Az Első Boszorkányok köteléke szent, ősi és megingathatatlan. A Salemben történt tragikus és elvakult perek előtt is ismerték már egymást a legősibbek, de csak ezek a kegyetlen események, a kirekesztettség kovácsolta össze őket. Barátok, társak, menedékek voltak egymás számára - ám mindez háromszáz éve történt, és bizony ennyi idő után bármely más szövetség is roskadozni kezdene. Ám az Elsők belviszályai, néma átkai tönkretehetnek mindent, talán önmaguk pusztulását is okozhatják.

Mindent elvesztettünk. A sorsunk összefonódott és tudtam, ha másra nem is, de Rád feltétlenül számíthatok majd, hiszen Te osztoztál a fájdalomban és a gyűlöletben. Veled ugyanazt éltük át, ugyanúgy dolgoztuk fel a gyászunkat. Míg a többiek ellenkeztek Te hittél a jogos bosszúban. Oly sok negatív energia gyűlt fel bennünk és oly nagyon pusztítani akartunk elkeseredettségünkben, hogy fel sem fogtunk, mit teszünk. Az egyetlen varázstalan, akinek nem akartam soha ártani Salem után, épp a Te testedben növekedett. Akkor nem törődtünk a jelekkel, melyek figyelmeztettek, s amely megóvott volna még több szenvedéstől mindkettőnket. Azt hiszem, a bosszú elvakított, téged is. Tisztán emlékszem a sikolyodra azután hogy végeztünk az átokkal; emlékszem a vérre, amely mindenütt megjelent, és emlékszem milyen elkeseredetten próbáltam megmenteni a kisbabádat, a gyermeket, akit már születése előtt sajátomként szerettem. Emlékszem, hogy elájultál és én üvöltöttem tehetetlenségemben, zokogva mentettem az egyetlen életet, amelyet lehetett: Téged. Látom a gyűlöletet a szemedben, hiába kértem éveken át őszintén a bocsánatodat, a feloldozásodat a legszörnyűbb vétségem alól, Te nem adtad meg nekem, s álnok módon mégis a szemembe hazudod ezt. Az őszinteségért cserébe csak őszinteséget várok el, különösen tőled Marla - s tudod miért? Mert Te voltál mindünk közül a legkedvesebb nekem, mégis árulásnak tekinted a véletlent és mindkettőnk meggondolatlanságát.

Mai napig nehezen tudok rámutatni arra a pontra, ahol minden elcsúszott azon a napon és ami a Te halálodat okozta, míg én túléltem a találkozást az első vámpírral. Emlékszem az elkeseredett tekintetedre, arra hogy az utolsó szavaid is engem figyelmeztettek a veszélyre, mely nagyon is valós volt. Emlékszem, hogyan sepertem el a vámpírt mellőled, és hogy aztán már nem tudtalak megmenteni. Te azonban nem tudhatsz mást, csak azt, hogy végül én nem osztoztam a sorsodban aznap. Arról persze fogalmad sincs, minden évben megemlékezem róla, hogy a mai napig elszorul a torkom a neved és az emléked gondolatától is. Hidd el, drága Constance, ha tehetném visszahoználak, ha lehetett volna megállítottam volna Bastient… De kérlek ne várd el, hogy a halálba meneteljek, hiszen mindig is tudtad rólam, az életet választom minden körülmények között, legyen bármi is az ára.
A mágiád rezgéseiből tudtam, Tatiana, benned él tovább az egykori barát, akit oly’ tragikusan vesztettem el. Látom a tekintetedben, hogy nem kedvelsz, s nem tudom eldönteni, ez Constance hatása vagy sem, de valójában nem is számít. Amíg nem vétesz ellenem, még segítenék is rajtad, ha szükséged lenne rá. Ám úgy tűnik önálló vagy, erős és független, pont mint a beléd költözött "sötétség" - nem lep meg, hogy Constance téged választott. Ám arról fogalmam sincs, mit kezdenél az Elsők kötelékével, vagy épp mi mit kezdenénk veled...

Folyton a béke helyreállításán dolgoztunk, megállíthatatlanul küzdöttünk érte, véres csatákat vívtunk, s tudom, sok szempontból Téged mindez megtört. Az egyik legfontosabb szövetségesem vagy, de ennél sokkal fontosabb: a barátom vagy. Azon kevesek egyike, akiket igazán a bizalmamba fogadtam és meg is tartottam ennyi idő után - és hálás vagyok ezért, még ha nem is hangoztatom mindezt.
Háborúk követtek újabb háborúkat, ám mi még mindig itt vagyunk… mégis a legélesebb emlékem veled kapcsolatban nem a csaták hevéből van, hanem egy régi, nyugodt, csendes délutánról, amikor semmi dolgunk nem volt és csak ültünk az akkori lakásod erkélyén, élveztük a napsütést, és teáztunk. Semmi különösről nem beszéltünk - kevés alkalom egyike volt ez a nap, amikor nem megvitatni kellett valamit. Most hiányzik ez az egyszerű délután, szeretnék visszatérni abba a pillanatnyi valódi békébe, szeretném újra úgy élvezni a napsütést, hogy közben ne kelljen egy újabb háború miatt aggódnunk.

A legeslegelső vagy számomra, sokféle szempontból. Szerelmem, szeretőm voltál, most barátnak hívlak, ám ezek a jelzők nem sokat változtattak a helyzetünkön. Folyton egymásba botlunk és onnan folytatunk mindent, ahonnan abbahagytuk. Én gyűlölöm, ha tanácsokat akarsz adni, s Te is gyűlölöd, ha én teszem ezt, még sincs ellenérzés bennem túl sokáig, hiszen elég csak a szemeidbe néznem, és meggyőztél… arról legalábbis, hogy ennyi év után is ragaszkodom hozzád. Mindig is veled értettem meg legjobban magamat, ám ez talán nem meglepő, hiszen a nőkkel világ életemben nehezen boldogultam, az Elsők többsége pedig ugyanazt a nemet képviseli, mint én. Ezért hát ha igazán nagy baj volt, akkor Téged kerestelek, Téged hívtalak, s Te rendre hagytad, hogy megtaláljalak, s válaszoltál nekem.
Sosem egyezik a véleményünk, most sem: Te nem érted - ahogyan senki sem - miért álltam le egy vámpírral, én pedig nem értem, hogy nem fér a fejedbe, milyen fontos ez a szövetség a természetfeletti részére… de kérlek, mondd meg őszintén, drágám: egyáltalán nem hiszel a koalícióban? Tényleg ennyire reménytelen volna az egész?

Veled mindig olyan könnyű volt kijönni, olyan nagyon gyorsan el tudtam engedni minden bosszúságomat, fájdalmamat, és olyan egyszerűen le tudtál nyugtatni. Éppen mint ahogyan indákat vagy képes növeszteni a földből, épp úgy tudtál feledést hozni számomra, s úgy fontál körbe a jókedveddel, mint a kúszónövények az ágakat. Ha bármi bajom volt a világgal, a többiekkel, minden hozzád fordultam, Carmela, mert Te, drágám, olyan jól értettél ahhoz, hogy eltereld a figyelmemet, még akkor is, ha csak beszélgettünk egy pohár bor mellett, vagy éppen tomboltunk egy koncerten. Mert veled lehetett, veled igazán lehetett. De aztán egy napon eltűntél, felszívódtál, magamra hagytál. Meguntál minket, engem?
Először azt gondoltam, történt valami: tudtad, mennyi ideig kerestelek - sohasem említetted, hogy ilyen jó vagy a bújócskában! -, aztán azt gondoltam, elidegenedtél az Elsőktől, tőlem is, már nem vagy kíváncsi ránk, már nem érdeked, hogy fenntartsd a szövetséget. Végül aztán sok idő után arra jutottam, talán meghaltál, téged is elvesztettelek, mint Constance-t, s talán már sohasem kaphatlak vissza. Pedig most, ezekben az időkben, igazán komoly szükségem lenne rád, mindannyiunknak szüksége lenne rád, hiszen mindig is Te simítottad el a belviszályainakat Carmela, egészen észrevétlenül.