDVENCTESÓM Eastaughffe, csakhogy akkor rávilágíthatnál, hogy a fegyveres betolakodót hátrahagyni nem volt életem ötlete, szóval ---
Mondjátok, hogy elintéztétek, aki odafent van.
Volt, nyuszi, VOLT, vagyis lehetne akár VOLT is, ha elintéztük volna. Úgyhogy nem kötök rád – pedig már úton van lefelé, tehát igenis VOLT –, inkább csak összehúzom magam, és az összehúzás közben megrántom a vállam, egyrészt bocsánatkérés, másrészt tényközlés gyanánt, aztán a kiscsikónak szegezem a kérdést. Amire nem válaszol, és ezen most amúgy tökre felbaszódnék MEGINT, csakhogy a shotgunos csávó az én gondolatomba is belepofázik, én meg csak meredek a kiskedvencünkre szúrós tekintettel, mert ---
Egy kis időt, Remus, EGY KICSIT?
De ezzel legalább azt eléred, hogy feléd forduljak – közben bucskázik egyet a gyomrom, és kiszárad a szám, mert nem elég ám, hogy két tűz között vagyunk, hát még az a kurva név is, tudtam én, hogy nem vagy Sssmith, cicavirág, de Krakowski, TÉNYLEG? –, és úgy nézzek rád összeszűkült szemréseimen át, mintha üzenni akarnék vele valamit.
Azt akarom üzenni, hogy hallottad, bazmeg, KRAKOWSKI.
Neked persze nem megy át, ahogy nekem sem az egész litánia, ami lejátszódik a fejedben, mert nem vagyok Romulus, és egyébként, ha már időt kértél rá, akkor tényleg átbeszélhetnénk, ha sutyorogva is, legalább annyit, hogy mégis melyik másik oldalon lökjem ki, ha már feláldozzuk a saját érdekünkben.
(Amúgy értem ám, hogy nem erre megy ki a játék.)
(Bár nálad ebben sem vagyok biztos.)
Hülye tesótelepátia.
- Rendben. - Nyöszörgöm a lehető legnagyobb átéléssel a szemedbe nézve, mert oké, addig azért eljutok, hogy el kell terelni a figyelmüket, más meg nincs kéznél, a cselekvőképeseket mégsem dobhatjuk ki csalinak. - Sajnálom, hiányozni fogsz. - Drámait sóhajtok – ez lesz a csók helyett, mert kibaszott zabos vagyok, Zach Sssmith –, aztán kipenderítem a fedezékből azon az oldalon, ahol nem kerülhet az emeletről érkező elé, se a másikkal éppen szembe, aztán még drámaibbat sóhajtok. Hagyhattál volna nekem is egy ekit.
Összeszorítom a fogaimat, mintha pengét vágnának a körömágyamba, ahogy megnyúlnak a karmaim. Többször kellene átalakulnom.
Ez kurvára fájni fog, ugye?
Amúgy tényleg kiadhatnánk.
Majd visszalopjuk később.
(Vagy nem.)
Akkor viszont minek mentettem meg?

if it costs you yor peace

it's too expensive

Tudjátok azért én nem vagyok biztos benne, hogy ez a felborított asztal jó ötlet volt, de ahhoz, hogy jó ötleteim szülessenek előbb szaroknak is születniük kell és ahogyan idevágódtok mellém eléggé rá kell jönnöm, hogy baromi szar ötlet volt. Most már mindannyian itt bujkálunk szóval értitek, mind egyszerre pusztulhatunk el és tulajdonképpen annyira nem lenne bajom a dologgal, de te mégis csak a húgom vagy és mégis csak él bennem valamilyen ösztön, hogy minden áron meg kell védenem téged.
- Csá kiscsikó. - Vigyorgom rá a kiskedvencünkre egy másodpercre és öklözésre nyújtom a kezemet, modor mindenek felett ahogyan a Papa modanám, most is hallom a hangját a fejemben.
Várjatok, várjatok, várjatok!
Ha most itt meghalunk, akkor újból találkozunk a Papával?
Mert akkor inkább nem tetszik annyira a dolog, hogy ma mind meghalunk.
- Mondjátok, hogy elintéztétek azt aki odafent van. - Olyan jelentőségteljesen pillantok rátok, amennyire ez lehetséges, mert hát ugye mindannyian tudjuk, hogy ha nem intéztétek el, akkor az, aki levágtat a lépcsőn, premierbe belénk ereszthet egy csomó golyót?
- Baszd meg belepofáztál a gondolatomba! - Horkantok fel hangosan, ahogyan a kintről jövő ürge megszólal, még elégedetlenül csettintek is a nyelvemmel és hála a magasságosnak, hogy bevettem azt a fél bogyót. - Most akkor adnod kell egy kis időt, hogy átbeszéljük. Tudod, az úgy a kibaszott fair. - És azért ráfogok a kiskedvencünk csuklójára, hogyha netalántán futni akarna, akkor azért ne tudjon. Aztán veszek egy nagy levegőt, tudod Mimi remélem, hogy akkor a kedvenc testvérkedésünk azzal is jár, hogy egy rugóra jár az agyunk.
Mert most neked azt kellene mondanod, hogy oké, átadjuk csak még egy búcsúcsók, és akkor én addig elkezdhetnék átváltozni, hogy amikor kilököd a kiskedvencünk az asztal másik oldalánál - mert ugye így nem lőhetnek le titeket szemből - ( aki remélhetőleg vinnyogni  fog) akkor én mondjuk addig kínok-kínját átélve felkészülhetek a világ legnagyobb hőstettére. Aztán remélem azt is kiolvasod az agyamból, hogy ezután neked is át kell változnod, mert ha meglőnek - és minden bizonnyal meglőnek - akkor neked kell bevédened a hátsónkat.
- Oké, engem rábeszéltél. - Kiáltok ki az asztal mögül Mimi szemébe bámulva anélkül, hogy bármit is megbeszéltünk volna.
Tesótelepátia. ( mondjuk ez még Romulusszal sem működött, na de hátha veled!)

it's when the life stops fading

Az időzítőt bekapcsolni természetesen nem tart semmibe. Minden wifivel vagy bluetoothszal működik. Miért is fáradna külön körökkel? Miért is tagadná meg a jelent, csak hogy feleslegesen a múltat hajkurássza? Ha már automata puskát használ, akkor semmi értelme sem lenne karókkal rohangálni vámpírok után, meg vermekbe terelgetni a farkasokat, amikor kialakítják a saját vermüket, amit csak rájuk kell durrantani, ha nem hajlandóak együttműködni. Eggyel vagy kettővel vagy esetleg hárommal több vagy kevesebb, hát nem teljesen mindegy?

– DEHOGY ISMEREM! – Na, Mimi, így kell HISZTÉRIKUSAN kommunikálni, hát egy percig se hidd, hogy kettőnk közül te vagy a hisztis, MERT ÉN VAGYOK A HISZTIS, méghozzá olyannyira hisztis vagyok, hogy kajak nem ismerem fel Sedwycket, és erre kábé abban a pillanatban jövök rá, hogy kimondom – mit kimondom, KIVISÍTOM –, hogy DEHOGY ISMEREM, pedig bassza meg, hát ismerem, láttam anyám szalonjában, láttam apámmal kokettálni, láttam--
Várj, akkor ezek szerint most hazudtam neked? Megint?
Már éppen felkanalaználak a padlóról, de hogy, hogy nem, ezúttal is te reagálsz gyorsabban – jó, hát tudtam, bassza meg, hogy csapnivaló vadász vagyok, de ENNYIRE? egyszer el kell majd beszélgetnünk a reflexeidről, mert gyanús vagy nekem! –, végigbotladozom a lépcsőn, éppen annyira kapom hátra a fejemet, hogy aztán megint a földre ránthassalak – nem egészen így képzeltem el azt, hogy egyszer majd LEVESZLEK A LÁBADRÓL, de hát ez jutott nekem, mit tehetnék? –, hogy két lövés csattanjon a fejünk helyett a falba, aztán gurulunk, és MEGINT felrántasz a földről – ez a mi THINGÜNK, nem igaz? –, és már a fedezékben hesszelünk Remusszal, aki most kivételesen nem az az alak, akitől a legjobban félnék a helyiségben.
Csak a második legjobban!
Egészen addig, amíg valaki jól hallhatóan be nem rúgja a főbejárat ajtaját – igen, ki van hegyezve a fülem ajtóberúgásokra –, mert akkor máris csak a harmadik legjobban félek tőled, Remus, mert sokkal jobban félek azoktól, akik--
Tágra nyílt szemmel pillantok rád, Mimi, és már nyitnám a számat, amikor--

– Ide hallgassatok, Eastaughffe-ék!
Sedwyck kurvaanyázik egy sort, amikor meghallja Ludwig hangját – már most érzi, hogy jó ideig hallgathat még jó sok mindent, mert Ludwig az a klasszikus „én megmondtam” típusú alak, ráadásul, mióta rákapott arra, hogy ő lesz a robbantós mellett a teches arc is, azóta válogatott mémekkel fárasztja a többieket a közös kis vadászcsoportjukban –, ellenőrzi a tárát, és nem szarozik, inkább újratölt még ott, a lépcsőfordulóban, a vállát a falnak támasztva.
Ludwig eközben már az ajtón belül van, a puskával a pultot pásztázza, hogy a legapróbb mozdulatra is lőhessen.
– Eddig semmi gondunk nem volt egymással, nem igaz? Nyugodtan bizniszelhettetek a városban, még csak a haja szálatok sem görbült. Ez akár így is maradhatna, nem igaz?
Tesz néhány puhatolózó lépést előre, közben a szeme sarkából nyugtázza, hogy Sedwyck is elkezdett leosonni a lépcsőn.
– Adjátok ki a Krakowski gyereket, és mindenki élve hagyhatja el ezt a helyet, oké? Vagy... kiadhatjátok holtan is, és akkor rajta kívül hagyja el élve mindenki ezt a helyet, na?

Egyszerre lezsibbad az arcom, és kettőt fordul velem a világ, ahogy rátok nézek. Nyelni próbálnék, de már gyakorlatilag mindegy. Tulajdonképpen nem is igazán tudom végiggondolni, hogy mit csinálok - pedig tök fasza lenne a mártírszerepben tetszelegni, meg lélekben lenyomhatnék valami hősies monológot arról, hogy mennyire hálás vagyok neked, nektek az elmúlt hetekért, és hogy bár szőke vagy, azért mégis mennyire sokat jelentettél nekem, Mimi -, csak felemelem a kezemet még ott, guggolásban, és végtelenül lassan, egész testemben reszketve elkezdek felemelkedni a pult mögül.

I see a storm

bubbling up from the sea

Egyszer, évekkel ezelőtt, amikor még naiv voltam – te most is biztosan feltételezed, hogy végtelenül naiv vagyok, de azt hiszem, ha nekiállnék neked kiselőadást tartani arról, hogy mennyire nem vagyok már az, régen rossz lenne, hiteles meg nagyjából semennyire se -, te meg kevésbé seggfej, ellenben a minta-gyerek, a példakép, a bezzeg-fiú, biztosan felültem volna a megütközött arckifejezésednek.

Letudom egy legyintéssel, a holmimat lekúrom melléd, hogy azért érezd, nem ez volt életed legjobb ötlete, aztán egészen addig küzdök a saját démonaimmal – egyszerre akarom, hogy velünk jöjjön, egyszerre akarom, hogy aludjon, hogy ne hallja meg, amikor végtelenül halkan nyitok be, hogy elmúljon az a különös érzés, mintha nem is léteztek volna azok a napok, amikor csak az enyém volt, amikor igenis be akartam baszni az ajtót, hogy végre felébredjen, megnyugodhassak, életben van, aztán elromoljon minden, mert … most azt ne mondjátok, hogy ez így jó! -, míg egy sokkal kézzelfoghatóbb ellenséggel nem találom szemben magam. Magunkat.
De legalább nem kell amiatt aggódni, hogy megint nekem kell megmenteni!
Vagy ---
Oké, legalább nem kell amiatt aggódni, hogy megint meg fogom harapni.

Mondjuk arra nem gondoltam, hogy hátrálás közben elgáncsol, majd rámesik, mert az már ugyan eszembe jutott, hogy mi ketten talán lehetünk hasonló helyzetben, de azt egészen másképp képzeltem, és ezalatt a ránk szegezett fegyvercsövet is értem. Remélem, ez nyilvánvaló volt.

- Baszki, baszki, baszki. - A fal mellé araszolok, ülve támasztom neki a hátam, és csak ekkor jutok odáig, hogy a nyomoro --- A KISKEDVENCÜNK (ez egyébként most annyira nem érzem indokoltnak, halványan gyanakszom ugyanis, hogy ez az egész nem feltétlenül miattunk történik, a csávó ugyanis elég határozottnak tűnt sztriptízbárban eltévedt hobbi-vadászhoz képest, de a problémámnak egyelőre igyekszem nem hangot adni, ráérünk addig, míg megfelelő lesz az időzítés) állapotát felmérjem úgy futtában. - Öhm, ismered amúgy a fickót? - Igen, kicsit hisztérikusabbra sikerül, mint terveztem. Igen, itt az ideje, eltelt már vagy három másodperc!

A választ nem várom meg – kivéve persze, ha nagyon gyorsan érkezik, de ebben nem reménykedem jelen helyzetben -, feltápászkodom, a csuklójáért nyúlok, és a lövések hangjától még mindig kicsit süketen indulok meg sietve a lépcső irányába. És nem sikítom közben a neved kétségbeesetten, Remus, pedig nagyon, nagyon jólesne. Az persze meg jobban esik, amivel a földszinten szembesülök, a lelkem megtelik melegséggel - igen, ez az én minta-gyerek bátyám -, az örömünnep mégis elmarad, be kell érned elismerően felvont szemöldökeimmel, miután bekucorodtam – magammal vonszoltam a kiskedvencünket is, pedig!  - melléd a fedezékbe.
Szóval ott tartottunk ---

- Szóval Zach Sssmith, nem akarod elmondani, miért késeltek meg igazából? - Remélem ti is látjátok, hogy valami összefüggésnek csak kell lennie. Mégsem engem akarnak kinyírni két-három hetente.

if it costs you yor peace

it's too expensive

Nem annyira értem, hogy akkor ezen te pontosan mit nem értesz, úgyhogy egy kicsit inkább csak megütközve bámullak és lehet, hogy te azt hiszed, hogy akkor én most lázasan kutatok az agyamban, hogy megtaláljam a gyerek nevét, de igazából csak azon gondolkozom, hogy miért nem mindegy, hogy hogyan hívjuk magunk között, még csak nem is valami idióta, bénán csengő, bunkó vagy ciki becenevet találtam ki neki ( pedig néha ha eszembe jut - és ez azért baromi ritkán fordul elő, ha most mindenféle matematikai számítást levezetnék, akkor a valószínűsége tényleg nagyon alacsony lenne - gyakran gondolok rá úgy, mint a szerencsétlenre vagy nyomoroncra vagy a balfaszra akit Mimi megharapott ) szóval nem, tökre nem vágom, hogy mi a baj a kiskedvenc megnevezéssel. Vagy máris degradál, hogy valamin velem kelljen osztoznod? Hát most hívtalak meg kajálni!!!!
- Azért bele ne halj baszki... - Rád fintorgok, de ahelyett, hogy felajánlanám, hogy én kérdezem meg... kit akarunk áltatni: ilyen sosem történne, szóval ahelyett, hogy hosszan utánad bámulnék, csak zsebre vágom a kezeimet és várok.
Végül is csak nem most tép majd szét.
Végül is csak nem most téped majd szét.
Végül is csak nem rinyál sokat.
Csak megbírod győzni.
Csak nem kell percekig állnom itt, mint fasz a lakodalomban.
Szóval  nagyjából ha saccolnom kellene egy-két percre saccolnám az egész procedúrát, könyörögni úgy sem fogsz ( nagyon remélem!!! ) ha az a nyomoronc nem akar veled jönni, szóval éppen belekezdek egy ásításba, a kezemet sem teszem a szám elé, végül is mi a fasznak, amikor eldurran az első lövés.
Tudom, azt hinnéd, hogy semmilyen ösztön nem éled fel bennem veled szemben, de akármit is gondolsz rólam, én tényleg törődöm veled, szóval ahelyett, hogy mondjuk felüvöltenék, hogy EZ MI A FASZ VOOOOOLT?????? hosszan elnyújtott o betűvel, inkább ösztönösen elindulok a lépcső felé - jó, igazából szaladok, mert kibaszottul a húgom vagy, és ha az a szerencsétlen akit megharaptál bármit is csinált veled, minimum letépem a tökét és kivájom a szemeit (ugye, hogy én vagyok a világ legjobb tetsvére?), fellépek az első lépcsőfokra, hogy onnan kapásból a harmadikra tudjak ugorni, amikor eldördül a második és a harmadik lövés is (mi a fasz de tényleg) és valami kattan, pont olyan, mint amikor a Papa csőre töltötte a vadászpuskáját és átadta a Kalóznak, hogy akkor most kibaszottul tanítson meg minket menekülni.
- Faszom. - Mordulok fel, mert hát tényleg MI A FASZ??? Ez azért lényeges kérdés, mert habár elég sok emberrel - meg nem emberrel - kibasztam már életem során, soha, ismétlem SOHA nem akartak még megölni így, persze emlegették, de azért meg volt az a bizonyos határ, hogy ezt ne merjék átlépni és ha most Titan miatt döglünk meg, akkor én esküszöm, hogy téged is visszarángatlak ebbe a világba, hogy a hátralévő időnkben őt kísértsük. Másrészről meg akkor talán mégsem a kiskedvencünk akar veled elbánni, úgyhogy inkább csak kiugrok a lépcsőházból - vagy a lépcsőről, tulajdonképpen ez a pont lényegtelen - hogy ha menekültök (mert hát hallom, hogy menekültök) akkor le tudjatok vágtatni a lépcsőn, és amíg ezt megteszitek - vagy nem - addig én csak felborítok egy asztalt, hogy mögé tudjak mászni és ha akartok  akkor esetleg ti is.
- Mondd, hogy ez csak egy kibaszott rossz vicc. - Emelem az ég felé a tekintetem, közben leborogatok nagyjából mindent, amit így innen le tudok úgy borogatni, hogy nem lőtték szét a fejem ( sanszos, hogy nagyjából semmit sem sikerül leszednem ) szóval közben azért előveszek a farzsebemből egy ekit, hogyha meg kell ma döglenem, akkor legalább be legyek állva és ne tisztán, magamat meghazudtolva kelljen, hugyban és szarban fetrengve, öntudatomnél itt hagynom ezt a szarfészket.

it's when the life stops fading

Van valami kellemetlenül beteg vonzata annak, ha egyáltalán nem lepődik meg az ember azon, hogy egy fekete, testhezálló garbóban feszítő faszi nézegeti a vetetlen ágyát. Ez a kellemetlenül beteg vonzat nyilvánvalóan annak köszönhető, hogy a Nymphben mindenféle testhezálló cuccban láttam már mindenfélét csinálni mindenféle faszit, szóval elsőre amúgy fenn sem akadok a dolgon, a kérdés is leginkább csak önkéntelenül buggyan ki belőlem, mert hát azért annyira nem szoktam megbámulni ezeket a mindenféle faszikat, hogy egy tarkóról levágjam, hogy ki kicsoda. A következő kérdésem meg valószínűleg az lenne, hogy eltévedtél?, mert hogy nyilván nem engem keres – bár aztán ki tudja, simán bejátszhat, hogy a hely tulaja, az a Titanium nevű fazon, vagy hogy hívják, éppen most tudta meg, hogy én itt lopom a napot, a levegőt, a piát, és mondjuk azt MÉG nem tudja, hogy takarítok is ám érte cserébe, noha senki sem kérte, és úgy gondolta, hogy itt az ideje, hogy rám küldjön egy fekete, testhezálló garbóban feszítő faszit, hogy kipenderítsen.
Nos, ez az elméletem nagyjából addig állja meg a helyét, amíg a fekete, testhezálló garbóban feszítő faszi felém nem fordul, és legyen bár félsötét a szobámban – vagy valami testhezálló cuccban feszítő faszi szobájában, jó, jó, ne akadjunk fenn a részleteken! –, azért elég sokat mozogtam fegyveres alakok közelében ahhoz, hogy egyből magára vonzza a tekintetemet, ha egy fegyver csövén végigszalad a fény.

Sedwyck amúgy általánosságban nem kérdez.
Minden más esetben már a magasba lendítette volna a kezét, hogy agyonlője a srácot – vagy hogy legalábbis megpróbálja, ebből a távolságból a Krakowski gyerek akár még el is kaphatná a csuklóját, mielőtt meghúzná a ravaszt, és ki is tekerhetné a kezéből a pisztolyt, de azért ennek nem ad akkora esélyt –, csak hogy a válla mögött meglátja a szőke fürtöket az ajtóban, és azt a pillanatnyi elképedést.
És a szőke fürtök meg a pillanatnyi elképedés már pont elég ahhoz, hogy éppen egy pillanatnyi ideig ő is habozzon. Egy pillanatnyi ideig. Onnan már tényleg csak tizedmásodpercek kérdése, hogy kibiztosítsa a fegyvert – amit a filmekben mindig elmulasztanak, vagy alapból kibiztosított pisztollyal mászkálnak, mint az igazi marhák –, és a magasba lendítse a kezét, de közben a szintén döbbent Krakowski srác tesz hátra két lépést, nyilvánvalóan azt sem tudja, hogy hol van, mert nemcsak nekimegy a szöszinek, hanem fel is borítja, hát az első, hangtompított lövés pont abban a magasságban találja el az ajtófélfát, ahol egy pillanattal korábban még a srác feje volt, a második felszakítja a padlót ott, ahol egy pillanattal korábban még a lába volt, a harmadikig pedig egyszeriben nem jut el, mert vagy a szőke, vagy a srác berúgja a szoba ajtaját, ahogy féregként kitekeregnek a folyosóra.

– Bassza meg – tudatosul Ludwigban, hogy ez most igen hirtelen váltott középszarból kegyetlenül ergyára, hát a tabletjét maga mellé hajítja, aztán pedig az anyósülésről magához veszi a Remington vadászpuskáját. Bár Sedwyck magyarázott valamit, hogy a farkasokkal ki lehetne egyezni, és ha megtudják, hogy Zach kiféle-miféle, akkor önként ki is adnák, de Ludwig a maga részéről nem hitt a diplomáciai megoldásokban.
Bekúrta maga mögött a kocsiajtót, némi tanakodás után magához vett némi robbanószert is, aztán Sedwyckkel ellentétben kibiztosította a puskát. Faszság lenne kétszer egymás után elkövetni ugyanazt a hibát. Hanyagul felcsapja a vállára, és megindul a főbejárat felé.

I see a storm

bubbling up from the sea

- A kis kedvencemet? - Ismétlem halkan, de annál jobban érzékelhető értetlenséggel, összevont szemöldökkel, mintha legalábbis lepapucsoztad volna a jövendőbelimet – ami nem teljesen helytálló, hiszen ő egyrészt nem idomítható háziállatka, másrészt ne szaladjunk ennyire előre (igen, erre manapság igen gyakran emlékeztetem magam a kis kedvencem kapcsán) –, aztán csak megvonom a vállam, és lebiggyesztem az ajkam, miközben nagy erőkkel koncentrálok a pohár törölgetésére – tudom, én is látom, hogy már száraz –, ahelyett, hogy zokogva helyetted inkább a földhöz vágnám, mert az van Remus, KEDVENC TESTVÉREM, hogy Zach vagy nem vesz elég komolyan, vagy túlságosan is komolyan vesz (=fél tőlem), tök mindegy igazából, de ---
Azt mondtam már, hogy ne szaladjunk annyira előre?
Na, nyilvánvalóan tökre hiába tettem.
- Lehet. - Elteszem a poharat, felveszem a táskám, megkerülöm a pultot, nézlek célzásértékűen, aztán a szemem forgatom, szóval most nekem kell ezt is csinálni, amivel nem igazán tudok egyébként vitatkozni, elvégre az én kis kedvencem, mégsem küldhetlek, hogy szólj neki te. Szóval sóhajtok, lebaszom a táskám a pultra, úgy teszek, mint akinek kurvára mindegy – vagy úgy, mint akinek kurvára nem fűlik ehhez a foga, de te úgyis gyenge vagy empátiában, remélem azt hiszed, hogy csak lusta vagyok felvonszolni magam az emeletre –, és elindulok a lépcső felé. Kettesével veszem a fokokat, mert igazából menekülni lenne kedvem, valamerre az ellenkező irányba, és kicsit reménykedem, hogy ha elég céltudatosan haladok előre, akkor már majd késő lesz visszakozni, amikor elgyengülök, és valóban.
Késő visszakozni.
A lépcső tetején úgy torpanok meg, mintha valamiféle láthatatlan fal állná az utamat. Óvatosan lépek ki a folyosóra, oldalra billentett fejjel szimatolok bele a levegőbe ismét, összefut a nyál a számban, emberi szagot érzek, még véletlenül sem Zach fenyőkéreg, dohány és frissen vágott fű illatát, mégsem kötöm össze szándékos betolakodóval, eltévedt vendégnek, részeg bulizónak képzelem, csak az a hülye megérzés ne lenne. Megtorpanok megint, pár méterre az ajtótól, mert talán szólnom kellene Remusnak, talán itt lenne az ideje, hogy ne kezeljem félvállról a suttogást a tudatom hátuljából, talán ---
Te meg ki vagy?
Talán nem kellene mozdulnom, talán visszafelé kellene indulnom, nem előre.
Aztán már csak a nyitva hagyott ajtónál gyökerezik földbe a lábam.

if it costs you yor peace

it's too expensive

Bambán pislogok párat, mert oké, hogy lehúztál egy minden bizonnyal durva műszakot - én is lehúztam egy durva műszakot, tudod te milyen az utcán álldogálni és várni, hogy idióta kölykök meg rosszarcú emberek megkocogtassák a vállad, hogy hé van még abból a szarból?, ugye, hogy nem tudod ?! - és oké, hogy levettem ezt a hülye széket innen - amit majd holnap, vagyis ma amúgy is leveszel, hát akkor nem kurvára mindegy ??? -de azért nem kellene ilyen hangnemben beszélned velem, de aztán arra is rájövök, hogy igazából minden bizonnyal ez tőlem tanultad és ettől csak elkezdek kurvára büszke lenni magamra és már nem is tudok haragudni rád, amiért olyan hangnemet ütöttél meg velem, mint amilyet az ember a buta kisgyerekekkel üt meg, akik harmadszorra sem értik meg, hogy nem kellene rugdosniuk a  moziban a székedet. - Jól van már, csak vicceltem.. - Horkantok fel, pedig mindketten tudjuk, hogy nem vicceltem csak egyszerűen én is baromi fáradt - meg túl józan - vagyok ahhoz, hogy most mindenféle hosszú és követhetetlen szövegekkel próbáljalak meggyőzni arról, hogy igazából nem is én zsarollak téged, hanem te zsarolsz engem. Mondom én, hogy én vagyok a világ legjobb testvére.
- És...- Kezdek el nyújtózkodni nyögdécselve ahogyan feléd lépek még a nyakamt is megropogtatom a széket meg csak úgy ott hagyom, hogy majd holnap - vagyis ma!!! - eggyel kevesebbet kelljen levenned. Mi ez ha nem őszinte szeretet? - A kis kedvencedet nem hívjuk el? - És a kis kedvenced alatt azt a fiút értem, akit voltál olyan nagyon kedves megharapni és átváltoztatni, és nem mondjuk a kis kedvenc barátnőd vagy a kis kedvenc testvéred - aki ugye én vagyok - hanem azt a fiút, aki miatt én lehetek a kedvenc testvéred. - Lehet jót tenne neki, ha kimozdulna. - És olyan jelentőségteljesen nézek rád amennyire ez lehetséges, mert hát mindketten emlékszünk, hogy mennyire szar érzés volt friss farkasnak lenni, mennyire szívesen tomboltunk volna, haraptunk és szaggattunk volna, szóval ja,látod arra is gondolok, hogy nehogy itt ámokfutásba kezdjen az új kis kedvencünk EZT IS SZÍVESEN.

it's when the life stops fading

Ludwig odakint várakozott, egy fekete szedánban. Volt idő, amikor jelöletlen, fehér furgonokkal járták az utcákat, de Bastien hatalomátvételével vége lett annak a korszaknak, amikor még lehetőségük volt arra, hogy szándékosan gyanút és feszültséget keltsenek a dögök között. Ludwig a maga részéről hitt a pszichológiai hadviselésben, és visszasírta a régi szép időket, amikor csak azért furikáztak fel-alá egész éjszaka, hogy beszarathassák a szemétládákat.
A fekete szedán egyáltalán nem keltett feltűnést, a sötétített ablaküvegek mára eléggé kommersszé váltak ahhoz, hogy senkinek se szúrjanak szemet, így az sem látszott a külső szemlélők számára, hogy egy kéken fénylő tableten követi nyomon Sedwycket a fejkameráján keresztül. Készen állt arra, hogy bármelyik pillanatban berobbanhasson a Nymph ajtaján – szó szerint, ha szükséges, egy kisebb gyárépület felrobbantásához elég C4 lapult hátul, a csomagtartóban (Sedwyck talán éppen ezért akart külön autóval jönni, a minap rendesen fosott minden egyes huppanónál, arról tépte a száját, hogy ha a hepehupás úton két hepe közül kimarad egy hupa, akkor kegyetlenül kinyúvadnak – heh, nyápic) –, de igazából meggyőződése volt, hogy sok dolga nem lesz az éjszaka folyamán. Többször is találkozott Zacharyval kisebb korában, amikor a gyerekek még aranyosak és beszédesek, és nem őrzött róla rossz emlékeket, de hát nem tökmindegy, hogyha beharapták? Akkor már nem számít, hogy nyolcévesen még szívesen passzolgatott Krakowskiék belvárosi kecójának belső udvaron Ludwig bácsival, pláne, hogy Ludwig bácsi nem volt éppen szívbajos, és könnyedén le tudta zárni életének bármelyik fejezetét, ha éppen úgy hozta a szükség.

Sedwyck hangtalanul lopta be magát az ablakon, és várt néhány percet, amíg a szeme hozzászokott a sötétséghez. Roggyasztott térddel, mégis fürgén járta be az emeleti helyiségeket: bár amikor korábban bejött felderíteni, úgy ítélte, hogy a bár alsó szintje rossz hírű lebujokhoz képest meglehetősen tiszta – az a helyes kis szőke valószínűleg nemcsak falból simogatja mindig ronggyal a pultot –, a felső szint nem más volt, mint a Nymph sufnija, ahova mindent be lehetett hányni, ami odalent zavarta volna az összképet. Amikor már a negyedik papírdobozhalmot, seprűt, lapátot vagy üresüveg-gyűjteményt kerülte ki, már kezdte úgy érezni, mintha valami low-budget riasztórendszer olcsósított lézercsapdáit kerülgetné, de egyelőre kiválóan teljesített.
Végtelenül lassan benyitott a soron következő szoba ajtaján, és slice the pie technikával körbepásztázott a fegyverével a helyiségen, de nem látott odabent senkit. A tekintete csak az üres, vetetlen ágyon akadt meg. Lassú léptekkel araszolt hozzá közelebb, és megérintette az ágy matracát. Még a kesztyűn keresztül is érezte, hogy meleg. Valaki percekkel korábban még feküdhetett benne, tehát--
– Te meg ki vagy?

I see a storm

bubbling up from the sea

Tudod, én meg arra gondoltam, hogy nem veszed le azt a hülye széket a hülye pultról, és szépen kisétálsz, vagy, ha már méltóztattál megvárni, hát legfeljebb hazakísérsz, vigyázol rám, és megetetsz valami szar gyorskajával, és nem baszod szét a munkám, de nem, te inkább lepakolod, amit felpakoltam, mert téged nyilván ezért tartanak.
Tartalak.
De hát újabban te vagy a kedvenc testvérem – igazából ezért tartalak, hogy legyen egy kedvenc testvérem arra az esetre, ha Romulus végképp kiábrándulna belőlem, miután megtudja, milyen mocskos egy kisfarkas vagyok, milyen csúnya, rossz kis dög voltam, milyen ---
Oké, lássuk be, ez nekem nem megy. Nézz rám, ha itt helyben kitépném a torkodat, mert ráültél a kurva bárszékre, amit én már igen stréber módon elraktam – azért megvártam, hogy az az elűzhetetlen részeges köcsög lemásszon róla, mert pultosnak is szuper vagyok, meg amúgy nem bírom a konfliktushelyzeteket, szóval ha itt akart volna aludni, akkor valószínűleg én is itt aludtam volna, mondjuk a munkalapon a kassza mellett –, akkor sem hinnék el, hogy hirtelen felindulásból tettem önvédelem helyett. Mert egy angyal vagyok.
- Öhm, egészen addig nem jutott eszembe visszautasítani - itt feléd fordulok, kezemben pohár, törölgetem, mert muszáj valami csinálnom, nehogy a fejedhez vágjam. Remus, felültethetnélek Romulus kedvenc-testvér trónjára, miért kell megnehezítened a dolgom? - amíg nem egészítetted ki egy burkolt fenyegetéssel. Minél többször dobsz be ilyesmit, annál kevésbé fogom komolyan venni, ugye vágod? - Itt kivárom, hogy láthassam a tekintetedben a feldolgozást, meg az elfogadást, aztán gondolom hamarabb feladom, minthogy esélyem lenne megnyugodni, átment az üzi, és leteszem inkább a poharat a helyére, a rongyot felakasztom, majd a táskámat is a vállamra, aztán – mivel Zach minden bizonnyal már az igazak álmát alussza, és tökre nem kíváncsi rám (nem mintha ébren kíváncsi lenne, HÁT EZÉRT MENTETTEM MEG? mikor jutottunk oda, hogy már azok a csávók sem buknak rám, akiket megmentek magamnak, hogy bukjanak rám? jó, nem ezért mentettem meg, és érted, ne HÁLÁBÓL bukjon rám, de KARMA, BAZMEG! lehet, hogy nem kellene kérdőre vonni, de KARMA BAZMEG!), szóval ásítok egy hosszút, megkerülöm a pultot, és mellkasom előtt összefont karokkal mérlek végig unszolásként, mert rémlik, hogy valami evést emlegettél, én meg odaadtam a szendvicsem annak a HÁLÁTLAN KUTYÁNAK. (Most mondd, hogy nem vagyok szánalmas.)
(Kapd össze magad, karma, bazmeg.)

if it costs you yor peace

it's too expensive

- Arra gondoltam. - Emelem le azt a széket a pultról, amit minden bizonnyal te raktál fel oda gondosan, hogy az utolsó itt kószáló vendég - aki nem én vagyok, amennyire is úgy néz ki, éppenséggel én is pénzt leszámolni jöttem - is húzza már el a belét, és szépen visszahelyezem az eredeti helyére. El is nyomok egy ásítást ahogyan felmászok a bárszék ütött-kopott ülésére, meg is támaszkodom a könyökömmel a pulton, meg is vakarom a fejemet, meg is dörgölöm álmosan a szememet. - Szóval arra gondoltam, hogy elmehetnénk valahova enni. - Nagyjából azóta vagyok veled ennyire kedves és figyelmes, mióta bevallottad, hogy te, a család kicsi kincse - újdonsült kicsi kincse, az utánam lévő kicsi kincse - is egy ugyan olyan álruhába bújtatott farkas vagy, mint amilyen én is voltam. Oké, az vitathatatlan, hogy neked jobban állt a báránybunda, mint nekem, de azért az is vitathatatlan, hogy te és én nem is vagyunk annyira nagyon különbözőek, mint amilyennek mindenki hisz bennünket: téged úgy emeltek piedesztálra, mintha szent lennél, pedig Mimi, ó, drága, drága Mimi ha mindenki kurvára tudnák azt, amit én, akkor a rólad készült freskókat is átmázolnák.
- És mielőtt nemet mondanál, azért én a helyedben átgondolnám. -  Nyomok el egy ásítást. Nem az van, hogy zsarollak a titkodért cserébe, inkább csak testvéri szeretetből kierőszakolom belőled azt, hogy igenis foglalkozz velem és most már hivatalosan is engem nevezz a kedvenc testvérednek Romulus helyett. Nekem mondtad el, nem? Nekem és nem Neki, ami azért akárhonnan is nézem minimum egy te vagy a kedvenc testvérem bögrét jelent karácsonyra. MINIMUM Mimikém. De persze kaphatok sokkal szebb és értékesebb ajándékokat is, olyanokat, amit mindenképpen és jogosan megérdemlek, amiért éveken át tűrtem, hogy a legszarabb testvérként kezeljenek, pedig láthatóan nem csak én estem abba a bizonyos hibába, hogy a bennem élő farkas kitörni akart, és még akkor sem hiszem el neked, hogy te nem voltál úgy meggajdulva, mint én, mint mondtam, ugyan olyan báránybőrbe vagy bújtatva, mint amilyenbe engem varrtak bele.

it's when the life stops fading

Sedwyck sosem rajongott különösebben Mrs. Krakowskiért. Meggyőződése volt, hogy a vén boszorkány – na, még ha legalább boszorkány lett volna! – irányítja a szálakat a háttérből, a jó öreg Mr. Krakowski pedig nem több egy tweedzakóba bújtatott bábnál, akinek a pecsétgyűrűje keményebb, mint maga az egész fazon. Miután két éve elhalálozott az öreg, Sedwyck sejtései beigazolódtak: amíg az asszony pajzsként tartotta maga elé a férjét, addig úgy ügyeskedett, hogy majd a nagyobbik fiát állítsa a helyébe a washingtoni műveletek vezetőjeként.
Ami meg a kisebbik gyereket illeti... Nos, igen.
Sedwyck sosem rajongott különösebben Mrs. Krakowskiért, de ettől függetlenül a parancs az parancs. Ellenőrizte a dobtár tartalmát, aztán visszacsattintotta a helyére. Bár csak idén töltötte a harmincötöt – egyedül, egy starbucksos sütőtökös pite társaságában –, régimódi fazonnak vallotta magát, aki még hitt a lojalitásban és a forgótáras revolverekben. Nyilvánvalóan hat lövedék elég lesz ahhoz, hogy kicsinálja a srácot. Minekután tudott az öt évvel ezelőtti balhéjáról, nem csinált komoly lelkiismereti problémát abból, hogy agyon kell majd lőnie: ha az ő húgát erőszakolta volna meg, akkor valószínűleg már rég megtette volna, és nem is igazán értette, hogy a sértett család miért nem ment utána, és miért hagyták, hogy ennyire olcsón megússza. Annyi baj legyen, most végre újra helyreáll a világ rendje.
Napokig lófrált a Nymph környékén, és viszonylag hamar levágta, hogy ide vették be magukat Eastaughffe-ék. Az Archdeacon név ismeretlen volt a számára, ettől függetlenül gyorsan elkönyvelte a helyet vérfarkasveremnek, és szinte készpénznek vette, hogy amint bemondja a „Krakowski” nevet, különösebb gond nélkül át fogják neki adni a srácot. Nyilván ők sem akarnak kígyót dédelgetni a keblükön, nem igaz?
Egy keddi napot választott – a Google helyadatai alapján ez a nap volt a leggyérebb a látogatottság szempontjából –, de a biztonság kedvéért kivárta a hajnali négy órát: akkor már mindenki nyugovóra tért, de még nem keltek fel azok, akik hajnalok hajnalán indultak munkába. Kék, műtétekhez használt, eldobható műanyagkesztyűt húzott, az arcára símaszkot, kétszer rákoppintott a fülesére, csak hogy biztos legyen benne, működik, aztán az egyik emeleti ablakon keresztül bemászott az alvó épületbe.