Önámítás volna azt állítani, abba a hitbe ringatni magam, hogy valóban erős volnék, hogy  méltóságteljesen kezeltem, ahogy a befejezés ígérete a tarkóm karistolta, a nyomomban szuszogott, varászerőm peremén szimatolt, csaholt, nem dühödten, sokkal inkább magabiztosabban, lealacsonyodón, mintha gyerekjáték volna engem az őrületbe, a végső kétségbeesésbe taszítani. Hagytam magam.
Furcsa dolog, az emberek könyvekben, mozgóképen, dalokban gyakran idealizálják a halált, könnyűnek, megváltásnak tűnik, a rá készülők kétségbeesése, fájdalma, a közeledtével beletörődéssé, megnyugvássá, elfogadássá korcsosul, aztán átsétálnak abba a másik világba, abba a semmibe, és csendben megszűnnek létezni. Azok számára mindenképpen, akik itt maradnak.
Nem hittem istenekben, túlvilágokban – ironikus ez olyasvalakitől, aki eredendően többnek született, akinek hatalmában áll valami megmagyarázhatatlant, kézzel meg nem foghatót, meg nem ízlelhetőt, meg nem szagolhatót, valami zabolázhatatlant saját akaratához szelídíteni –, nem gondoltam, hogy bármi várna odaát, hogy a bűneimért számonkérnek, vagy visszatérhetek ide egy másik testben, miközben az emlékeim, mindent, amit valaha tudtam, odaát hagyom, de bárhogy is, kétségem sem volt afelől, hogy sem békére, sem boldogságra nem számíthatok. Hát vártam, hát készültem, de bele nem nyugodhattam, nem, nekem nem bűnbocsánatra, nem kínokra, nem megbánásra, nekem erre az életre volt szükségem.
- Micsoda szerencse, emiatt legalább lát bennünk hasznot. - Sosem kértem, hogy csodáljanak, sosem adatott meg, hogy csodáltassam magam, és most az, amiért nem magasztaltak egyenlővé válik az életemmel. Mintha sosem lett volna másképp. Mintha nem lenne szükség másra, csak menni tovább ugyanazon az úton. Megkönnyebbülés.
- Kényelmesebb volna, valóban. - Nem hiszem persze, hogy a beleegyezésemre várnál, mégiscsak csendes helyeslést követően indulok utánad, és egészen a galériáig szótlanul sétálok melletted, akárha csak közeli ismerősök volnánk, akiknek nem kínos a közéjük ült beszédes csend. - Hmm. - Felvont szemöldökkel nézek körül, tekintetemből olvasható az elismerésbe csomagolt elégedettség a helyszínválasztást illetően, miközben ráérősen gombolom ki a kabátom, és csúsztatom le a vállaimról. A nyirkos hideg egészen egyszerű, garbónyakú, testre simuló, térdig érő fekete ruhámig ette magát. Borzongok.
Nem tudom, hogy fázom-e, vagy még mindig a közelségedtől rá-e a hideg.

Who's in the shadows?
Who's ready to play?
game of survival

Nem voltam meglepve, amiért nem borult térdre előttem a boszorkány, őszintén elkeserített volna, ha ízléstelen hálálkodásba kezdett volna, lealacsonyodva egyfajta könyörgés szintjére, amitől felfordult a gyomrom. Nagyobb elképzeléseim voltak a nővel annál, hogy szánalmasnak lássam, arról nem is beszélve, hogy a vámpírnak is úgy tálaltam az ötletemet ezzel az egésszel kapcsolatban, miszerint Seweryn túl erős hozzá, hogy csak úgy eldobjuk. És ehhez az kellett, hogy ne roppanjon össze, még az alatt a nyomás alatt sem, talán meghalhat: jöhettem volna a felmentés hírével korábban, jöhettem volna azonnal, hogy Bastien beleegyezett a hajtóvadászat leállításába, de kivártam, látni akartam, mihez kezd ezzel a helyzettel a nő.  

Elégedett mosollyal nyugtáztam a megállapítását, amelyből kiéreztem a szavak nélküli háláját. Sok mindent értem el, még több mindent valósítottam meg, ám ezek között a tettek között ritkán szerepelt életek megmentése. Nagyon ritkán. Egyszerűen nem állt érdekemben, és nem is érdekelt mások jóléte. Azonban az előttem álldogáló nő olyasvalamihez értett, amihez én nem. Ez különlegessé tette.

- Bastiennek megvannak a maga… előítéletei és sérelmei - vontam meg kissé a vállamat, mintha nem lenne olyan nagy dolog, ahogyan sorra lemészárolta a kutatók többségét, s szinte senkit sem hagyott életben. Seweryn és én kivételes helyzetben voltunk. - De elég fej hullt a porba, hogy a bosszú szomja elcsituljon. Nem mellesleg a mágia kifejezetten érdekli - nem akartam, hogy azt higgye a vámpír egy értelem nélküli, barbár szörnyeteg, mert sokkal több volt a férfiban, mint egy egyszerű véglény, aki a vér utáni sóvárgása mellett gondolkodni sem tudott. Sokan hitték ezt. Sokan elítéltek, amiért egy ilyen teremtménnyel szövetkeztem. És sokan fognak még az ostobaságukba belehalni, meg abba, hogy alábecsülnek engem és a döntéseimet, azonban ezt a lehetőséget könnyű szívvel vállaltam. Elégedett mosolyra rándult a szám, ahogyan Seweryn kifejtette röviden az egyetértését velem, miközben elpöckölte a cigaretta csikket. Diadalmas ki hümmögés hagyta el a torkomat, örültem, amiért hasonlóan gondolkodott mint én.

- Ennek örömére meghívnálak egy pohár borra és beszéljünk meg néhány részletet - egyenesedtem fel, majd a sikátor kijárata felé intettem. - Tudod egy csendes helyet a környéken - tettem hozzá, és ha Seweryn elindult, mellette haladva én is kisétáltam a sikátorból, majd a szemerkélő eső elől menekülő tömegben eljuttottunk egy modern és egyszerű étteremhez, amelynek galériája üresen állt, én pedig gondolkodás nélkül felsétáltam a lépcsőn.



366 szó. i'm blinded by the lights   .
coded by JC

Megmozdulhatnék.
Ki kellene nyúlnom - nem ösztön diktálja, nem is őszinte hála, inkább csak valamiféle vakbuzgó udvariasság, amit úgy neveltek belém, mintha hatalmasok, felsőbbrendűek közt másra szükségem sem lenne az életben maradáshoz - a kezedért, át kellene öleljelek, térden állva kellene hálálkodnom, hiszen szavaid épp most törölték le hátam közepéről - számomra is nyilvánvalóan - a láthatatlan célkeresztet. Ki kellene nyúlnom, és beléd kapaszkodni, nem csupán, mint megmentőbe, sokkal inkább úgy, mint a jövő ígéretébe, a végtelen lehetőségek kincsestárába, valakibe, aki újra értelmet adhat az életnek, aminek utóbbi hónapjait tehetetlenségben, kontrollt veszítve töltöttem, csakhogy a kilátástalanság ostobává nem tett, nem tudta elmosni az időket, amikor a hatalmamnak, és a tudásomnak értéke volt, hát pontosan emlékszem, kedves, hogy semmit nem adnak ingyen.
Leengedem az állam, az ég helyett a fölre simítom a tekintetem, mielőtt elszakadó nevetéssel csóválnám meg a fejem. Lássuk be, ezt már akkor sejtettem, amikor meghallottam a hangod a sikátor végéről.

- Azt hiszem, ezek alapján megegyezhetünk, hogy nem neki tartozom. - Köszönettel? Hálával? Hűséggel? Rád emelem a figyelmem. Szemöldököm ugrásában, vállam alig érzékelhető rándulásában semmi nyoma szégyenérzetnek, ahogy ajkaimhoz emelem a cigarettát. Azt hiszem, beláthatjuk: neked nincs szükséged a magyarázkodásomra - úgyis tudnád, hogy hazugság minden szó, amivel menthetném magam, az erkölcseim, meg az elveimet -, nekem sem kedvem, sem indítékom hozzá, a többiek pedig, akik véleményt formálnak, de a közelembe  nem érhetnek, nos, le vannak szarva. Csak annyira időre vonom el tőled a tekintetem, hogy ne az arcodba fújjam a füstöt. - Egészen eddig a pillanatig abban a biztos tudatban éltem, hogy amiatt fognak kivégezni, amit te hasznos képességnek nevezel, nem gondoltam, hogy épp Monagham fogja tiszta fejjel, józanul értékelni a helyzetet azok után, hogy annyi roppant tehetséges kutatót hezitálás nélkül iktatott ki az elmúlt hónapokban, és van egy sanda gyanúm, hogy még nem végzett. Fogadd elismerésem. - Köszönetem? Hálám? Hűségem? Talán nem csak az enyém, talán bárkiét, akinek az életben maradása - akár elveid ellenére - a lelkeden szárad. Nevezhetjük a tevékenységem embertelennek, de sosem hittem a céltalan vérengzésben, Bastien bosszúhadjárata viszont nem volt több meggondolatlan mészárlásnál. Nyilvánvalóan nem a megfelelő példány élte túl - ha nem lettem volna túl fiatal, hogy meghallgassanak, hogy megvizsgálják a genetikai módosulások pszichés következményeit, talán most nem kellene a saját teremtményeinktől, az általunk létrehozott démonoktól rettegnünk -, csakhogy ezt nem lett volna célszerű hangosan is kinyilatkoztatnom. Félig ereszkedő pillák alól fürkészem a vonásaid, ahogy közelebb hajolsz, és igenis kedvem lenne kinyúlni, az állad támasztani meg, és az alig arasznyi szakadékba suttogni köszönöm. Hogy veszítsen a súlyából. Hogy őszintébbnek tűnjön. Hogy meg se halld, mégis tudd. Aztán csak oda sem lesve pöccintem az elhamvadt cigarettát egy közeli kukába. - Szerintem is.

Míg én szinte alig változtam az évek alatt, a szőke nő évekkel lett öregebb, na persze, még így is borzasztó fiatal és szép volt. A kérdésemre egyértelmű volt a válasz, nem is vártam mást, s bár nem csillogott úgy tekintete, mint amikor a laborban találkoztunk néhány alkalommal, tudtam, hogy valóban nem felejtett el. Szerettem abban a tudatban magam mögött hagyni embereket, hogy mély benyomást tettem rájuk: ezek szerint, ez ismét sikerült. Most csak zavart, türelmetlenséget, meg talán rettegést láttam a tekintetében, amelyek hol rajtam, hol az égen pihentek. A mosolyomról lerítt mennyire szórakoztatott a helyzet, még ha a velem szemben állót nem is.

– Na igen, nagy port kavartam – elégedetten húztam szélesebbre a mosolyomat, mert nem titkolt célom volt mindig is, hogy ne csak az Elsők egyikeként ismerjen a világ, és tessék, elértem. Szó szerint semmi nem állíthatott meg. És bár a vámpírom nem örült, hogy türelemre intettem, azért mégis csak elfogadta a terveimet.

– Miattam – feleltem egy biccentéssel, és egy kis vállrándítással, amikor Seweryn nekem szegezte a kérdést: miért volt még életben? Hiszen a labor, amelyben dolgozott, szinte minden dolgozójával eggyé vált a földdel, Bastien szó szerint szétzúzott mindent és mindenkit. A boszorkánynak pedig csak szerencséje volt – velem –, mert láttam benne fantáziát és el is gondolkodtam, mire lehetne használni. Közelebb léptem a nőhöz még inkább, alig egy karnyújtásnyira álltam meg tőle, miközben az eső szemerkélni kezdett. A cigaretta kesernyés füstje választott csak el minket egymástól.

– Tudod, Seweryn, talán én vagyok az egyetlen, akire Bastien Monaghan hallgat és bár nem volt egyszerű, de azért sikerült kijárnom, hogy ne öljön meg azonnal, mint a többit – apró sóhaj hagyta el a számat, mielőtt folytattam volna. – Az a helyzet drágám, hogy évekig figyeltelek, és tudom mire vagy képes… kár lenne elpazarolni értelmetlenül mindezt. Ezzel persze nem mindenki ért egyet velem: sokan úgy gondolják, amit műveltél azokkal a szerencsétlenekkel, hogy vérfarkasokat csinálj, egészen embertelen – jegyeztem meg, szinte mint egy mellékesen, csak hogy éreztessem vele, mennyire különleges jelenleg a helyzete, és ez nem feltétlenül pozitív jelző jelen esetben. – Viszont rohadt nagy szerencséd van, mert hosszútávon egy olyan képességű genetikus, mint te, még a hasznunkra lehet, ezért rávettem Bastient nem csak arra, hogy hagyja meg az életedet, hanem hogy adjon munkát is – egy egész kicsit közelebb hajoltam. – Szóval a hűségedért és a munkádért cserébe élhetsz. Szerintem jó alku – felpillantottam a nő íriszeibe. – Szerinted? – kérdeztem, olyan hangsúllyal, mintha a kellemetlen időjárásról társalogtunk volna.
   


395 szó. i'm blinded by the lights   .
coded by JC

Épp ideje volt megállni.
A nyirkos levegőbe búgod, én mégsem a hidegtől borzongok. A hatalmad idegen árnyékként lopózott a nyomomban, bebújt a bőröm alá, a gerincembe futó idegek végét böködte tűként, keserű ízként telepedett a nyelvemre, de hozzád mindeddig nem kötöttem, mert annyira közelről, olyan huzamos ideig nem éltem a közelében, hogy ismerősökké váljunk. A hangod viszont értelmet ad a félelemnek, testet a halálos ítéletemnek, hát várok még pár másodpercet, mielőtt feléd fordulnék.
Oldalra billenő fejjel mérlek végig – régen találkoztunk már, de egy percet sem öregedtél, egy ráncnyit sem változtál –, aztán csak belemosolygok a semmibe, és elrántom tőled a tekintetem, ahogy pillantásom lesütve csóválom meg a fejem.

Cipősarkad koppanásaival párhuzamban szorulnak ujjaim egyre inkább a cigarettára. Szarakodhatunk persze az udvariassági körökkel, de nagyra értékelném, ha helyettük inkább a lényegre térnél.
- Nehéz téged elfelejteni. - Azt már nem teszem hozzá, miért vésődtél a memóriámba kitörölhetetlenül. Hogy gyermeki lelkesedést lopott lelkembe minden perc, amit a közeledben tölthettem el, hogy ifjonti rajongással adóztam az erőd, a korod, a képességeid előtt, mielőtt kikopott volna belőlem a személyek, tárgyak, városok, eszmék iránt érzett ártatlan ámulat, mielőtt átadtam magam a tudomány, a teremtés csodájának, mielőtt minden más jelentéktelen körülménnyé kopott, mielőtt minden, amit elérhetetlen távolból csodáltam érdektelenné, középszerűvé hamvadt. Köztük te is. Pedig valahol belül, valahol a használatlan, újszerű lelkem egy sötéttel függönyözött sarkában talán még ott gubbaszt a gyermeki kíváncsiság emlékek foltos, puha paplanába bugyolálva, csak semmi, de semmi kedvem érte nyúlni pusztán azért, mert méltóztattál ideáig követni, mielőtt rám olvasnád vérszomjas kísérleti nyulacskánk ítéletét. Már csupán egy valami izgat: hírnöknek használ, vagy hóhérnak?

- Soha jobban. - A végét el is kacagom, őszintétlenül, a hangom rekedt, pedig még csak most emelem ajkaimhoz újra az eddigre éppen csak pislákoló cigarettát. Tudod, ez igazán kedves, kár, hogy nehezemre esik hinni a mosolyodnak. Lassan fújom ki a füstöt, és helyetted az ég felé emelem a tekintetem. Sosem éreztem szükségességét hinni valamiben. Ha túlélem, talán még megfontolom. - Persze. Süketnek kellene lennem, hogy elvétsem az ilyen hangos pletykákat. - Ráérősen terelem vissza a figyelmem hozzád, és nem tudom eldönteni, mi volna jobb: hallgatni, vagy elébe menni, hát összeszoruló ajkakkal, megfeszülő állkapoccsal fürkészem az arcod. - Van kedved elmesélni, miért vagyok még életben?

Who's in the shadows?
Who's ready to play?
game of survival

Hosszú óráimba telt meggyőzni Bastien-t hetekkel ezelőtt, hogy rám hallgasson, és várjon, mielőtt parancsba adja az összes résztvevő kiiktatását. Valójában csak egyetlen boszorkány érdekelt, ám ő annál inkább. Nem volt könnyű dolgom, hiszen a vámpír mindent fel akart égetni, ami a természetfelettieket célzó kísérleteket illette, és valahol persze megértettem ezt, azonban nekem ott volt a helyzeti előnyöm, ami nemes egyszerűséggel a kilétem volt. A boszorkányaként beleszólhattam a döntéseibe bizonyos fokig. Ő pedig volt szíves hinni nekem, amikor azt állítottam az egyik résztvevő boszorkányra, aki történetesen genetikusként vett részt a kísérletekhez, még a hasznunkra lehet a későbbiekben. Hiszen ismertem, olyan régről, mint amilyen régről a férfit. És pontosan látszott a boszorkányon már fiatalkorában is a munka iránti megszállottsága.

Könnyed léptekkel haladtam végig az utcán, messziről éreztem a nő energiát, amelyek olyan bizonytalanul és zavarosan kavarogtak, hiszen az életéért sietett annyira. Nekem a többszáz éves tapasztalatommal nem okozott gondot felmérni, merre haladt, így könnyűszerrel követhettem kellő távolságból, úgy hogy biztosan nem ismert fel a körülöttünk nyüzsgő halandók tömegében. Az utca a nyálkás, esőt ígérő levegőben is zsúfolt volt, ám én szinte csak siklottam az emberem között a szőkét figyelve.

Végül aztán úgy tűnt, nincs tovább, talán rájött, nem szűnik meg az a kényelmetlen érzés, hogy követtem őt, akkor sem, ha végig rohant volna az utcán. Egy jobb kanyar, s egy sikátorba fordult be, én pedig kényelmes léptekkel értem el a sikátor bejáratáig, ahol lehajtottam a kabátom gallérját, míg a boszorkány után lépkedtem.

– Épp ideje volt megállni, Seweryn – szólítottam meg a nőt, aki nyúzottnak és idegesnek látszott, s meg is volt rá az oka, hiszen fogalma sem lehetett róla, hogy éppen ajánlatot akarok tenni az életéért. Őszintén szórakoztatott a kiszolgáltatottsága. Nem kifejezetten az övé, inkább úgy általánosságban mindenkié, mert a környezetemben egyre kevésbé kellett rejtőzködnöm, egyre több helyet tehettem meg manapság azt a luxust, hogy az erőimet használtam, csak mert volt és mert élveztem. A világ első vámpírja mellett lehetőségem volt végre felszabadultan élni. És most a szőke nőnek is lesz talán lehetősége erre, ha nem olyan bolond, hogy pusztán elvek miatt eldobja az életét.

– Emlékszel rám? Jó rég találkoztunk – folytattam közelebb sétálva a másik boszorkányhoz. – Hogy vagy mostanság? Hm? – oldalra billentettem a fejemet, arcomon halvány mosoly játszott. – De talán a legfontabb kérdés: tudod-e kinek a szövetsége vagyok? – fürkészve figyeltem a nőt, úgy vártam a válaszát. Kíváncsi voltam mennyire volt tisztában a kialakult helyzettel, bár ha kicsit is figyelt a mi köreinkben terjedő pletykákra, úgy évek óta tudhatta, hogy összeálltam a vámpírral.    


409 szó. i'm blinded by the lights   .
coded by JC

Te mit felelnél, ha megkérdeznék, miért ne vegyék a fejed, miért ne ontsák ki a beleid, miért ne lakmározzanak addig a nyakadon táncoló ütőérből, míg el nem csendesül lüktetése?

A pénzeddel érvelnél, mindent felajánlanál, a családod emlegetnéd, akik mit is kezdhetnének nélküled, a gyermekeid neveit sorolnád – jómagam persze csak a kedvenceimre, a különlegesekre emlékszem, számuk tekintetében többet túlzás is volna elvárni –, a jelentéktelenséged hangsúlyoznád, hogy be fogod fogni a pofád? Az én vagyonom csupán ígéret, amit már nincs ki teljesítsen, a családom a pokolra kíván, ha ugyan elevenek még, a gyermekeim pedig rég kiszálltak a fészekből, elpusztultak, vagy épp az én pusztulásom óhajtják - hálátlan, veszett dögök –, mintha az megoldás volna bármire.

Eddig persze hiába. Fázósan húzom összébb a kabátom, karjaim úgy fonom össze felsőtestem előtt, mintha az elutasítás nonverbális jeleiről lepattanhatna a külvilág figyelme. Középszürke szövetkabátban igyekszem az utcán lézengő tudatlanok közé olvadni, de magasabb vagyok a nők nagy részénél, finomabb és karcsúbb a férfiaknál, és azok, akiknek a szemét szúrja a puszta létezésem is, messziről megérzik az illatom, felismerik szoros kontyba kötött szőke tincseim, és valószínűleg viszontlátják vonásaim az álmaikban.
Eddig persze hiába igyekeztek, a mágiának, a befolyásnak, jó barátoknak az éppen akkor aktuálisan hatalmon lévő kormány közelében – rendszeresen teáztam Jackie Kennedy-vel, mintha kibaszott brit arisztokraták lettünk volna, nem egy felkapaszkodott újságíró és egy kutató, akinek se rangja, se népszerűsége, de jókor volt jó helyen, hogy évekig csendes megfigyelője lehessen a technológiának, ami után a washingtoni fejesek azóta áhítoznak, mióta az a Bastien Monagham nevű szörnyeteg kiirtotta, akik a kutatásokban közvetlenül érintettek voltak – néhány kellemetlen hátrány – Jackie jobban nem is untathatott volna, idegesítettek a felvágós, fényűző estélyek, a részeg, középkorú, pofátlan politikusok, akik azt hitték, mindenki seggét akkor és ott fogdoshatják, amikor jólesik nekik – mellett rengeteg előnye volt, többek között, hogy a kicsinyeimen kívül senki nem akarta a fejem venni, kiontani a beleim vagy lakmározni a nyaki ütőeremből, amíg nem mozdulok többé.

A barátokat, befolyásos ismerősöket azonban sorban utolérte az elkerülhetetlennek érzett vég – volt akiknek magam szolgáltattam ki a nevét, lakcímét vagy aktuális búvóhelyét, mert az életösztönöm mindig erősebb volt a lojalitásomnál, köpj le érte, én még itt vagyok, ők a labor felszámolása óta nem –, hát még szorosabban fonom össze a karjaim, fekete bőrkesztyűbe bújtatott ujjaim megszorulnak a felkarjaimon, és legyen bármilyen erős is a késztetés, hogy paranoiásan forduljak hátra újra, meg újra, hiszen nem elég a bizonytalanság maga, a hátamon érzem a tekintetét, végül nem teszem.
Zavartan nyúlok a zsebemhez, sarkaim tompa kopogását autók zaja nyomja el. Sápadt ajkaim közé tolom a cigarettát, reszkető kézfejjel gyújtom meg, balommal együtt süllyesztem a derékvonalon övvel szűkített kabát zsebébe.
Lassítok lépteim ütemén, mégsem menekülhetek örökké,
mutasd az arcod.

A hófehér füstöt lélegzetem párafelhője hízlalja átláthatatlan felhővé, ahogy befordulok a szűk sikátorba.

Who's in the shadows?
Who's ready to play?
game of survival