Túl hamar hagyta abba a zongorázást, ami kettős érzelmeket vált ki belőlem. Egyrészről örültem neki, mert nem jött fel több emlék, másrészről pedig megkértem volna, hogy játsszon még egy kicsit. Ahogy felkelt a zongora mellől és lecsukta egy halvány mosolyt láttam egy pillanatra átsuhanni az arcán. Talán mégsem olyan kegyetlen mint hittem? Meg is rázom a fejem, nem miatta vagyok itt. Haragszom rá, haragudni akarok rá. És nem fogok egy egy elejtett mosoly miatt megenyhülni. Hamarosan távozik a szobából én meg nem tudom mit kezdjek magammal amíg várok. Körbenézek, fotókat keresve, hogy van-e kint rólam valahol valami. Bár nem reménykedem benne túlzottan. Az ajtó mellett áll egy férfi és érzem a hátam közepén a tekintetét. Mintha azt lesné, hogy mikor részek zsebre valamit. Halk léptek zokkentenek ki. Lassan fordulok meg és Apánk mellett ott van Pagie, elegánsan izgatottan. Annyira édes, hogy nem tudok nem mosolyogni.
- Szia Pagie! – viszonzom a bátortalan köszönését, majd figyelem ahogy Williem kettesben hagy vele. Ezzel megint sikerült meglepnie. Biztos csak a húgom miatt csinálta. Viszont a férfi az ajtónál ott maradt és árgus szemekkel figyelte minden rezdülésem.
- Tudod ki vagyok? Apa mesélt rólam? – kérdezem halkan, leguggolva mellé. Megfogtam apró törékeny kis kezét. Jobban hasonlított Williemre mint azt képzeltem. Anyától kevés dolgot örökölt, talán csak a szemét. Haja ugyanolyan gesztenyebarna volt, mint Apáé.
- Hoztam neked egy kis meglepit. Sajnálom, hogy nem tudtunk előbb találkozni. Ugye nem haragszol rám? – néztem a szemébe és óvatosan az arca felé emelem a kezem, hogy mwgsimogassam, és ha engedi meg is ölelhessem.

Az emlékei beélesedésére nem szóltam semmit sem, csak egy halovány félmosoly suhant át arcomon, majd tűnt is el szinte azon nyomban, majd  abbahagytam a zongorázást, persze kifejezetten csak a dal után, majd ráemeltem pillantásom, aztán a kis táskára vetettem egy futó pillantást, majd ismételten vissza tekintettem a zongorára, amire aztán rácsuktam a fedelét, s felkeltem onnan.
-Mindketten tudjuk, hogy ez nyilvánvaló. - többet nem is mondtam, csak megindultam, aztán megálltam, felszaladt fél szemöldököm, majd jobbom zsebembe rejtettem. - Máskülönben nem ezt az időpontot mondom.
És persze ez is nyilvánvaló volt, de nem akartam felesleges köröket futni, és a számat jártatni. Számomra logikus volt, s még neki kell hálásnak, és boldognak lennie, hogy meghagytam az embereimnek, hogyha megérkezik, engedjék be. Természetesen jól ismerték már az arcát.
Hogy aztán a meghívásom máskorra is vonatkozni fog e, az a jövő zenéje, és nagyban függ Paige reakciójától is.
Aztán ismételten megindultam, hogy ide vezessem lánykámat.
Finoman megkoppantottam az ajtófélfát, ő felpillantott, aztán széles mosoly költözött arcára.
-Megérkezett? Eljött? - izgatott volt a hangja. Féltérdre ereszkedtem hozzá, megigazítottam a haját, majd a ruháján is igazítottam, csak hogy meglegyen a jó benyomás. Persze gyerek volt, de oda kell figyelni rá hogy néz ki valaki ha vendéget vár.
-Igen. Eljött. - bólintottam. Ő odahajolt hozzám, átölelt, puszit adott, majd miután viszonoztam, felkeltem, s ő a kezét nyújtotta.
Így aztán kézen fogva mentünk le a halba, immáron közösen, hogy találkozzanak végre szemtől szemben.
Mikor odaértünk, elengedte a kezem, s izgatottnak látszón állt meg mellettem, miközben egyik lábáról a másikra állt. Elrebegett egy félénk sziát, én pedig elindultam kifelé a konyhába, hogy tudjanak beszélgetni, de Joe ott maradt a közelben, mint valami élő kamera.

Szinte azonnal kinyitották a kaput, pedig azt hittem magyarázkodnom kell ki vagyok és miért jöttem. Végiggurultam a felhajtón és megálltam a ház előtt. Átnyúltam az anyósülésre és felkaptam a táskámat és egy ajándéktasakot. Csak egy kis apróság őt hoztam neki, amivel tudom, hogy Apánkat ki fogom akasztani, de nem érdekelt most. Újra láthattam a hugomat és nekem most csak ez számított.
Egy inas nyitott ajtót, aki be is kísért a halba, ahol lágy zongoraszó telítette be a szobát, megállásra késztetve. Egy régi, nagyon régi ismerős dallam csendült fel, bár csak néhányszor hallhattam. Talán háromszor vagy négyszer, szintén mikor még gyerek voltam. A dallam olyan emlékeket idézett fel, amikre nem akartam emlékezni. Amiket mélyen, nagyon mélyen eltemettem, mert nem akartam hogy igazak legyenek. Most még is át szakadt a gát és feltörtek a felszínre. Apa a zongoránál, ugyanígy mint most, anya pedig a szőnyegen hasal velem szemben és kukucskálóst játszik velem. Lehettem talán 4-5 éves? Megráztam a fejem és beljebb léptem. A zongora mellett végül megálltam, és puhán végighúztam az ujjam a hangszer szélén.
- Erre emlékszem. – fordulok Apám felé kicsit nosztalgikus szemekkel, ahogy az emlékek árja átsöpör rajtam. Hallottam a megjegyzést, de túl szép volt, most ez a pillanat, nem akartam megtöri az idillt, azzal hogy a torkának ugrok.
- Mindketten tudjuk, hogy nem miattad vagyok itt. De én magam is meglepődtem, hogy eljöttem. – felelem még mindig lágyan, és minden gúny, vagy harag nélkül. Nem gondoltam volna, hogy valaha az életben tudok normális hangnemben beszélni vele, főleg a tegnap esti látogatása után. Körbenéztem és nem csalódtam, mindenhol pompa és fényűzés. Utáltam ezt a fennhéjazó életmódot, de nem adtam hangot ennek. Nem ítélkezni jöttem, hanem hogy lássam a testvéremet.
- Itthon van? – kérdeztem végre a szemébe nézve. Vajon szólt neki, hogy jövök? Vagy nem volt bátorsága megmondani neki, hogy ha mégse jönnék el ne csalodjon? Ez volt a valószínűbb válasz, de nem olvastam a fejébe. Nem lett volna épp jól nevelt lányhoz méltó viselkedés, főleg nem az otthonában. Türelmesen kivárom, amíg idehívja vagy odavisz hozzá. Nem akartam, hogy azt higgye követelőző vagyok.

Elmentem. Nem akartam tovább hallgatni a nyafogását, hiszen éppen elég volt ennyi is belőle a mai nap folyamán. Főleg úgy, hogy nem egy alkalommal kellett végighallgatnom, ki miért is nem tud éppen fizetni… a nagyika kórházban van… a gyerek beteg… oké mondjuk ez utóbbira nem voltam haragos, hiszen a minap láttam éppenséggel, hogy tényleg egy rakat gyógyszerrel lépett ki az egyik patikából, szóval haladékot kapott. Igaz nem sokat, de megkapta. Csakhogy ne mondhassák azt, hogy szőrösszívű vagyok.
Szóval amint kiléptem az ajtón, azért egy köszönést oda vetettem neki, s már mentem is az autómhoz, s egyenesen haza hajtottam.
Másnap reggel elvittem iskolába a kis angyalkámat, bekísértem, csevegtem kicsit az igazgatóval, majd mentem a dolgomra, s mondhatni délutánra már otthon is voltam teljes pompában, s még Paige-ért is el tudtam menni, szóval volt néhány kellemes moccanat a napomban.
Aztán betelepedtem az irodámba, míg ő játszott kicsit a szobájában.
Akadt még dolgom, amit el kellett végeznem, meg aztán nem voltam az a fajta, aki egész nap a gyereke nyakán lóg, csak azért mert rettenetesen szereti. Tudta jól, ha szüksége van rám bátran jöhet, és megyek is.
Megdörgöltem orrnyergem, miután végigböngésztem egy aktát, aztán Joe-ra emeltem tekintetem.
-Tedd meg nekem, hogy megkeresed a fickót…. -morogtam, miközben levágtam a paksamétát az asztalra, aztán kihúztam magam. -Szükségem van arra a területre, és nem ülhet rajta tovább.
-Ha nem fizet…. - bólintott, majd ment is. Okos fiú! Mindig is kedveltem, s mint mondani szoktam, sokkal jobb ha azonnal megkapja az ember azt amit szeretne, mint sem hosszú hosszú ideig várakoznia kelljen rá.
Aztán hamarosan az inas lépett oda hozzám, és jelentett be egy látogatót. Elhúztam a szám, majd bólintottam, jelezvén, adjon neki zöld utat, s közben letettem zakómat, s úgy indultam el kifelé a halba, ahol aztán letelepedtem a zongora elé, s finoman játszani kezdtem rajta, s közben kértem egy pohár teát.
-Nem gondoltam volna hogy eljössz… - vetettem oda laza egyszerűséggel, miközben fel sem pillantottam a zongoráról.

Meglepődve néztem rá, ahogy kimondta azt a pár szót, amitől egy kicsit jobb kedvem lett. Nem gondoltam volna róla, hogy elmondja neki. Ezzel szerzett nálam egy jó pontot. Nem titkolta el a létezésem előtte. Vajon Paige meg akar engem ismerni? Vajon mennyire hasonlítunk, ő kire hasonlít jobban? Annyi kérdésem volt róla, hogy azt sem tudtam, hol kezdjem. Már szólni akartam, amikor már megint komor hangulatot idézett elő.
- Nem, nem ő az elsőszülött. És ezt te nem bánod. Megkaptad a tökéletes lányt, aki nem én voltam. Ő minden lehet, ami én sosem. – feleltem csendesen és újabb kortyot ittam a pohárból, de ez már az utolsó volt. Nem töltöttem újra a poharat. Elég volt ennyi, hogy el tudjam viselni a jelenlétét. Rosszabbra számítottam be kell vallanom, de még így sem ez volt életem legrosszabb napja. Volt már ennél kínosabb találkozóm is, ahonnan sírva távoztam. Meg sem lepődtem azon, hogy máris távozni készül. Letudta a kötelező, udvariasnak nem nagyon nevezhető látogatást.
- Máris mész... Átadnál neki egy üzenetet? Megmondanád neki, hogy hiányzik? – Ahogy kimondtam már meg is bántam, hogy elárultam magam. Elárultam, hogy hiányzik, holott csak egyszer láttam. Egyetlen egyszer, mielőtt eljöttem otthonról belopóztam a szobájába és megcsókoltam a homlokát. Azzal az ígérettel váltam el tőle, hogy egy nap újra találkozunk és megismerjük egymást. Újabb meglepetés ért, ahogy letette a névjegyét az asztalra. Azon nem csodálkoztam, hogy nem a kezembe adta. Hosszú gondolkodás után vettem el a kártyát az asztalról és megnéztem a számot és a címet is. Ahogy megindult az ajtó felé, úgy követtem én is, hogy kikísérjem. A hülye neveltetésem. Miért akarok még mindig megfelelni neki? Miért érzem megint 10 évesnek magam? Kihozza belőlem a hisztis kölyköt, aki voltam. Még mindig gyűlölöm, de adott egy esélyt, hogy viszont láthassam Paige-t.
- Még meglátom. Nem tudom mennyi munkám lesz holnap, akarom mondani ma. – javítottam mag, ahogy az órára néztem. Már elmúlt éjfél, amikor kilépett az ajtón. Figyeltem, ahogy lemegy a lépcsőn, vártam hogy visszanézzen, hogy mondjon még valamit. Bármit, bármit elfogadtam volna, még egy sziát is. Amikor már nem láttam becsuktam az ajtót, és álomba sírtam magam.
Másnap magamtól keltem, valamikor 11 körül. Jacob nem jelentkezett, ami annyit jelentett, hogy ma szabad vagyok. A reggeli kávé cigi közben a névjegy kártyát forgattam. Tanácstalan voltam, nem tudtam mit kéne csinálnom. Ha elmegyek nem tudnék úgy beszélni Paige-el, hogy Apánk ne lenne a nyakunkon. Ha nem megyek el, akkor azt hiheti, hogy nem vagyok kíváncsi a húgomra. Ezen agyaltam majdnem egész nap. Viszont időben mégis kocsiba ültem, amit Jacob adott kölcsön, hogy ha szükségem van rá, használjam. Még szereztem a jogsit, bár csak szükségből, mert a vámpírom azt mondta hasznos lehet, ha külön autóval megyünk egy egy meló helyszínére. Most kapora is jött az autó. Négy óra előtt pár perccel már a ház kapuja előtt álltam, és megint bizonytalan lettem. De csak megnyomtam a kaputelefon gombját.
- Kihez jött?
- Williem Eleisonhoz. Személyesen hívott meg. – feleltem a férfinak és vártam, hogy beengedjenek

Ki ne hitte volna el, hogy nem szívlelte ezt az említést? Ki ne hitte volna el, aki tudja, s tisztában van az egész háttér információjával? Azt hiszem, nem mondok valótlant, ha úgy gondolom mindenki.
Ám a tekintetén ez mit sem változtatott, hiszen éreztem én, mennyire jól esnek neki szavaim.
Hasonlít rám is, ám az anyjából sokkal több megtalálható benne. Sokkal több.
Hazudhattam volna neki, hogy Paige nem tud róla az ég világon semmit sem. Hazudhattam volna, hogy az egész csak egy félreértés, és ő nem is a mi gyermekünk, de… vajon az tőlem is túl kegyetlenség lett volna? Meglehet.
Tettekkel sosem bántottam. Nem emeltem rá kezet, s kiabálni sem kiabáltam sosem. Helyette maradt a jó öreg semmibe veszlek, és nem érdekel mi van veled dolog.
-Tisztában van vele… tudja, hogy van egy testvére. - többet nem is szántam erre a dologra, inkább elhallgattam. Nem akartam belekeverni a kis hercegnőm, hiszen semmi köze nem volt ahhoz, ami közöttünk történt, ahogy ahhoz sem, hogy Kyra olyan, amilyen. Meg aztán még is ki vehetne rá arra, hogy otthagyjam őt magára, mikor a szavam adtam, és örömest teljesítem minden egyes nap, hogy vigyázok rá, és megóvom mindentől ami rossz ezen a világon? Helyes a gondolatmeneted, ha arra következtetésre jutottál, hogy Semmi!
Belső zsebemből előhalásztam zsebórámat, vetettem rá egy futó pillantást, majd visszacsúsztattam, sóhajtottam, orrnyergem dörgöltem néhány pillanatig, majd ismét Kyra-ra pillantottam.
-Valóban nem… mivel nem az első szülött leány…. - morogtam oda. Kezdtem unni ezt az egész adok-kapok dolgot, s szívesen torkára forrasztottam volna a szót, hisz egyre inkább úgy éreztem, nyafog, mint egy gyerek, hol ott már felnőttnek vallja magát.
Felnőttnek, miközben gyerekesen nyafog minden egyes rezdülésemen.
Az ital hidegen hagyott, nem nyúltam hozzá. Azt hiszem egy ideje nem éltem már ilyesmivel, pusztán ha nagyon megkívánta a helyzet.
Igyekszek mindig tiszta fejjel gondolkodni, hogy a lehető legtöbb dolgot megadhassam a lányomnak.
-Részemről befejezett a dolog… - letettem elé egy névjegykártyát, egyenes háttal, rezzenéstelen arccal. -Ha érdekel a húgod, és szeretnél vele találkozni, délután négy körül eljöhetsz… - vetettem rá egy gyors pillantást.
Még mindig nem mondtam, hogy hiányzott, hogy jó volt látni, hogy örülök, hogy az anyja vonásait örökölte…. Hogy hazugság lett volna, vagy igazság, nos talán arra én magam sem akartam választ kapni. Nem akartam szembenézni az átokkal, mi családunkat sújtotta. Nem akartam tudomást venni róla.
Naivitás, tudom, de néha úgy gondoltam, ha semmibe veszem az átkot akiről az egész szól, akkor meg sem fog történni. Akkor az egész olyan lesz, mintha nem létezne.
Egy ideig még álltam ott, majd elindultam kifelé. Számomra itt befejeződött a dolog. Tudtam, úgy sem fog eljönni. Annyira azért nem kíváncsi a húgára.

Nem értettem. Soha nem értettem őt igazán és ez az elmúlt évekkel sem változott, talán csak romlott ez a helyzet. Pedig úgy szerettem volna megérteni, hogy mit miért és miért így csinálta ahogy. Miért bánt velem ennyire hidegen velem. Közel álltam ahhoz, hogy tomboljak, hogy felégessek mindent magam körül, csak azért hogy lássa mennyire bánt még mindig. Hogy mennyire meg tud bántani még mindig.
- Elhiszed ha azt mondom jobban szeretnék hasonlítanék bárki másra a családból, mint rád? Nem akarok semmiben sem hasonlítani rád, és valahol örülök, hogy Anya vonásait örököltem. – feleltem csendesen, közben pedig érdekes módon a lelkem szinte táncot járt, hogy magához hasonlított. De mintha mondani akart volna még valamit, amit végül mégsem mondott ki. Kíváncsi voltam mit akart még hozzá tenni, és már nyújtottam felé a telepátiám csápjait, amikor az utolsó pillanatban meggondoltam magam. Paige említésére elkomorult az arca, és addig észre sem vettem, hogy mosolyog.
- De igenis bele kell keverni. Az én helyzetem akkor csúszott még mélyebbre, mikor ő megfogant. Egyáltalán tud a létezésemről vagy eltitkoltad előle, hogy van egy nővére? – kérdeztem halkan, bár előre tudtam a választ, és ha kimondta amire gondolok, egy újabb kést döfött a szívembe, jól megforgatva azt. Nem viselkedtem jó testvérként hiszen nem kerestem, nem tudtam róla semmit. És ki miatt? Ki miatt nem mertem kutatni utána? Hát persze, hogy miatta! Miatta nem tudtam semmit róla, csak a nevét, amit egy internetes hírportálról kellett megtudnom. „Megvolt a híres üzletember lányának keresztelője, ahol a Paige hope Eleison nevet kapta” ez volt a szalagcím. Elolvastam a cikket, de ott egy szó sem esett a tékozló leányról, aki megszökött otthonról. Még a létezésemet is letagadta volna, csoda hogy eddig nem tagadott ki hivatalosan is a családból. Nem fogadta el az italt, de otthagytam kikészitve neki a poharat, ha mégis meggondolná magát. Még mindig higgadt maradt, pedig úgy akartam, hogy ki keljen magából, hogy végre lássak rajta valami érzelmet, őszinte érzelmet amit én váltok ki belőle. Bármivel megelégedtem volna, csak ne lett volna ennyire rideg velem.
- Mágia nélkül kerestél. Persze, miért is nem lepődtem meg. Túlságosan is fájó emlékeket ébreszt benned, hogy egyáltalán élek. De nézd a jó oldalát. Bármi miatt is vagyok más, mint ti nem a kis hercegnődön csapódott le. – emeltem rá a tekintetem. Szomorúan néztem rá, mert nem akartam hogy Paige is úgy járjon mint én. Legalább ő ismerheti Apát.

Pimaszsága egyre jobban kezdett bosszantani, de mivel a szavamat adtam rá, és a vér is kötelez, így kezet nem fogok emelni rá, hol ott, egy egyszerű kis varázslattal simán beforraszthatnám a száját, hogy abbahagyja végre a felesleges fecsegést, ami szépen lassan kezd az őrületbe kergetni.
Szívesen megdörgöltem volna az orrnyergem, ám nem tettem. Helyette csak intek egyet, hogy jelen esetben nem kívánok élni az ital kínálta lehetőségekkel, s hallgatok továbbra is nagyokat, miközben mosoly költözött az arcomra.
Egy mosoly, ami elárulhatta számára szavai talán nem is bosszantanak annyira?
-Jobban hasonlítasz rám, mint azt gondolnád Kyra… - nem neveztem a lányomnak. Nem ejtettem ki ezt a szót, csak finoman vettem egy nagyobb levegőt, s mosolyom még egy ideig ott ült arcomon.
Meglehetősen jól állt a dolog, s tisztában voltam vele, őt inkább idegesíteni fogja, ahogy a belőlem áradó nyugalom is.
Aztán a kis hercegnőm említésére, a mosoly elköltözött arcomról, s komoly lett az ábrázatom. Úgy éreztem, nem fog változni semmit sem az iránta táplált szeretetem. Ott marad mindörökké, míg világ a világ, s míg elvisel a felszínén engem is.
-Ne keverd ebbe őt bele… - hangom halk volt, mint eddig minden alkalommal. Nem akartam kiabálni, és magamra vonni a szomszédság figyelmét. Úgy gondoltam sokkal jobban járok, ha csak ő bosszankodik, s saját magamat megkímélem ezektől a megviselő érzelmektől.
Valóban úgy gondoltam, teljesen elégedett vagyok magammal, és elfogadtam lényem minden egyes rezdülését. Ahogy azt is, hogy egy cseppet megzavarodtam, és befásultam érzelmileg életem szerelme elvesztésével… de akkor is… igaza volt… Hogy egoista lennék? Meglehet. Ahogy az is, hogy ez egy egészséges önbizalom…. De az is ott motoszkál benne, hogyha kimutatnám érzéseim, aggodalmaim, akkor egy pillanat alatt felemésztene a világ, és összegubózva üldögélhetnék egy sarokban, amiért úgy alakult az életem ahogyan.
De nem! Helyette nem hagyom magam megtörni. Erős leszek, és lehengerlő. Elsöprő, akár egy áradás. Apám nevelte ezt belém hajdanán, mikor még fiatal suhanc voltam. Sokat változtatott rajtam az öregem, de sosem okoltam őt érte. Vajon jobban jártam volna ha lázadok, és ellen megyek a családi normáknak? Nem hinném.
Ama megjegyzésre, hogy belülről rohadok, inkább nem reagáltam. Csupán ráhagytam a dolgot.
-Akár egy szitán… - dörmögtem az orrom alatt, majd felé fordultam, s egyenesen lélektükreibe tekintettem. - Mert nem akartalak látni… mert nem akartam látni az arcát…. Úgy sem érted, mivel felszínesek ismereteid irányomban… így mágia nélkül kerestettelek, hogy elteljen jó időbe, mire rád akadok… - vallottam meg kerek perec, s nem érdekelt, ha esetleg egy tűzgolyóval jutalmazza szavaim.

- Közel sem fejeztem még be, de jól nevelt lány vagyok, hagyom hogy te is szóhoz juss. Tudod hányszor képzeltem el, hogy újra találkozunk? Ha tudnád is milyen forgatókönyveket játszottam le magamban, nem biztos hogy még tudnád tartani a higgadtságod. – feleltem egy fokkal visszavéve a stílusból, hisz mégiscsak az Apám vagy mi a szösz. De komolyan a higgadtsága már már bicskanyitogató volt.
- Ne forgasd ki a szavaimat, ha kérhetlek. Azt egy szóval nem mondtam, hogy arra kényszerítetted volna hogy írja meg. Azt hogy kezet emeltél-e rá valaha is az életben én nem tudom. Tény, hogy engem soha.. De a megfélemlítésnek számos eszköze van, amiket én is nap mint nap látok, sőt használok is. Nem azért csináltam, hogy felhívjam magamra a figyelmet, csak az igazságot akartam. De semmire nem jutottam, ezért kerestem más megoldást. Ha annyira aggódott volna értem, akkor nem dob el ő is, mint te! . – Remélem ezzel is rá döbbentem, mennyire más közegben is megfordulok. Csodálom, hogy nem hozta még szóba Jacob képét, hisz tudja ki ő. Egyenlőre ez remélem így is marad. De tudom előbb utóbb úgy is szóba fog kerülni.
- A vér... Az a rohadt vér. Tudod sokat gondolkoztam azon mi lett volna ha a vizet öröklöm, amit kellett volna. Akkor máshogy alakult volna az életem. De azon is gondolkoztam, hogy mi lesz Paige-el? Őt is eldobod, ha ne adj isten ő is piromanta lesz? Őszintén remélem, hogy nem így lesz. Megérdemeli a figyelmedet, amire én is vágytam.– feleltem, megtartva a felvett higgadtságot, és követtem a szememmel, ahogy újabb pohár vizet nyom a kezembe. Finoman letettem az asztalra, anélkül hogy beleittam volna. Most én álltam fel és léptem a bár szekrényhez. Kivettem két poharat, és egy üveg whisky-t. Jacob rossz hatással volt rám ebből a szempontból. Én aki gyűlöltem ezt az italt, most mindig tartok itthon egy vagy két üveggel. Illemtudón emeltem felé az üveget, ha bólint töltök neki is, ha nem, akkor csak magamnak és visszaülök a székbe. Látom, ahogy a levelet Anya képe elé rakja.
- A vérmágia nem ezt a célt szolgálta, mint már említettem, az hogy az első pár alkalommal bejöttetek jól esett és vártam volna, hogy egyszer majd elmondod az igazat. De aggodalmat soha, egyszer sem láttam rajtad. Rajta igen, de félelmet is. De már lényegtelen. Hogy mit változtatna ha tudnám? Végre megérthetném, miért vagyok az ami. Tudod milyen idegesítő, hogy nem tudod ki is vagy valójában? Hogy is tudhatnád? Te magad vagy a tökéletesség, de csak külsőre. Belülről rohadsz és ez lesz a veszted. – mondom halkan és beleiszok az alkoholba. Majd az utolsó mondatára felnevetek, sőt felkacagok.
- Na ne nevettes! Ez a nap poénja, hogy nem találtál. Ha nagyon akartál volna, már rég megtalálhattál volna. Szóval ne hazudj, miért csak most kaptam meg? Átlátok rajtad, szóval ne próbálj meg még egyszer hazudni, mert a flancos kocsid a levegőbe fog repülni. – nyílt fenyegetés. Ez kell neki, különben sosem szedek ki belőle semmit.

Hiába is tagadja, nagyon gyermek volt még. A kor nem minden. Ahogy jó apám mondotta vala, oly rengeteg alkalommal,  nem nőt be még a feje lágya. Még rengeteg dolgot kell tanulni, az első ilyen a türelem, és a kontroll volt.
Elvégre én magam is üvöltözhettem volna, ahogyan azt ő tette velem, ám nem tettem meg. Mi értelme is lenne egy makacs gyermekkel kiabálni, hiszen úgy sem jutna el az agyáig az észérvem, vagy éppen a magyarázatom, akkor sem ha szépen mondom, szóval pusztán megvártam, míg minden kijött belőle, amit a fejemhez akart vágni.
Szembefordultam vele, kezeim türelmesen a zsebeimbe csúsztattam.
A vérmágia említésére felszaladt a szemöldököm, majd pusztán annyit mondtam, ha lehet ezt annak nevezni, hogy hmmm...  annyira ismerős volt ez az egész… mindig így kezdődik. Nyúlj csak egyszer a legsötétebb mágiához, és többször is arra jár el a „kezed”.
És milyen meglepő, igazam lett, hiszen bevallása szerint, több alkalommal is próbálkozott vele.
Szívesen megkérdeztem volna, hogy még is mire jött rá, a nagy varázslás közepette, de inkább visszatartottam a késztetést, és elhessegettem magamtól.
Csak akkor szólaltam meg, mikor befejezte mondandóját.
- Befejezted?… Helyes! - hangom halk maradt, s ha okos lány volt, akkor ő maga is visszább vesz az agarakból, és nem üvöltözik tovább, mert a végén betapasztom a száját, hogy illedelmes leány legyen belőle.-Vegyük akkor sorjában a dolgokat. - nekitámaszkodtam az asztal lapjának, aztán karba fontam karjaim. - A levélnek anyád önmagától fogott neki. Sosem emeltem rá kezet, sem nem mágiával, sem nem anélkül. Az a kis szünet a levélben, nyilán arra enged következtetni, hogy valami megzavarta közben, vagy éppen dolga akadt. Mivel nem voltam jelen a készültekor, így felesleges azt számonkérned rajtam. -végig nyugodt voltam, s rezzenéstelen arccal ejtettem ki minden egyes szót. -A második… felháborító maga a gondolat, hogy feltételezed rólam, kezet emelnék rád. Fekete bárány ide vagy oda, a lányom vagy. Összeköt a vérünk, ha tetszik ha nem… A szavak valóban ismerősek lehetnek, ám még nem vagy elég érett ahhoz, hogy a választ megkaphasd. - elhallgattam, majd a háta mögé sétáltam, miközben töltöttem ismét egy pohár vizet neki, s kezébe nyomtam, akár el akarta fogadni, akár nem, majd ismét megszólaltam. - Mi változna azzal, ha elmondanám miért is volt az az egész? A múlt nem változik. Ami megtörtént, az mögötted van, és ha jót akarsz magadnak, ott is marad. - odaléptem az ablakhoz, majd a képekhez, s kezembe vettem feleségem fotóját, s pillantásom egy kis időre ellágyult.
Közben elgondolkodtam rajta, vajon okozna e változást, ha közlöm vele, mindig is tudtam, hogy egyszer ilyesfajta dolgok után fog nyúlni? Talán csak visszadöntene a legsötétebb bugyorba, oda, ahová száműzött, s kitagadott, próbálva feledni a köztünk húzódó köteléket.
-Úgy hiszem, megválaszoltad a kérdésedre a választ… miért született ez a levél… - felmutattam, majd letettem a képek elé, s ismét zsebembe ejtettem kezem. - A sokadik alkalom után, mint mondottad, mikor majdnem meghaltál… arra nem gondoltál, hogy miattad bánkódott? Bűntudatkeltés… valóban… de nem az a célom. És hogy miért csak most kaptad meg ezt a levelet, miért nem hamarabb? Mert nem találtalak… - persze egy kereső varázzsal pikk-pakk megtalálhattam volna, vagy éppen a vérünk által, de nem tettem. Mondjam azt, hogy nem is akartam? Megtehetném… valóban megtehetném, de ezen a napon, sorra okozok meglepetést saját magamnak, miszerint nem tettem meg.

Láttam a szikrákat a szemében, amivel csak még jobban szította bennem a tüzet. Hát nem tudja felfogni, hogy nem én kértem ezt? Hogy én csak elfogadtam, hogy más vagyok? Megbékéltem magammal és végre kezdett egyenesbe jönni az elcseszett életem, és erre megjelenik itt. Egy pillanatra azt hittem tényleg hazugnak fog nevezni, és engem is meglepett, hogy nem tette.
- Soha, soha egyszer sem hazudtam neked. Sem Anyának, mindig őszinte voltam veletek, cserébe mégis titkok között neveltetek. - bántott még így a gondolat, hogy csak egy másodpercre is megfordult ez a fejében. Amikor azzal vádolta, hogy megfélemlitette Anyát, felemelte a hangját. Most azonban nem rezzentem össze mint gyerekként, bár igaz ami igaz velem szemben ritkán tett ilyet. Másokkal nem volt ilyen finom. Gond nélkül teremtett le mindenkit, aki nem úgy csinálta a dolgokat, ahogy ő elképzelte.
- Ha te nem ártottál Anyának, akkor miért írta ezt a levelében? Mi változott meg? Miért dobtatok el? Mit vétettem, mi rosszat tettem? Miért nekem kell bűnhődni? - soroltam a kérdéseket, amik itt pattogtak a fejemben jó ideje. Ekkor felállt és hozott egy pohár vizet. Elvettem ugyan a poharat, de nem ittam bele azonnal. Megvártam amíg visszaültem a székbe és csak akkor ittam pár kortyot.
- Tán zavar, hogy nem vagyok az az engedelmes kislány, akinek elképzeltél? Magadnak köszönheted, te csináltál belőlem fekete bárányt. Ha nem tetszik a hangnem nyugodtan nevelj meg. Pofozz fel, ha úgy tetszik, csak vigyázz, mert nem az a naiv lányka vagyok, akit bentlakásos iskolába küldtél. - vágok vissza, higgadtsága újabb olaj a tűzre. Engem nem riaszt meg a hangnem, már rég hidegen hagy. Mellesleg Jacob mellett is meg kellett tanulnom nem reagálni a ridegségre. Kemény leckék voltak ezek.
- De ismerősek ezek a szavak. Ezzel ráztál le folyamatosan. - felhúzom az ingujjam, hogy megmutassam a hegeket az alkaromon. - Emlékszel ezekre? Hogy a tanárok pánikba estek, mert azt hitték öngyilkos akarok lenni? Tudod mit csináltam? - kérdeztem szünetet tartva, hogy érezze a súlyát a szavaimnak.
- Vérmágiával próbálkoztam, hogy megtudjam mit titkoltok előlem. Az utolsó kísérletbe tényleg majdnem belehaltam, de ti akkor már nem jöttetek be hozzám. Egy hónapot voltam a gyengélkedőn rátok várva élet és halál között. Mert ti, mert te nem vagy hajlandó elmondani, hogy miért vagyok más. De nem is kell elmondanod. Kideritem nélküled is. - lassan beszéltem, megválogatva, vagy nem, a szavaimat.

Mondhatnám, hogy szíven találtak a szavai, hogy én igazából nem ilyen vagyok, de hazugság lenne minden egyes szó, még a pillantásom is az lenne. Hazugság lenne az is, hogyha elkezdeném bizonygatni, én akartam ezt. Én akartam, hogy ellene legyek.
Be is vallhatnám, hogy komolyan megrémültem attól, hogy miféle erőt birtokol, s hogy eltűnhet az egész egy átkozott káoszban, vagy az ereje kirobbanásnál mindannyian a lángok martalékaivá lehetünk, s általa elpusztulna az, akit mindennél jobban szeretek… de aztán meghalt…. Még is meghalt.
Arcom komoly lett szavai hallatán, s szemeim talán még szikrát is szórtak egy pillanatra, miközben a fejemhez vágta a dolgokat a múltról, arról ami akkor történt. Engem hibáztatott, mert én tehetek mindarról, ami történt. Mindarról, ami vele esett meg, amiért úgymond kitagadásra került.
De miért is visel meg ennyire a dolog? Hisz anyja szavai nem voltak elég érthetőek ennek a balga gyermeknek?
-Tagadhatnám, hogy nincs igazság a szavaidban, hogy hazug vagy… - csendben maradtam, majd  ráemeltem tekintetem.- De… nem teszem.
Csendben maradta, s úgy ültem vissza abba a székbe vele szemben, s figyeltem miképpen dühöng.
-Sosem ártottam az anyádnak! Ne merészeld még egyszer a fejemhez vágni ezeket! - emeltem fel a hangom, talán most első alkalommal, vagy talán régen megesett ilyesmi, minden esetre nem emlékeztem rá, vagy egyszerűen csak nem akartam.
Ahogyan válaszolni sem akartam azokra a dolgokra, amiket felhozott ellenem, és ...de nem. Abban a pillanatban ismét nyugalom szállt rám, s felkeltem a székről, ahol eddig ültem.
Nyugodt léptekkel indultam meg a konyha felé, ahol töltöttem neki egy pohár vizet, majd letettem az asztalra, ami a széke mellett volt.
-Ezt idd meg, és nyugodj meg. Végy pár nagy levegőt, és ne merd még egyszer felemelni a hangod a jelenlétemben... - hangom olyan halk volt, amitől általában az adósaim összerezzennek, és haptákba vágják magukat, s azonnal megkapom azt amit akarok.
Nem az ellentmondáshoz voltam szokva, s hogy dacoljanak velem. Mindig megkapom azt amit akarok. Mindig…
-Megfogod tudni az igazságot, de annak még nincs itt az ideje! -jelentettem ki határozottan, még mindig ugyan olyan halk hangon.

Szinte megütközve nézett rám, miután a nevén szólítottam, ezzel el is értem a célomat, miszerint rám figyeljen. Csendben állva vártam, amíg elolvassa a levelet és olyan reakciót láttam, amire nem számítottam. El gyengült egy pillanatra, tényleg csm pár másodpercre. Annyira sebezhető volt így, ahogy soha nem láttam. Akaratlanul is bevillant egy kép, ahol Anya zaklatott és kerüli apámat. Még alig látszott a hasa, de én még akkor nem voltam otthon. A terhessége utolsó egy hónapjában voltam otthon, de akkor is idegen voltam számukra. Aztán megszületett ő és minden még rosszabb lett. Mindenki engem hibaztatott. Azt hitték én hoztam Anyára a halált azzal hogy hazamentem.
Meglepően kedvesen kért meg, hogy üljek le, amit teljesítettem is, megint úgy ahogy ő akarta. Egyenes háttal felemelt fejjel, ölemben a kezemmel. Tartottam az érzelemmentességet. Elmondhatatlanul haragudtam rá még mindig.
- Ha tényleg így volt, miért érződik az a levélből hogy megfélemlítetted? Miattad fordult el tőlem ő is! Egyedül Papa fogadott el, de őt is elmartad mellőlem egyetlen egy név miatt! Egy név miatt, Williem! Hogy tehetted ezt velem? Ha tényleg annyira szerettél mint ahogy Anya állítja, akkor miért fordultál ellenem, már azelőtt, hogy megmutatkozott az erőm? - a végére már kiabáltam, nem tudtam hideg maradni, annyi kérdésem volt még, de inkább nem tettem fel őket.
- Úgyis tudom mi lesz a válasz. Nem kell tudnom róla, ne törődjek vele, majd a felnőttek wlintézik. Mindig ezt mondtad, most sem lesz másképp, de képzeld felnőttem és van más akitől megtudhatom a mocskos kis titkaidat. Mert ahhoz értesz, a titkolózáshoz.

Nem feleltem a vádakra amivel illetett. Nem voltam jó. Sosem voltam a legjobb a világon, de a család mindig szent volt a számomra és sérthetetlen.
Hogy befolyásolható voltam e? Oh igen de még mennyire. De az az időszak elmúlt. Fejlődtem, erősebb lettem lélekben, s szép lassan minden megváltozott, még én magam is.
Megdörgöltem várakozás közben az orrnyergem, majd megtámaszkodtam egy pillanatra az ablakpárkányon.
Csak akkor fordultam felé, mikor kimondta a nevem. Meglepődtem rajta, s egy cseppet csodálkoztam is, hogy így mert szólítani. Eddig kevesen kapták meg azt a megtiszteltetést, hogy William-nek hívhattak és nem Mr. Eleison-nak.
Kihúztam magam, tiszteletet parancsoló ábrázattal tekintettem rá, majd vettem el a felém nyújtott levelet, s visszafordultam az ablakhoz.
Végigolvastam a levelet, s egy pillanatra megereszkedett a vállam. Egy pillanatra engedtem, hogy elgyengüljön a szívem, s olyannak mutassam magam, amilyen csak a kis hercegnőm közelében vagyok. Ám ez a gyengeség hamar elmúlt. Átment rajtam, mintha csak egy illúzió lett volna.
Eszembe jutott mikor írhatta ezt a levelet. Akkoriban nagyon zaklatott volt, s nem tudtam hová tenni a dolgot. Az örömünkbe vegyült akkor egy kevés bánat is.
Nekem nem beszélt ezekről az érzéseiről.
- Ülj le….- elhallgattam, majd magam sem tudom miért, de hozzá tettem.- Kérlek…
Magyarázkodni abszolúte nem akartam, de néhány dolgot tisztáznom kellett, mielőtt még aljas rágalommal illet, amit az idő végezetéig tagadni fogok, és ragaszkodok ahhoz amit én tudok.
-Anyád volt a mindenem. A világon mindennél jobban szerettem. Nála szebbet, és jobbat sosem ismertem… - hangom komolyan csengett, s igyekeztem mellőzni az érzéseket, de az ő említésére egy pillanatra ismét elgyengültem, ám elég volt egy torokköszörülés, és ismét visszanyertem önmagam.

Még ő van felháborodva. Még van képe leszidni engem. Engem, azok után amit művelt velem.
- Igenis te tehetsz mindenről! - feleseltem vele tovább. Meg sem rezzent a tűzgömb láttán, ami kicsit meglepett, de ezt nem mutattam ki. Amikor megmutatkozott legelső alkalommal tisztán kiolvastan a rettegést a szeméből. Most viszont semmi reakció nem volt. Kicsit csalódottá is tett vele. Egyik pillanatról a másikra lett hideg és számító. Felvette az üzletember arcát, amit oly jól ismertem gyerekkoromból, ha jöttek hozzánk.
- Semmit nem változtál. - jegyzem meg, de már remegő kézzel bontom a borítékot. A levelet olvasva, próbálom kordában tartani a feltörő érzelmeket, amit eddig eltemettem. Anyám szavaiból félelmet olvastam ki, és erre utalhatott az a nagy szünet is amit tartott. Más tollal is irhatta. A végére érve, csak megszökött egy könnycsepp, ami a kezemre hullott. Örültem, hogy háttal áll nekem az ablaknál, így rendezni tudtam az arcvonásaimat. Megfordult a fejemben, hogy elégetem, hogy véletlenül se tudja meg a tartalmát, de végül meggondoltam magam.
- Williem! Tartozol nekem némi magyarázattal. - élesen csendült a hangom a néma szobában, szándékosan a keresztnevén szólítva őt. Megfélemlítette Anyát, és ezért lökött el magától ő is. Valahonnan mélyen a tudatalattimból feltört egy emlék, 4 éves lehettem talán, és rajongva néztem a szüleimet, ahogy egy bálon táncolnak. Azt hittem a szerelmük tiszta és őszinte. De az is csak a látszat volt. Amikor felém fordul, odanyújtom a levelet, hogy értse mire várok magyarázatot. Még igazabbnak érzem a kijelentésem, mi szerint minden az ő hibája.

Valóban, az ő otthonában úgy ül, ahogy akar, de nem az én jelenlétemben. Igaz egy darabig tűrtem a dolgot, és hagytam, hogy úgy üljön ahogy akar, aztán még is cselekedtem. Igaz íratlan eskü kötött hozzá, hogy nem használjuk családtagon az erőnket, de már annyira bántotta a szemem, és a jó ízlésem, hogy meg kellett tennem, és helyre igazítani, hogy nekem tetsszen a legjobban.
Tűrtem és hagytam neki, nem zártam ki a fejemből, pedig ez volt az első amit fiatalon belém vertek. Nem hagyhatom, hogy a fejemben kutakodjanak. Ami ott van, az csak rám tartozik.
Mikor felfortyant, és felpattant a tűzgömbbel a kezében, én akkor sem moccantam meg. Nyugodtan ültem, és hagytam neki, s közben kitettem a levelet az asztalra.
-Az vesse az első követ, aki nem így tesz. Nem igaz? - hangom nyugodt volt, s már-már túlságosan is rideg, de nem tudtam, és nem is akartam változtatni ezen. -Hát mindet az én számlámra írod fel? -rosszalló pillantást vetettem rá, de hangom nem volt ennyire beszédes, s tekintetem is hamar lett érzelemmentes, mintha csak egy tárgyaláson lettem volna, ahol fontos az önkontroll.
Aztán letelepedett, és ím, úgy ült le, ahogy az nekem tetszik. Egyenes háttal, illemtudón.
Aztán az ölében landoló levélre emeltem tekintetem. Még is mi lehetett benne? Mi lehetett az a szöveg, ami annyira fontos volt, hogy éppen most kellett ezt átadnom neki? Vajon miért ragaszkodott hozzá annyira?
De megtettem. Átadtam neki.
Fel is kelhettem volna, hogy akkor én most megyek, és kisétálok az életéből, mert átadtam azt a fránya levelet, de nem tettem meg. Nem vitt előre a lábam, hiszen magam is kíváncsi voltam még is mi az amit át kellett adnom neki.
Aztán ha felbontotta a levelet, a következő sorok fogadták ott, amit persze én nem ismerhetek meg. Vagy talán majd még is…



Csendesen várakoztam, miközben felkeltem a helyemről, kezeim hátam mögött összekulcsolva álltam az ablak előtt, s figyeltem a kinti sötétségben elvonuló autókat.

Látom a szemében, hogy nem tetszik neki, ahogy ülök és ha otthon lennénk valószínűleg rám is piritana, hogy húzzam ki magam. Pimasz mosoly suhant át az arcomon, élvezem, hogy ki tudom akasztani még ennyi év után is.
- Így jártál, itthon vagyok és úgy ülök ahogy akarok. – nevetek fel, cseppnyi jókedv nélkül. Ám a következő pillanatban önkéntelenül is kihúztam magam ültömben. Ez jobban fájt, mintha pofon vágott volna. Haragos pillantást vetettem rá. Aljasul használta rajtam a képességét. Ha így áll a helyzet, hát legyen. A telepátiával letapogadtam és Anya képe villant az elmémbe.Tovább néztem az arcát, és rá kellett jönnöm újra, hogy külsőre egyáltalán nem hasonlítunk. Anya vonásait örököltem, és tudtam gyűlöl ezért, főleg miután megszületett a húgom, aki viszont egy az egyben rá hasonlít.
- Hogy nem sül le a képed használni rajtam a képességeidet? Mindig azt tanítottad, hogy családtagon tilos! Vagy ezt csak azért mondtad, mert félsz az erőmtől? – pattantam fel, rögtön egy tűzgömböt létrehozva a kezemben. Közel voltam hozzá, hogy az arcába vágjam, amikor benyúlt a kabátja zsebébe és elővett egy borítékot, és letette az asztalra. Megláttam a kézírást és döbbenten bámultam a címzést. „Drága Kyrámnak” Anyám gyöngybetűi voltak, pedig több éve nem láttam már az írását.
- Kínozni akarsz? Nem volt elég 20 év? – kérdezem, de a figyelmem már a boríték köti le. Visszaülök a székbe, de ezúttal úgy ahogy elvárja tőlem. Valamiért még ennyi év után is meg akarok neki felelni. Ki fogom ezt valaha nőni? Meredten bámulom a borítékot és lassan érte nyúlok. Sokáig csak bámulom a címzést, majd óvatosan kibontom. A papír már meg sárgult, de még érintetlen volt a pecsét rajta. Legalább volt annyi gerince Apámnak, hogy nem bontotta ki.

Arcátlan volt és pimasz. Talán sokkal több lakozik benne belőlem, mint azt elsőre gondoltam volna. Ahogy letette magát arra a székre, nos úgy odahaza sosem ülhetett volna le, s mivel ez itt nem az én „váram”, így rászólni sem volt hozzá jogom, de ez mikor is érdekelt engem?
Arcátlansága már-már mosolyra késztetett, s át is futott egy röpke időre ábrázatomon az a bizonyos mosoly, de ahogy jött, úgy távozott. Gyorsan.
Oh ha tudná, hogy semmi indokom nem volt arra, hogy felkeresem, pusztán tudni akartam merre kódorog, mi van vele, s titkon reménykedtem benne, valahol messzebb verte le a sátorfáját, és nem ezen a helyen, hová az élet elhozott.
Nehezen viseltem feleségem halálát, s ezen nem könnyített sokat a ház, és a rengeteg emlék. Ha tudtam volna, felgyújtottam volna az egészet egyetlen intéssel, de ezt a képességet nem uraltam, és valahogy sokaknak ez volt a szerencséjük, ám a víz nos… az sem egy utolsó dolog. Idővel mindent elmos, és megtisztít. Átformál, s egy idő után, már olyan vagy, mint amilyennek a víz akar… a víz az úr.
-Hogy rendesen ülj azon a széken… - csak kimondtam végül, hiszen rettenetesen csípte a szemem, hogy milyen alpári módon telepedet le velem szemben. Ezt eddig senki sem engedte meg magának a jelenlétemben! Így aztán intettem egyet, s ő bizony immár rendesen ült azon a széken, úgy, ahogy azt személyem megkívánja. - Így… tökéletes! - én magam hátradültem, egyenes háttal, miközben kezeim a karfán nyugtattam ismételten.
Végighordoztam rajta újra a tekintetem, s rá kellett döbbennem mennyire hasonlít az anyjára. Ugyan az a szem, ugyan az az orr, s ha lehet ezt mondani, talán még a dac is hasonló, s ez bosszantott. Hogy hasonlíthat ennyire rá, pont ő, mikor még is annyira különbözik tőle?!
Szívesen mondtam volna, hogy nincs rá jogod, hogy nem hasonlíthatsz ennyire rá, s talán még valami bűbájt is bevethettem volna annak érdekében, hogy egy cseppet se hasonlítson rá, de nos… megígértem neki, hogy nem teszem. Hogy nem változtatok Kyra-n semmit sem. Még akkor is, ha ezt csak egy levélben kérte.
Mutató ujjammal dobbantottam párat a karfán, aztán benyúltam zsebembe, s kitettem magam mellé egy levelet, amit még az anyja írt ennek a tékozló gyermeknek. Ismételten koppantottam, de ezúttal a borítékon, min az anyja írása díszelgett. Nem bontottam fel, nem lestem bele. Azóta úgy van, mióta megtaláltam a cuccai között.
-Az okom roppant egyszerű, és még is olyan ellentmondásos. - vetettem oda laza eleganciával, aztán a levélről elvettem a kezem, s ismét a karfán p ihentettem.

Soha nem gondoltam volna, hogy rám talál, vagy hogy egyáltalán keresni fog még az életben azok után, hogy szó nélkül pattantam meg otthonról. Vele szemben nem használtam most a telepátiát, hogy mi is a valódi szándéka, de még így is biztos voltam benne, hogy ez nem egy „rég láttalak, beszéljünk” találkozás. Ahogy a széket kihúzta nekem egy pillanatig gondolkoztam, hogy leüljek-e, de végül helyet foglaltam és hanyagul dőltem hátra lábamat keresztbe vetve nézek rá.
- A jelek szerint nem eléggé! – vágok vissza hevesen. Közben megfigyelem az arcát, mely a hat év alatt nem sokat változott. Talán csak annyit, hogy több lett a ránc a homlokán és egykor gesztenyebarna hajába több őszhajszál vegyült, mint ahogy az emlékeimben élt.
- Tudod, baromira kíváncsi vagyok mit akarhatsz. Áruld már el nekem, ha nem túl nagy kérés, hogy mi a francért vagy itt. Pontosan tudom, hogy te nem jössz mész csak úgy cél nélkül.– folytatom higgadtan, már már jegesen nézve rá, bár a szememben a harag lángja fellobban. Kevés ember tud kihozni a sodromból, de ő közéjük tartozik. Átfut az agyamon, hogy talán Paige-el kapcsolatos lehet, de ő még csak hat éves, így az ereje még rejtve van. Apuci szeme fénye, ami én sosem voltam, és amire igazán vágytam, hogy apám egyszer az életben büszke legyen és úgy nézzen rám, ahogy a húgomra szokott.

Sokáig üldögéltem ott, lehetett volna azt mondani, volt időm gondolkodni, de nem tettem. Nem volt min átrágnom magam, nem kellett aggodalmaskodnom sem, hiszen minden a lehető legnagyobb rendben haladt a maga megszokott menetében.
Igaz egyszer eszembe ötlött, hogy megkóstolom a pizzát… ezer éve nem ettem már, és szinte teljesen elfelejtettem milyen is annak az ízvilága, de elhessegettem a gondolatot, s megmaradt egyfajta foszlánynak, mi előkerült az éterből, majd amilyen gyorsan jött, olyan sebesen haladt is tovább.
Míg egymagamban voltam, egyszer sem moccantam el a helyemről, telefonom sem vettem elő. Talán szemeim csuktam be egyetlen pillanatra, így pihentetve azt, majd nyitottam ki, s hordoztam végig újfent tekintetem a képeken, mik a polcon sorakoztak szép egymás utánban.
Aztán nyílt a várva várt ajtó, s belépett rajta, ám ekkor sem keltem fel, csak felkattintottam a lámpát magam mellett, hagyva rá esélyt, hogy ne kapjon frászt abban a pillanatban, mikor felvillannak a fények, és ott ül egy… nos idegen személy a lakásában, hisz valljuk csak be, régóta nem volt semmi közünk egymáshoz. Csak a vér kötött össze minket.
Egy normál apa, elmosolyodott volna, s kedvesen ölelte volna magához a lányát, de én nem tettem. Ott maradtam a helyemen, s hagytam, hadd vizslasson mereven, s döbbenettel arcán. Tulajdonképpen én magam sem számítottam arra, hogy egyáltalán tényleg eljövök majd erre a címre.
Nem tudtam mit is mondhatnék neki, csak figyeltem én is, végigmértem tetőtől talpig, aztán egy egyszerű intéssel kitoltam egy széket velem szemben, mintegy ezzel jelezve, hogy most pedig helyet foglalsz. Talán még szépen is kértem, hiszen nem parancsoltam rá, hogy Ülj le!, szóval ha kicsit is olyan lennék, már piros pontot adnék magamnak, s büszkén vigyorognék, de ez áll a legtávolabb tőlem.
Vettem egy nagyobb levegőt, aztán kiegyenesítettem hátam, s kezeim a karfáról az ölembe helyeztem.
Ha odavetek egy egyszerű sziát, azzal meghazudtolom önmagam, bár alapjáraton is kész hazugság az életem, ám egy aranyszabályt mindig követtem. A családnak nem hazudunk! Így aztán csak elengedtem a köszönést.
-Jól elrejtőztél… -és ennyi. Semmi szia, semmi hiányoztál. Semmi ismerjük meg egymást, és igyunk együtt valamit, s beszéljük meg mi volt veled eddig. Semmi. Meg aztán amúgy sem voltam egy szószátyár fajta, és olvasatom szerint, még neki kellene hálásnak lennie, hogy egyáltalán felkerestem, bár nyilván nem ezt érzi jelen pillanatban.
Csakhogy valaki valahol büszke lehessen rám, elnyomtam a késztetést, hogy rászóljak üljön végre le a hátsófelére!

A mai nap egy kész káosz és rohanás volt. Hajnalban Jacob keltett, mert egy sürgős meló akadt, ami nem várhat. A telefon csöngésére riadtam fel, pedig olyan szépet álmodtam. Duzzogva másztam ki az ágyból és mentem a megbeszélt helyre, kicsit sértetten, de ezt vállaltam. Már egy hónapja dolgoztunk együtt, illetve én neki. Egyre jobban kezdtem megismerni, de a titkot, ami miatt egyáltalán kerestem, még nem tudtam meg. A meló nem volt nehéz, csak helyre kellett tenni pár dolgot egy buksiban, kicsit keményebb eszközökkel. A munka végeztével újabb kemény edzésben volt részem, mint általában mindig, ha vele voltam. Még mindig voltak hiányosságaim az erőmben, de ezek lassan kezdtem kiakanázni. Főleg az önvédelemre és a fegyverhasználatra fókuszáltunk, főleg miután egyik este meló után megtámadtak.
Az egész napos edzés után, és bolond még elmentem dolgozni. Birdie meg volt velem elégedve, de látta rajtam a kimerültséget így előbb hazazavart, minthogy a műszak lejárt volna. Hiába mondtam neki, hogy bírom a strapát, nem engedett tovább dolgozni. Lassan ballagtam hazafelé, útközben megállva a kínaisnál, aki már várt a szokásos vacsorámmal. Ahogy sétáltam tovább az éjszaka nehéz volt és ólomsúlyként nehezedett rám. Úgy éreztem már soha nem érek haza, amikor megláttam az ismerős kapualjat. A ház előtt egy ismeretlen, fekete autó állt, talán egy Toyota, de ebben nem voltam biztos. Sosem éreztem késztetést hogy felismerjem az autók jelzéseit. Ez a jármű sem kötötte le túlságosan a figyelmemet. Felfelé menet a lépcsőn, azon gondolkoztam, hogy másnap délig fel sem kelek az ágyból. Ki volt takarítva, szennyesem is csak pár ruha volt. Meg az ami épp rajtam volt. A kulcsokkal zörögtem az ajtó előtt, fürgén nyitottam ki léptem be. Azonnal kulcsra is zártam az ajtót, és levettem a cipőmet az ajtóban. A konyhába lépve felkapcsoltam a villanyt és letettem a kajcsit a pultra majd a szobába mentem, hogy bekapcsoljam a hifit. A sötét szobában egyetlen fényforrás volt felkapcsolva és amikor megláttam ki ül a fotelben kővé váltam. Záporoztak a kérdések a fejemben és hosszú percekig sem tudtam szólalni. Néztem az ismerős idegen arcot, majd a polcon sorakozó képek felé villant a tekintetem. Ott volt Anya, Papa sőt... Az újszülött Paige képe is, de ott volt még Jacob arca is azon a régi fotón, amit a keresése kezdetén kaptam. De az ő képe nem volt kint sehol.
- Szia Apa!