Jessa & Vittor

if it was real, it will never be over

Ezrével rohamozták az emlékek az agyamat. Már azon se lepődtem volna meg, ha mindez az ő műve lett volna. A szavaival ugyan azt éreztette velem, hogy ami volt, elmúlt, és hogy a jelenlegi helyzet nem teszi lehetővé, hogy barátok legyünk. De ennyi idő elteltével nem köphettem szembe azt, akit a barátomnak tartottam. Már ha Bastien Monagham-et bárki nevezhette volna barátjának. - Az emberek változnak. Ezt éppen neked kellene elmagyaráznom? - kérdeztem felvont szemöldökkel. Az, hogy régen miben hittem, már nem tűnt fontos információnak. Régen én is, és ő is más volt. Tehát... miről is beszélünk? Ráadásul ami neki egy kis balesetnek tűnt, amiből Bastien kitakarított, nekem sokkal többet jelentett. Az egész mocskos életem eldőlt. Abban a pillanatban, mikor a kezét nyújtotta. - Ez már régen nem a hitről szól. Nem is arról, hogy melyikünk a jó, és melyikünk a rossz. Ez már mind a hatalomról szól - tettem hozzá, habár úgy gondoltam, hogy feleslegesen. Ez a nő már eldöntött mindent. Pontosan tudta, mi lesz a következő lépése. És... nekem el kellett döntenem, hogy mit fogok tudni ezeknek a tudatában.
Megköszörültem a torkomat. Készen voltam arra, hogy elinduljak, és ne nézzek rá többé. Talán pont ezt kellett volna tennem. Az előbb mondtam, hogy feleségem van. Családom. Szerettem. A magam mostoha módján, de azt Jessa-nak nem kellett tudnia, hogy az emléke szinte méregként jutott a házasságom vénáiba. Megbénított mindent. És most, hogy testestől átlépte a város határait, a talaj csúszóssá vált. - Jessa, te... - Felsóhajtottam, miután a kérdés kibukott a száján. Váratlan fordulatnak tűnt, az eddigiek fényében. Mit kellett volna mondanom? - Ne nehezítsd meg. Csak... ne - adtam ki egyszerűen a parancsot, amit öt perc múlva jól tudom, hogy meg fog majd szegni. - Megmondtam, mit kell tenned annak érdekében, hogy életben maradj. Szerinted nem számít nekem, hogy élsz-e vagy halsz? - emeltem meg a hangom, majd egy újabb lélegzetvétellel nyugtattam a hevesedő szívemet. - Ne kelljen döntenem - tettem még hozzá, bár tudtam, hogy feleslegesen. Amint kilépek innen, tovább fogja szőni a terveit, amiben megbuktatja majd Bastient. Vagyis, megpróbálja.

Vittor & Jessa

just another dressed up heartbreak

- Kedves, hogy azt hiszed, hogy egyáltalán van még lelkiismeretem… - Néha nem voltam biztos abban, hogy tényleg a megmaradt emberi jóságom szólt belőlem. Vannak napok, amikor meg voltam győződve arról, hogy az idő mindent megölt, ami régebben fontos volt nekem és a törekvéseim, amelyek az emberek megsegítésére irányultak, csupán a múlt csökevényei, amelyek megpróbálták előrángatni belőlem az idealista kislányt. Mi van, ha nincs más bennem, mint beteges ragaszkodás a múlthoz és ez a rózsaszín köd átrajzolja előttem a világot, amely sokkal többet változott, mint azt hittem? És miért szeretném magam ennyire meggyőzni arról, hogy Vittor ugyanaz az ember, aki régen volt? Hiszen mindannyian változunk. Én is megváltoztam. A lány, akinek köze volt hozzá, talán már nincs többé és ezért nem akar segíteni nekem… lehetséges, hogy ő észreveszi rajtam a változásokat, amiket én még nem detektáltam és látja, hogy nincs értelme annak, amit csinálok. De tényleg nincs? Tényleg ez a rendszer lenne a megfelelő és az igazságos? Régebben bíztam Vittor értékítéletében és abban, ahogy a világot szemlélte: talán most is hinnem kellene neki. Vagy a saját megérzéseimre hallgathatnék és megpróbálhatnám lefejteni magamról a velem szemben ülőhöz kötő szálakat.
- Azért, mert megmentette az életedet, feladtad mindazt, amiben régen hittél? – Szívesen hozzátettem volna, hogy nem lett volna szabad ennyire kifordulnia magából… de talán felesleges lett volna. Ha azt követtem volna, amit a lelkem súgott, akkor tombolni kezdenék és magamhoz ölelném, kérlelve, hogy térjen észhez, ne foglalkozzon ezekkel az agymosott pszichopatákkal és segítsen inkább nekem. Mint régen. Legyen mellettem, pont ugyanúgy, mint akkor!
- A feleséged…. hát persze. – Bólintottam. Nyeltem egyet, hogy eltűntessem a torkomban kialakult gombócot, éppen ezért ettem egy falat pitét is. Nem lett jobb, de legalább addig sem kellett tartanom a szemkontaktust, valamint a korty kávé is eltávolított tőle egy pillanatra. – És mi van velem? – Kicsúszott a számon. Nagyon nem akartam feltenni ezt a kérdést, de képtelen voltam magamban tartani. Értem én, hogy a felesége fontosabb, hogy őt helyezi előtérbe és nem azt nézi, hogy nekem mi a jó… de a régi szép idők emlékére megtehetné, hogy nem nehezíti meg a dolgomat.

Jessa & Vittor

if it was real, it will never be over

- Van még más a lelkiismereteden kívül, amire tudnék hatni? - kérdeztem az esélytelenek legfőbb nyugalmával.  Még kitartóan emlékeztem a régi időkre. Talán akkor sem őrjített meg kevésbé a makacsságával, csupán megszépítette az emlékezet azokat az időket. Is. Én szépnek láttam, mert egy olyan szerelmet őriztem magamban, ami azóta sem aludt ki, a parázs pedig a háttérben csendesen, de még mindig izzott, abban bízva, hogy egyszer újra lángra gyúlhat. Jelenleg nem engedhettem teret neki, elvégre azzal aláírnám a halálos ítételemet. És Yvaine-ét is. És bárki bármit a lelkemre olvashatott volna, de azt nem, hogy hűtlen lennék a feleségemhez.
Lenéztem a kezére, ami lassan csukódott ujjaim fölé, majd vissza a tekintetébe. Talán én váltam túl gyanakvóvá a számtalan évtized alatt, talán emiatt tudtam be az egészet egy alattomos próbálkozásnak, hogy a bizalmamba próbáljon férkőzni, ennek ellenére nagyot sóhajtottam, a kezemet pedig nem húztam el. - Nem erőszakolták rám azt, hogy szimpatizáljak Bastiennel, Jessa. Önként döntöttem így. Bastien megmentette az életemet - közöltem vele az egyszerű tényeket, ám még ekkor sem fedve fel a teljes valóságot. Nem éreztem szándékaiban a tényleges érdeklődést, ismerve a tényeket. Már felfedte, hogy miért jött ide, és valljuk be, ebben a témában sehogy sem juthattunk kompromisszumra. Elvégre... hiába szépítünk rajta, ellenkező oldalon állunk, és nekem túl sok veszítenivalóm volt ahhoz, hogy csak úgy eljárjon a szám. Arról nem is beszélve, hogy az én pozícióm magában is egy besúgói pozíció, milyen lenne már, ha valaki meg engem súgna be? A besúgót besúgták. Láttam magam előtt a képzeletbeli újságcikk címoldalát. - És mint te is tudod gondolom, van egy feleségem. Védenem kell a családomat - tettem még hozzá. Közben ezer és ezer gondolat suhant át rajtam, mégis miként fogom megoldani ezt az ügyet anélkül, hogy jelentene kellene Bastiennek. Hisz én nem fogom tudni meggyőzni Jessamine-t, hogy menjen el, és keressen más jótékony célt az emberiségnek. Titkon pedig azt akartam, hogy maradjon...

Vittor & Jessa

just another dressed up heartbreak

Úgy tűnik, sohasem fogom megérteni, miért van itt. Vagy ami fontosabb, miért választotta azt az oldalt, amelyet egy régebbi időben elkerült és megvetett volna? Próbáltam gondolkozni az indokait illetően, megtalálni a megfelelő indokokat, rájönni, mit nyer ebből az egészből. Megfenyegették? Sakkban tartják? Esetleg a feleségével? Talán vannak gyerekeik is, akikről én nem tudok? Ezért adta fel a korábbi elveit és lett egy zsarnok csatlós? Egyszerre voltam eszméletlenül mérges és a szívem elmondhatatlanul fájt miatta. A két érzés harcolt bennem és pillanatonként változott, melyik volt az erősebb.
- Most megpróbálsz a lelkiismeretemre hatni? – Némi elkeseredés ült ki az arcomra, hallva, hogy előhúzta a nagy jolly joker mondatot: sokan fognak meghalni, ha nem állok le. Pontosan tudta, hogy az ártatlan, semmiről sem tehető emberek élete fontos volt nekem és nem kockáztattam volna férfiak, nők és gyermekek sorsának végeztét csak azért, mert elvakultan meg akartam tenni valamit. Mindig igyekeztem úgy intézni a lépéseimet, hogy a lehető legkevesebb kárt tegyen azokban, akik nem táncoltak a tűz körül.
- Vittor… - Sóhajtottam egyet és bár nem akartam a kelleténél közelebb kerülni hozzá, lassan a kézfejére csúsztattam az enyémet. Mintha ezernyi hangya bizsergette volna az ujjbegyeimet, bőrének érintése apró villámcsapásként ért, amire egyáltalán nem voltam felkészülve. Egy röpke másodpercre elgyengültem és legszívesebben zokogásban törtem volna ki a boldogságtól, amiért újra láthatom. Nekem ennyi elég volt. Ha tényleg igaz, hogy sokan meghalhatnak… nem bánom, de én legalább láthattam Őt. – Kérlek, legyél őszinte! – A beszélgetésünk során talán most lehettem először igazán hiteles és reméltem, hogy lesz olyan kegyes hozzám, hogy teljesíti a kérésemet. – Miért? – Elmélyedtem a tekintetében. Szívesen fogtam volna tenyereim közé az arcát, de nem tehettem. Már nem. Így csak annyi maradt, hogy sandán körülnéztem, hiába alig ismertem az itt falatozó embereket… de ki tudja, talán lehet közöttük olyan, akik miatt Vittor nem itt és most fog beavatni abba, mit miért csinál. Sőt… az is lehetséges, hogy túl sokat gondolok magamról és naiv módon elhiszem, hogy megosztaná velem a titkait. Miért tenné? Ki vagyok én már neki? Senki. Nem tartozik nekem semmivel… nem kötik hozzám azok a szálak, amelyek régen összeláncoltak minket. Már más a bizalmasa. Más van mellette, mással osztja meg az érzelmeit és a fejében tolongó keszekuszaságokat… én egyszerűen csak felbukkantam és elvárásokat támasztottam elé. Miért tenne meg értem bármit? - Miért lett belőled ez? Mit tettek veled?

Jessa & Vittor

if it was real, it will never be over

Az egész felesleges szájtépésnek tűnt. Neki is megvolt a maga igaza, ahogyan nekem is, és ez egy olyan őrjítő tulajdonság volt mindkettőnk részéről, hogy nem tudtunk neki hátat fordítani. Mindkettőnknek megvoltak azok a bizonyos elvek. És hiába gondolt engem árulónak, én magam tudtam, mi az igazság. Az igazság, amit neki egyelőre nem mondhattam el. Bár az is igaz, hogy nem számítottam arra, hogy majd egyszer szembekerül itt velem. És... a puszta jelenlétével katasztrofális állapotokat teremt a fejemben. Van egy feladatom. És közben... ügyeljek arra, hogy neki se essen baja. Mert ő vigyáz magára - állítja ő. Hát én már ismerem annyira, hogy tudjam, milyen az, amikor ő "vigyáz magára".
Kezdett kihozni a sodromból. Bár ez nem egyedülálló alkalom, máskor is sikerült neki - egy pár évtizede. - Nem győzködlek. Csinálj, amit akarsz. Öld meg magad, ha az beleillik az általad vizionált jövőképbe. Tudod mit? Teszek rá - dőltem rá, majd nagyot sóhajtottam. Jó ég, egyszerűen meg tudtam volna fojtani. És közben még mindig szerettem, fel tudtam volna robbanni ettől a kettős érzéstől, ami éppen szét akarta szakítani a gyomrom.  
Már elég egyértelmű volt, hogy amiért idejött, az nem némi feltérképező gyakorlat. Nem tudtam pontosan, hányan vannak, de azt igen, hogy Bastien életére akarnak törni. És minél többen vannak, annál valószínűbb lesz, hogy sikerülni fog nekik. Habár Bastien mellett is állnak boszorkányok szép számmal. És nem egy óvatosságot nélkülöző slepp az sem. Mindegyiknek megvan az oka arra, miért áll Bastien mellett. Az én okom is megvolt rá, amiről Jessamine semmit nem tudott - és szemmel láthatóan nem is érdekelte semmilyen magyarázat. Hisz ez úgyis mind... kifogás. Szerinte. - Akkor? Menj - intettem az ajtó felé, habár valamiért úgy éreztem, hogy olyan vagyok külső szemlélőként, mint valami nagyra nőtt, dacoló gyerek. Nem tehettem róla, az arcmimikám mindig ezt a látszatot keltette, még akkor is, mikor komolyan beszéltem. Ebben a párharcban úgysem tudtunk volna igazságot tenni, hisz mindkettőnknek megvolt a sajátja. Ő azt vallotta, én mást. És ahogy végignéztem rajta, hiába voltam tele méreggel és dühvel iránta, még mindig minden porcikám érte kiáltott, és közben azért ostoroztam magam, hogy miért nem tudtam úgy igazán beleszeretni Yvaine-be. Miért nem tudtam őt úgy szeretni, mint Jessa-t? Annyival egyszerűbb lenne most minden. - De azt tudd. Ha megölöd Bastient... egy csomó ártatlan embert is meg fogsz ölni - tettem még hozzá. Nem üres, puszta fenyegetés volt. Tudtam, hogy Bastien milyen módon biztosította be magát. Ostoba lett volna nem megtenni. A szó szoros értelmében életek függtek tőle. Közöttük... az enyém is.

Vittor & Jessa

just another dressed up heartbreak

- Úgy teszel, mintha te megbíznál bennem. – A legjobb védekezés tényleg a támadás. Vittor-nak igaza volt, egyáltalán nem bíztam benne… hogy tehettem volna? Egy elnyomó zsarnok talpnyalója lett, igazi napraforgó, aki kizárólag arra fordul, amerről hasznot remél és nem érdekli, ki szenved abban az időben, míg ő lógatja a lábát és jól éli világát. Nem túlzottan régóta tartózkodtam a városban, ám bőven elég időt töltöttem itt ahhoz, hogy rájöjjek: Bastien gonosz ember, egy zsarnok, akinek a hatalom a fontos és nem érdekli, ha valakitől el kell vennie az életét az uralma megtartásához. Vittor is ilyen lenne? Mennyi vér tapad a kezéhez? Ölt már meg ártatlan embert? És ha igen, vajon miért? Mert ezt a parancsot kapta? Hogyan tette? Képes volt utána aludni? És tükörbe nézni? Nem lett rosszul a saját vonásaitól és az elvei feladásától? Emlékeztem arra az időre, amikor ketten szerettük volna megváltani a világot… talán utópisztikus elgondolásaink voltak és naivak voltunk, gyerekek, aki azt hitték, az univerzum mellettük áll, ha némi jót cselekednek egy számukra helyesnek tűnő ügy érdekében, de legalább nem voltunk gonoszak.
- Ne próbálj meg erre játszani, Vittor. – Megcsóváltam a fejem. Már nincs olyan, hogy ő és én. Nincs olyan, hogy mi. Egy régi történetben bármit megadtam volna azért, hogy még egyszer egy lapon említsen kettőnket, de minden megváltozott. Megváltoztunk. Én hatalmasat csalódtam benne, a róla felépített képem a porba hullott és nem láttam mást magam előtt, mint egy árulót… persze saját magamnak hazudnám a legnagyobbat, ha az mondanám, hogy elmélyedve a szemeiben nem rémlettek fel előttem a közös életünk legszebb pillanatai és nem kapott el az utánuk való sóvárgás. Összefacsarodott a szívem, ha eszembe jutott, hogy vele terveztem az örökkévalóság minden egyes másodpercét eltölteni és én lettem volna a legboldogabb nő a világon, ha sikerül kettőnknek mindaz, amit meg szerettünk volna valósítani… csúfos kudarcot vallottunk és ez kísérteni fog bennünket. Most, egymás előtt ülve is csak ástuk magunk alatt a gödröt, mert úgysem fogunk egyről a kettőre jutni. Ő győzköd, hogy ne tegyem, amit helyesnek vélem, engem viszont folyamatosan a métely és apátia keverékének szele legyezget, azt sugallva, hogy véletlenül se hallgassak olyasvalaki szavára, aki ilyen mértékben meghasonult.
- Tudod mit? – Bukott ki belőlem, mikor mellém ült. – Ha úgy látod helyesnek, szólj Bastien-nek. – Ezzel szinte bevallottam, hogy tulajdonképpen miért vagyok itt. – De ha csak egy kicsit is számít az, hogy régen milyen voltál, mielőtt pincsikutyává váltál és komolyan gondoltad az előző szavaidat, akkor hallgatsz. – Tekintetem megkomolyodott. Nem fogok könyörögni neki, ám érezhette a mondandóm súlyát. Reméltem, hogy egy szemernyi maradt belőle a régi Vittor-ból. – Hagyd, hogy azt tegyem, amit tenni akarok. Nem kérem, hogy segíts. Csak hagyj békén. – Nekem volt a legnehezebb erre kérni, szinte ellökni magamtól… de képtelen lettem volna egy olyan ember társaságában létezni, akinek már azt sem hihetném el, amit kérdezett.

Jessa & Vittor

if it was real, it will never be over

Ahogyan egyszer már megmondták: a szerelmet csupán egy vékonyka kis hajszál választotta el a gyűlölettől. Jessa-val is így éreztem jelenleg. A vékony jégen táncoltam vele, amely bármikor beszakadhatott volna alattunk, mi mégis itt ültünk egymással szemben. Válaszokat akartunk egymástól, mert - ha magamból akartam kiindulni - ennyi jár. Szavai alapján rengeteg olyat gondolt rólam, ami meg sem közelítette a valóságot. De amennyiben ez kicsit is segített neki, hogy távolságot tartson tőlem, nem szegültem ellene. Hiába is tagadja, pontosan sejtettem, hogy ami érdekli őt ebben a városban, az sem az én, sem Bastien szép mosolya. - Ha akarnék sem mehetnék el - billent oldalra a fejem. Nem hiszem, hogy be kellett volna mutatnom a várost körülvevő láthatatlan burkot. Igaz, az is megérne egy mesét, hogy ő miképp jutott át rajta. Nem mintha nem lennének meg a megfelelő módszerek erre, ám... ki tudja. Soha nem is akartam elmenni. Minek kísérleteztem volna? Arról nem is beszélve, hogy itt volt a feleségem. A családom. Aki Bastienhez volt hűséges, mint a vérfarkas frakció egyik vezetője. Nem lehettem a rendszer ellensége.
Hátradőltem, onnan fürkésztem őt. Néha csak hagytam beszélni a másikat, ugyanakkor alig hallottam őket. Jessa-t inkább csak nem akartam hallani, a szavak, amelyek elhagyták a száját, megannyi kést döftek a szívembe. - Sajnálom, hogy már nem bízol bennem - törtem meg a beálló csendet, miután befejezte a mondanivalóját. Mindkettőnknek megírtak egy szerepet, amelyet úgy tűnik, kőbe vésett szabályzatnak tekintettünk. Pedig miatta minden átkozott szabályt megszegtem volna. Régen is. Most is. A ki nem mondott szándékai ellenére is tudtam, hogy olyanokra lenne veszélyes a képességeivel, akik fontosak nekem. Közöttük Moira is. Egy boszorkány még nem lenne képes leigázni Bastient és a felépített hatalmát. De egy koven már más tészta. És belőle nem is néztem ki mást; jó szervezőképességekkel rendelkezett.
Hirtelen felálltam, majd átsétáltam az ő oldalára, hogy leüljek mellé. Ismét előrehajoltam, ekkor már jóval közelebb az arcához. - Bármi is legyen a terved, egyet most megmondok neked. A végén csak te maradsz és én. Úgy, ahogyan régen. - Sarkalatos megközelítés volt. Abban nem kételkedtem, hogy Bastient félre tudnák állítani, ha összefognak. De Jessa-n és az Első Boszorkányokon kívül nem ismertem erősebb boszorkányt. Bárkivel is fogjon össze, az csak gyengébb boszorkány vagy warlock lehet. És kétséges, hogy túlélnék a megvadult fenevadak pusztítását. - És ha ez bekövetkezik, azt fogom tenni, amit legeslegutoljára megígértem neked. Bárhol, bármikor és bárkitől... megvédelek - mélyedtem el a szemeiben, tekintetemmel ugrálva az igéző szempár és az édes ajkak között. Végül nem tettem meg.

Vittor & Jessa

just another dressed up heartbreak

Nehéz volt úgy tennem, mintha legszívesebben nem máshogy viselkedtem volna. Miért nincs egyesület, amely látva a mostani színjátékomat elismerésben részesítene? A szívem ezernyi darabra szakadt, akárhányszor tekintetem találkozott az övével és még arra is képtelen voltam, hogy mély levegőt vegyek a közelében: ha a tüdőmbe szökött volna az illata, nekem végem, hiszen abban a pillanatban a magam köré vont fal megrepedne és ismételten beengedném őt. Nem tehettem, pedig ezt szerettem volna a legjobban… újra az élete részévé válni, az a nő lenni, akivel egyszer már megégette magát és aki azóta szereti, mióta megismerte és hiába próbáltam, lehetetlenség volt kitörölni az emlékét. Söpörhettem homokot a sebeimre és sokáig tettethettem, hogy túl vagyok rajta, nem érdekel, mi történt kettőnk között és magam mögött hagytam a múltam, de az ehhez hasonló helyzetekben rájöttem, hogy még mindig vannak érzéseim az irányába, amiket könnyebb lett volna kezelni, ha ő is ugyanolyan maradt volna, mint régen. Ezelőtt eszébe sem jutott volna egy elnyomó hatalom kedvére tenni, velük kooperálni és kialakítani egy olyan életet, amelyre mindkettőnk fintorogva reagált volna. Kifordult magából és elképzelésem sem volt, hová tűnt a régi Vittor. Hiányzott és ez a hasonmás meg sem közelítette.
- Nekem lenne egy jobb kérdésem. Te miért vagy itt? – Felvontam a szemöldökömet. Kettőnk közül én voltam a nagy utazó, aki hajlamos bizonyos csoportokhoz csapódni, keresni az élet értelmét és igazságot akart szolgáltatni a szegény szerencsétleneknek. Én kergettem magasztos ideákat, próbáltam jobbá tenni a világot és talán nem mindig értett velem egyet, de hozzám hasonlóan gondolkodott… soha nem lett volna képes az emberek kizsákmányolására, a fájdalom okozására és az elnyomáshoz való asszisztálásra. Legalábbis ezt hittem. Ennyire félreismertem volna? Mindvégig benne rajlett a szörnyeteg és csak arra várt, hogy meglegyen a lehetősége előbukkanni? Vagy ő maga is kettős ügynök lenne? De hogyan döntetném el, hogy bízhatok-e benne?
- Azt hittem, jól ismerlek, de talán tévedtem. – Vallottam be az aggályaimat, persze úgy, hogy a rövidke monológom ne sejtesse tökéletesen, mik a szándékaim. A bizalmatlanságból adód szorongás elemi erővel kezdte szorongatni a szívemet. A szívet, amelyet régebben ő birtokolt. – Szóval lehetséges, hogy te is félreismertél engem. - Nem tartottam vele tovább a szemkontaktust, nehezemre esett az íriszeit bámulni. - Nem szeretném, ha a múltbeli kapcsolatunk rányomná a bélyegét az itt tartózkodásomra. Ami volt, elmúlt. - Jelentettem ki, szavaim saját magam számára is felértek egy lélekre dobott atombombával. - Új életet akarok kezdeni, ahogy te is tetted. - Bolond lenne, ha azt hinné, nem tudok a feleségéről és annak kapcsolatairól. Felhasználni egy nőt, hogy ő előrébb jusson a ranglétrán... elszomorító és gyomorforgató. - Ne akadályozz a terveim megvalósításában.

Jessa & Vittor

if it was real, it will never be over

- Ó, kérlek. Ne gyerekeskedj - mondtam könnyedén, miközben egy apró mosoly átsuhant ajkaim jobb szegletéből a bal irányába. Jó pár apró trükkre én tanítottam, a mentoraként éltem évekig, évtizedekig. Pontosan tudtam, mi az asztala, és volt, amin az idő sem változtatott. Akkor is szerette volna a világot, most is azt akarta. Még ha ehhez a legdurvább eszközökhöz is kellett nyúlnia. Ismerem, mint a rossz pénzt - még ha ismeretlen is volt az elmúlt pár évtized történése. Nyilván nem avatott be. Nem kezdhette azzal az első találkozónkat nemrég, hogy elmondja, mikbe keveredett, vagy éppen kikkel szövetkezett. Még ha fájt is kimondani, volt egy élete, amiben én már nem szerepeltem. Erős volt ez ahhoz képest, ahogyan régen elképzeltük azt a bizonyos jövőt. A közös jövőt. Mondhatni, semmi nem úgy alakult.
Hátradőltem a bizonyos látomás után. Valójában mélyen, a zsigereimben éreztem, hogy nem fog megfutamodni. És hogy miért nem? Ismét csak egy kártyát tudnék kijátszani. Ismerem. Még ha ő azt is hiszi, hogy gyökeresen megváltozott. - Jessa, nem kell nagy ész ahhoz, hogy tudjam, miért vagy itt. Nem vagy egy tipikus... behódoló. Vagy szimpatizáns, ahogyan azt a városban mondani szokás - sóhajtottam fel, közben belekortyolva a kávéba, ami már lassan hűlni kezdett. Egy dolgot utáltam jobban ez elcseszett kávénál: a kihűlt kávét. Közben végig tartottam a szemkontaktust. Ha szentimentalista világnézeteket vallottam volna, nyilván a sorsnak tituláltam volna azt, hogy ismét itt van - velem. De nem értem jött ide. Nem keresett sok-sok évig, pedig könnyű dolga lett volna. Nem bújtam el senki elől, előle főleg nem. Ha vágyott volna rám, már régen megtalálhatott volna. Ehelyett Jessa egy másik utat választott - egy vérrel kikövezett utat, méghozzá nélkülem. - Jó, tegyük fel. Nem azért vagy itt, hogy forradalmat generálj. Akkor mégis miért jöttél? Mit akarsz itt? - vontam fel kérdőn a szemöldököm, közben eltolva magam elől a kiürült kávésbögrét. - És ne, ne mondd, hogy tetszik neked ez a rendszer, mert az lesz az évszázad poénja - figyelmeztettem előre, közben az ölembe tettem a kezeimet. Jobb kezem kitapogatta a bal kezemen található jegygyűrűt. Voltaképpen furcsa volt, hogy Jessa az egészre még nem kérdezett rá. Valahol mélyen... vágytam rá, hogy megmagyarázhassam. De nem volt itt az ideje. És amúgy is. Szemmel láthatóan ő ezen már túl van.

Vittor & Jessa

just another dressed up heartbreak

Türelmes személynek tartottam magam… jó, nem mindig vagyok híres arról, hogy földöntúli képességem lenne a várakozás és akár fát is lehetne hasítani a hátamon, de az esetek többségében reálisan látom a dolgokat, átgondolom őket és nem lépek elhamarkodottan. Most viszont legszívesebben Vittor arcába üvöltöttem volna, hogy kérdőre vonjam, mégis mit képzel magáról és ki tette ezzé a gyenge utánzattá, aki velem szemben ücsörög? A csillogás eltűnt a tekintetéből, ezzel együtt porrá lett a férfi is, akit egykoron annyira szerettem. Megsajdult a szívem érte. A felesége tette ezt vele? Bastien és az összes többi hataloméhes féreg? Hogy keveredett egyáltalán ebbe a társaságba? Hibáztam, amikor úgy döntöttem, semmit sem szeretnék tudni róla… ha nyomon követtem volna az életét, talán nem egy szellemhez hasonlító, megkeseredett hasonmás ülne velem szemben, hanem látnám a gyönyörű, harminckét fogas mosolyát is, aminek hatására egyetlen szempillantás alatt felvidult volna a lelkem.
- Fogalmad sincs, mi az én asztalom és mi nem. – Akár azt is mondhattam volna, hogy már nem is ismertük egymást, hiszen évtizedek óta nem volt közünk a másikhoz. Hiányzott. Az első időkben elviselhetetlen volt a fájdalom, amit az elvesztése okozott űr miatt éreztem, idővel tompult, de a részemmé vált, sejtszinten szintetizálódott bennem, sohasem feledtem. Velem volt minden tudatosságot nélkülöző másodpercemben, a hirtelenjében rám törő emlékekben, egy-egy illatban vagy helyszínben. Nem tudtam menekülni tőle. Akartam, de lehetetlen volt kitörölni őt a lényemből… az egyedüli személy volt, kit jobban szerettem magamnál, mégsem bólinthattam és viselkedhettem úgy, ahogy kérte. Érte sem fordíthattam hátat önmagamnak.  – Ahogy nekem sincs arról, mit tennél és mit nem. Nyilvánvaló, hogy hatalmas változáson mentél keresztül. – Butaság lett volna azt hinni, hogyha meglát, akkor magához ölel és mindent elfelejt. Én sem ugrottam a nyakába és nem tettem volna ilyet, ha a helyében vagyok sem. Ennek ellenére hiányérzetem volt, mintha az évek alatt részlegesen beforrott lyukat éles késsel kezdték volna feszegetni. E mellé kirázott a hideg, ahogy a rám törő látomás átvette felettem az irányítást. Kellemetlen volt látni az élettelen testemet, ami felett a főkolompos vámpír állt… Vittor-nak igaza volt, nagyobb esélyem volt erre a verzióra, mint a pozitív végkifejletre, mégis amint kinyitottam a szemem, nyeltem egyet és mély levegőt vettem. Mi mondhat az ember lánya közvetlenül azután, hogy látta a saját pusztulását?
- Még mindig felvágós vagy. – Halvány mosoly rajzolódott az ajkaimra. A jövőbelátás képessége nagy kincs, ugyanakkor bizonytalan is, sohasem lehet tudni, mennyi igazság van benne. Túl sok a rejtett változó. - Az ördögöt fested a falra. Kezdjük az elején. Miért gondolod, hogy ártani akarok a nagyfőnöknek?

Jessa & Vittor

if it was real, it will never be over

Próbáltam az üres, néma másodperceket is kihasználni arra, hogy végigfürkésszem arca minden zegét és zugát. Bár sok meglepetés nem érhetett ahhoz mérten, hogy évtizedek óta még egy árva ránc sem rajzolódott ki az arcán, de a stílus, amely egy nőt egyedivé tesz, nála is állandó változó lett. Nem volt egy hétköznapi szépség; nem, ő mindenben más akart lenni. És a világot megváltani is általában inkább egyedül szerette volna, habár ki tudja, lehet, azóta már megtanult csapatban dolgozni. Kóboroltam arcának szegletei között, és nem értettem, mit keresünk mi itt.
Nagy sóhajjal hátradőltem. Mindig tudott élni a meglepetés erejével, a legutóbbi alkalmakkal amúgy sem volt arra lehetőség, hogy bármit kitárgyaljunk. Idő szűkében... az viszont biztos, hogy ennyire békés állapotok között régóta nem találkoztunk. - Az amnézia nem a te asztalod, drágám - billent oldalra a fejem, szinte pislogás nélkül megragadva a tekintetét. - Vannak olyan dolgok ebben az életben, amikhez még neked sincs elég erőd. Szerinted ha lenne, már nem megmozdítottam volna minden követ, hogy Bastient elűzzem ebből a városból? - vontam fel kérdőn a szemöldököm, miközben szemrebbenés nélkül hazudtam. Tartoztam annak az átokfajzat vámpírnak, ám az évek alatt egész jó viszony alakult ki közöttünk. Arról nem is beszélve, hogy az ő mindent látó kis boszorkánya az első zendülésre felkapja a fejét, és onnantól kezdve... Jessa-nak vége. Ahogyan nekem is, hisz nem jeleztem a veszélyt. - Neked még mindig kevés a szép szó. - Ismét egy nagyobb sóhajt engedtem ki magamból, majd váratlanul elkaptam az asztalon pihenő kezét, és szétfeszítettem ujjaimmal ujjait, hogy tenyerére tehessem a saját tenyerem. Nyilván tudta az első pillanattól kezdve, hogy nem a romantika egy újabb eszközével kísérletezem, hanem mutatni akarok neki valamit. A látomásban hideg szél fújt, esett a hó, betakarva Washington parkjait. Vöröslő vér mocskolta be a tökéletes tájképet, mely egy hason fekvő holtest mellkasából szivárgott. Mellette egy magas, edzett férfi állt, a jobb keze véres. Markában a szív, amelynek kitépése a vérző test halálát okozta. Bastien szinte egy másodpercnyi idő alatt morzsolta össze azt a szívet, majd lehajolva még vállánál fogva emelte fel a testet, hogy meggyőződjön sikeréről. Egy nő volt az. Jessa.
Elengedtem a tenyerét, a látomás véget ért. Régen mindig imádta ezt a képességet, amivel képes voltam betekinteni a jövőbe. Bár azt is tudta, hogy ez csak egy pillanatnyi állapot. A jövő változik. Minden mozdulattal és tettel. - Ne tedd. Utoljára kérem.

Vittor & Jessa

just another dressed up heartbreak

Hosszú ideig szerettem volna figyelni őt. Elmerülni az arca görbületeiben, de leginkább a szemeiben, amelyek mindig tükrözték, mit érzett és mire gondolt. Próbálhatta titkolni, viszont általában kudarcot vallott: túl sok volt már a hátunk mögött, ismertük egymást és nem lett volna nagyképűség kijelenteni, hogy a rezdüléseinkből tisztában voltunk azzal, mire készül a másik. Tudtam, hogy nem fogja feladni. Meg akar majd győzni arról, hogy rossz útra léptem és hülyeség Bastien ellen menni… pedig egyetlen szóval sem mondtam neki, hogy az uralkodó vámpír orra alá szeretnék borsot törni, mégsem hitte el egy percig sem, hogy a férfi eszméi meggyőztek és szívesen beálltam volna a sorba, amit alkotott. Igaza volt, nekem mindig találnom kellett valakit, aki ellen harcolhatok; gyűlölöm az igazságtalanságot és Washington városa tocsog a megkülönböztetéstől, a diktatúrától, az elnyomástól és az otrombaságtól, ami miatt nagyon viszketett a tenyerem. Apámra is haragudtam, amiért szó nélkül, csendben képes viselni a történteket, ám ezt a meccset majd vele kell lejátszanom… én az aktívabb, ugyanakkor az övéhez hasonlóan sunyi ellenszegülést választottam és nem féltem beépülni az ellenség kötelékébe. Azzal persze kevésbé számoltam, hogy fel fog bukkanni egy régi ismerős és miatta zavarodom meg néhány pillanatra.
- Egészen biztos voltál benne? – Felvontam a szemöldökeimet, az ajkaimra pedig széles mosoly ült ki. Legjobban a komoly tekintetén szórakoztam, a második helyen állt, hogy elhitte, majd visszavonulót fújok, mert ő néhány keményebbnek hitt szóval próbálta elérni, hogy tétlenül ücsörögjek. Hihetetlen! Az évek teltek, mi elszakadtunk egymástól, változtunk, láthatóan mások lettek a prioritásaink, ám nem gondoltam volna, hogy képes ennyire kifordulni magából. Azt hittem, ő is a jók oldalán áll. – Kérlek, akkor a félreértések elkerülése végett avass be még egyszer, hátha most megértem! – A szavaim szarkazmustól tocsogtak, kissé fel is húztam magam. Olyan érzésem támadt, mintha egy teljesen másik ember ült volna velem szemben, nem az, akire számítottam. Ennyire megkeseredett volna? A rezdülései sem voltak természetesek, mintha egy, a világ gondjait a vállán hordó robottal beszélgettem volna. Összefacsarodott a szívem. – Mit is nehezítek meg? Én csak szeretnék tartozni valahová és azok a boszorkányok, akiket te is ismersz… ideális csapatnak tűnnek. – Jó színésznő voltam, képes voltam feltérképezni, hogy kinek mit és mikor kell mondanom ahhoz, hogy higgyen nekem és azt csinálja, amit én szeretnék. Mások ezt manipulációnak hívnák, viszont én sohasem ártottam annak ezzel a veleszületett képességemmel, aki nem érdemelte meg. Nyilván Vittor átlátott rajtam és igazából gondolkodóba is ejtett… mi van, ha egyáltalán nem bízhatok benne, mert egyetlen rossz szó után elhurcolnak és végeznek velem?

Jessa & Vittor

if it was real, it will never be over

Voltam abban a bizalmi pozícióban Moira-val, hogy nem kellett magyarázkodnom, mikor hová megyek; még ha néha ez nem is emberi időben történt. Neki is megvoltak a saját kis ügyletei, így bíztam abban, hogy nem éri szó az én házam tájékát sem. Ilyen szempontból nagyon élveztem a házas életet. Több szabadságot kaptam, mint a legtöbb hozzám hasonló papucs. Nem mintha lehetőség lenne béklyóba zárni... egyszer próbálná meg. Talán tisztában van ezzel.
Az órámra néztem. Egyáltalán nem voltam késésben, de ismertem annyira Jessa-t, hogy tudjam, ő legalább öt perccel korábban ott lesz. Már az ablakból is láttam, ahogyan ott ült, és engem várt. A gyomrom mindig megmorajlott ettől, hisz több, mint száz éve nem is hallottam róla semmit. Vagyis... ez nem teljesen fedte le a valóságot. Az elmúlt időszakban Washingtonba dugta azt a fitos kis orrocskáját. És ismertem eléggé ahhoz. hogy tudjam: nem baráti a szándék, amellyel közelíteni próbált Bastien irányába. Még hogy ő beálljon Bastien lelkes kis csapatába... maga a gondolat is nevetségesnek hatott, főleg úgy, hogy pontosan az ilyesmi ellen lázadt, mióta megszületett.Vannak dolgok, amik nem változnak.
- Köszönöm - szólaltam meg köszönés helyett, miután leültem vele szembe, és a pitére pillantottam. Férfiként majdnem mindegy, mivel etetnek. Rosszabbak voltunk, mint valami élősködő faj, tekintve, hogy bármit kizabáltunk a tányérból, amit elénk raktak.
Elmosolyodtam. - Voltaképpen, egészen eddig biztos voltam abban, hogy legutóbb megértettük egymást. - Nem elüldözni akartam. De figyelmeztettem arra, milyen kockázatot vállal azzal, ha itt marad, és tovább folytatja, amibe belekezdett. Bastien a legkegyetlenebb módszerekkel képes megkínozni azokat, akik őt elárulják. És ezt miért pont Jessa-nak kellene ecsetelnem? - Jessa. Melyik része nem volt világos? - kérdeztem kérdő tekintettel, ahogyan hirtelen a pite-bűvölés helyett megkerestem tekintetét. - Olyan, mintha szándékosan meg akarnád öletni magam. Nekem pedig... megnehezíted az egészet - sóhajtottam. Hallhatta a hangomon, hogy mennyire nehéz ez az ismételt találkozás. Az lenne a feladatom, hogy az összes veszélyforrást feltárjam Bastiennek. És Jessa... előkelő helyet foglalt el a prioritási listán. Megcsóváltam a fejem. Ha nem róla lett volna szó, már fenyegetések hadát sorakoztattam volna fel, és tudtam: rá fog kényszeríteni, hogy vele is úgy bánjak. Mert nem fogja feladni. Ő soha nem ad fel semmit. Kivéve engem...

Vittor & Jessa

just another dressed up heartbreak

Alig vártam, hogy megpillantsam. Legszívesebben engedtem volna, hogy a fellelkesült izomzatom ritmikus mozgásra kényszerítse a bal lábamat, ezzel levezetve a feszültséget, de nem szerettem volna egy idegbeteg látszatát kelteni; így megmakacsoltam magam és inkább vettem egy mély levegőt. Az ajkaimat összeszorítottam, majd kinyitottam, hogy egyek egy falatot a frissen érkezett meggyes pitémből. Kedveltem ezt a helyet, csak sajnálatos módon ritkán fordultam meg itt, nem volt túl sok időm arra, hogy hetente kétszer pitézgessek. Úgy gondoltam, ez a semleges kis cukrászda éppen jó hely lesz arra, hogy kicsit több időt töltsek el egy személlyel, akinek látványa a mai napig pillangókat reptetett a gyomromban, sőt, a látványa is elég volt ahhoz, hogy hevesebben verjen a szívem. Erőnek erejével kellett dolgoznom az elfojtáson. Nem engedhettem, hogy a múlt emlékei és az emóciók átvegyék felettem az uralmat, pedig nagyon könny dolguk volt... egyszerre ugrottam volna a nyakába, akárhányszor megpillantottam és tiszteltem volna meg egy jobbossal, amiért ő játszi könnyedséggel tovább lépett és emellett egy diktátor udvartartásában tisztelgett. Hogy süllyedhetett ennyire mélyre? Ő, akire mindig felnéztem? Aki annyi mindent tanított nekem... És azt hittem, hogy történjen bármi, nem fog eljönni a pillanat, amikor csalódom benne. Látni, hogy egy, az ártatlan embereket elnyomó, kínzó és megszégyenítő királyság fejesének embere, felettébb kiábrándító volt. Rögtön megfordult bennem, hogy vajon milyen indokai lehettek? Miért választotta az elnyomást támogatót? Mi lett abból a férfiból, akire az életemet bíztam volna? Úgy tűnt, hogy csak az árnyéka önmagának és ettől mélyebb szomorúságot utoljára akkor éltem meg, amikor elváltak az útjaink. Emlékeztem arra, amikor először találkoztunk és csalódottság fogott, mivel rájöttem, hogy valószínűleg ő már nem ugyanaz az ember.
- Neked almásat rendeltem. Hátha még mindig az a kedvenced. - Mosolyt rajzoltam az arcomra, ahogy leült velem szemben. Nem voltam rest végigfuttatni a tekintetem rajta. Ugyanaz a karakteres arc, éles állcsont, borostyán színű szemek, tekintélyt parancsoló testalkat. Órákig képes lettem volna bárgyú mosollyal vizslatni, de erőt kellett vennem magamon. - Azt hittem, már sosem jön el az ideje, hogy normális körülmények között leüljünk beszélgetni. - Nem ez volt az első alkalom, hogy találkoztunk, mióta megpróbáltam beolvadni Bastien boszorkányai közé. És nem is a második. Többször összefutottunk és beszéltünk már, hol 5, hol 15 percig és minden alkalommal elmondta, hogy jobban járok, ha visszavonulót fújok. Nem tettem és nem is fogom. Akkor sem, ha ő kéri.