Az a hatalmas helyzet, hogy most ahogy itt állunk a házatok előtt egészen kényelmetlenül érzem magam és ilyen még sose fordult elő velem. Jó, leszámítva amikor azért jöttem át, hogy elmeséld milyen volt életed első szexuális élménye, de hát az nem ma volt meg utólag belegondolva inkább neked kellett volna, hogy kényelmetlen legyen.

Szóval lehet, hogy most még mindig inkább vezetnék – és ez azért HATALMAS dolog – minthogy a házatok előtt állva cseverésszünk arról, hogy akkor most filmezzünk-e esetleg vagy sem, bemenjek-e vagy sem. Az egész annyira elcseszett, hogy szinte már most sírni lenne kedvem.

Amikor pedig felhozod, hogy néznél tusolás közben legalább megtörik a jég. Egy pillanatig ugyan zavarba jövök, aztán megnyugtatom magam, hogy oké Te mégiscsak Finlay vagy, szóval csak sóhajtok egy hatalmasat.
- Azt csak szeretnéd – forgatom a szemem és még meg is böklek egy kicsit, de annyira nem sikerül komolyra az alakításom, mert a szám szélében bujkáló mosoly erősebbnek tűnik, ahogy a végén elterül az arcomon.

Tudod mindig is voltak olyan megjegyzéseid, mint az előbbi és azokat mindig reflexből hárítottam vagy viccet csináltunk belőle így ezeket annyira nem is tudom tőled komolyan venni. Az viszont teljesen más, amikor így nézel. A mosolyom kicsit halványul, aztán az ajkamba harapok, mert borzalmasan zavarba hozol majd az is zavarni kezd, hogy zavarba jövök tőled, mert miért is kellene zavarba jönnöm, leszámítva azt a furcsa melengető érzést a hasamban, ami miatt most olyan gondolatok jutnak eszembe, hogy talán közelebb is hajolhatnék és még azt is elfelejtem, hogy vámpír lettél és akkor talán
-Mi? – pislogok párat és igyekszem úgy tenni, mintha gondolatban már nem réges-régen máshol jártam volna – Ja igen, ne haragudj, oké – bólogatok – A Good Place tökéletes lesz – még akkor is, ha a neten már rengeteg spoilert láttam és valahogy egy videót is sikerült megnéznem, de legalább a részeket nem kezdtem el nélküled. Azért egy picit gyanúsan méregetlek, mert szinte biztos vagyok benne, hogy te nem voltál ilyen kitartó.

- Akkor gyors lezuhanyzok – ezt már bent mondom miután lerúgom a cipőmet és igyekszem úgy tenni, mintha minden a legnagyobb rendben lenne a házban is és nem csapna arcon egyből Anya hiánya – Esetleg egy popcornt csinálhatnál, ha van – szólok még vissza miközben már céltudatosan a fürdőszoba felé veszem az irányt. Otthonosan mozgok, mert már számon sem lehetne tartani hányszor készültem el nálad a bulikra, hányszor ragadtam itt a film maratonok alkalmával. Egészen jól tartom magam addig a pontig amíg a kezembe nem kerül a tusfürdős flakon, a kedvencem, amit anyukád vett nekem és akkor végre egy kicsit utat engedek egy pár perces gyógyító hatású, összeomlást késleltető sírásnak. Siratlak Téged, Anyát, magamat, magunkat, Nickyt, az életedet, az életemet. Szigorúan csendben, a számat befogva, mert közben emlékeztetnem kell magam, hogy neked most már szuper hallásod is van.  

Maximum tizenöt perccel később – ami egészen rekord! – már az egyik pólódban, amit a szárítón találtam és a sporttáskám aljáról előbányászott rövidnadrágban, remélhetőleg friss és üde illattal huppanok le melléd.
- Részemről mehet – mozgolódok egy sort míg megtalálom a legkényelmesebb pózt, igyekszem közben most nem hozzád érni, mert valamiért nem érzem helyénvalónak – Egyébként én is fáradt vagyok, de azért nem fogok rögtön bealudni – rád mosolygok megint, elnyomok egy ásítást aztán valahol a rész első öt perce után megjegyzem, hogy azért kicsit kinyújtom a derekam és az ülőhelyzetből lecsúszok egy még kényelmesebb pózba, már nem igazán törődök azzal, hogy mondjuk ne rajtad feküdjek és valahol a tizedik és a tizenötödik perc között már az igazak álmát alszom. Messze minden gondtól, Chidivel, Eleanorral és veled meg sok-sok kölyök dalmatával.

Máskor észre venne minden hibát, szóvá tenne minden kifelejtett indexelést. Jó eséllyel kiselőadást is tartana arról, hogy hát mennyire fontos indexelni még akkor is, ha amúgy tökre éjszaka van és alig van forgalom ezen a részen. Finlay eléggé anyuci kisfia, amikor vezetésről van szó. Persze nem úgy vezet, mint egy nyugdíjas, de a szabályokat mindig betartja. És egyébként nagyon tehetséges sofőr… veled ellentétben. De hát eddig nem is volt különösebben szükség a jogosítványodra, mert mindig itt volt Finlay – vagy a taxi, ha mindketten ittatok – nem? Most bezzeg, egész úton a homlokával az ablaknak dőlve mered ki az utcákra, mintha annál semmi érdekesebb nem lenne körülötte. Csak néha hallat valami kelletlen hangot, amikor rámész valamire vagy egyenletlen az út, ő meg a zökkenéstől megfejeli az üveget. Szerencsére, hamarosan megérkeztek és mindkettőtök számára véget érhet ez a rettenetes út. Ne értsd félre, nem a vezetési stílusod miatt volt az – pedig piros lenne a homloka, ha nem vámpír lenne – borzalmasan szorong, elég ránézni. Finlaynek most minden fáj. Nem fizikailag, hanem ott mélyen a mellkasában.

Kiszállás után még kesereg az autó előtt vagy fél percet, hogy mennyibe fog kerülni az övet megjavíttatni, mégsem egy olcsó autóról van szó. És bár mindig volt pénzük nekik is – még ha nem is annyi, mint a hatalomátvétel előtt, azért kirakatba a szép ház, szép autó megmaradt – meg ő is keresett a modelkedéssel, most ilyen téren is kissé kilátástalannak látja a jövőjét. Az anyja eltűnt, ő vámpírrá vált. Valamikor tegnap délben, elalvás előtt épp azon pörgött, hogy akkor most embereket kell-e majd kirabolnia pénzért. Aztán eszébe jutott, hogy tulajdonképpen nem tart már sokáig az élete, akkor meg azon szorongott még egy sort.

Viszont később, odabent, a zuhany hallatára felcsillan a szeme, mint általában. Mármint nem a zuhany érdekli ennyire, hanem hogy te szeretnél lezuhanyozni. Ilyenkor mindig nagyon gavallér módon társaságot ajánl a számodra, te meg visszautasítod. Most nem jön ilyen dumával, viszont rád mosolyog, olyan igazán kacér módon. Már csak kacsintgatnia kellene hozzá. Tudja, hogy tudod, mire gondol. – Ha nézhetnélek, attól biztosan jobb kedvem lenne. – Tessék, még nincs minden veszve, elvégre viccelni még tud. Nyilván viccel, eleve nem a ’’kedvével’’ van baj, meg nem is az igazi, és egyébként nem akar csatlakozni hozzád. Hát… nem most. Nem így.
Figyeli a szemeidet – tulajdonképpen a karikákat a szemeid alatt, csak nagyon próbál úgy tenni, mintha nem azt vizslatná, de valljuk be, elég rosszul megy neki, Finlay arca mindig olyan kifejező – azt követően pedig az ajkaidra csúszik le a tekintete. Magatehetetlenül időzik ott még egy másodpercet, elég hosszan ahhoz, hogy eltéveszthetetlen legyen, mielőtt megoldásra jutna. - Én igazából eléggé elfáradtam. – Próbál sorsközösséget vállalni. Mentálisan ő is borzalmasan fáradt, de egyébként nem tudna aludni, ebben már most biztos. De filmezni sem akar. Nem igazán akar semmit. – Megnézhetnénk egy epizódot a The Good Placeből, a múltkor megígértem, hogy nem nézem tovább nélküled… – Ugye látod a bociszemeken, hogy a mondat második fele az lenne, hogy igazából megnézett néhány epizódot, úgyhogy inkább be sem fejezi, csak ugrik egy sort a mondandójában. – Annak úgyis csak húsz percesek a részei.

Tudod nagyon nehezemre esik visszanyelni a sírást, ami most annyira fel akar törni, de mégis megteszem. Most én akarok a szikla lenni, a menedék a viharban, amibe kerültél. Igazából az sem zavar, hogy éppen milyen szituációban vagyunk, hogy talán ha a körülmények mások lennének most valószínűleg tiszta vörös lenne az arcom, mert mégiscsak úgy ölellek a keblemre, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. És végülis miért is ne lehetne az?

Ahogy elengedsz és feltápászkodunk már indulnék is az autó felé. Nem értem miért erősködsz azon, hogy Te vezess, mert tudhatod, hogy nem fogom hagyni. Most nem. Nagyon sok mindenben hagytam, hogy meggyőzz, hogy az legyen, amit Te szeretnél – jó igen, tegyük hozzá, hogy azok sokszor tökre érthetőek voltak és sokkal jobban jártunk, hogy nem azt csináltuk, amit én találtam ki – de most biztosan nem fogom hagyni a volán mögé ülj. Többek között még mindig nem igazán hiszem el, hogy teljesen felhagytál azzal, miszerint megvárod a napfelkeltét az autódban. Biztosra akarok menni, hogy erre esélyed se legyen, mert már nálatok leszünk a lehúzott redőnyökkel körbevett szobában.

Miután sikeresen meggyőzlek arról, hogy el tudom vezetni a kocsidat a házatokig, hogy nem lesz semmi, mert nem fogok őrültek módjára vezetni így tökre nem gáz, hogy nem tudom bekötni magam. Igazából csak haladni akarok, hogy még kitartson az adrenalint szintem amíg hozzád nem érünk és ne szembesüljek a ténnyel, hogy vezetek és Te vámpír vagy. Mert a kettő együtt valószínűleg eléggé lesokkolna.

Az útra koncentrálok és nagyon örülök neki, hogy nem beszélsz. Hogy egy picit magamra hagysz a gondolataimmal miközben vezetek és amúgy nem is olyan vészes, nem? Mármint jó persze elmaradt két index, igen én is tudom, de nem jött senki sehol szóval annyira nem nagy gáz ez és az autód se fullasztom le míg le nem parkolunk. A hogyan tovább-on gondolkozok. A gondom pedig az, hogy nem igazán akarnak forogni a kerekek az agyamban, nem tudom hogyan tovább és azt sem tudom, hogy kitől kérhetnék segítséget. Az ötletem, miszerint majd lopok neked vért a kórházból még mindig a legkézenfekvőbb és legjobb ötletnek tűnik. Néha lopva rád sandítok, hogy mit csinálsz, de nem szólalok meg majd csak amikor tényleg leállítottam a motort és akkor csak annyit, hogy

- Huh, nem is volt ez olyan vészes – és rád mosolygok közben remélem, hogy Te is így gondolod, mert ez most egy kicsit enyhítette a vezetéstől való félelmemet. Aztán persze inkább nem akarok visszagondolni arra, hogy amúgy lehet több hibát vétettem, mint az a két index és Te biztosan észrevetted mindet.

- Még szép, hogy maradok – horkanok fel, mert bennem fel sem merült a lehetősége annak, hogy most itt hagyjalak így a szemöldökeim a magasba is szaladnak és a tekintetemből kiolvashatod, hogy arra gondolok, hogy szégyelld magad, ha neked eszedbe jutott volna elküldeni. Tisztában vagyok vele, hogy nem annyira okos dolog pont most összezárva lenni veled, de az se volt okos dolog, hogy ilyen sokkos állapotban autóba üljek, nem? Mégis itt vagyunk és nem lett semmi bajunk.

- Több nem is kell – most már tényleg őszintén mosolygok rád és szorítom meg a kezed egy picit, csak egy pillanatra még mielőtt kiszállnék az autóból. Azért a tőrt a biztonság kedvéért magamnál tartom meg az üveg konyakot is kiveszem, hiszen ki tudja. Lehet még szükség lesz rá odabenn.

- Hajlandó vagyok lemondani a filmválasztás jogáról, ha szeretnéd – mondom tök komolyan, miközben követlek a bejárati ajtóhoz – Vagyis ha akarsz filmezni, mert ha nem az se baj csak gondoltam ... – itt elhallgatok, mert tényleg nem tudom mit is kellene csinálnunk, hogy téged is elöntötte most a fáradtság úgy, mint ahogy engem vagy sem – Lezuhanyozhatok? Lezuhanyoznék.

Máskor támogatna, de most jól teszed, hogy nem sírsz. Szüksége van a megnyugtatásra, márpedig az, hogy az ujjaiddal a halántékát cirógatod, nagyon is segít ebben. Minden alkalommal csak még zaklatottabbá válik attól, hogy sebesen kapkodná a levegőt, már-már pánikszerűen, de a tüdeje mégsem akarja azt úgy befogadni, ahogy ő azt szeretné. Ellenáll, mert nincs igazán szüksége rá. Amitől persze csak még inkább pánikba esne. De most jó. Felveszi a te légzésed ritmusát, beszívja az illatodat… és természetesen az sem hátrány, hogy a tökéletes melleid közé fúrhatja a fejét. Finlay azért mégis csak Finlay marad. Mindig udvarias fiú volt, hát ahhoz képest, hogy milyen lehetne, de valószínűleg meg sem lehetne számolni, hogy hányszor kaphattad bámészkodáson. Egy kis dekoltázs itt, egy kis csípővonal ott. És te vajon hányszor bámultad meg, amikor úgy állt rajta az a melegítőnadrág, ő meg épp arccal a telefonjába volt bújva?

- Jó. – Halkan pihegi válaszként, ahogy feltápászkodik ő is. Pedig órákig el tudna így lenni. Otthon az ágyban mindenképp, nem itt a kavicsos földön. Nagyon szégyelli magát a viselkedése miatt. Tulajdonképpen nincs olyan pont az életében, ami miatt most ne szégyellné magát előtted. De mielőtt beszállhatnál a volán mögé, megfogja a kezed és visszahúz. A biztonsági öv. Elvágta, te pedig utálsz vezetni. Ragaszkodik hozzá, hogy ő vezessen. Ülj az anyósülésre, kösd be magad. Neki sehogysem lesz baja. Mi, most komolyan öngyilkos ’’vicceket’’ lő el? Jó, legalább próbálkozik. Aztán erősködik, nem akar engedni abból, hogy ő vezessen, de így vagy úgy, hamar megadja magát az akaratodnak, akár hagyod vezetni, akár nem. Az út további része rajtad múlik. Így vagy úgy, hazafelé nem sokat beszél. Szinte semmit nem lehet belőle kihúzni. Talán nem is baj, nem árt a csend. Mikor pedig leparkoltok a ház előtt, ő már a zsebében kutat a lakáskulcsai után.

- Akkor öhm… most… – Kérdőn néz rád. Hogyan is tegye fel a kérdést, hogy maradsz-e anélkül, hogy kihallatszódna belőle az a sok minden, amit ő maga nem akar kimondani? Szeretné, hogy maradj, hogy bemenj. Ugyanakkor nem szeretné. Nem bízik magában. Úgy gondolja, hogy nem kellene bíznod benne. Már rossz ötletnek tartja ezt az egészet. Az apádhoz kellett volna mennie egyenesen, nem veled felesleges köröket futnia. Igen, úgy mindenkinek jobb lett volna. De nem, hát azt mégsem tehette volna meg veled. Látni a bociszemekbe, hogy milyen nagyon forognak az agykerekei, míg végül, végre kibök valami értelmeset is, félresöpörve a büszkeségét. – Itt maradsz velem? – Csak várd ki a végét, mindjárt közli azt is, hogy vérre van szüksége, szerezz neki. De hisz te is látod a sápadtságából, nem? Biztosan láttál már a kiképzésed alatt alultáplált vámpírokat. Mégis honnan lennének vérkészletei? Egy hete vámpír, épp meghalni készült – megint – és azért valljuk be, Finlay túl jó fiú. Mindig nagyon elő tudja magát adni a csajoknak, vagy esetenként a fiúkáknak, de egy kis gumicukor. Senkit nem lenne képes berántani egy sikátorba, kórház közelébe pedig esze ágában sincs menni ilyen fiatalon. Beleőrülne a mindenfelől áradó vér és fertőtlenítőszer szagába. - Van a fagyasztóban áfonyás jégkrém, meg olyan, amit nem szeretek. - De te szereted, tudja.

Ha valakiben ilyen régóta bízol akkor nem fogsz egyről a kettőre gyanakodni. Ha kiderül róla, hogy vámpír lett akkor szép lassan szoktatod magad a gondolathoz és kicsit óvatosabb leszel, mondjuk nem hajolsz ilyen közel hozzá, mint most én hozzád és nem veszel elő egy tőrt, amivel megölheted – amivel szeretné ha megölnéd. Az én gondolataimat továbbra is csak az foglalja le, hogy mihamarabb elhúzzunk innen és biztonságban legyél – legyünk – a Naptól meg minden mástól.

Szóval teljesen elhiszem, hogy majd nem fogsz mozdulni. Hagyod, hogy szépen levágjam rólad a biztonsági övet, utána rájössz, hogy mekkora hülyeséget csinálnál azzal, ha itt maradnál megvárni a napfelkeltét, hogy majd tényleg megoldjuk a problémáidat együtt és ha nem is lesz minden a régi, kicsit azért hasonlítani fog rá.  

Ijedten pillantok a csuklómra szoruló ujjaidra, hogy vajon most mi fog történni, képes lennél-e megtenni azt, amiről gondolom, hogy meg akarod tenni. Márpedig ha megcsinálnád, akkor visszahozatnálak a halálból valami boszorkánnyal, hogy utána ellássam a bajodat, mert nem csinálhatod ezt velem. Próbálom az ellenkező irányba mozdítani a kezemet a tőrrel, de hát esélyem sincs. Sokkal erősebb vagy. El akarom ejteni a tőrt, de az ujjaid az öklömet is csapdában tartják. A szívem hirtelen a szokásos ütemének háromszorosát veszi fel, szinte hallom a fülemben visszhangozni a dobbanásokat. Közben a szorításodtól könnybe lábad a szemem, de nem szólok, meg se nyikkanok csak megrázom a fejem, kirázom a könnyeket és könyörögve nézek rád, hogy ezt most hagyd rá.

Mindent lassított jelenetben látok, ahogy a tőr felsérti a bőrödet és innen már tényleg csak egyetlen döfés és nincs visszaút. A pupilláim a félelemtől tágra nyílnak, a szám kiszárad pedig szeretnék könyörögni – mert már csak az marad – hogy fejezd be.
- Kérlek – suttogom és megrázom a fejem, hogy ne merészeld megtenni. A tehetetlenségem felbosszant, hogy itt most minden csak rajtad múlik és semmi beleszólásom nincs. Még egy utolsót próbálok mozdítani a kezemen, de hiába, csak annyit érek el, hogy még jobban szétárad a fájdalom a szorításodtól, ha eltörni nem is, zúzódásokat biztosan okozol.

És akkor vége. Annyira nem számítok rá, hogy ilyen hirtelen adod fel, hogy nem is tudom koordinálni a mozgásomat. Kicsit megtántorodok és mielőtt még megkönnyebbülten felsóhajtanék, hogy nem ölted meg magad – nem öletted meg magad velem – majd visszanyerném az egyensúlyom, te löksz egyet rajtam – erre meg méginkább nem számítok – így egy pillanattal később már a fenekemen landolok a földön. Reflexszerűen támaszkodnék meg a kezemen, de a korábbi szorításnak köszönhetően csak felnyikkanok ahogy belenyilall a fájdalom és hátrazuhanok. Szeretnék még egy picit itt heverni a nedves fűben és elfelejteni az előbbieket, kitörölni az elmúlt pár órát, meg nem történté varázsolni azt a halloweeni éjszakát.

Feltornázom magam, a könyökömre támaszkodok és akkor meglátom az új Finlayt. Téged. Az új Finlayként. Nyelek egyet, ahogy megvillannak a szemfogaid – ha még lett volna kétségem afelől, hogy tényleg átváltoztál-e akkor most minden ilyesmi elszállna, a tekinteted és azok a fogak elég erős bizonyítékként szolgálnak. Felülök. Nem mozdulok. Várok. Kiszámíthatatlan vagy.

A karjaim maguktól fonódnak köréd, ahogy a derekamba kapaszkodsz. Az eddig benntartott levegőt most hosszan kifújom és mázsás súlyok esnek le a mellkasomról. Úgy tűnik az első csatát megnyertem. Ez a győzelem ugyan sokkal több bajt fog majd rám hozni, de jelenleg ez érdekel a legkevésbé. Az ujjaim végigszántják a hajad és kicsit közelebb hajolok egy puszit nyomjak a fejedre. Én most nem fogok sírni, majd ha egyedül leszek otthon, most erősnek akarok látszani, hogy elhitessem veled, kézben tartom a dolgokat.
- Megoldjuk – dünnyögöm a hajadnak majd felegyenesedek és egy ideig még szótlanul nézlek fentről, az ujjaim lassú köröket rajzolnak a halántékodra – Gyere akkor, menjünk. Hazaviszlek – és hirtelen már a vezetéstől sem félek, csak azt látom magam előtt, hogy mielőbb oda kell érnünk hozzád, véletlenül sem hozzánk, utólag belegondolva az elég felelőtlen és hülye ötlet volt az előbb a részemről. Szépen hazaviszlek, rendbe rakod magad addig én rendbe rakom a házat és majd csak utána fogok utat engedni annak a másfél órás bőgésnek, ami most ki akar törni a belőlem.

Ebben egyet kellene veled értenie. Egy embert nem érheti ennyi csapás egyszerre – de még külön-külön sem illene! Csakhogy Finlay ezeken a körökön már túl van, most épp belesüllyedve valami bepánikolt ördögi körbe, aminek nem csak ő, de te is megihatod a levét. Őszintén sajnálja, hogy belerángatott, csak nézz rá azokra a bociszemekre, amikben a vérszomjon kívül ott pislákol a te Finlay-d is. Ha tehetné, egyszerűen megszűnne létezni és akkor nem kellene megosztania veled ezt az elbírhatatlannak tűnő terhet. De hacsak fel nem bukkan előttetek valami galaxisfaló repedés az univerzum szövetén, amihez akármi és akárki hozzáér, az kitörlődik a létezésből, és már nem emlékezhetnél rá, csak az álmaidban – mert az információ ugye nem tud megszűnni, csak átalakul – na az számára is egy jobb opció lenne. De vajmi kevés rá az esély. Egy kevésbé nyomasztó helyzetben, ezt a gondolatot meg is osztaná veled, és valószínűleg jót nevetnétek rajta. Finlay már csak ilyen, mindig is nagy volt a fantáziája, és azt, hogy keni-vágja a természettudományi dolgokat, leginkább ilyen elképesztően elrugaszkodott teóriák dobálására használta fel.

A te Finlay-d. Még annyi mindent elmondhatna neked. Például hogy néha órákig képes el-vissza böngészni az instádat, szemrevételezve minden képet, és néha messzire elkerüli, hogy ne is lásson. Mindkettőt ugyanabból az okból teszi. De ennyi erővel búcsúlevelet is írhatott volna, sok kínos és megkérdőjelezhető pillanatot megelőzve. Ennyi erővel az apáddal is szembe állhatott volna, aki – veled ellentétben – biztosan nem hezitálna teljesíteni a kérését. Ha jó napján kapja el, még talán a vállát is megveregetné, hogy helyesen cselekszik. Egy nagyon jó napján. Apádtól jobban halálra van rémülve, mint az emléktől, hogy véletlenül NEKED küldött egy dickpicet az aktuális csaja helyett. Tényleg, megvan még az a kép?

Légy szíves ne mozdulj. A huszonkettes csapdájába kerültél. Valóban ennyire bízol benne? Hogy nem fog megmozdulni? Tálcán kínálod neki a megváltást. Ugyanakkor nyilvánvaló, hogy nincs más választásod, el kell vágnod a biztonsági övet, vagy a barátod nem fog tudni kiszabadulni. Ha nem pánikolna, akkor jól megmondaná, hogy ne pánikolj! Fél háromkor indultatok el otthonról, napkelte pedig pontosan hat óra negyvenkét perckora lesz. Megnézte ám. De pánikol, még az sem esik neki jól, hogy hirtelen olyan nagyon közel kerülsz, amikor áthajolsz az anyósüléshez.

Aztán pillanatnyilag mozdulatlan marad, egy kicsit visszatér hozzád, mielőtt teljesen elpattanna. A kés közeledtével megragadja a csuklódat. Nem is igazán a csuklód köré fonódnak az ujjai, hanem az öklödet tartja satuban, hogy ne tudj lazítani a fegyver szorításán. Túl erősen tart. Tudja, hogy fájdalmat okoz neked. Látja a szemeidben és hallja az egyre hevülő szívveréseden. De nem csak fizikailag okoz fájdalmat, ugye? A penge a mellkasának feszül, téged pedig nem enged, akárhogyan is kapálózol. Szipog egyet, amikor megérzi a levegőben a vére szagát. Eljött az igazság pillanata. Egyetlen apró mozdulattal véget vethetne a dulakodásnak és megszabadíthatna ettől mindkettőtöket. Sokkal erősebb, semmibe nem kerülne.

Nem tudja megtenni veled. Nem tudja megtenni magával sem. A halál koncepciója teljesen másnak tűnik, amikor nem az ajtón kopog.

Legyőzötten mozdítja újra a csuklód, el a mellkasától, a penge átszakítja a biztonsági övet, ő kiszabadul, te pedig jó eséllyel a földön landolsz. Ha a lendülettől nem, amivel Finlay elenged, hát annak tetejébe még lök is rajtad egyet. Mintha minél távolabb akarna tudni magától. És egy része így is van ezzel. De ott a másik, az igazi Finlay. Aki csak egy ölelésre vágyik és borzalmasan össze van zavarodva és borzalmasan fél. Amíg te a földön vagy, ő ingoványos lábakon száll ki a kocsiból. A vámpírjegyek ott ’’tündökölnek’’ az arcán. A vérben forgó, kieresedett szemek, a harapásra kész szemfogak. De ő csak Finlay. Finlay, aki végül sírva esik térdre melletted, a fejét az öledbe fúrja, a derekadat pedig ragaszkodóan öleli át.
- Nem akarok azzal a tudattal élni, hogy sosem láthatom a Napot…vagy attól rettegve, hogy mikor bántok valaki mást. Mikor bántalak téged. Vagy Nick és apád mikor tudják meg, hogy valami nem stimmel. – Eláztattad a felsőjét, kölcsönkenyér pedig úgy tűnik, visszajár. Az eddigi negatív érzelmein felül most még azért is mardossa a bűntudat, amit az előbb tett. – Menjünk haza…

Ahogy átölelsz, ahogy már kevésbé szipogok és a nyúlról beszélünk, amit megettél szóbajön Anya, én meg rájövök, hogy tényleg mennyire kihúzták alólad a talajt. Egy embert nem értheti ennyi csapás egyszerre. Kell, hogy legyen valami kozmikus szabályzat arra, hogy mennyi és milyen rossz dolgok történhetnek valakivel. Kezdem magam furcsán érezni, na nem azért, mert az életed most nagyon összekuszálódott, aminek hatására az én nyugodt, unalmas mindennapjaim is egy csapásra megváltoztak – már amennyire nyugodt élete lehet valakinek, aki a Jenkins családba születetett és arra kárhoztatták, hogy levadássza a vámpírokat, farkasokat és esetlegesen boszorkányokat.

A furcsa érzésem oka nem más, mint hogy a fejem a nyakadról már a mellkasodra csúszott és nem hallom a szívverésed. Semmi. Csend. Nincs ütemes dobbanás, amit annyiszor hallgattam amikor éppen piknikezni mentünk, lefeküdtünk a pokrócra, a fejem valahogy ugyanígy volt rajtad miközben almát rágcsáltam és az eget bámultam. Nem lesz több ilyen. Ezen pedig igyekszem nem annyira kiakadni – úgy tűnik hullámokban jönnek rám a felismerések, hogy a vámpírlét milyen dolgok eltűnésével jár – de mégis inkább felkelek rólad.

Nem tetszik, ahogy rám nézel. Láttam már ilyen tekintetet, amikor úgy néztek rám, ahogy most Te – és nem a jó értelemben, mert a jó értelemben is néztek már rám úgy, mondjuk nem éppen Te, mármint láttalak már úgy rám nézni viszont akkor részeg voltam, szóval szerintem csak beképzeltem az egészet, de itt most arról van szó, hogy így azok a vámpírok néztek rám, akikkel az alagsorban kerültem szembe. Ott nem is volt kérdéses, hogy miért néznek rám úgy ahogy viszont most … Oké, hogy nem hallom a szívdobogásod de azért csak nem ennél belőlem. Nem? Sok mindenről lemondanék, de arról, hogy biztonságban érezzem magam melletted, nem. Soha. Bár azt elnézve milyen sötét most a tekinteted – azok a bociszemek, amik amúgy mindig ellágyítják az összes vonásodat, hiába próbálsz kemény és menő gyereknek tűnni – nem igazán arról van szó, hogy én miről akarok lemondani meg miről nem.

- Ez nagyon nem vicces – kicsit már hisztérikusabban ragadom meg a kezed – Nem megyek haza nélküled. Felejtsd el – meg is rázom a fejem és máskor mindig csodálom meg jól szórakozok azon, hogy milyen makacs tudsz lenni, most azt kívánom bár ne lennél ilyen. Kiszállok az autóból és próbálom uralni azt a kis remegést, ami végigfut rajtam amikor megkerülöm a járművet, hogy aztán kinyissam a vezetőülés felőle ajtót.
-Gyerünk, szállj ki! – még csípőre is rakom a kezem és kérlek Finlay, ne húzd már az időt, szállj ki a flancos kocsidból és engedd, hogy hazavezesselek. Nem mintha azzal mondjuk ne sodornám veszélybe mindkettőnk életét, de anno – évekkel ezelőtt – azt mondtad annyira nem vezetek rosszul.
-Ha nem szállsz ki, kiveszlek onnan – fújom mérgesen és nem tudom igazából hogyan vennélek ki – talán addig csikiznélek amíg fel nem adod, egyáltalán lehetnek csikisek a vámpírok? Még emberi valódban is nehéz volt kiszedni a kocsiból, amikor annyira leittad magad, hogy Nickyt kellett felhívni, hogy jöjjön el értünk, de amikor már arról volt szó, hogy be kell téged cipelni a házba, akkor már nem segített. Megszenvedtem vele de sikerült, most azonban tudom, hogy semmi esélyem ellened. Hiszen egyetlen szorítással összetörnéd a csuklómat. Ettől függetlenül – meg még mindig bízva abban, hogy nem ölsz meg – a biztonsági öv csatja felé nyúlok, de Te megelőzöl a műanyag pedig megadja magát.
- Nyugi Finlay várj – próbálnálak csitítani, hogy ne pánikolj, megoldjuk (csak még nem tudom hogyan és közben az sem segít, hogy az órára nézve rájövök mennyire sokáig elcsesztük az időt és az a bizonyos napkelte tényleg mindjárt itt van – Finlay! – megfogom a kezed, hogy ne rángasd tovább az övet, na persze nem arra számítok, hogy képes lennék lefogni hanem inkább arra, hogy észhez térsz attól, hogy hozzád érek.
- Megoldom – mondom határozottan és már meg is van az ötlet, csak haladni kellene, arra nincs idő, hogy megint megkerüljem az autót így kénytelen vagyok áthajolni rajtad, hogy a táskámból kivegyem a tőrt – Most légy szíves ne mozdulj – tényleg csak abban tudok bízni, hogy hallgatsz rám, hagyod, hogy elvágjam az övet és végül kiszabadulj a fogságából majd mehessünk haza. Hozzánk, hozzád, mindegy csak egy olyan helyre, ahol nem érhet napfény, ahol én is kicsit megkönnyebbülhetek, hogy másodjára már nem hagytalak meghalni.

Most, hogy a szemeidbe kell néznie – a szemek, amiket ötödikben még tényleg nagyon csúnyának talált, manapság viszont ellenállhatatlannak, ami azt illeti téged lát a legszebb lánynak a földkerekségen, de ezt esze ágában sincs megosztani veled soha –, csak még rosszabbul érzi magát. Már ha ez lehetséges. Rosszul gondolod, nem vagy mellette biztonságban, tökéletesben semmiképp. Neki pedig összeszorul az örökkévalóságig két dobbanás közé zárt szíve attól, hogy… nem is tudná megfogalmazni, hogy mitől. Minden-mindentől.

Egy része, amelyik a makacssága alá nyomva abban reménykedett, hogy te majd még makacsabb leszel és lebeszéled erről az ostobaságról, szóval az ő számára felfénylik valamiféle reménysugár. Az a része hajlik afelé, hogy ne egyedül kelljen majd hazavezetned az autóját, amit aztán meg is tarthatnál tulajdonképpen. Egy másik része viszont hallgatja, ahogy a karjaiban szuszogsz, és miközben minden erejével arról próbálja lebeszélni magát, hogy az éhségnek engedve átharapja a nyakadat, azon gondolkodik, hogy úgysem lehetne már soha többé olyan, mint Te. Megközelítőlegesen sem. Imitálhatná, felöltözhetne ugyanazokba a ruhákba, mint a régi Finlay, nézhetné veled ugyanazokat a sorozatokat, amiket ő nézett volna, ihatná ugyanazt a jegeskávét, amit szeretett, de semmi nem lenne már olyan. Minél inkább próbálna beilleszkedni, annál inkább tűnne kívülállónak. Azt sem dolgozta fel, hogy meghalt. Ahogyan meghalt, és máris olyan nagyon sok dolog szakadt a nyakába, amit fel kellene dolgoznia, hogy a halál megváltásnak tűnik, tényleg.

- Anya szerette azt a nyulat. – Halkan, megtörten teszi hozzá, mégsem tűnnek igazán őszintének szavai. Legalábbis a hangjában rejlő sajnálat. Hisz Anya elment, nem igaz? Egyedül hagyta valami nagyobb célért – legalábbis szeretné ezt gondolni, mert akkor nem arra kellene gondolnia, hogy egyszerűen elhagyta az alkoholista anyja, vagy talán mégis csak az lenne a jobb – és az sem kizárható, hogy az események összefüggnek.

Nehezen enged el, mégis hatalmas kő gördül le a mellkasáról. Szinte fellélegzik most, hogy eltávolodtál. Most, hogy már nincs olyan közel a bőröd melegsége, amit csókok helyett legszívesebben felmarna a szemfogaival, hogy a véredhez juthasson. Vadász vagy. Fel kell ismerned az arckifejezéséről, hogy erre gondol. Hogy akar téged, és nem úgy, hogy az bármelyikőtöknek is jó lenne. Nem hiába kötötte magára a biztonsági övet az első adandó alkalommal. Komolyan, komoran, de gyengéden néz rád, amikor végre neked is leesik, amire várt. Amiért eleve ide jöttetek, a hajnal. – Akkor menj haza. – Most. Vidd az autót is. Tessék, még mindig makacskodik, de ő már csak ilyen.

- Nem! – Egyenesen felcsattan, nem is feltétlenül kivehető, hogy mi ’’nem’’. Egyébként nagyon egyszerű: minden nem. Nem akar hazamenni, nem akar elmenni innen, de ami még fontosabb, nem akar Frannyékhez menni. Nem és nem. Majd hogy nem félelem ül ki az arcára David gondolatától. Hajthatatlanul markol rá a biztonsági öv csatjára, amikor a barinője kinyitja a sofőrülés felőli ajtót. Esélyt sem akar annak adni, hogy kicsatolja vagy kirángassa onnan. Ami eleve abszurd gondolat, hisz a fizikai fölény Finlaynél van. De valahol meg ez is jelzi, hogy ő még mindig Finlay, Finlayként gondolkodik, nem pedig vámpírként, nem támaszkodik az erőszakra, védekezik, nem pedig támad. Sajnos az is nehezen megy neki, hogy megállapítsa, épp mekkora erőhatást fejt ki, a kakaskodásban hamar roppan a tenyere alatt a csat, ami csöbörből vödörbe szituációt eredményez.
- Ne… ne ne ne ne. Szedd le. Szedd le! – Nem segít a helyzeten, hogy a tetejébe még rángatja is az övet. Kétségbe esik, hisz a halála volt a legutóbbi alkalom, amikor nem tudott mozdulni, amikor valahol ott ragadt, csak az épp egy a mellkasából kiálló vasrúd miatt volt, most meg a biztonsági öv tartja csapdában – amit eleve ő kötött be, hogy ott tartsa, de részletkérdés. Olyan trauma érte, amin nem lehet egykönnyen túllépni. Minden alkalommal, amikor egyedül beáll a zuhany alá, újra éli a halála perceit. Minden alkalommal, amikor elsétál a szülei szobája előtt, csomó ül a torkába. Hisz te is láthattad abban a pillanatban, amikor először feléd fordult. Ott van a kis bociszemekben, hogy mennyire meg van törve. Persze, hogy logikátlanul viselkedik.

Ahogy rám nézel nem tudom elhinni, hogy már nem az a Finlay vagy, akivel két hete még pizzát ettünk a nappaliban tévé előtt,  miközben a Too Hot To Handle Reunion része ment és felvetettem, hogy egyszer igazán jelentkezhetnénk egy ilyen showba majd arra jutottunk, hogy valószínűleg nem jutnánk be. Na persze nem azért, mert ne lennénk To Hot To Handle-ök hanem, mert túlságosan okosak vagyunk hozzá. Két hete még az volt a legnagyobb problémánk, hogy azt mondtam bármikor lebeszélné rólam a bugyit Harry.

Most pedig arról beszélünk, hogy miért nem akarlak – és nem is foglak – megölni. Észreveszem, hogy kicsit megfeszülsz és emlékeztetnem kell magam arra, hogy az újonnan átváltozott vámpírok nagyon veszélyesek, mert nem igazán lehet őket kordában tartani. Én mégis úgy gondolom, hogy melletted még mindig tökéletes biztonságban vagyok. Mindig is így gondoltam.

Mielőtt mást is bántanál. Értem, csak nem akarom érteni. Egy pillanatra azért elhallgatok, mert ezzel az információval most keresztül húztad a számításaimat, de annyi mindennel sokkoltál az elmúlt egy órában, hogy a tényt, miszerint valakit már bántottál, most egy kicsit szeretném ignorálni. Egyszerre csak egy probléma. Most pedig az van napirenden, hogy nem foglak megölni. Élni fogsz. Láthatóan nem tetszik különösebben a kórházas ötletem, pedig végre valahára Te is hasznát veszed majd a tanulmányaimnak.

-Nem megyek sehova, együtt kitalálunk mindent – dünnyögöm már a nyakadnak, mert elsőre nem esik le, hogy a felkelő Nap sugarai pontosan telibe kapják majd az autót, téged. Nem jut eszembe, hogy a vámpír lét elején képtelen vagy a napfényben járni, ezért is találkoztunk így este. Arra gondolunk, hogy azt nem akarod, hogy egyedül kelljen majd megküzdened a vámpírsággal majd Anya keresésével. A napfelkeltére nem gondolok. Egyelőre csak várom, hogy elárasszon az a nyugalom, ami mindig, ahányszor csak átölelsz.
-Nem szerettem azt a nyulat, mindig megharapott amikor meg akartam simogatni – jegyzem meg és igyekszem nem kiakadni a helyzet morbidságán, hogy az az egyébként aranyosnak tűnő szőrpamacs is az áldozatoddá vált. Vajon ki vált még azzá? Ezt a kérdést most inkább elhessegetem.  Ezzel elég lesz majd később foglalkozni. Egyszerre csak egy probléma.
- Soha többet nem tudlak majd legyőzni a futópályán – sóhajtok egyet a felismerésen, mert még mindig egyszerűbb ilyen jelentéktelen – a többi mellett legalábbis annak tűnő – dologgal foglalkozni, mint mással. Elengedlek és visszacsúszok az ülésemre, szemezek egy picit a konyakos üveggel, hogy talán jó lenne egyszerre lehúzni az egészet és nem emlékezni holnap semmire. Vagyis ma. Az órára siklik a tekintetem.
- Azt hiszem már le se fekszem – jegyzem meg – Nincs is szebb, mint egy reggeli futás és egy kis  napfelkelte – mosolygok rád, hogy ha véletlen rosszul éreznéd magad, mert megfosztottál a pihentető alvástól, akkor ne érezd. Egy fél perccel később már le is esik amit mondtam. Az arcomra fagy a mosolyom.
- Induljunk haza – nézek rád -  Nem várhatjuk meg – rájövök, hogy az előbb nem Anya keresésére gondoltál, nem, Téged hidegen hagyott a tervem, hogy szerzek neked vért és együtt kitalálunk valamit – Hallod? – megragadom a kezed, ha még nem indítottad volna be az autót – A rohadt életbe is Finlay – csattanok fel, pedig nem szoktam sokat káromkodni, de most nagyon-nagyon mérges leszek rád – Nem öllek meg és nem fogok asszisztálni se a halálodhoz. Nem hagyom, hogy meghalj – megint, de ezt már nem teszem hozzá – Tudod mit? Hazavezetek én. Ha szerencsénk van még azelőtt visszaérünk, hogy a szüleim felébrednének. Maradhatsz nálunk, senki se fog rád nézni. Ha mégis észrevesznek majd azt mondom, hogy este átjöttél de szarul érzed magad. Jó? Így lesz – döntöm el megint helyetted és már pattanok is ki az autóból, hogy átüljek a helyedre. Az adrenalin elfeledteti velem, hogy mennyire félek a vezetéstől, de jelenleg csak az foglalkoztat, hogy minél hamarabb a házban legyünk.

- Ugyan milyen más mód lenne, Franny, hm?! Milyen más mód? – A kérdése költői és határozottan támadó, amikor kiveszed a kezéből a táskádat, amit most éppenséggel a sajátjaként kezelt. De a jó hír, hogy sikerül kibillentened, még ha csak átmenetileg is.
Itt van, még láthatóan itt van veled, hiszen nem csak aprót bólint a béka említésére, hanem teljesen el is fancsalodik a tekintete. Csak egy kicsit, csak egy másodpercre, de nem észrevehetetlenül. Hogyne emlékezne a középsulis biológia órákra, jesszus! Finlay nagyon szeretett a menősrácok közé tartozni és előadni ő maga is a menősrácot, de az ilyen részletekben mindig kijött, hogy nem úgy van az, ahogy ő sokszor előadja magát atlétika órán. Amikor először tettek eléjük békát annyira kiakadt, hogy végül az igazgatóiban végezte. Meg egy teljes hétre vegetáriánus lett! Persze nem nevezte őt hópihének senki, ahogy azért sem cukkolták soha, hogy sakkszakkörre jár, hisz ő volt Finlay, az a nagyon cuki és nagyon menő srác, aki a szurkolócsapat nagyon dögös és nagyon undok kapitányával járt.
- Tudod, hogy félek a békáktól. – Halkan teszi hozzá, mintha ezzel mindkettőtök számára próbálná oldani a hangulatot. Még egészen viccesen is hangozhatna, ha a helyzet nem lenne olyan súlyos, amilyen. Ő is gondolt ám apádra. Ami azt illeti, ő volt az első gondolata, és a második is. Meg van róla győződve, hogy rá biztosan számíthatna, hogy karóba húzza, aztán eltüntesse a hulláját. De apádtól még a békáknál is jobban fél. Sokkal!

Rád néz a bociszemeivel, nem nagyon hagysz neki más választást, de a vér említésére nagyot nyel. Nincs rá jó hatással, triggereli és még a biztonsági övét is visszacsatolja, hogy az talán megállítja, ha hirtelen nagyon megéhezne. Mert te túl közel vagy, ő pedig jelenleg nem bízik magában.

- Nem érted… Meg kell tenned. Mielőtt mást is bántanék. – Ezzel bevallja, hogy valakit már bántott. Tudja, hogy ez a helyes döntés, de talán nem is azért kéri tőled a lehetetlent, mert ő maga képtelen rá, vagy mert nem akar itt, a legvégén egyedül lenni, hanem azért, mert egy része titkon reménykedik a megbocsájtásban. Hiszen Te vadász vagy. Ha tőled esélyt kap az életre, ha te azt mondod, hogy nem, az talán már jelenteni fog valamit. Ez lenne a logikus magyarázat. És tudat alatt eleve ez dolgozott benne. De Finlay fejében sajnos már nincs túl sok logika. Teljesen össze van zavarodva, jobban, mint valaha, pedig mielőtt egy osztályba kerültetek azt is nehéz volt feldolgoznia, hogy akkor Anyu miért is került börtönbe, mikor nem rég még elismert politikus volt. Nem hiába volt veled olyan nagyon gonosz és nagyon undok a kezdetekben. Mindenkivel az volt.

Szóval eldöntötte, hogy meg kell halnia. Tudja, hogy erős túlzás, de azt gondolja, hogy ez a helyes döntés. Egy sötét helyen van, ahol a halál megváltásnak tűnik. Rémesen egyedül érzi magát a világban, anyátlan és magányos, fél, mardossa az éhség és a bűntudat. Nem akar bántani senki mást. Minden korty vértől felfordul a gyomra, mégsem tud leállni. Egy embert már megölt. Egy másikat pedig majdnem. Mit tehetne hát? A probléma az, hogy Finlay nem csak makacs, mint a fene, hanem okos is. Nem hiába jöttek pont ide, kelet felé fordulva az autóval. Ha Franny nem hajlandó megölni, akkor ő bizony itt fog ülni, amíg el nem érik a felkelő Nap sugarai még egyszer utoljára.
- Akkor csak maradj itt velem. Ne kelljen még egyszer egyedül végig mennem rajta… kérlek. Kérlek, Franny. – Óvatosan, de szorosan ölel magához, azonban úgy tűnik, nem tágít. Nem győzi meg a kórházi vér és nem győzi meg az sem, hogy nem kell többé ennie az émelyítően édes süteményeidből. Pedig abból a sütőtökös pitéből bármikor szívesen enne! - Még Anya nyulát is megettem... - Sírós hangon teszi hozzá.

A legrosszabb az egészben, hogy én most Nickyhez akarok futni. Egy kopogás után azonnal benyitni a szobájába – amivel már akkor felbosszantanám – utána kérdés nélkül bemászni az ágyába, belemászni a magánszférájába, elzokogni neki a bajomat és azt várni, hogy majd Ő megoldja vagy legalább ellát valami tanáccsal. A legrosszabb, hogy nem mondhatom el Nickynek. Mert Finlay, Te most azzá váltál, akire vadászok. Akire Nicky is vadászik. Akire az egész családom vadászik nemzedékek óta.

Igazából egészen furcsa, hogy eddigi ismeretségünk során egyetlen egyszer se merült fel bennem, hogy megharaphat egy vámpír vagy egy farkas. Ami egészen naiv dolog, figyelembe véve, hogy egy vámpír vezeti a városunkat, hogy simán belebotlok egy farkasba egy egyetemi bulin, hogy szerintem a Starbucksban a barista srác is boszorkány. Körbevesz a természetfeletti és én szentül hittem abban, hogy te mindig ember maradsz, ahogy én is.
Muszáj volt elfutnom. Muszáj volt egy picit kiszellőztetni a fejem, mielőtt mondok valamit. Mert most nem lett volna elég – se igaz – hogy minden rendben lesz. Anya eltűnésének említése után még egészen komolyan gondoltam, hogy minden rendben lesz, hiszen ha kellett volna akkor az egész Jenkins családot ráállítom a keresésére. Most azonban nem állíthatok oda apám elé azzal, hogy „amúgy izé, Finlay vámpír lett, de légyszi ne csináljatok belőle nagy ügyet”. Semmi sem lesz teljesen rendben.

De valamennyire muszáj rendbe hoznunk.

Erőt veszek magamon, letörlöm a könnyeimet és megindulok az autó felé. Beszállok melléd, a csendbe, csak a vérem dübög a dobhártyámban a futástól. Hosszan kifújom a levegőt mielőtt bármit mondanék, mielőtt rád néznék. Csak utána veszem észre, hogy pontosan mit csinálsz.
- Nem – a táskáért nyúlok, hogy elvegyem az öledből – Felejtsd el – a hangom nem olyan erőteljes, mint ahogy azt akarom. Direkt nem nevezem nevén a dolgot, nem fogom kimondani, hogy nem foglak megölni. Már a gondolatától is rosszul leszek ismét, hogy elvárnád tőlem, hogy megöljelek.
- Van más mód is – olyanok már nem lesznek a dolgok, mint régen, ezzel most nem foglak se téged se magamat áltatni, de még mindig menthetjük a menthetőt. Én legalábbis ezt fogom tenni és nagyon remélem, hogy nem nehezíted meg a dolgom – Azt mondják, hogy bizonyos emberi tulajdonságaid felerősödnek ha vámpír leszel – az arcodat vizsgálom, keresem Finlayt, mert attól, hogy vámpír lettél még Finlaynek is maradtál, muszáj, hogy Finlay is maradj – A gimiben biosz órán még a békát is nekem kellett felvágnom, nem ártanál senkinek – ezzel mondjuk lehet csak magamat akarom meggyőzni, de tényleg így volt, tehát ez alapján nem szabadna egy vérszomjas gyilkoló géppé válnod. Apám szótárában ugyan nincs olyan, hogy jó meg rossz vámpír, jó meg rossz farkas. De ő az apám. Én nem az apám vagyok, én nem fogok valakit megölni csak azért, mert vámpír vagy farkas (ezzel biztosan komoly problémáim lesznek később és biztos, hogy ki is fogják használni, de akkor is maradinak tartom az előbb ölsz és utána kérdezel taktikát).
- Nézz rám – már a kezedért nyúlok és reménykedek, hogy hallgatsz majd rám – Majd hozok a kórházból vért, úgyis egyre több gyakorlatom lesz ott – bólogatok, mert ezt már eldöntöttem, szerintem ez így egy megoldás, akár huzamosabb időre is – Még választhatsz is, hogy milyen vércsoportot szeretnél – halványan rád mosolygok, pedig nem sok mosolyognivaló van még mindig, de valamivel muszáj enyhíteni a feszültséget és a dolog súlyát – A süteményeimet sem kell többet megkóstolnod, gondolom így minden sokkal intenzívebben érzel és egyébként is észrevettem már, hogy nem annyira őszintén mondod, hogy ízlik – hadarom tovább és közben levegőt venni is elfelejtek, mert mindent fel akarok ajánlani, hogy elvethesd az legapróbb gondolatcsíráját is annak, hogy azt a tőrt beléd döfjem.
- Oké? Mondd, hogy oké – most már szinte erővel szorítom a kezedet, a könnyek meg valahogy megint utat találnak maguknak és nem már nem tudom visszatartani, ahogy a vállaim rázkódását se – Ne kérd, hogy megöljelek, jó? Nem tudnám megtenni, nem fogom megtenni – a végén már szinte csak suttogok miközben a megrázom a fejem és most már az se zavar, hogy a sebváltó bele fog állni a bordámba, muszáj megölelnem. Ahogy az arcom a nyakadba fúrom a könnyeim valószínűleg eláztatják a drága felsőd, de most ez érdekel a legkevésbé. Lehet, hogy vámpír vagy de Finlay is vagy. Finlay pedig jó ember volt, az egyik legjobb. Tehát csakis jó vámpír lehet belőled. Igen, ennek így kell lennie.

Hidd el, ő is szeretné, ha az lenne a nagy hír, hogy teherbe ejtett valakit. Sosem akart igazán gyereket. Mindig azt mondta, hogy majd tizenöt év múlva talán meggondolja magát, tehát a lehetőséget sosem zárta ki, de képzeletben biztosan leugrott volna egy hídról, ha felcsinál valakit. Finlay meg egy gyerek. Az a Finlay, aki képes megenni egy fél csomag gumicukrot egy pohár mandulatejjel reggelire, aztán végig nyávogni az egész délelőttöt, mondván, hogy nem érti, miért éhes, hisz reggelizett. Mondjuk a terhességgel kapcsolatban sem értené, hogy mi esik ebben neked rosszul. Tényleg, mi? Hisz megígértétek, hogy soha nem lesztek szerelmesek egymásba. Nem is lenne jogod haragudni, vagy ítélkezni afelett, hogy hova dugdossa a farkát. Persze az a másik részről is kínos kérdéseket vethetne fel, hogy miért hasonlít rád annyira minden második csaj, akit tinderen szed össze? Kreol bőr, hosszú sötét haj. Hiába kérdeznéd, neki ez még tényleg soha nem tűn fel, valószínűleg ezután sem tűnne fel. Vállat rándítana és azt mondaná, hogy biztos ilyen az esete, most mit csináljon vele.

De sajnos most nem ilyen könnyed témákról van szó. Összeszorul a gyomra a ténytől, hogy miatta kell hánynod. Néhány másodpercre hagyja, hogy rátelepedjen ez az érzés és összetörik a szíve. Mert nem miatta, hanem tőle kell hánynod. Legalábbis az ő fejében ez pontosan így hangzik. A válla felett az irányodba pillant, aztán hirtelen le az ölébe. Máskor odamenne és fogná a hajad, ahogy mindig fogja, miközben olyan hülye poénokat lő el, ~ hú, itt aztán van cucc ~ amitől legszívesebben a fejébe húznád a wc-kagylót. De most nincs kagyló és nincsenek poénok. Összehúzza magát a sofőr ülésben és minden figyelmével igyekszik az italos üvegre koncentrálni. Amiről jelen pillanatban meg az anyja jut eszébe, szóval csöbörből vödörbe. Mert attól, hogy van egy nagyobb probléma, még a másik nagy probléma sem válik semmissé. Közben meg az is megfordul a fejében, hogy ezért aztán megérte tizennyolc dolcsit kifizetnie a muffinokért, ami nézőpont kérdése szerint lehet jó és rossz jel is. Hisz jó, ha ott pislákol az összetört kupac alatt a valódi Finlay is. Akkor még van remény.

Szükségem van rád. Kérlek, mondj valamit.

De Te nem mondtál semmit. Nem tud igazán hibáztatni, tisztában van vele, hogy milyen helyzetbe hozott. Viszont neked is tisztában kellene lenned azzal, hogy milyen helyzetbe hoztad Őt. Most is úgy van, mint a halála perceiben: egyedül van és nagyon fél. Rettenetesen fél. Te pedig magára hagyod.
- Rendben. – Legalábbis ezt bólogatja, de nem szólal meg. Láthatóan teljesen össze van törve. Könnyes szemekkel mered maga elé és nem mer rád felnézni, mert úgy érzi, hogy abba belehalna. Nem, nem is szimplán belehalna, hisz épp meghalni készül, azon a részén már túl van. Megsemmisülne. Az egyik lába úgy félig az ülés alá van húzva, a másik pedig sebes tempóban remegve jár fel és le a feszültségtől. Ivás helyett a hüvelykujján a körmét rágja, márpedig Finlay sosem rágja a körmét. Legfeljebb az ujjait tördeli, ha feszült vagy izgul valami miatt. Utálja, ha valaki rágja a körmét, nem csak illetlennek, de undorítónak is gondolja. Most viszont észre sem veszi, hogy mit csinál ő is.

Te elfutsz, ő pedig még jobban lehalkítja a zenét, ha történne veled valami az erdőben, akkor meghallja. De mi történhetne, hisz gyakorlott futó vagy és gyakorlott vadász. Mire visszaérsz, nála már lecsapták a biztosítékot. Az elmúlt hét és a most történtek teljes érzelmi kimerülésében egyszerűen autopilótára kapcsolt az agya. A táskád már az ölében van, amiben jóformán könyékig elmerül, keresve a gyilkos eszközt. Amire pedig úgy gondolja, hogy nem lesz szükség – mint például a lánc – azt csak úgy hanyagul a hátsóülésre dobálja. Nem te vagy az egyetlen, aki sokkos állapotba került.

Nem volt nehéz kitalálni. Nem volt nehéz rájönni. Minden  tökre passzolt és hirtelen minden magyarázatot kapott. Nem voltál hajlandó napközben találkozni, nem jöttél a kávézóba, nem jöttél palacsintázni. Nem küldtél random snapeket napközben random dolgokról és random felfedezésekről.

Tényleg nagyon szeretném, ha azt mondanád, hogy csak teherbe ejtettél egy lányt. Jó, egy bizonyos szinten az is sokkolna és rosszul esne, de azt még valahogy túlélném. Azért vagy ilyen sápadt, mert hirtelen rájöttél, hogy az apasággal mennyi felelősség fog a nyakadba szakadni, hogy majd fel kell nevelned egy gyereket.

Sajnálod. Ezzel az egy szóval beismered, hogy nem tévedek. Nem terhességről van szó, nem apaságról hanem arról, hogy most már te is egy vagy közülük. Elárulva és megsemmisülve érzem magam. Szeretnék most rád ordítani még mielőtt elmesélnéd a történeted. Szeretnélek felpofozni, hogy észhez térj - mintha az amúgy semmissé tenné a tényt, hogy átváltoztál. Ezek helyett viszont inkább csak visszanyelem a könnyeimet és eldöntöm, hogy meghallgatlak.

Keserűen elmosolyodok, amikor a lánnyal kezded. Nem lepődök meg, de megint késztetést érzek arra, hogy megállítsalak az egészben, mert ha elmeséled, akkor már nem lehet visszaszívni, valóságos lesz az egész. Látom, hogy neked is nehezedre esik és megértelek. Átnyújtom a konyakos üveget és erőtlenül nekidőlök az oldalammal az ülésnek. Hirtelen nagyon fáradt leszek mindenhez. Amikor visszaadod a konyakot elgondolkozok rajta, hogy jól meghúzzam de az ujjaim csak görcsösen markolják az üveg nyakát anélkül, hogy a számhoz emelném. Összerezzenek amikor visszakapcsolod a zenét és halkabbra veszed, most már nincs visszaút.  Lassan rád emelem a tekintetem.

Sosem voltam ügyes abban, hogy pókerarcot vágjak. Szóval valószínűleg a történeted hallgatva minden gondolatom kiül az arcomra. Nem szólok közbe, de így is tökéletesen láthatod, hogy mit gondolok vagy mit akarnék mondani. A mérges fújtatás, hogy elmentél a klubba - egy pillanatra a bűntudat, hogy én kibújtam az egész halloweeni party alól egy szar indokkal - a hitetlenkedés, hogy Bloody Maryt ittál, hogy ennyire felelőtlen voltál. Átfut a fejemen a gondolata, hogy megkeresem a lányt, aki rávett erre és életemben először visszaélek a vadász kiképzéssel, amit kaptam.

Ez a gondolat pedig abban a pillanatban el is tűnik, amikor realizálom, hogy most érünk a mesének annak a részéhez, amit viszont nem akarok hallani. Nem akarom tudni hogyan haltál meg. Mégse szólok közbe. Viszont itt már felemelem a konyakos üveget és szipogva iszok belőle. Azért is olvasok sokat, mert szeretem elképzelni a dolgokat. Ennek pedig az a hátránya, hogy ahogy megemlíted a vasrudat és a mellkasodra mutatsz én látom magam előtt az egész jelenetet. Sokszor álmodtam arról, hogy meghal valaki aki nagyon fontos számomra: Te, Nicky és olyankor mindig sírva ébredtem, de azok közül egy alkalom se volt olyan, mint most.
Most sírni akarok, mert halott vagy. Újból kiabálni akarok veled, mert halott vagy. Lecsukom a szemem, de úgyse lesz jobb, mert látom a mellkasodból kiálló vasrudat, ahogy a szádból csordogál a véred, ahogy megfulladsz benne. Hányingerem lesz.

- Én - kezdeném, miközben kinyitom a szemem és a kezemre siklik, ami most a tiedben pihen - Nekem, azt hiszem - megrázom a fejem és közben tényleg érzem, hogy itt másodperceken belül baj elsz - Hánynom kell - kiszakítom a kezem a tiédből, feltépem az anyósülés ajtaját, kiugrok a kocsidból megyek pár lépést mielőtt utat engednék az oreos muffinoknak. Nem tudom mennyi idő telik el míg öklendezve támaszkodok a térdemre és úgy adok ki magamból mindent, mintha ezzel az is távozna, hogy vámpír lettél.  Előhalászok egy zsebkendőt és megtörlöm a szám, veszek egy mély levegőt - ami borzalmasan szakaszosra sikeredik, mert most már egyre nehezebb visszatartani a feltörekvő zokogást.  Egyetlen egy dolog jut most eszembe. Ami mindig segít. Aminek most is segítenie kell.  Visszasétálok az autóhoz, amennyiben még nem szálltál ki csak behajolok az ablakon.

- Most - kezdek bele, de nem nézek rád csak a kezedre meg a konyakos üvegre és próbálok még mindig nem sírni - Ne gyere utánam. Adj egy kis időt - és azt teszem amit mindig, amikor valami nagyon rossz dolog történik: elfutok. Jelenleg be az erdőbe, addig amíg el nem kezd sajogni minden izmom és eléggé messze nem kerülök tőled. Kicsit ki kell kapcsolnia az agyamnak ahhoz, hogy amikor visszaérek akkor képes legyek mondani valamit. Mert ezt kérted. Kérlek mondj valamit.

Visszafelé már nem sprintelek, de még így is erős a tempó, ahelyett viszont, hogy az agyam kikapcsolt állapotba kerülne most pörög fel ezres fordulatszámra és juttatja eszembe, hogy azt szeretted volna, hogy karót is hozzak. Valamikor ekkor hagyom, hogy végre elsírjam magam, ahogy pár méterrel az autód előtt lelassítok majd megállok. Kell, hogy legyen egy szabály arra, hogy nem közölheted egy napon a legjobb barátoddal, hogy vámpír lettél és kérheted meg, hogy öljön meg.

Láthatóan valamiért nem tetszik neki, hogy a másik nem hozott karót – tudod milyen ez, ha Finlay makacs fejébe valami berögzül, ha karó kell akkor karó kell – de aztán mintha még bólogatni is kezdene. Speciális tőr. Jól van, az jó lesz.
- Igen, ki tudja. – Halkan, de annál undokabb módon teszi ezt hozzá, amikor Franny a vámpírokkal jön. De aztán leparkol és egészen elszorul a torka, mert úgy érzi, akasztják a hóhért.

- Sajnálom, Franny. – Suttogva feleli, már szemben ülve vele, amikor meglátja a másik szemeiben a felismerést. Jól sejtette, hogy nem kell majd a lánynak sok idő, hogy összerakja a képet, elvégre vadászcsaládból jön. Tényleg sajnálja, pedig a világnak kellene sajnálnia Őt.

- V-Volt egy lány… – Egy rövid dadogás után lényegében csak kisóhajtja a mondatot. Egy része örül is, hogy erre rákérdezett a barinője. Teherbeesésről ugyan szó sincs, de a történet, amit szeretne elmesélni valóban egy lánnyal kezdődik. Vagy hát van benne, neki pedig legalább nem kell azon gondolkodnia, hogy hogyan is kezdjen bele. Pedig egész nap otthon ült és azon gondolkodott, hogy hogyan kezdjen majd bele. Hogy mit mondjon. Mint egy nagyon, de nagyon fontos állásinterjú vagy casting előtt. Újabb és újabb mondatokat talált ki, hogy mit mondjon majd, hogy mondja, voltak nagyon jó mondatai és voltak esetlenek is, egy kész monológot összerakhatna belőlük. De az ilyen esetekben jellemző, hogy minden kámforrá válik, amikor eljön az ideje, hogy megszólaljon. Most sem jutna eszébe semmi, ha gondolkodnia kellene. De igen, így jó lesz. Volt egy lány. Elveszi az üveget, meghúzza, kicsit leengedi, hogy a két nagy korty jólesőn marja végig a nyelőcsövét és egy kis melegséggel töltse el a kihűlt testét, aztán kortyol még egyet és visszaadja Frannynek. Ő meg nagyot sóhajt, hogy egy kicsit megnyugodjon, a zenét meg kinyomja, mert kezdi borzalmasan feszélyezni. Utána persze visszakapcsolja, mert rájön, hogy a csend még jobban feszélyezi, marad valami halkra tekert lofi hip hopnál. Csak ez után fut neki újra a gondolatnak, most már összeszedettebben. Közben pedig azért imádkozik, hogy Franny ne sírjon, mert akkor ő is sírni fog.

- Halloween-kor elmentünk abba a házibuliba, amit említettem, hogy el fogunk menni. De hamar ellaposodott, és… és ő kitalálta, illetve néhányan kitaláltuk, hogy a The 100 Club nincs is olyan messze, menjünk el oda. - Igen, az a nívós, de elég rossz hírű, vámpírok kezében lévő szórakozóhely a külvárosban. – Táncoltunk… Aztán egyik Bloody Mary követte a másikat. Nem is érdekelt, mert már nem voltam teljesen józan. – Mi másban lehetne elrejteni a vámpírvér ízét? Pedig Finlay sosem iszik Bloody Maryt, nem szereti. Mindig azt mondta, hogy olyan, mintha a spagettijére való paradicsomszószt inna és az milyen undi már. Amúgy is a vizesebb koktélokat szereti, ha már arra kerül a sor. Aperol Spritz, Moscow mule, ó és persze a Negroni. Nyaranta minden kertipartin attól esik az asztal alá. Esett... múlt időben. – A raktár. – Elcsuklik a hangja és muszáj letörölnie egy útnak induló könnycseppet. Pedig azt hitte, hogy az elmúlt hét során már nem maradt több. Ökölbe szorítja a kezeit, hogy ne remegjenek már annyira, amikor könnyes szemekkel felnéz Franny szemeibe. – A raktárban volt egy kiálló vasrúd, valahol ilyen magasságban. – Mutat a mellkasára a szegycsontja közepénél és fájón meg is dörzsölgeti. – Meglöktek… D-De ne aggódj! – Tudatosul benne, hogy ténylegesen miről beszélnek, és rögtön átkattan a saját önsajnálatából védelmezőbe, ahogy reménytelenül próbálja védeni Franny lelkibékéjét. – Nem… nem tartott sokáig. Néhány perc volt az egész. – Néhány perc, amíg átlyukasztott tüdővel belefulladt a saját vérébe. Néhány perc, ami rettegéssel telt el, amíg azt kívánta, hogy valaki bárcsak megfogná a kezét és azt mondaná neki, hogy minden rendben lesz. De semmi nincs rendben, ugye? – Én magamhoz tértem… A lány nem. – Képtelen egyenesen beszélni és kerekperec kimondani. A lány, akivel randizott nem élte túl az átváltozást. Ő pedig vámpírrá vált.
- Franny… – Ekkor végre nála is beérik, hogy szüksége van az érintésre. A tenyereibe veszi a barátja kezét, ha engedi, és könnyektől elcsukló hangon mondja ki a kimondhatatlant végre. – Sajnálom. Annyira sajnálom, hogy ilyen helyzetbe hoztalak. De aznap megöltek. És most szükségem van rád. …Kérlek mondj valamit.

- Ühüm- bólogatok még az utolsó falattal a számban – Igen és köszönöm – tényleg hálás is vagyok érte, hogy hoztál nekem muffint bár nem sikerült vele kiváltanom azt a kívánt hatást, mert most annyi minden kavarog a fejemben miattad. Amiatt ahogy viselkedsz, annyira nem tetszik ez az egész helyzet. Annyira nem, hogy ezen még  öt doboz muffin sem segítene.

Már nyitom is a kesztyűtartót, hogy előbányásszam a levelet és kicsit félek, hogy mit találok benne. Átolvasom, annyira koncentrálok minden egyes szóra, hogy szinte belefájdul a fejem. Nagyon-nagyon szeretnék találni valamit, ami felett TE átsiklották, ami nem ragadta meg a figyelmed, ami leleplezhetné Anyát, amivel majd meg tudlak nyugtatni – úgy, hogy komolyan is gondolom, hogy minden rendben lesz. Kicsit összeszorul a szívem amikor ahhoz a részhez érek, ahol szinte rám és a családom gondjaira bíz. Miért tenne ilyet? Mármint az biztos, hogy gondoskodnánk róla, biztos, hogy akár azonnal hozzánk is költözhetne amint megtudják a szüleim a körülményeket – persze Nickynek biztos lenne hozzá egy-két megjegyzése de végül fájdalmas arcot vágva úgyis segítene mindenben.  Most pedig keresem azt a fél mondatot, amivel meg tudom cáfolni a kijelentésed, hogy nem akarja, hogy megtaláljuk.  Azonban akárhogy is falom a sorokat egyre biztosabb leszek benne, hogy ez nem egy segítségkiáltás.
- Eljön még a mi időnk – olvasom fel hangosan, egyedül ebbe a részbe lehet kapaszkodni, hogy ez a búcsú nem örökre szól, ez csak ideiglenes – Ne látogasd meg Anyut, miért? Nem értem – hajlamos vagyok hangosan gondolkozni és most is ezt teszem – A telefonját otthon hagyta? Lekérhetem a híváslistát kezdetnek, a lakástelefonról is – teszem hozzá még mielőtt a kezedért nyúlnék, mindent meg fogok tenni ami tőlem telik.

Először nem is tulajdonítok nagyobb jelentőséget annak, hogy mennyire hideg a kezed. Mennyire száraz a bőröd, a tökéletes bőröd, amit mindig puhának éreztem akárhányszor kézen fogtalak, amikor te nem akartál valamit csinálni én meg nagyon és húznom kellett, mondjuk az óriás kerék irányába egy este a hatodik alkalommal. Az ajkaidat pedig puhának képzeltem, olyan nagyon csodálatosnak amivel sok még csodálatosabb dolgot tudsz csinálni – most viszont, ahogy figyelem amint hozzáér a kézfejemhez megtörik a varázs. Kábán bólintok arra, hogy Te nyugtatsz engem. Most elvileg nekem kellene nyugtatni téged. Akkor miért? Elhúzódsz én még egy pillanatig ott tartom a levegőben a kezem, nem tudom, hogy még utánad nyúljak-e. Nekem még szükségem lenne a fizikai kontaktusra, hogy tényleg elhihessem, hogy minden rendben lesz. Végül visszavonulót fújok, mint korábban olyan sokszor. Esetlenül ejtem a kezem az ölembe.

- Vadász holmit? – kérdezek vissza aztán már le is esik és hátranézek a vállam felett a hátsó ülésen heverő táska irányába – Karót kimondottan pont nem, de van egy speciális tőr amit korábban felszenteltek, tehát egyaránt jó farkas és vámpír ellen is valamint hoztam egy fegyvert ezüst tölténnyel, van nálam lánc és bilincs ami szinte minden természetfeletti lényt képes kordában tartani, ha sikerül rárakni – mindezt úgy sorolom fel, mintha egy enciklopédiából olvasnám, érzelemmentesen, mert apa szerint ha vadászatról van szó nem szabad, hogy az érzelmeink irányítsanak bennünket – Meg azt hiszem egy kis szentelt víz még maradt a táskában, azt szinte mindig viszek magammal, mert hát – itt egy fanyar mosoly keretében megvonom a vállam, ahogy rád nézek – ki tudhatja mikor hoz össze a sors egy vámpírral.
Nem tetszik a hely ahol megállunk. Nem szeretem az erdőt, az erdő tele van rossz emlékekkel, csupa olyan dologgal, amit muszáj volt csinálnom pedig nem akartam. Tele van csupa olyan dolognak az ígéretével, amit muszáj lesz csinálnom pedig nem akarom.
Összeszorítom az ajkaimat amikor felém fordulsz. Hogy nem láttam eddig? Miért voltam annyira elfoglalva a saját, idióta színészkedésemmel, miközben Te láthatóan nagyon nagyon szarul vagy. Annyira nagyon szarul, hogy szeretnék most átugrani az öledbe és addig ölelni amíg minden rendben nem lesz. De nem teszem, mert a bőröd előbbi hidegsége, az arcod sápadtsága csak egyetlen dolgot juttat eszembe.
- Nagyon nem tetszik ez nekem, Finlay – megremeg a hangom ahogy átadom a konyakos üveget és bár nem szeretem annyira az alkoholt, most mégis szeretném, hogy végigmarja a nyelőcsövemet elvonva a figyelmemet az olyan dolgokról, mint a fura légzésed, a sápadtságod. Kinyújtom a kezem az üvegért, muszáj lesz még egy kortyot innom, közben nagyon figyelek arra, hogy ne érjek hozzád, mert nem vagyok hülye.
- Nagyon szépen kérlek mondd, hogy csak teherbe ejtettél egy lányt, aki nem akarja elvetetni a gyereket – érzem, hogy egy picit lebiggyed az ajkam széle, mint minden egyes alkalommal, amikor a sírás küszöbén állok. Inkább nem is nézek már rád, a szélvédő felé fordulok, ha tehetném a fülem is befognám, hogy ne kelljen hallanom a válaszod.

- Finom volt a muffin? – A Fin-es bájos mosollyal kérdezi, miközben talán sosem volt még a kommunikációjuk ennyire távol egymástól. Míg Franny elemzésre készül, miután a híres-neves meglepetés után a barátja hazaviszi majd, addig Finlay egyáltalán nem tervez már onnan hazamenni, ahova most elvezeti magukat. Nyilvánvalóan végig sem gondolta. Senkinek nem szabadna a szeretteitől ilyen súlyos dolgot kérnie. Persze neki is megvannak az okai, de erről később.

- A kesztyűtartóban. – Biccent arrafelé az állával, odatette a levelet. Bár a papír nincs túl jó állapotban, láthatóan elolvasta ezerszer, és szanaszét van gyűrögetve. – Nem vagyok benne biztos, hogy Anya azt akarja, hogy megtalálják. -  Megrándul a szája sarka, mintha nem tudná eldönteni, hogy mosolyra vagy sírásra görbüljön-e. Minden rendben lesz. Tudja, hogy Franny segíteni fog. És nem Anya levele miatt, nem azért, mert azt írta bele, hogy Jenkinsékre számíthat majd, hanem azért, mert ő Franny. Anyára egyébként is haragszik, amiért egyedül hagyta. Finlay pedig nem egy buta fiú – azt leszámítva, hogy most ostobaságra készül és a szorongásai vezetik – kétli, hogy véletlen egybeesés lenne az anyja ’’eltűnése’’ és az ő… halála.

- Minden rendben lesz, Franny. – Erősíti meg a lány szavait, majd az ajkaihoz húzza az apróbb kezet és nyom egy csókot a kézfejére. Teljesen úgy hangzik, mintha valamiért ő akarná vigasztalni a kis barátnőjét, nem pedig fordítva lenne rá szükség. Finlay ajkai mindig nagyon puhák és jól esők – még ha utóbbiról nem is lehet sok tapasztalata a lánynak – ellenben most egészen száraznak hatnak, elhanyagoltnak, a bőre pedig nagyon hidegnek. Ezért is húzza ki az ujjait az érintésből, a testbeszédével pedig határozottan jelzi, hogy nem szeretné, ha hozzáérne. Ha Franny mégis megpróbálja, akkor elhúzódik. Nem akar érintéseket. Attól tart, hogy Franny idő előtt megneszelné, hogy mekkora is a baj. Hogy a bőre hideg és az ereiben nem pumpál a vér. Ez utóbbinak pedig kifejezetten nem akar esélyt adni.

- Mindjárt odaérünk. Milyen vadászholmikat hoztál? Karót hoztál? – Furcsán izgatottá válik az eddigi apátiájából. Nem biztos, hogy jó értelemben vehető az az izgalom, de kifejezetten érdeklődővé válik. Futólag még el is mozdítja a visszapillantó tükröt a hátsóülés felé, majd vissza az útra. Nem mintha hirtelen röntgenlátása lett volna és bele látna a másik táskájába. Majd ismét a vezetésé a figyelme. A hajnali órákban a különösebb forgalom hiánya miatt egész gyorsan el lehet jutni egyik pontból a másikba, főleg így, hogy Finlay lényegében kimaxolja a sebességhatárt. Mondjuk a haladásukat éppenséggel mérhetnék muffin per mérföldben is.
Még úgy tíz perc, Washington keleti részéig vezet el, egészen a külvárosig. Lekanyarodik a városból kivezető – ami a hatalomátvétel óta nemkivezető, de lényegtelen – főútról, néhány mérföld múltán pedig megáll egy pihenőben, ami az út szélén egy nagyobb, aprókavicsos rész. Legfeljebb néhány autónak tud helyet adni a Kelet felé néző domboldalon. Az elhelyezkedés pedig azt jelenti, hogy a Nap – Finlay az órájára pillant – pontosan két óra és ötvennégy perc múlva velük szemben fog felkelni.

- Meg is érkeztünk. – Furcsán torkot köszörülve leállítja a motort és kiköti a biztonsági övét, hogy a lábát úgy félig maga alá húzva kényelmesebben Franny felé tudjon fordulni. A lány most láthatja igazán az arcát. A meggyötört vonásait, a fáradt szemeket, a sápadt bőrt, miközben szinte csak a szemeiből árad a kínlódás, mert a bőre bár sápadt, de tökéletes. Olyan hibátlan, mintha most sétált volna ki egy luxiarckezelésről. Finlay ábrázata csupa ellentmondás, hamarosan azt is meg fogja osztani, hogy miért. De talán Franny is sejthetné ezen a ponton, ha nem lenne már maga a gondolat is annyira nagyon szürreális és megrázó, hogy egyáltalán hajlandó legyen belegondolni a lehetőségébe. – Sok mindent el kell neked mondanom. És nagyon, tényleg nagyon sajnálom, ami történni fog. De Anya eltűnt és Anyu börtönben van, csak benned bízhatok. – A helyzetet csak furcsábbá teszi, hogy egy ilyen elanyátlanodott szöveg után kinyújtja felé a tenyerét, és huncut mosollyal biccent a konyakos üveg felé, hogy kéri szépen. Annyi mindent szeretett volna csinálni az életben. Elvégezni az egyetemet, kihozni az anyját a börtönből, újra elkezdeni Thai boxolni ami a modellkedés miatt abbamaradt, vagy harminc évesen elhívni Frannyt egy randira, ha akkorra sem sikerül összeszedniük senkit és mindkettőjüket a macskásnéni lét fenyegeti majd. De most csak egyetlen egy dolgot szeretne, mégpedig hogy ez a rémálom véget érjen. Ebből pedig egy kiutat lát.

Attól függetlenül, hogy végre megered a nyelvem és ellátlak mindenféle információval a hetemről, még nem jelenti azt, hogy szemet hunytam a furcsa érzés felett, ami elfog amikor rád nézek és nem figyellek közben. Mert most úgy érzem, hogy szükségem van a vadász ösztöneimre – amik egyébként  rosszat sejtenek. Elemeznem kellene a reakcióidat, ahogy megrándul a szád sarka miközben Pepper gazdijáról mesélek, ahogy kicsit felgyorsulunk. Mindezt elraktározom, hogy majd később, amikor a meglepetésed után hazaviszel, akkor kielemezhessem. Jelenleg még abban a hitben vagyok, hogy bőven elég lesz akkor ezeken elgondolkoznom a szobám magányában, a plafonomat bámulva.

Ami pedig a Tindert illeti, én mindig jobbra húztalak. Mégpedig azért, mert úgy gondolom egy barátot alapból jobbra kell húznia az embernek – pláne, ha ilyen közeli barátról van szó – mert vicces, meg legalább feljebb tornázza a másik statisztikáját. Na nem mintha amúgy attól tartanék, hogy Téged nem húznának elegen jobbra – hosszan (jó, maximum 2 perces) gondolkozás után, amikor először megjelentél az appban, mint potenciális tinder-party jelölt, rájöttem, hogy ha nem ismernélek is jobbra húználak. Mit jobbra, felfele, superlike-ot kapnál.

Nem kérsz a muffinból, ez normális esetben megkönnyebbülést okozna, hogy megehetem – hiszen az első és az utolsó falatok a legfinomabbak – most azonban nem tetszik. Szeretném lenyomni a torkodon a muffint, mert még mindig úgy gondolom, hogy egy kis édesség elindítja a belső gyógyulást legyen szó bármiről is. Lehet, hogy ez neked túl édes lenne – azért is szoktam kevésbé émelyítőre csinálni a süteményeimet, direkt a Te kedvedért -  de most még ez sem érdekel. Mindesetre visszadőlök az ülésbe és nem annyira jó szájízzel harapok bele a muffinba.

Végül kibököd, hogy mi miatt vagy ennyire nem Finlay. A szemeim elkerekednek, nem foglalkozok azzal, hogy minden rágás után kiélvezzem a számban szétáradó jóleső édességet, hanem gyorsan mindenféle élvezkedés nélkül nyelem le a falatot.
- Hogy micsoda? Mikor? – feléd fordulok, most már a figyelmem száz százalékát megkapod, nem kalandoznak el a gondolataim – Itt van a levél? Megnézhetem? – találkoztam már búcsúlevelekkel, amiket apa olvastatott el velem, ha gyanús körülmények között lépett le vagy tűnt el valaki, tudom, hogy mikre kell odafigyelni benne – Nem lehet, hogy csak kicsit besokallt? A felnőttek hajlamosak lelépni, ha összecsapnak felettük a hullámok, hogy egy kicsit eltávolodjanak a problémáktól – tisztában vagyok vele, hogy Anya nem volt az utóbbi időben a legjobb passzban, hogy gyakorta ivott meg egymagában annyi alkoholt, ami még egy edzett májú egyetemistát is komolyan kiütött volna.  Emlékszem, hogy mennyire furcsának találtam, hogy neked két anyukád van – Anya és Anyu – és mennyiszer kértem azt az én anyukámtól, hogy nem lehetne-e nekem is két anyukám (főleg akkor, amikor apa goromba volt velem vagy Nickyvel). És mivel Te mindig csak Anya és Anyuként emlegeted őket így én sem tudok már másként hivatkozni rájuk.  Mint ahogy néha, ha nagyon sok időt töltök együtt Nickyvel, előfordul, hogy én is a keresztnevükön szólítom a saját szüleimet.

- Ne aggódj Fin, segítek – most már nem foglalkozok azzal, hogy amúgy vezetsz, muszáj megérintenem, muszáj nem csak szóval jeleznem, hogy én itt vagyok neked és nem fogok elmenni sehova. Az ujjaim a csuklódra fonódnak, hogy elhúzzák a jobb kezed a kormányról – elvileg egy kézzel is lehet amúgy vezetni  - és összekulcsolom az ujjainkat – Meg fogjuk találni és minden rendben lesz – ezt pedig igyekszem a legmagabiztosabban mondani, csak közben eszembe jut, hogy vadács cuccokat is hozattál velem és ez a felismerés most nagyon nem tetszik. Mit forgatsz a fejedben, Fin?

Nos, meglepetés az lesz. Szörnyű bűntudata van, amiért ezt teszi Frannyvel. A lehetetlent fogja kérni tőle. És annyira, de annyira nem lesz fair. De nagyon fél és képtelen lenne egyedül végig csinálni. Attól pedig még jobban fél, hogy mi lesz, ha nem teszi meg. Hány embert bánthat még. Hány életet tehet tönkre, úgy, ahogy az övét tönkre tették?

Aztán futólag még meg is nyugtatja, ahogy a másik beszélni kezd. A futásról, az eredményeiről... na de. Szikrákat szórva villannak a barnás zöld szemek – nem zöldes barna, mert nagyon is zöldek, barna foltokkal, bár most tényleg inkább barnák, mert egy hete nem látta a napot – a Tinder említésére. Hihetetlen féltékenység fogja el, persze előbb ugrana ki az autóból, mintsem ennek hangot adjon, úgyhogy csak mufurc módon visszaszegei a tekintetét az útra és talán egy kicsit rátapos a gázra, de még belefér a sebességhatárba. Úgy ahogy. Nem lenne az ilyen appokkal semmi baj, ő is szokta néha használni, sőt! Néha még el is csenték Frannyval egymás telefonját néhány jobbra-balra pöccintésre. Semmiben nem különböznek egymástól, ő is két havonta – vagy amikor épp magányosnak érzi magát – felteszi nagyjából öt napra, aztán letörli. Emlékszik, mikor először jelent meg Franny profilja, és hirtelen olyan zavarba jött, hogy azonnal balra húzta, anélkül, hogy egyáltalán megnézte volna! Utána persze bánta is, a második alkalommal, mikor épp egyszerre voltak beregisztrálva akkor már jól elolvasta! De ismétcsak balra húzta. Harmadjára meg adott neki egy superlike-t.
Szóval igen, a Tinder, mint jelenség a barátságukban nagyon is megszokott. De az ő fejében is kezd motoszkálni a gondolat – ami még nem ért be ugyan, hisz nem tud ennyi mindenre egyszerre gondolni, így is tele van a feje, de már ott kaparászik az elméje hátsó részében – hogy mégis csak igazak lehetnek azok a pletykák, hogy a vámpíroknak fokozódnak az érzelmeik és a tulajdonságaik, vagy valami ilyesmi. Kényelmetlenül tolja fentebb magát az egyébként nagyon kényelmes ülésben és az alsó ajkát beharapva nyel nagyot, ahogy lejátszódik a szemei előtt, hogy átharapja a srác torkát, akivel randizni merészelt Franny és kiszívja belőle az utolsó csepp vért is! Az el sem jut a tudatáig, hogy randiról szó sincs, hisz épp ez a sztori lényege, hogy nem találkozott senkivel.

- Nem. – Minden íz annyira más, mint eddig volt. Minden olyan intenzív, ő pedig képtelen hozzászokni. De hogy is szokott volna hozzá ennyi idő alatt? Szóval ha alapból émelyítőnek tartja az oreós muffint, el sem tudja képzelni, most milyen borzalmas lenne.
- Anya eltűnt. – Nem csuklik el a hangja, de hallhatóan nincs messze tőle. Anya eltűnt. De a fejét gyorsan megrázva hozzáfűz még valamit. – Vagy lelépett, nem tudom. Csak írt egy nagyon furcsa búcsúlevelet. – Halkan teszi hozzá, közben nem néz a barinőjére. Nem tervezte megosztani vele, legalábbis nem ilyen hamar. De valami tényleg nagyon kikívánkozott már belőle. Hisz ez nem ő. Ez a Finlay aki most itt ül kínkeserves csendben. Ő igenis szokott beszélgetni Frannyvel. Az opciói pedig az alábbiak voltak:
1) Jól van, gyakorold még azt a sprintet, mert ezentúl biztos, hogy lefutlak. Ugyanis vámpír lettem. Tádám.
2) Pepper a kutya? Erről jut eszembe, a minap megettem Anya nyulát. Vagyis ’’csak’’ kontrol vesztetten szárazra szívtam, ténylegesen nem ettem belőle.
3) Képzeld, Anya eltűnt és/vagy lelépett.
Az élete napok leforgása alatt hullott darabjaira, annyi meghökkentő dolgot tudna mondani, hogy végül a legkisebb rosszt választja a sok rossz közül, és arra a kérdésre ad részleges választ, hogy minden rendben van-e. Nem, semmi nincs rendben. Anya eltűnt. A gondolat pedig fájdalmasan hasít a mellkasába. Annyira, hogy erőszakosan szívja be a levegőt az orrán át, mintha egyenesen kényszerítenie kellene magát, hogy egyáltalán levegőt vegyen. Vagy talán csak azért kell kényszerítenie magát a lélegzésre, mert valójában már nincs rá szüksége.

Annyira lefoglal,  hogy hihetően adjam elő mennyire haragszom, hogy először észre se veszem, hogy kicsit más vagy. Nem nagyon, de ha jobban megnéznélek magamnak, akkor észrevennék pár dolgot. Mint például a hangod amikor köszönsz. Nem ezen a hangon szoktál köszönni. Azonban még lefoglal az oreos muffin meg a számban szétáradó tömény édességhullám, ami előkészti a haragom elengedését. Ilyen édesség mellett hogy lehetne bárki is mérges?

A konyak csípi a számat, a torkomat és kellemesen melengeti a gyomromat, ahogy leér. Egyetlen korty egyelőre tökéletesen elég és már vissza is nyújtom Neked, egy korty még talán nem a világ vége. Bár ihattam volna többet és akkor Neked már tényleg nem szabadna inni egy kortyot se, mert így még akár én is vezethetnék. Szerencsére nem iszol – azért nehogy azt hidd, hogy nem veszem észre milyen furcsán szagolod meg a piát, nem teszem még szóvá – és az üveg már a lábaimnál is landol. Ahogy a második muffin meg a számban.
- Meglepetés? -  most már rád vigyorgok és egészen izgatott is leszek – Imádom a meglepetéseket – a meglepetéseknél jobban pedig azt szeretem, amikor ki tudom szedni a másikból, hogy pontosan mi is az a meglepetés még mielőtt ténylegesen ott tartanánk, hogy meg kelljen lepődnöm. Az egésznek nem sok értelme van, de mindig izgalomba hoz és személyes küldetésnek veszem, hogy kihúzzam a másikból, hogy mit tervez.

- Azért ne öld meg a lejátszót – jegyzem meg, még mielőtt elkezdenélek faggatni mivel kis híján betöröd a kijelzőt. Felvont szemöldökkel figyelem a kezed, mikor lettél ilyen … erős? Még mindig nem szólok semmit, közben már el is felejtem, hogy faggassalak arról a bizonyos meglepetésről. A kezdeti megkönnyebbülést, majd az izgatottságot most átveszi a nyugtalanság. Kibámulok az ablakon és csendben rágom a muffint, ami már nem is tűnik annyira édesnek, mint az első harapásnál. A zene hangos, te viszont néma vagy.  Meg akarom kérdezni, hogy mi a baj. Sok mindent meg akarok kérdezni, de nem teszem. Idegen ez a szituáció.  Rád nézek, ahogy az útra összpontosítasz.  Jó, persze megszoktam már, hogy mondjuk Nickyből nem sok mindent lehet kiszedni egy autóút alatt – de Te nem Nicky vagy.

- Hát – kezdeném, de előbb kicsit lejjebb veszem a hangerőt ahelyett, hogy hagynám üvölteni és később én is csatlakoznék a refrénnél – Figyelj Finlay, minden rendben? Nagyon … - nem tetszik ahogy viselkedsz, ahogy a levegőt veszed. De ezt nem mondom ki, csak tovább vizslatlak aggódó tekintettel  majd megrázom a fejem. Nem véletlenül kérted, hogy én meséljek. Mindig ezt csináljátok. Mindig engem beszéltettek – Te is és Nicky is – én meg mindig beszélek. Most is beszélni fogok, csak nem tudom hirtelen, hogyan is kezdhetnék bele – Szóval javítottam egy kicsit az 1000m-es távon. Nem sokat, mert még mindig nem érzem azt, hogy tökéletesen osztom be az energiámat, kicsit korán kezdem a sprintet a végén és a cél előtt már nem tudok robbanni – hátradőlök az ülésben, előre nézek de a szemem sarkából azért néha rád pillantok - Megint letöltöttem a tindert, mert unatkoztam és kihúztam két pontot a listámról – itt arra a listára gondolok, amit 16 évesen kitaláltam és igyekeztem ahhoz tartani magam amikor elkezdtem randizni egy fiúval – de ennek csak az lett az eredménye, hogy belementem egy randiba csak azért, mert a srácnak nagyon édes kutyája volt. Szerencsére rá tudtam venni Mimit, hogy megmentsen így egy fél perccel azelőtt leléptem a kávézóból, hogy megjelent volna – itt elgondolkozok, mert nem jut eszembe hirtelen a srác neve csak a kutyájáé – mielőtt megjelent volna Pepper gazdája. Kérsz az utolsó muffinból? – feléd nyújtom és most tényleg megosztanám Veled - nem úgy kínálom, hogy közben abban reménykedek, hogy nemet mondasz - csak ne legyél ennyire … összetörve.

A helyzethez képest egy irritálóan gyengéd tekintettel nézi végig, ahogy Franny agresszorként harap bele abba a szegény muffinba, és olyan igazán nagyon csúnyán néz rá. Legalábbis biztosan próbál, mert Finlaynek ez nem is tűnik olyan tényleg nagyon csúnyának. Más esetben talán még el is nevetné magát a kívülről komikusnak tűnő jeleneten, és már az elég lenne a jég megtöréséhez, hogy a lány elfogadja a kínált italt. De most nem elég, nem elég már semmi. Mikor az üveget visszakapja, ő is belekortyolna. Sokat és nagyot, de nem teszi, csak bele szimatol. Sokszor és nagyokat, aztán a kupakot rácsavarva Franny lábához ’’dobja’’ az üveget. Mit ártana a vámpíroknak egy korty konyak? Az égvilágon semmit, de ő sosem volt az a felelőtlen tinifiú a bulik alkalmával sem. Sosem ült autóba, ha ivott, ó pedig sokszor kellett Ubert hívniuk, mert elméletben ő volt a sofőr, gyakorlatban meg a söröshordóból átesett valamelyik kislány bugyijába vagy fordítva. De még mindig jobb, mintha a mellette ülő lányéba esett volna bele, nem? Márpedig ittasan mindkettő olyan, mint két kanos kiskutya.

Egyébként a minap nem fogta vissza magát, ami az ivászatot illeti. Lenyomta az anyja összes antidepresszánsát, amit a felbontott üvegben talált és ráivott egy egész üveg whiskyt. Mintha szándékosan kínozni akarta volna magát, merthogy Finlay utálja a whiskyt. Vámpírként nem halt bele, de a célját elérte, kicsit talán túlzottan is. Másfél nappal később arra ébredt, hogy az elhúzott sötétítő mellett beszivárgó napsugár kishíján lángra lobbantja. Csúnyán meg is égett, nem volt kellemes.

- Meglepetés. – Halkan válaszol, kishíján abba az egy szóba is belecsuklik a hangja. Úgy érzi, mintha felszúrták volna egy vasrúdra, és már csak az a mellkasából kiálló dolog az, ami összetartja őt. Ha kihúznák, ha elkezdene beszélni, elvérezne. Ő is tudja, hogy nem kellene ilyen zaklatottan viselkednie, mert csak olajat önt a tűzre – pedig minden vágya beleborulni Franny ölébe és örök álomba sírni magát – úgyhogy feltűnően torkot köszörül, megfordul az utcában és elindul.
Nem telik el sok idő, mire frusztráltan nyomja be a zenelejátszót. Csúnyábban elbánik vele, mint Franny a muffinokkal és csoda, hogy nem törik be az érintőképernyő. Valakinek nagyon sietős a zenehallgatás. Nem keresgél sokáig, ott az egyik közös lejátszási listájuk, amit mindig hallgatnak. Hangosra veszi a zenét, mielőtt teljesen beleőrülne Franny szívverésének a hangjába. Minden egyes dobbanás, a teste minden erében a vér suhanása… A gyönyörű ajkai között kiszökő levegő, a nyál gyengéd hangja, amikor szóra nyitja a száját… Finlay pedig nagyokat szusszan, láthatóan rettenetesen kényelmetlenül érzi magát.

- Milyen heted volt? Kérlek, mesélj valamit. Bármit. – Csak neki ne kelljen beszélnie, ne kelljen válaszolnia semmire, ígéri, válaszol majd, elmond majd mindent, ha odaérnek, ahova tartanak. És ami még fontosabb, ne kelljen ebben az idegtépő csendben ülnie, ami számára valójában nem csend, hisz a másik testének minden mozzanatát hallja, az autója minden kattanását. Pont ő, aki képtelen faliórával egy légtérben aludni, de még akkor is csak nehézkesen, ha a szomszéd szobában szól a tévé, mert zavarja!

Még vagy öt percig csak meredten bámultam a telefon kijelzőjét, még egyszer végig olvastam a beszélgetésünket, közben valamiért olyan furcsa érzésem volt a gyomromban. Mérges vagyok rád  – már napok óta mérges vagyok, sőt annyira mérges, hogy már majdnem autóba ültem és elvezettem hozzátok. Jó, először Nickyt akartam megkérni, hogy vigyen el, de akkor magyarázkodhattam volna, hogy miért nem bírok a seggemen maradni  - holott a majdnem egy hetes eltűnésed magában elég ok volt arra, hogy aggódjak.

Biztos valami csaj. Mindig voltak fellángolásaid, amikor valami buborékban éltél mással. Én meg ezeket a lehető legjobban kezeltem, mert végül mindig vége lett, kipukkant és újból csak  Finlay és Franny voltunk.

Te meg hozz valami… vadászholmit.

Furcsa. De voltak már ennél furcsább kéréseid is. Igyekszem nem belegondolni semmit, elvégre miért ne vihetnék valami vadász cuccot egy éjszakai találkozásra? Teljesen hétköznapi kérés ha tudod a másikról, hogy amúgy vámpírokra, farkasokra és egyéb kimondottan veszélyes lényekre vadászik. Nem kellene beleképzelnem semmit – Nickyvel ellentétben, amikor Te arra kérsz, hogy ne gondoljam túl a dolgokat, akkor tényleg nem kell túl gondolnom, de amikor nem mondod… Hosszan kifújom a levegőt. 2:30-ig még egy csomó időm van.

2:30-ig egy csomó időm volt. Lett volna. Nem tudom megmagyarázni, hogy pontosan mivel töltöttem az elmúlt órákat, de most 2:22-t mutat a telefon és még egyáltalán sem állok készen az éjszakai kalandunkra. A tükör előtt állok a gyomromban azzal a furcsa érzéssel – amiről igyekszem amúgy nem tudomást venni – és betűröm a pólómat a feszes, magasderekú farmeromba majd egy pár másodpercig farkasszemet nézek a tükörképemmel. Mi a faszt csinálsz Franny? Ez csak Finlay. Az a büdi kisgyerek, aki rágód ragasztott a hajadba ötödikben.  Lehámozom magamról az idétlen szettet, amit egy randira simán felvennék, de most ugye nem randiról van szó. Csak Finlayről.

2:29-kor már egy kényelmes cicanadrágban és egy kapucnis melegítő felsőben – amit amúgy valószínűleg évekkel ezelőtt még Tőled húztam be, de hát az olyan régen volt, hogy már biztos nem emlékszel rá – osonok ki a szobámból, próbálva nem felébreszteni a bátyámat és a szüleimet. Még egy gyors kitérőt teszek az alagsorban, hogy keressek valami vadász holmit. Ujjaim végigfutnak a bilincseken és láncokon, amik akár egy farkast is képesek kordában tartani. Eszembe jut, hogy vajon azért akarod-e, hogy vadászholmit vigyek magammal, mert hirtelen kíváncsi lettél a BDSM rejtelmeire, mert összeszedtél egy csajt, aki rá van kattanva. Amennyiben erről lesz szó biztosan életed végéig emlegetni fogom – mint ahogy Te is emlegeted azt, amikor rám nyitottál miközben éppen (szigorúan tudományos kutatási célok miatt) egy kötözős pornót néztem.

Végül egy tőr, egy erősebb lánc és egy fegyver mellett döntök, amit belepakolok az Adidas táskába amiben az edzőcuccaimat szoktam tárolni. Pár perccel később már a bejárón sétálok a kocsid felé, de mielőtt beülnék melléd még a hátsó ülésre bedobom a táskát és igyekszem felvenni a haragos álarcot.
- Szia – morgom vissza miközben elveszem az oreos muffinokat tartalmazó dobozkát az ülésről és beszállok az autóba. Csúnyán nézek rád miközben máris a számhoz emelek egy muffint. Erre te képes vagy rám villantani AZT a mosolyodat. A picsába, Finlay.
- Kérek – továbbra is igyekszem sértődött és mérges lenni, de az igazság, hogy megkönnyebbültem, hogy itt vagy. A szám szélében már ott bujkál egy mosoly, ahogy iszok egy kortyot a konyakból – Szóval … hová megyünk?

Tudta, hogy élete legnehezebb – és talán utolsó – beszélgetése vár rá ma hajnalban, de meg kell tenniük. Közösen, mert egyedül képtelen lenne rá. Arról majd később, hogy milyen végtelenül ostoba dolgot függesztett fel a falra abban a konok fejében. Borzalmasan néz ki, borzalmasan is van. Dél óta nem evett, semmi nem ment le a torkán azon a nagy pohár véren kívül uzsonnára. Ebédkor is csak egy tányér gyümölcsleves, aminek legalább olyan sápadt és furcsa színe volt, mint most neki. Anyu nem volt egy konyhatündér, de Anya megtanította néhány dologra, Finlay pedig mindig is megnyugtatónak találta, ha főzéssel bíbelődhet. Persze Finlay ebben is Anyura ütött és pocsék szakács, de legalább nagyon lelkes. Ez utóbbi pedig már fél siker, hisz a közös sütéseik alkalmával Frannyt – aki még nála is tehetségtelenebb – is halálra szórakoztatja a bénázásával, miközben nagyon ügyesnek képzeli magát. Illetve szórakoztatta. Ő már nem tervez hazajönni onnan, ahova elvezeti magukat.

Mire megérkezik Jenkinsék háza elé, még a pokoli hete ellenére is egészen összeszedi magát. Majdnem olyan jól néz ki, mint egy átlagos napon. Kissé halottnak, de jól. És nem büdös! Pedig akár büdös is lehetne. Ki hibáztatná érte? De Finlaynek elegáns és játékos illata van, füge, ilang-ilang és szantálfa jegyekkel most is. Az ígért oreos muffinok ott várják a lányt az anyósülésen. Csak egy négyes dobozzal vett – illetve rendelt, nem érzett magában erőt ahhoz, hogy emberek közé menjen… és nem is bízott magában eléggé hozzá – mert ő nem szereti. Legalábbis azt mondja, hogy nem szereti, mert neki túl édes, de Franny süteményébe azért mindig bele szokott mászni, mert két harapás még jó, de három már túl édes. Ellenben a konyakos üveg ott pihen az ölében, úgy félig a combjai közé becsúszva. Egy igazoltatásnál biztosan nagyon díjaznák.

- Szia… – Próbálja hozni a megszokott tónust, amikor a barinője megérkezik és bevágódik mellé a sötétszürke Mercedesébe, de elég vérszegényre sikerül. – Konyakot? – Itt már megjelenik egy mosoly, miközben úgy nyújtja oda az üveget, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne az, ami éppen történik. Pedig semmi természetes nincs benne, ugye?