’’Anya vedd fel… anya kérlek…’’ Finlay nem túl biztos lábakon, de már szinte árkot taposott a földszinti diófa padlóba a sok lerótt körrel. Hiába tárcsázott újra és újra, a vonal túloldalán minden alkalommal a monoton sípolás volt az egyetlen válasz. Ötvenhatnál abbahagyta a tárcsázások számolását, és valahol nyolcvannál adták meg magukat a lábai, ő pedig erőtlenül rogyott le a csíkos anyagú fotelba, amit a másik anyukája mindig úgy szeretett. Soha nem volt még ilyen egyedül és sosem félt még ennyire. Remegő kezekkel húzta elő a zsebéből a szobájában talált, meggyűrt levelet, hogy sokadjára is elolvassa.

Drága Finlay,

Ötödikes lehettél, amikor iskola után Billyéknél játszottatok. Emlékszel rá? Fára másztál, arra a nagy tölgyre a hátsóudvaron. Az egyik ág letört alattad, te pedig leestél és eltörted a lábad. De nem sírtál. És nem telefonáltál nekünk, pedig azt kellett volna tenned. Egyszerűen elindultál gyalog haza. Három blokknyit sétáltál törött lábbal, egyetlen könnycsepp nélkül. Akkor már tudtam, hogy nem számít, az élet mivel fog szembe állítani, te rendben leszel, mert erős vagy. Erősebb, mint én valaha lehetnék.

Hamar meg kellett tanulnod, hogy nem létezik boldogan éltek, míg meg nem haltak, és most meg kell tanulnod újra. Tudom, hogy Harriet elvesztése óta nem voltam az az anya, akit megérdemeltél volna. Minden apró fénysugárra a torkodnak ugrottam, vagy a bögrémet töltöttem meg vodkával. Dühös voltam Anyu miatt, és dühös, mert minden alkalommal, amikor boldognak láttalak eszembe jutott, hogy később milyen szomorú leszel majd, és ez összetörte a szívemet. Hisz mi értelme van boldognak lenni, ha később úgyis szomorúság veszi át a helyét? A válasz természetesen az, hogy azért, mert később úgyis szomorúság veszi át a helyét, most már tudom.

Kapaszkodj Frannybe. Ígérem, számíthatsz majd Jenkinsékre, ha igazán szükséged lesz rá. Soha ne fuss, ha félsz. És sose feledd, hogy nem minden győzelem szól a világ megmentéséről.

Maradj veszteg és ne látogasd meg Anyut, bármi történjen is. Eljön még a mi időnk.



Finlay számára felfoghatatlan volt a kialakult helyzet. A levél egyetlen szavát sem értette. A családjuk megtarthatta a társadalmi státuszát, de a hatalomátvétel és Anyu – a demokrata Song szenátor – bebörtönzése óta Anya sem volt önmaga. Ha nem ivott türelmetlen volt és ingerlékeny, ha pedig ivott – általában ivott – akkor a nap végén csak csendben elaludt az utcai ruháiban. Olykor kimaradozott, de sosem viselkedett így. Sosem hagyta magára a fiát, nem vált elérhetetlenné. És legfőképp nem írt búcsúlevelet. Finlaynek pedig sosem volt még ennyire szüksége egy szülőre, mint azon a novemberi napon. Elvették az életét és adtak helyette valami mást. Ő pedig úgy érezte, hogy beleőrül a vérszomjba. Beleőrül a vákuumos csendbe is, amit a szívverése hiánya okoz. Maradj veszteg és ne látogasd meg Anyut, bármi történjen is.