thought we built a dynasty

Mik vagyunk mi egymásnak?
Újra és újra feltettem magamnak ezt az átkos kérdést, miközben figyeltem a vonásait, azokat a vonásokat, amik egészségtelen mértékben ivódtak bele az emlékezetembe. Tudtam, hogyan feszül meg az állkapcsa éppen a fülei vonalában, amikor hűvös szótlanságommal vívok vele néma háborút. Jól ismertem azt a jellegzetes mozdulatot is, amikor az ajkai enyhén elnyíltak, hogy kiengedjenek egy lemondó sóhajt, miközben éppen csak egy pillanatra az égre emelte a pillantását. Behunyt szemekkel is fel tudtam volna idézni, milyen, mikor örömtelen mosolya – amivel azt próbálja elhitetni mindkettőnkkel, hogy minden rendben van – nem jut el a szeméig, mert égkék íriszei továbbra is tompán és fénytelenül figyelnek, a szemei sarkában pedig nem jelennek meg az apró nevetőráncok. Másnak talán fel sem tűnnének azok a halovány vonalak, de én pontosan tudtam, hol keressem őket. Sok álmatlan éjszakát töltöttem már azzal, hogy az arcát tanulmányoztam, miközben ő mélyen aludt mellettem.
Tudtam, hogyan nyúl az arcomhoz, majd milyen mozdulattal simítja végig ujjait a bőrömön, hátha azzal enyhítheti mindazt, ami elveszett.
Mit keresek még mindig itt? Mit keresünk még mindig itt?
– Értem. – Tömören szólaltam meg, nem engedtem bizonytalanságot a hangomba, de szégyenszemre még én is kihallottam belőle a boldogtalanságot. Nem volt ez más, csak a szokásos, régi lemez: úgy kentük el a problémáinkat, mint a kávé maradékát az asztalon, még ha ezzel a viselkedéssel csak tovább is mélyítettük a köztünk lévő szakadékot, amiről soha nem beszéltünk. Soha nem értettem, hogyan tarthatunk még mindig itt. – Hogyan? – torpantam meg félúton az ajtó felé, felvont szemöldökkel nézve rá, amikor meghallottam az „ellenálló” szót. Homlokráncolva néztem rá, szemeimben gyanakvással vegyes értetlenség ült, de nem rá gyanakodtam; Vittornak voltak hibái, de az ostobaság nem tartozott közéjük. Tudtam, hogy nem árulná el Bastient, de nem értettem... – És hogyan talált meg éppen téged? – fontam össze magam előtt a kezeimet. A figyelmemet sikerült valamennyire elterelnie az előző keserűségemről, de egyáltalán nem tetszett az a kép, amit felvázolt... vagyis inkább én vázoltam fel a saját fejemben. El tudtam képzelni egy nagyon is logikus magyarázatot arra, miért éppen őt környékezte meg valaki, de igazság szerint nem akartam ebbe komolyabban belegondolni. – Remélem, egyértelműen elküldted melegebb éghajlatra – biccentettem kissé oldalra a fejem. Nem öntöttem szavakba, hogy ennek valójában több értelmezést is el tudtam képzelni.
Sarkon fordultam, készen arra, hogy folytassam az utamat a konyhába, mikor meghallottam a kérdését. Először zavartalanul tovább akartam menni, úgy téve, mintha meg sem hallottam volna, valami mégis arra késztetett, hogy ismét megálljak. Ezúttal viszont nem fordultam vissza felé. – Nem haragszom – hangsúlyoztam a szót úgy, hogy pontosan értse: ez ettől még nem jelent jót. Fáradt voltam, több értelemben is. Talán abba is belefáradtam kissé, hogy állandóan a szőnyeg alá söpörjük a problémákat, és hiába púposodik már az a szerencsétlen szőnyeg, még mindig úgy teszünk, mintha nem látnánk. Több ideig hallgattam, míg indokolt lett volna, a kezeimet ismét összefontam magam előtt, de továbbra sem fordultam felé, inkább a csupasz lábujjaimmal kezdtem babrálni a nem annyira képzeletbeli szőnyegünket. – Tudod, érzem őt rajtad – szólaltam meg végül, nem fűzve különösebb magyarázatot ahhoz, hogy ki az az ő. Olyan volt, mint a Harry Potter filmekben Voldemort; ő, akit nem nevezünk nevén, de ettől még mindig ott van, sötét árnyékként uralkodik a házasságunk felett, tettek nélkül is befészkelve magát kettőnk közé. – Talán itt lenne az ideje, hogy ne hazudjunk tovább egymásnak és önmagunknak, nem gondolod? – Ekkor már felé fordultam kissé, pillantásommal megkeresve az ismerős kék szempárt. – Tíz éve házasok vagyunk, Vittor. Mikor jön el az ideje?

      

❞  

thought we built a dynasty

Gépies mozdulatokkal tettem le, majd igazítottam el szépen az immár üres tányéron a kést és a villát. Megtöröltem a számat, hátradőltem a széken, és az asztalra meredtem: a teríték kifogástalan elrendezéssel feküdt az alátéteken, a szokásos helyünknél, Vittor az asztalfőn, én a jobb oldalán. Régi berögződés volt ez, amolyan boldog megszokás, ami néha a rosszabb napokon is el tudta hitetni velem, hogy minden olyan, mint régen volt. Persze kezdetben azért alakult ki így ez a megszokás, hogy közel legyünk egymáshoz; még fel tudtam idézni azokat az időszakokat, amikor a férjem a combomon pihentette a kezét, úgy várva, hogy én is befejezzem az evést.
Most már viszont eljutottunk arra a pontra, amikor a férjem arra sem méltat, hogy szóljon, ha nem ér haza vacsorára. Vacsorára... Én magam is később értem haza, aztán még vártam rá kereken negyvenöt percet, de minden múló perccel csak egyre ostobábbnak éreztem magam.
Tekintetem a Vittor helyén érintetlenül álló tányérra siklott, de nem néztem sokáig; a mellkasomban feltámadó kellemetlen érzés a farkasomnak is diszkomfort érzést okozott, ezért a kelleténél talán nagyobb hévvel löktem hátra a székem, de úgysem hallotta senki. Úgy döntöttem, hogy a legjobb lesz a munkába menekülni, ezért azzal az elhatározással, hogy majd később elpakolok, a dolgozószoba felé vettem az irányt. A súlyos testi sértési ügyem egyébként sem ígérkezett egyszerűnek, hiába volt meg az első tárgyalás, ha Bastien még csak az egyik tanút tudta rávenni, hogy vonja vissza a vallomását.
Attól kezdve, hogy a kezembe vettem az aktát, az idő persze észrevétlenül elsiklott felettem; fel sem figyeltem az autó motorjának ismerős zajára, sem pedig az ajtónyitódásra, csupán akkor emeltem fel a fejem, amikor az orromba bekúszott a jól ismert illat. Éreztem, hogy a farkasomban is ugyanaz a fájó reakciósorozat zajlik le: az izgatott boldogság, amit a viszontlátás ígérete magával hoz, azután pedig a kiábrándult lekushadás, amikor valakit hideg zuhanyként ér a valóság. Összeszorítottam a fogamat, hallottam, hogy Vittor a nevemen szólít, de nem feleltem, inkább kényszerítettem magam, hogy tovább olvassam a nyomozati anyagot.
Hallottam, hogy tesz-vesz a konyhában, de csak akkor néztem fel a papírokból, amikor egy halk kopogást követően kinyílt a dolgozószoba ajtaja. Tekintetem találkozott Vittor szemeinek ismerős kékjével, és bár halovány mosoly kúszott az arcomra, a szívemet nem érte el ez a kis gesztus sem. A csalódás különös szintje volt az, amikor életed szerelme besétált az ajtón, neked pedig összetört a szíved.
Mikor jutottunk idáig?
Leengedtem a papírokat, és hagytam, hogy megcsókoljon, még akkor is, ha szinte fájt ez a gyengédség. Többé nem tudtam őszintének érezni, már nem voltam képes abba a hitbe ringatni magam, hogy az eskü, amit annak idején egymás szemébe nézve tettünk, valóságos lehet. Főleg akkor erősödött meg bennem ez az érzés, miután hozzám hajolt, én pedig egyértelműen megéreztem az illatába keveredni valami mást. Valaki mást.
– Hol voltál? – kérdeztem, és bár igyekeztem nem túl szemrehányónak tűnni, nem biztos, hogy sikerült. – Vártam rád egy darabig, de aztán... Elég fáradt és éhes voltam. – Félretettem az aktát, készen arra, hogy felálljak. – Ha gondolod, melegítek neked a maradékból.
Szándékosan nem vettem tudomást a borról és a két pohárról, amit behozott. Nem éreztem késznek magam arra, hogy békésen borozgassak vele, és úgy tegyek, mintha minden rendben lenne, miközben egyikünk sem beszél arról, hogy egy másik nő miatt még csak nem is szólt a feleségének, hogy nem ér haza időben.

      

❞