you don't need to emerge from nothing

Valójában nem tudom, hogy mit sajnálsz. Vagyis, csak remélni merem, hogy nem azt sajnálod, hogy segítettél rajtam, hanem inkább a... Ezt a helyzetet. Engem. Mert egy sajnálni való, szánalomra méltó kis senki vagyok, aki pánikrohamot kapott az UTCÁTÓL, érted, még csak nem is valami szar negyedben vagyunk, hanem a belvárosban, nem arról van szó, hogy mondjuk Mumbaiban löktél ki a mocsokba, vagy éppen Harlembe a--
Izé, a gettóba, várjunk, meglehet, hogy most nem túl polkorrekt ilyesmit mondani, de--
TÖKMINDEGY, a lényeg, hogy őszintén remélem, hogy nem azt sajnálod, hogy segítettél rajtam. Mert tudod, hálás vagyok. És bámulom az ajtót, mintha röntgenszemem lenne, és átláthatnék rajta, és nyitom a számat, hogy kimondjam, hogy köszönöm, hogy azt mondjam, hogy nem vagyok méltó arra, amit tettél, hogy magadfajta lányoknak nem kellene mindenféle jöttmenten segíteniük, mert a mindenféle jöttment úgyis kihasználja őket, na nem én, mert én sosem használnálak ki – és ezt valószínűleg el is hinnéd, amíg nem keresnél rá a nevemre, és nem találnál meg a szexuális bűnözők nyilvántartásában –, és tényleg, sok mindent szeretnék mondani, de blokkol a nyelvem, és nem jönnek ki értelmes, összeszedett hangok a számon, csak az a kurva zihálás, mintha--
Magadra hagylak, ha szeretnéd.
Nem láthatod, de bólogatok. Hevesen bólogatok, miközben zihálok, mert bármennyire is szeretném, hogy itt maradj, és elmondhassam mindazt, amit mondani akarok, úgysem jutok odáig, hogy megtegyem. Szóval az lenne a legjobb, hogyha kimennél, és megpróbálnál nem tudomást venni rólam, és elkönyvelnéd, hogy egy gyökér vagyok, és valahogy kitalálnád, hogy szabadulhatnál meg tőlem, hogy ne legyek akadály az életed során. Majd gondolkodom rajta én is, jó?
Azt mantrázom magamban, hogy kitalálom, hogy mihez kezdjek, és hogy majd egyszer meghálálom, hogy ha nem is most, de hetek vagy hónapok múlva majd idejövök egy csokor virággal, vagy a faszt, egy kiscicával, vagy nem tudom, valamivel, amiből lejön, hogy mennyire, de mennyire hálás vagyok neked.
Mert amit most csinálok, abból valószínűleg csak az jön le, hogy sajnálhatod, hogy átváltoztattál. Hogy sajnálhatod, hogy nem hagytál ott megdögleni.

This city is not for us

Nagyon félve értem a hátához.
Billie reszketett, mint te, mert félt, tudod, Zachary – ezt feltételezem, örülj neki, amíg csak a fejemben nevezlek kedvem szerint –, ugyanattól félt, amitől, feltételezem, te is. Részben. Mert valószínűleg ő nem százéves szörnyetegektől, és bosszújuktól, hanem a Papától, és az ő harapásának mérgétől, a feltételes haláltól rettegett. És szeretnélek megnyugtatni, szeretnék veled lélegezni, szeretném a hajadba suttogni, hogy ez még mindig jobb, mint a biztos vég, ami az utcán várt rád az oldaladon azzal a tőr ütötte sebbel, és szeretném, ha követnéd az én légvételeim, és szeretném, ha szépen lassan megnyugodnál.
Szeretnék biztatólag suttogni, azt kívánom bár megígérhetném az életet – sosem haraptam még meg senki, de nem egy átalakuláshoz asszisztáltam gyerekként, nem hitegetlek azzal, hogy Billie túlélte, azok sokkal mélyebbre marták magukat a lelkemben, azokról sokkal élesebb emlékeket őrzök, akiket elveszítettünk –, de úgyis tudnád, hogy hazugság, hogy hiába vagyok magam is vérfarkas, fogalmam sincs, mi következik, ahogy senki másnak sem ezen a kibaszott világon. (Gondosan utánanéztem, tudom.)
Mindez arra volna elég, hogy a saját lelkiismeretem hallgattassam el a te halálfélelmed helyett, és egy valami megtanultam: ha a lelkiismereted hallgatásba vonul, amikor jó oka volna a képedbe üvölteni, abból semmi, de semmi jó nem fog kisülni.
Nem hiszem, hogy rosszul tettem, amit tettem.
Most mégis pont úgy érzem magam, ahogy a Papa valószínűleg sosem: furdalnak a kétségek, mert te nem kérted ezt, én pedig bánom, hogy élet és halál kérdésében a beleegyezésed nélkül hoztam döntést, nekem ugyanis sosem voltak afféle illúzióim, hogy jogunk van istenekként magunkfajta szörnyetegeket teremteni.
- Sajnálom. - Az üveg szájára suttogom – mikor öleltem magamhoz? –, a többiek vállára zokogtam, mintha azzal könnyíthettem volna az örökbefogadó szüleim bűneinek súlyán, most viszont arra sem veszem a bátorságot, hogy leugorjak a márványozott felületről – kezd igencsak hidegnek tűnni a fenekem alatt –, és óvatosan kinyissam az ajtót. Úgyhogy kortyolok egyet inkább. - Magadra hagylak, ha szeretnéd. - Rekedten bár, talán kifejezetten erőtlenül, de komolyan vetem ám fel. Na, nem annyira, hogy a távozással ne várjam meg a választ.

you don't need to emerge from nothing

Hogy kezdjem?
Figyelj, Minnie, igazából nem Zach Sssmithnek hívnak. (Bár erre valószínűleg már abban a másodpercben rájöttél, amikor Smith helyett Sssmitht mondtam. Három S-sel. Ha még legalább kettővel mondtam volna, és Schutzstaffelnak álcáztam volna magam, még menthető lett volna a helyzet, mert azt hiszem, hogy Washington jelen politikai helyzetét elnézve még náciként is könnyebben bevágódhatnék nálad, mint vadászként.)
Figyelj, Minnie, igazából tudom, hogy az Eastaughffe-ok vérfarkasok. (Bár valószínűleg fura lenne, hogyha nem tudnám, különösen azután, hogy beharaptál, és most már nyilván én is vérfarkas leszek. Vagy hulla. Még egyelőre véleményes, hogy melyik a rosszabb.)
Figyelj, Minnie, igazából nem kéne keresned a társaságomat, mert regisztrált szexuális bűnelkövető vagyok. (Bár nem tudom, hogy keresed-e a társaságomat, vagy te is csak sodródsz az árral, de mondjuk lehetnél te az első, akinek elmondom, hogy valójában nem én vagyok a regisztrált szexuális bűnelkövető, hanem a-- VAGYIS izé, a REGISZTRÁLT elkövető tényleg én vagyok, de a valódi elkövető az a bátyám, és igen, neked elmondhatnám, mert minden bizonnyal nem adnád le a drótot az árulásomról a családomnak.)
Vagy inkább csak zihálok tovább, és akkorát nyelek, hogy belereccsen a fülem, és a szememet összeszorítva lesz pánikrohamom attól, hogy igenis bejössz utánam a mosdóba, hogy valamit csinálsz – MÉG nem vagyok vérfarkas, MÉG nem tudom, hogy mit manőverezel odakint, csak hallom, hogy VALAMIT csinálsz, és igen, most már tudom a választ, hogy jobb lett volna, ha nem jössz utánam, miért nem tudom ezeket a vágyálmokat előre megálmodni, miért kell mindig hagyni valami A meg B opciót, hogy aztán persze azt válaszd, amelyiket annyira mégsem szeretném? –, de ez nem segít abban, hogy abba tudjam hagyni a zihálást, és igen, most már meggyőződésem, hogy talán mégis csak jobb lenne sírni.
Lehúzom a cipzárt, amit a te gondos kezeid rángattak fel rajtam félig, és tapogatom a sebemet, és látom magam előtt azt a szőke picsát, ahogy belém mártja a tőrét, és attól félek, hogy ahányszor lehunyom a szememet, most már mindig csak ezt fogom látni magam előtt. Nem akarok meghalni. Ezt azért mégis csak jó megfogalmazni magamban azok után, hogy eddig a belső monológomban azon poénkodtam a saját szórakoztatásomra, hogy á, hát tökmindegy, hogy farkas leszek-e, vagy meghalok, és most már tudom, hogy nem, NEM MINDEGY. Rohadtul félek. Kurvára félek. És megint nagyot nyelek, megint reccsen a fülem, és a vécéfülke falának feszítem a hátamat, és ránézek az ajtóra, aminek ott vagy a túloldalán, és szeretném kinyújtani a kezemet, hogy kilökjem az ajtót, de egyúttal rettegek attól, hogy hogy fogsz rám nézni, szóval csak ott ülök, és zihálok, és némán üvöltve szenvedek.

This city is not for us

Teszek még két tétova fél lépést – az egészekhez túl döbbent és ittas vagyok –, aztán lemerevedve bámulok utánad, mintha egyébként nem láttam volna még menekülő farkast. Pedig láttam, nem is egyet, de azok általában nem a társaságomból szöktek meg menekültükben, és kicsit leblokkolok – ahelyett, hogy hősiesen, lányregények HERCEGEKÉNT lökném magam utánad, csak bámulok, mint borjú az új kapura (holott ez az ajtó amúgy minden, csak nem új, és egyébként egy csomószor láttam már, na nem úgy, hogy közben te futsz át rajta, hogy jól bebaszd magad után) ---
Egyébként tudom ám, hogy tartottam valahol.
Megvonom a vállam – jobb nem jut eszembe, mármint, NYILVÁN utánad fogok menni, noha fogalmam sincs, hogy akarod-e, de legrosszabb esetben majd megkérdezem, mert egyébként úgy szoktam, határozottan, konkrétan, kerek-perec (mondjuk az mióta kerek, és mióta kalandozom el ilyen gyakorisággal?), kertelés nélkül, és még véletlenül sem gondolok túl mindent, hát azt sem hittem eddig, hogy te leszel életem szerelme.
Nem?
(Amúgy, de, DE ebbe most ne menjünk bele.)
Oldalra döntöm a fejem, elkerekedett szemeim összeszűkülnek kicsit – igen, még mindig az utcán állok, mint akinek nincs jobb dolga, ja, de várjál csak –, számhoz emelem az üveget, aminek útközben amúgy mellékesen lecsavartam, aztán a picsába hajítottam a kupakját, és jó nagyot kortyolok belőle, mintha legalábbis ebből kellene erőt merítenem, hogy ---
lebasszalak?
Hogy meglegyen az első párkapcsolati konfliktusunk – erről amúgy muszáj lesz beszélnünk, túl korai, mi lesz velük huszonöt év múlva, ha kirepülnek a gyerekek és már nem lesz mi összetartson minket? –, mert magamra hagytál az üres utcán, ahol rajtunk kívül senki nem volt, miközben tök cukin kommunikálni próbáltam, én, veled, semmi okod nem volt berezelni, pár napja épp csak majdnem megöltek, de hát nem voltál egyedül, melletted voltam ---
Te most akkor tőlem félsz, bazmeg?
(Valahol megértem.)
Mármint megharaptalak, mi rosszabbat tehetnék még veled?
Lehúzok még egy löket alkoholt, igényesen a pulóverem alkarjába törlöm az állam – hogy is védhetnélek meg bármitől, ha már inni sem tudok? –, aztán ráérősen követem Bartie pulóverének ismerős illatát.
A mosdó ajtaján nem kopogok, nem hiszem, hogy bármi olyat láthatnék, amit eddig nem – úgy értem, TÉGED nem láttalak meztelenül még (ezzel nem arra akarok ám célozni, hogy foglak, mármint nyilván szívesen látnálak, csak ugye ez a te döntésed is, elvégre SZABAD VAGY még valamennyire, mármint hé, sosem leszel kevésbé szabad, én meg sosem leszek ennél inkább zavarban a saját gondolataimtól valószínűleg, bár, úgy tartják, soha ne mondd, hogy soha, és ha mégis látnálak valaha meztelenül, akkor… hagyjuk), de gyanítom, nem pucérkodni kocogtál be ide –, szóval halkan belököm, a kínos csendet enyhítendő rázogatom kicsit a piát, lötyögjön csak az az áfonyalével meglöttyintett vodka, egy része a padlóra, mert a kupakot ugye elkúrtam a picsába. Koppan az üveg a porcelánon, ahogy először csak pipiskedve, aztán aprót szökkenve feltornázom magam a két kézmosó közötti szabad felületre.
A zihálásod hallgatom, de egy kurva szót sem szólok, mintha pusztán a jelenlétem elég lenne, hogy megnyugodj. Vagy végképp elguruljon a gyógyszered.
Kicsit hangosabban sikerül lenyelnem a számba vett keveréket, mint terveztem.

you don't need to emerge from nothing

Ha azt hiszed, hogy a cinikus megjegyzéseid segítenek, kisasszony, akkor nagyon tévedsz.
Hú, ettől a hozzátoldott „kisasszonytól” olyan lettem, mintha legalábbis a Harry Potterből lennék valami végtelenül klisés tanárparódia, nem? Ehhez képest egy végtelenül klisés vadászparódia vagyok, akinek láthatóan már a VIZSGÁJÁTÓL PTSD-je lett, ami elméletben amúgy sokkal viccesebbnek tűnik, mint amilyen a valóságban.
Az egyik pillanatban az adrenalin még szinte hajt, hogy menjek már, menjek már, a másikban azonban egész testemben leblokkolok, és remélem, nem látod, de még a fogaim is vacogni kezdenek a szám hátsó részében. (Mondjuk, nem tudom, miért látnád, ha nincs nyitva a szám, de hallani lehet, hogy hallod, ahogy össze-összekoccannak, mert amúgy tényleg minden tökre kihalt, és ahhoz képest, hogy Washingtonban vagyunk, mélységesen nagy a csend, és egyébként is---)
– M-mennyire messziről is hoztál amúgy ide?
Nem ismerem ezt a környéket. Nem tudom, hol vagyunk. Nem tudom, hol voltam tegnap éjszaka. Mi van, ha mindössze kétsaroknyira vagyunk attól a megátalkodott picsától – jaj, ez most szexista lett, ugye? izé, hát nem is biztos, hogy picsa, nyilván én sem örültem volna, ha valaki meg akar támadni, ha valaki BÉNÁN akar megtámadni, de amúgy nem is értem, hogy miért egy hozzá hasonlóra küldtek először, miért nem valami CSICSKA vámpírra, aki mondjuk tegnapelőtt véletlenül beleesett valakinek a fogába, és mintegy teljesen véletlenül lett belőle élőhalott, és még legalább annyira bénán élőhalott, mint amennyire én vagyok még át nem alakult vérfarkas –, és
és
– Nem tudom – mondom úgy, hogy igazából a kérdést sem értettem, hogy a szavak éppen csak kibucskáznak a számon, hogy remegek, és érzem, hogy hiperventillálni kezdek – farkasok szoktak hiperventillálni? vagy ez csak azt jelenti, hogy mindjárt meghalok, és mégsem lesz belőlem farkas? és az annyira rossz lenne? –, aztán a földbe gyökerezik a lábam, aztán meg mégsem, mert sikerül tennem két fél lépést hátra – egy egészhez nem érzem ám magam elég tökösnek, bár, lássuk be, jelenleg semmihez –, aztán simán faképnél hagylak, és úgy pucolok vissza a bárba, mintha a félmeztelen faszikkal teli Nymph maga lenne a kibaszott mennyország.
Bevágódom a vécébe, és még addig sem jutok, hogy bezárjam magam mögött a fülke ajtaját, a saját zihálásomon kívül legfeljebb azt hallom, ahogy a vér lüktet a halántékomban, és bár sírni nem sírok, azt hiszem, valójában akkor sem lenne rosszabb, hogyha megtenném. Félig azt akarom, hogy utánam gyere, félig azt akarom, hogy soha, de soha ne lássuk többet egymást – húszéves vagyok, oké, hogy az elmúlt öt évet egy elbaszott limbusban töltöttem, azért még nem vesztettem el teljesen a kapcsolatot a való világgal, még én is érzem, hogy mi kínos, és mi nem, és annak, aki tizenöt évesen voltam, és aki már kilencedikesként az iskola egyik ünnepelt arca volt, nos, annak egy ilyen jelenet gyakorlatilag elképzelhetetlen lett volna –, és nem tudom, hogy hogyan tovább, csak annyi biztos, hogy én innen nem bírom kitenni a lábamat.
Sem most, sem...
Hát, nem tudom, hogy mikor.
Melyikünk járt rosszabbul azzal, hogy idehoztál?

This city is not for us

És amúgy most tökre kikelhetnék magamból – nem mintha nem lennék kint már most is, ha sorra vesszük, mi minden történik, ami a komfortzónám kietlenebb, baromi ritkán látogatott oldalán van egyébként: egészen eddig viszonylag ritkán pirultam el, akartam félrenyelni a piám, akadt bennem a a szó a megszokotthoz képest, és nem, ezzel nem azt akarom mondani, hogy nem jössz be annyira, mint bárki más, aki kedvesen szól hozzám
lehet, hogy ez a baj?
Mármint nem baj.
Meg mondtál már kedveseket, elvégre az imént említetted, hogy SZÉP vagyok, ugye? Ugye az az imént volt, és nem csak álmodtam?
Szóval amúgy tökre kikelhetnék magamból, amiért félsz tőlem, mert egyrészt szerintem semmi olyat nem tettem és/vagy közöltem, ami miatt félned kellene tőlem – talán a harapásos, átalakulásos dolog, de azt hittem, azon már túlvagyunk! –, másrészt semmi olyat nem tettem és/vagy közöltem, ami miatt félned kellene tőlem!
Ja, aha. Jó, valahol értelek kicsit.
Lefuttatom a fejemben a korábbiakat, te közben utolérsz, aztán kecsesen letámaszkodsz, nekem meg ahelyett, hogy elakadna, lényegében törlődik a teljes gondolatmenet, meg úgy nagyjából az eddigi életem, minden, amit tudtam, meg amiről tudtam, hogy nem tudom, de ki akartam deríteni, és tökre igyekszem nem úgy állni előtted – szerencsére nem látod a könnyeidtől, HAHA, bizony, észrevettem őket, csak túlságosan lefagytam, hogy érdekeljenek, ráadásul hiszek abban, hogy ez neked az állapotod miatt jár –, mint valami félkegyelmű, akinek fogalma sincs róla, hogy kellene felhúzni a kurva cipzárt. Mert, ha hiszed a teljesítményem alapján, ha nem
bazmeg, ezt is elfelejtettem?
- Csak, nyugodtan, tökre ráérünk. - Mondom már az utcáról, hátrálok is két fél lépést – egyszerre egy egészhez kicsit túl bizonytalannak érzem magam a hülye pillangókkal a gyomromban –, aztán nem fonom össze ám a karjaim tüntetőleg, mert nem, eszemben sincs siettetni, nem úgy van az, ha már ilyen ügyesen megálltam, hogy kikérjem magamnak, nem most fogom elrontani!
Majd öt perc múlva.
Valami számomra jelentéktelennek tűnő faszsággal.
De addig is, milyen csodás öt percünk van még!
Nagy nehezen kibírom ám, hogy ne nyúljak érted, hogy ne a kezednél fogva húzzalak magam után, hogy ne stíröljem a félig felhúzott cipzárt
ja, várjál,
AZT pont nem.
- Látod, Zach Sssmith, nem is olyan félelmetes ez! - Megvonom a vállam, majd szórakozottan tekergetem a kupakot kicsit, mintha már ez is kifogna velem, mióta újrabootolt az agyam, végül meghúzom – az üveget! mondjuk mi mást, ha még a pulcsival sem boldogultam? -, hogy addig se a nagyrészt nyitva hagyott pulóvered vizslassam. Ó, ha tudnád, mi mindent meghálálhatnál azzal a HAJSIMIVEL! Elengedhetnélek, nem tartoznál semmivel, mehetnél szabadon
ezzel nem azt akarom mondani, hogy most nem mehetsz.
Nem mintha annyira erőlködnél, amúgy.
- És milyen? - Ja, tudom, pontosíthatnék, de abban mi lenne a kihívás? Pár gyorsabb lépéssel kerülök eléd, épp csak annyira, hogy hátramenetre váltva fel tudjam venni a szemkontaktust, ami valószínűleg több szempontból is NAGY ÖTLET így, lassacskán becsiccsentve. - Nem zavar jobban a nap? Nem látsz élesebben? Tisztábban? Vagy ez mind elmúlt, amikor lehúztad az utolsó kör Cosmopolitant? - Amivel amúgy csajokat szoktak leitatni, DE MINDEGY. Olyankor kevesebb vodkát teszek bele, női szolidaritásból. És mert roppantul értek az üzlethez. Hát milyen fasza kisfarkast vettem magamnak? Csak a megmentett életével fizettem érte!
Ja, azt mondtam már amúgy, hogy SZABAD VAGY?

you don't need to emerge from nothing

– Szerinted merek ellenkezni? – Ez most valamivel őszintébben és SOKKAL kásásabban jött ki a számon, mint ahogy eredendően szántam volna – story of my life, I guess –, de közben azért mosolygok ám rád, félig eresztett szemhéjam mögül egészen szépnek látlak,
és az egészen szépet amúgy úgy értsd, hogy tényleg, NAGYON,
és ne úgy, hogy most csak azért, mert tényleg félig van eresztve a szemhéjam, és hunyorognom KELL, hogy annak lássalak,
meg ne is úgy, hogy csak azért, mert egy sör és egy – kettő? mennyi is volt? – picsás koktél – de FÉRFIASAN ütős volt legalább! – kellett ahhoz, hogy annak lássalak,
de így most legalább már bele tudok gondolni, oké?
Mármint, feltételezem, amikor az ember hátulgombolós, kórházi köntösben, holtsápadtan és bekatéterezve fekszik egy kórházi ágyon, akkor sem azon gondolkodik, hogy mennyire szexi a mexikói nővérke, nem? (Bocs, tudom, ez a mexikói most weirdly specific volt, de nekem amúgy NEM a szőkék az eseteim, hanem a latinák, és nem tudom, hogy a jelen politikai-társadalmi helyzetben ez mennyire minősül PC-nek vagy nem PC-nek, de ezt most inkább hagyjuk is?)
Szóval mindeddig nem ÍGY néztem rád, meg amúgy MOST SEM így nézek rád, vagyis de, félig eresztett szemhéjjal már néztem rád – amikor felkeltem, akkor biztos? –, de
de
mivel egy hozzád hasonló, hideg szőke szépség ölt meg majdnem, szerintem totálisan érthetőek a fenntartásaim, nem? Bár az is igaz, hogy nála meg aztán eszembe sem jutott azon gondolkodni, hogy szép-e, vagy sem, mert inkább tűnt KIBASZOTTUL VESZÉLYESNEK, de a te tekinteted messze nem annyira hideg, mint az övé,
és
mi?
Mindegy.
Egy ponton aztán azon kapom magam, hogy megyek utánad, nem a vodkás üveg rázogatása miatt – egy chipses zacskóra szerintem jobban beindulnának a pavlovi reflexeim, vagy egy doboz cigire, ÚRISTEN, egy doboz cigire, bár tüdőszúrás után TALÁN nem kéne rágyújtani? bár biztos inni sem, szóval IZÉ –, és aztán nekiesem az ajtófélfának, ami fáj, de te mindezt nem észleled, tehát SIKERÜLT MEGŐRIZNEM a hihetetlenül, khm, férfias, khm, kiállásomat, legalábbis addig BIZTOSAN, amíg meg nem kérlek, hogy húzd fel a cipzáramat.
Ha látna a bátyám, valószínűleg kikészülne. Ha látna most bárki más, valószínűleg kikészülne. Igazából csak azt nem értem, hogy TE hogy nem készülsz ki, és miért nem fetrengsz röhögve a küszöbön ahelyett, hogy gondoskodóan felhúzód a cipzáramat FÉLIG.
Istenem, túl sokat feltételezel rólam, nem?
De most már úgy marad, bassza meg, én le nem állok baszakodni vele még egy sort, hogy égessem magamat, de az ital miatt – asszem, amiatt? – nagyon érzem az ingert, hogy kinyúljak, és megsimogassam hálából a hajadat – egy hajsimi biztos felérne azzal, hogy megmentetted az életemet, adtál enni, adtál ruhát, adtál inni ÉS MÉG a cipzáramat is felhúztad, UGYE? –, de végül is megállom, mert ENNYIRE férfias vagyok. És csak kicsit ugrik össze a gyomrom, ahogy kilépsz az utcára, és nekem is követnem kellene téged.
Összepréselem az ajkamat, és még álldogálok ott egy kicsit az ajtófélfának dőlve.
Aztán nyelek egy nagyot. Már csak egy sor hümmögés hiányozna a sormintához, na meg az elmaradhatatlan torokköszörülés, amolyan Zach Sssmith-stílusban.
– Mmmáris összekapom ám magam – mondom, és a kézfejemmel dörzsölöm meg az orromat, miközben felmérem a terepet úgy, ahogy még Kalina tanította. Kicsit könnyebb lenne persze, ha nem szédülnék, de így is megvan, hogy merre található a legközelebbi kereszteződés, hogy zsákutca van balra, hogy hány ablakból látnak ránk, és hogy mennyien vannak rajtunk kívül az utcán. (Így hajnali négy környékén ez utóbbit mondjuk még low-key bebaszva is sikerült összeadnom, hogy NULLA, de azért még érdemlek egy pacsit, nem? Nem, szerintem sem.)
Aztán még egy oldalpillantás a zsákutca végében található sikátor felé, mielőtt ellökném magamat az ajtófélfától, és egészen más tudatállapotban szegődnék melléd. Minden mozdulatomban érzem az adrenalint, ami legalább egy kicsit elvonja a figyelmemet a fájdalomról és az illuminált állapotomról, na meg arról is, hogy belőtt suttyónak tűnhetek melletted.

This city is not for us

- Lehetséges. - A vállam is megvonom hozzá, mert egyrészt még sosem kötöttem rá nálam gyengébbnek tűnő nőkre – simán lehet, hogy csak ezért, mert tök kevesen tűnnek gyengébbnek egy százhatvan centis, vékony szőkénél, és ezt százhatvan centis, vékony szőkeként egészen jól fel tudom ám mérni –, másrészt még sosem kötöttek rám más nők, mert gyengének látszom – a hajszínem, a kamaszos vihogásom, a maximálisan szabályosan elkészített (nagyon precíz vagyok, ha receptekről van szó, világos?), valamiért mégsem tetsző koktél miatt már simán igen, de ezeket hagyjuk, mielőtt össze találok omlani, és a bibitakaródba találom törölni a könnyeim, meg az egyéb bőgéssel járó testnedveket –, megeshet, hogy a testméreteim ellenére a határozottságom drabális állat benyomását kelti, ami megmagyarázná, hogy miért nem rajonganak körül a férfiak, mondjuk miért is tennék, előbb tartanak cukinak, mint szexinek – valahol megértem ám őket, csak leszarom a dolgot, igenis tartsanak DÖGÖSNEK, meg SZÉPNEK, itt talán kicsit halványabban és zavartabban vigyorgok rád, mint kellene, mert te SZÉPNEK TARTASZ, egészen el is felejtek belekötni abba, amit mondtál, nem mintha mindenbe bele kellene ám kötnöm, amit mondasz, ja, szóval talán mégsem vagyok drabális állat a szemükben, talán senkiében ---
mit is akartam ezzel?
- Nem emlékszem. - És ráncolom a szemöldököm, meg összevonom a homlokom – ne ellenkezz, légyszí, az érveim a pult mögött hagytam, valahol a padlón, a kés mellett -, és kicsit talán sűrűbben pislogok, miután pár másodpercig összeszűkült szemrésekkel fürkésztelek. Hiszen már megbeszéltük. - Hiszen már - Ahj, ez lehet, hogy egészen kicsit nyafkán szalad ki – túl sok időt töltök Marj társaságában, majd legközelebb elhívom egy másik bárba bulizni, amilyen gyorsan asszimilálódik, fel sem fog tűnni neki, hogy aznap épp itt dolgoztam, mármint, ne vedd magadra, AHJ, AHJ –, úgyhogy megemberelem magam, megrázom a fejem kicsit, hátradobom  hajam, és ELTELEPORTÁLOK az ajtóig – nehogy már én tehessek arról is, hogy lassan dolgozod fel az eseményeket! - és csak ott jut eszembe, hogy elkezdtem valamit. De mit? - Ja, hamarabb kellett volna ellenkezned, valahol ott, amikor felajánlottam, hogy megyek egyedül. - Összeszorított ajkakkal, majdhogynem együttérzőn mosolyogva vonom meg a vállam ismét, közben megrázogatom a vodkás üveget – kb. úgy, mintha a macskámat akarnám az etetés ígéretével közelebb csalogatni, igen, GYERE, cicafiú, GYERE A GAZDIHOZ –, aztán viszonylag elégedetten – amúgy azt ne kérdezd, mitől – figyelem, ahogy bénázol Bartie pulcsijával. Hogy aztán az egész elégedett, vigyorgós, elnézően pillázós maszk leolvadjon az arcomról, amikor előttem torpansz meg az elbaszott cipzáraddal. Mert vágom én, hogy két nap után is cicamosdásig – tudom, azt is biztosan TÖK FÉRFIASAN nyomtad – jutottál, hogy egyébként az egész helyiség alkoholtól bűzlik, hogy Bartie pulcsijának öblítőillata inkább otthonos, mint felkavaró, de az egész elegy alól mégiscsak felkúszik valami – ALATTOMBAN –, valami, amivel nem igazán tudok mit kezdeni, most, hogy ilyen közel… támasztod le magad. Elnyílt ajkakkal, elkerekedett szemekkel nézek fel rád, mielőtt megemberelném magam újfent – most kicsit nehezebben megy, meg kicsit sutábban is sikerül, ennyit arról, hogy lássatok szexinek, MEH! –, amíg ugyanis a húzózárral babrálok - A MEZTELEN FELSŐTESTED ELŐTT, ha tényleg SZEXI volnék, most nem felfele húznám, és valószínűleg nem BÉNÁZNÉK még nálad is jobban, amikor erre gondolok, ez a kurvakoktél sem működött, banyek –, addig sem kell a szemedbe néznem, hát nem látom a könnyeid. Milyen jó neked!
- Tessék. - Kvázi a mellkasodra suttogom – jó, hát azért van ott vagy két arasz távolság, igazából, ha nem sóhajtanám ki véletlenül túl élesen a levegőt, nem is nevezhetnénk mellkasra suttogásnak –, miközben csak sikerül félútig zárnom a cipzárt. Innen már csak leboldogulsz. El, ugye? Jó, akkor el is húzhatok. Nem, nem pillantok fel előtte.
Mondom, nem pillantok fel előtte!
- Mehetünk. - Pillantok fel – CSAK EGY VALAMI MENNE TERV SZERINT, monjuk ahhoz tervezni is kellene, EH –, mielőtt a hátam az ajtónak támasztva tolatnék ki az utcára.