Árgus szemekkel figyelem és igyekszem minden információt a legnagyobb elánnal befogadni, elraktározni és az emlékeimbe vésni: az alapanyagok nem ismeretlenek számomra, némelyikükkel egészen sokszor is dolgozom. Úgy tapadok rá Trish minden mozdulatára, mintha sosem láttam volna ilyet - boszorkány munka közben. - Miért nem frissen használjuk őket? A legtöbb gyógynövénnyel erősebb varázslat hozható létre, ha az kevésbé halott anyagból származik. - Érdeklődve kúszik fel a szemöldököm a magasba - szeretek tanulni, új dolgokat és régi ismereteket újra elsajátítani, de ahogyan minden, úgy a varázslat is teljesen más különböző boszorkányok kezében. Míg én kifejezetten szeretek élő, pillanatokkal azelőtt leszakított gyógynövényekkel dolgozni, addig lehet, hogy Trish számára ez az egyszerűbb és kifizetődőbb. Az én varázslataim sokkal erősebbek ha élő emberekhez kötöm, de lehet, hogy számára erősebb ha tárgyakhoz, helyekhez vagy gondolatokhoz társítja a mágiát.

- Szurokfű, fehér fagyöngy, zsálya, citromfű és macskaszőr. Oké. - Sorolom vissza a dolgokat, hogy biztosak lehessünk mindketten benne figyelek és tanulok. Mivel le nem jegyzetelhetem a dolgokat - botorság lenne, mint ahogyan botorság lett volna a kis üzenetváltásunkat is papíron hagyni - így viszont minden azon múlik, hogy mennyi marad meg bennem, hogy mennyire tudom kizárni a külvilágot és csakis erre figyelni. Az ember néha hihetetlen dolgokat képes megjegyezni és elfelejteni.

A tekintetemet a késre szegezem, aztán emelem fel csak Trishre, bólogatok mielőtt szólásra nyitnám a számat. - Meg fog támadni ugye? Ha nélküled jövök ide, akkor el akar majd ijeszteni és kint akar tartani, ugye? Egyszer hallottam ilyenről, és ha az ember nincs felkészülve akkor, szóval azért eléggé kegyetlenek tudnak lenni ezek a házak. Én legalábbis nem szoktam riasztó bűbájokat elhelyezni, de gondolom az a céljuk, hogy az embert elriasszák. - Ilyesformán tehát egy ilyen hely is teljesen egyszerűen válhat rémálommá az átkok és rontások sokaságától. Azért bíztatóan rámosolygom Trishre, tudnia kell, hogy nem félek sem a házától sem pedig a következményektől.

Csak rábólintok a dologra ahogyan a kést átveszem tőle, gyakorlott mozdulatokkal hasítom fel a tenyeremen a bőrt, összeharapom a fogaim a kellemetlen, csípő érzésre, a kezemet pedig ökölbe szorítom, hogy nyomást gyakorolva pár csepp vért juttassak a kívánt helyre, utána pedig egyszerűen lehunyom a szemeimet egy pillanatra, hogy a benenm élő mágia tehesse a dolgát, elképzelem, hogy kis, aprólábú mágiakatonák a sebhez masíroznak és befoltozzák azt. Mire kinyitom a kezemet és a tenyeremet, csak egy finom, alig látható heg marad ott, a testemnek muszáj emlékeznie ehhez a bájitalhoz én pedig a halvány sebhelyhez kötöm és a helyhez a könnyed mágiát, majd deja vu érzésként fog elkapni, hogy miket kell használnom, ha belépek ide és a kezemre nézek.

- Jó étvágyat. - Éhesen nyúlok egy nagy szelet pizzáért és csendben figyelem közben Trisht, borzalmasan nagy kockázatot vállal ezzel, hogy megmutatja én pedig nem lehetek ezért elég hálás neki.

Hevesen bólogatok és nem csak azért, mert Trish éppenséggel koalíciós tag, hanem mert tulajdonképpen tényleg egyetértek vele. Persze én sokkal kevesebb információt tudok, mint Trish és valahogyan ahogyan egyre jobban haladunk előre, inkább nem is szeretném megtudni ezeket a bizonyos részleteket. Persze ezt nem fogom most Trish orrára kötni, inkább megtartom saját magamnak, emésszen inkább engem a gondolat, hogy talán túl közel kerültem a tűzhöz, ami most úgy tűnik, hogy mindenképpen meg fog égetni. - Hát, azt hiszem a kormányzónak egy kicsit sem kell félnie, ha olyasvalakik veszik körül, mint te Trish. - Halványam mosolyodom el, hogy elűzzem ezeket a sötét gondolatokat, amik nagyon úgy tűnik, hogy a fejünk felé sodródtak. Még csak az hiányzik, hogy esőként, jéghideg cseppekkel ömöljenek ránk.

Bíztatóan szorítom meg a kezét, barátságosan, hogy aztán, miután a pillanat végül elszáll, visszahúzhassam az ölembe. - Én is örülök, hogy összesodort minket az élet. - Mosolyodom el végül teljesen elégedetten és őszintén. Ha jobban belegondolok - és ebbe a részbe nem igazán szeretek mélyeb belegondolni - sosem ismerem meg ezeket az embereket, ha a családom nem esik áldozatul annak a vérfürdőnek, sosem jutok el Washingtonba, nem ismerem meg Trisht és nem szeretek bee Albertbe. Persze ez az egész olyan keserédes, bárcsak megtörténhetett volna mindez anélkül, hogy a családom odaveszett volna.

- Huh, akkor, akkor, akkor... - Pörgetem végig az appot, de végül nem gondolkozom olyan sokáig, valami nagyon sonkás és nagyon sajtos pizzát rendelek, majd visszaadom a telefon Trishnek. Imádom a pizzát és imádom az olasz éttermeket, már csak akkor lehetne ez az egész kiruccanás még tökéletesebb, ha a fagyasztóban lenne egy kis fagylalt. Mit meg nem adnék most egy kis fagylaltért!

- Ne vedd magadra. Ahogyan én is, úgy Albert is tiszteletben tartja a magánéletet, nem fog kitudódni semmi, ami ma köztünk elhangzik. - Rázom meg a fejemet, hogy ne sajnálkozzon tovább. Ugyan nagyon sok mindent megosztunk egymással Albert és én, azért mindkettőnknek vannak munkaügyei így Trish minden titka biztonságra lelhet nálam. Albert tudja, hogy Trish és én elhagyjuk a várost, azt is tudja, hogy merrefelé vette az irányt, de azt nem tudja, hogy miért jöttünk és ugyan biztosan kíváncsi - én legalábbis az lennék - tudom, hogy sosem fog rákérdezni azok után, hogy megkértem ne faggasson.- Jajj ne! Csak a tollpihéket ne!! - Emelem fel megjátszott rémülettel a kezeimet magam elé.

Bizalmaskodóan elmosolyodom, azt hiszem tényleg nagyon-nagy szerencsém van, hogy Trish felkarolt és úgy döntött, hogy segít nekem, a vele való gyakorolgatás egy kicsit mindig megnyugtat, a kaotikus, belső energiáimat egy kicsit mindig visszafogja és rendszerezi, arra késztet, hogy hosszan tartsam kézbe a helyzetet és ne hagyjam, hogy a varázserőm, belső mozgatórugóként vegye át a hatalmat felettem. Persze ez az egész nyilván nem Trishen múlik, de a segítsége nélkül valószínűleg már darabokra szaggatott volna az az energia, ami bennem tombol általában.

Lesütöm a tekintetemet és elkezdem morzsolgatni a pulóverem szélét, mindig megnyugtat, ha valamivel leköthetem a kezemet, ha a figyelmem egy része valamire összpontosulhat, kis matatásokra, apró mozzanatokra. Most például azt szeretném, hogy valami nagyon le tudjon kötni, mert akkor a félelem és az aggodalom nem tudna alattomos módon bekúszni a bőröm alá.

Felsóhajtok, rezignáltan, aggodalmaskodva. Teljesen megértem Trisht, a béke mindig is kecsegtető dolog, ábránd, eszmény, luxuscikk, amit csak nagyon kevesen fizethetnek meg. Csak csendben hallgatom, elmerengve minden egyes kimondott szón, aztán csak megcsóválom a fejemet, olyan nagyon tanácstalanul. - Nem is tudom Trish, mármint... persze, teljesen egyetértek veled. Nem lenne szabad önkényes döntéseket hozni, de egy kicsit, nem is tudom... szóval Bastien és a koalíció is önkényes döntéseket hoz, saját belátásuk szerint cselekszenek, egy elképzelést valósítanak meg és mi van akkor, ha ezek a boszorkányok és a varázslók is pont ezt teszik? Nem igazságos ujjal mutogatni, amikor mi ugyan azt tesszük, mármint... ők csak annyiban különböznek tőlünk, hogy másképpen viselkednek és más a motivációjuk, de lényegében a saját elképzeléseiket valósítják csak meg. - Egy kicsit félve húzódom arrébb, kényes téma ez, nagyon is rizikós, elvégre Trish Bastien fő bizalmasa és hát hiába húzódik közöttünk ez a tanítvány-mester viszony, nem tudhatom, hogy mit vált ki belőle a gondolatmenetem.

- Trish... - Kezdek bele, egészen felé fordulva ültemben, még a kezéért is nyúlok, hogy a kormánykeréken pihenő kézfejére csúsztathassam a sajátomat és egy pillanatra megszoríthassam azt. - Egyszer már hagytam meghalni valakiket, akik nagyon fontosok voltak a számomra, megígérem, hogy nem fogom hagyni, hogy ez még egyszer megtörténjen. - Azt persze nem tudom, hogy Trisht meg tudnám-e menteni, de azt megígérhetem, hogy mindent megteszek majd annak érdekében, hogy ez így legyen vagy legalább az öröksége tovább szállhasson általam.

Az út alatt olyan hosszan és jól elbeszélgettünk, hogy tulajdonképpen fel sem tűnt igazán az utazás hossza, csak arra eszmélek, hogy már félre is húzódunk az autóból, kiszállva pedig én nyújtózom is egy nagyot, hogy az elgémberedett tagjaimat megmozgassam. - De abban az ideális világban még csak nem is ismernénk egymást. - Biggyesztem le az ajkamat egészen szomorkásan, ha az ideális világra gondolok, mindig kettősség jelenik meg bennem: ideálisan élnének a szüleim, de sosem ismertem volna meg Albertet.

Elidőzöm egy kicsit az ablaknál, hagyom, hogy elvarázsoljon a látvány, hogy sietősen végig nézve a helyiségeken ahol áthaladunk végül a konyhában nekidőljek a falnak. - Valami olasz? Pizza vagy valami finom, paradicsomos tészta sok parmezánsajttal? - Húzódik izgatott mosolyra a szám, ha az evésről van szó, sosem tudnék nemet mondani.

Alapvetően azt hiszem nekem sosem jelentett igazán gondot kapcsolatot teremteni másokkal, könnyűszerrel tudok úgy csinálni, mintha ezer éve ismernénk már egymást, nem pedig percekkel ezelőtt találkoztunk volna össze, de alapvetően megbízni valakiben, a titkaidat elmesélni, a félelmeidet megosztani vele egy merőben más kategória. Sosem értettem igazán Trisht, nem feltétlenül láttam át, hogy mi vezérelte arra, hogy hatalmas energiát fektessen belém, amikor tulajdonképpen nem is ismert igazán, de jól esett, mindig is jól esett kiszakadni a mindennapokból, belecsöppeni egy más közegbe, csak a varázserőmre koncentrálni, kiaknázni vagy legalábbis megpróbálni kiaknázni a lehetőségeket még akkor is, ha az esetek nagy többségében csak szétbombáztam a környéket. Sosem tudok majd elég hálás lenni neki amiért megadta ezt a lehetőséget. -Tudod, sosem mondtam még, de nagyon jól esett, hogy felkaroltál és, hogy segítesz, és tudom, sokszor elég elviselhetetlen vagyok azzal, hogy unalmasnak gondolom a lebegtetést, de azért szeretném, hogy tudd, hogy téged nem tartalak uncsinak. Sőt, nagyon izgalmas vagy Trish, és hát köszi. Tényleg köszi, hogy segítesz. - Nem szeretnék érzelgősnek tűnni, de ha most nem vezetne, biztosam jó szorosan megölelném őt.

Egy percig én is némán hallgatok csak, összeráncolt szemöldökkel próbálom összerakni, hogy mennyire lehetséges ez, még az ajkamra is ráharapok, hogy nehogy elhamarkodottan válaszoljak. - Nem tudom. - Vallom be teljesen őszintén, kissé elkényelmesedve az anyósülésen. - Mármint a mágia mindig is kiszámíthatatlan volt: nincs megszabva, hogy jóra használhatod-e vagy éppenséggel rosszra, szinte kutathatatlan. Másként viselkedik benned vagy bennem, vagy valaki másban és... szóval szerintem nem lenne kizárt. Mármint, ha nekem lehet varázserőm és neked is lehet, akkor nekik miért ne lehetne? A szüleim boszorkányok voltak, de apa húgának a fia nem rendelkezett varázserővel. Miért ne lehetne ez egy ösztön? Egy valahányadik érzék, ami csak arra vár, hogy kanóccal gyújtsák meg és robbanhasson? - Ha teljesen őszinte szeretnék lenni, ez az egész kiválasztósdi számomra érthetetlen és felfoghatatlan: semmit nem tudunk róluk és mégis jobban meg akarjuk fejteni őket, mint saját magunkat, a saját határainkat és lehetőségeinket. - Nem lehetetlen, gondolj csak bele. Vámpírok vannak köztünk, vérfarkasok és még ki tudja mik. Lehet, hogy múmiák rohangálnak a Közel-Keleten, vérállatok Európában. Miért ne lehetne bármit létrehozni? A természet határait rég átléptük, amikor megteremtődtünk, elvégre Trish, mindketten tudjuk, hogy ez nem normális. Mi van akkor, ha a természet vág vissza, mi van akkor, ha gátat kellene szabni. Semmi nincs körülöttünk szabályozva. - Hatalmasat sóhajtok, lassan a fejem is belefájdul ebbe az egészbe, abba, hogy az ember nem tudhatja, hogy kiben bízhat egyáltalán.

- Bastien ellen lázonganak, Washingtonban szinte azt csinálsz, amit csak szeretnél, ha elég közel vagy a tűzhöz, ha meg nem, tulajdonképpen akkor is azt csinálsz, amit csak akarsz. Annyi embert változtatnak át amennyit csak akarnak, a vadászok gátlások nélkül ölnek bármit, ami kicsit is más, a boszorkányok meg létrehoznak és eltörölnek gátlástalanul, mintha Istenek lennének. Nem érzed úgy néha, hogy a város halálra van ítélve? Hogy a fallal a saját sírunkat ástuk meg? Idő kérdése csak, hogy háború robbanjon ki. Mondj egyetlen egy olyan eseményt, amikor nem történt meg. Amikor különböző fajok békésen éltek együtt. Ma vámpírokra vadásznak, holnap vérfarkasokra, de szerinted mennyi időbe fog telni, hogy mi legyünk a tényleges célpont? - Aggodalmaskodva kezdem el tördelni a kezemet. Én nem magamat féltem, nem attól rettegem ennyire, mert holnap az életemre törhetnek az ellenállók. Albert miatt sokkal jobban aggódom, ő ténylegesen túl közel van a tűzhöz, szinte már meg is égette magát.

Megdörzsölöm az orrnyergemet. Túl sok ez így egyszerre, túl sok álmatlan éjszakát kell eltölteni azzal, hogy egyáltalán lehetőség legyen előrukkolni egy B-tervvel, tulajdonképpen ötletem sincsen a B-tervre, és ettől tényleg baromi frusztráltnak érzem magamat. Muszáj kitalálnom valamit. Most tényleg csak én érzem úgy, hogy ennek így nem lesz jó végre? Hogy mind halálra vagyunk ítélve? Hogy a rendszer is rendszertelen?

- Oké, ígérem teljesen oda fogok koncentrálni. - Bólintok határozottan a rövid szóbeli bemutatásra. Vissza kell térnem a valóságba, csak egy kicsit jól esik most kiadni a belső frusztrációimat. És egy kicsit jó meghallgatni valaki más véleményét is.

- Igazából rám fért már, hogy kirugdossanak az ágyból. Nagyon el vagyok kényelmesedve és azt hiszem a bioritmusom is össze-vissza van. - Egy kicsit lehet, hogy ezt éppenséggel a jólneveltségem mondatja velem, mert akárhogyan is nézzük szívesen aludtam volna még legalább egy-két órácskát. Az viszont teljes mértékben igaz, hogy a szervezetem ki van készülve, általában az éjszaka közepén sikerül álomba zuhannom, és ki sem kelek onnan délelőtt tíz óra előtt, kivéve ilyen esetekben. Mondjuk azért nem panaszkodom, az estéim is meglepően nagy izgalommal szoktak eltelni, főleg, hogy Albert egyre többször kapcsolódik be az esti rutinba. Mondjuk erről nyilván itt és most egyetlen szót sem fogok ejteni, még akkor sem, ha tudom, hogy Trish éppenséggel elég okos ahhoz, hogy kisakkozza mi is van köztünk.

- Köszi, meg azt is, hogy megbízol bennem. Ígérem, hogy nem fogsz csalódni! - A lehető legőszintébben mondom,hogy még véletlenül se lehessen kételkedni abban, hogy ezt teljesen komolyan gondolom. Trish jó mentorom, semmiképpen sem szeretném, hogy elvesszen irányomba a bizalma, ahogyan azt sem szeretném, hogy Albert bizalma vesszen el bennem. Úgyhogy csak elégedetten kortyolok bele a kávémba, pont kellően édes és keserű ahhoz, hogy pár korttyal el is tüntessem és pár perc macskadögönyözés után be is üljek az anyósülésre.

Elvigyorodom, úgy teszem hozzá, hogy 'király', aztán el is komolyodom, hogy teljes mértékben Trishre tudjak figyelni, meg arra, amit mondani készül. Felé fordulok az autóban, ujjaimat türelmesen várakozva fonom össze az ölemben, pillantásommal Trisht fürkészem, közben pedig igazán nagyon igyekszem, hogy még véletlenül se vágjak közbe, ne fojtsam belé a szót az ezernyi kérdésemmel. Nem pontosan értem, hogy mivel érdekeltem ki Trish feltétlen bizalmát, de mindenképpen szeretném megtartani, így a mondandója után hosszú ideig csak némán hallgatok, próbálom összeszedni a sok bennem kavargó gondolat elejét és végét, hogy ne egy értetlen, megfejthetetlen massza legyen. - Először is köszönöm, hogy úgy gondolod érdemes vagyok minderre. Nem is tudom Trish, hogy mivel érdemeltem ki mindezt. - Őszintén pislogom párat értetlenül. - Tudom, hogy azt mondtad, hogy nem tudod sikerrel járhatna-e a módszer, de... szerinted sikerrel járhatott volna? Édesanyád? Mármint én mindig is úgy gondoltam, hogy a mágia a lelkednek egy furcsán alakuló darabja, ami veled születik, de tudod Trish, ez az egész, ha igaz és ha el lehet valakiben nyomni, akkor az alapjaiban rengetné meg a boszorkányokról alkotott elképzeléseket. Mert ha el lehet nyomni az emberbe, akkor egészen biztos vagyok benne, hogy elő is lehet hozni olyasvalakiben, aki azt hitte sosem lenne képes. Gondolj csak bele, mi lenne ha egy vámpír vagy egy vérfarkas képes lenne varázslatokra. Teljhatalmat kapnának és... - Azt hiszem folytatnom sem kell, elég egy jelentőségteljes pillantást vetnem csak a mentorom felé, tudni fogja, hogy mire gondolok.

- Ez egy nagyon veszélyes dolog, aminek soha de soha nem lenne szabad elhagynia Phillyt. - Soha, de tényleg soha, mert talán, ha az onnan kijut, ha olyan kezekbe jut, akkor alapjaiban rengeti meg a világot.

Nem mondanám magamat annak a koránkelős típusnak, aki már hétkor tettre készen várja, hogy az egész napja ott legyen előtte. Sőt, azt hiszem én az a fajta ember vagyok, aki szeret sokáig aludni majd a sokáig alvás után hosszú ideig lustálkodni az ágyban - legalább délig -, hogy aztán dél és egy óta között kezdje meg a napját és egészen kitolja azt éjfél és hajnal egy közé. Hiába próbálkozom visszaidézni, hogy volt-e valaha máshogy, úgy emlékszem, hogy a középiskolai éveimet is folytonos beírásokkal töltöttem amiért elkéstem vagy éppenséggel teljes mértékben elfelejtettem megjelenni az iskola kemény, hideg és hierarchiától bűzlő falai között, szóval nem, nem mondanám azt, hogy a toppon vagyok, egy kicsit el is felejtek buszra szállni, aztán el is felejtek a buszról leszállni, elsétálok Trish háza mellett, aztán rossz csengőt nyomok meg, és még akkor sem igazán vagyok a toppon amikor belépek a lakásába.

- Jó reggelt. - Gondolkodás nélkül nyúlok a kávés bödön felé, hogy tisztán és feketén - oké nem tisztán, mert felspékelem legalább három kanál mézzel, amit egy aprócska kutakodás után találok ( bocsi Trish, azért ennyire nem akarok pofátlan lenni) aztán lépkedek csak beljebb, elnyomva egy ásítást. - Nagyon jól nézel ki ilyen korán reggel. - Foglalok helyett, hogy aztán megpróbáljak rendesen felébredni a kávé és Trish cicájának segítségével, akivel persze egészen hamar megtaláljuk a közös hangot, a bundája finom puha, és olyan édesen dorombol, hogy lassan kedvem támad ahhoz, hogy mellé bújjak.

- Oké, nem fogom elmondani neki, hogy pontosan miért mentünk, de nem igazán szeretnék neki hazudni. Mármint tudod, hogy milyen szakmai pozícióban vagyok mellette, úgyhogy nem igazán szeretném, hogy ne bízzon meg bennem. Persze azt sem szeretném, hogy te ne bízz meg bennem, szóval kiegyezhetünk annyiban, hogy én intézem ezt Alberttel a magam módján, de közben megígérem, hogy megtartom a titkod? - Elég nagyokat pislogok ahhoz, hogy egy néma kérlek-nek feleljen meg. Elvégre Trish nem igazán tudja - vagy csak én szeretném azt hinni, hogy nem tudja? - hogy Albert és én kicsit közelebb állunk egymáshoz, mint azt illene így hát nem csak hogy szakmai szempontból sem szeretnék hazudozni neki, hanem magánéleti megközelítésből sem.

- Cserkész becsszó, hogy a titkod velem hal! - Emelem esküre a kezemet, a mellkasom fölé szorítom, a másikat meg a levegőben tartom aztán szorosan lehunyt szemmel egy másodperc alatt néma esküt teszek Trishnek. A titka mindenképpen biztonságban lesz nálam, elvégre már most kivételesnek érzem magamat miatta. El is mosolyodom, biztatólag, ezzel is megpróbálva biztosítani arról, hogy ez ténylegesen így is lesz.

- Mesedélután, vagy hát mese reggel?! Már most imádom ezt a kirándulást. Sosem voltam még Phillyben szóóóóóval extra izgi lesz. Persze megpróbálok majd nem az idegeidre menni, csak hát tudod, ha izgatott vagyok akkor elég sokat fecserészek. - Kötöm be az övemet, hogy aztán Trish felé forduljak és egészen várakozva fúrjam a pillantásomat az övébe.