i love to hate you

– Emlékszel, amikor az egyikük meghívott teázni, mert azt mondtad neki, hogy a nevelőanyád vagyok? – néztem rá ferdén, de meglehet, hogy a szám sarkában mosoly bujkált. Abban azért tényleg volt valami vicces. – Az egy kicsit kellemetlenebb volt, amikor valami ragadós exnek állítottál be – vontam fel aztán a szemöldököm. Ez már tényleg régebbi sztori volt, de nehéz elfelejteni, amikor valaki fél órán keresztül folyamatosan mondja a magáét arról, hogy miért kéne leszállnom a pasijáról. – Hol szedsz össze egyáltalán ilyen buta libákat? – Nem mintha minősíteni akartam volna a barátnőit. Távol álljon tőlem.
A költői kérdésre elhúztam a számat, nem igazán volt kedvem belemenni a témába. Mindig kockázatos volt Jackson kezébe olyan fegyvert adni, amit később sokszorosan használhatott ellenem, márpedig bevallani, hogy nem hagynám, hogy más rúgja szét a seggét... nos.
– A te véredet csak én onthatom – feleltem kitérően, kinézve az ablakon és némi szerepcserével átvéve tőle a komolytalanságot. – Tudod, családi előjogok, meg ilyesmi.
Reméltem, hogy nem lovagolunk sokat a témán – talán mégis volt bennünk valami közös: szerettük figyelmen kívül hagyni a minket kínosan érintő kérdéseket –, és inkább a munkára koncentrálunk. Én biztosan ezt tettem, amint megálltunk, rutinosan mértem fel a terepet, pedig hivatalosan nem használhattam volna az erőmet. Én ezt mondjuk szerettem szigorúan csak arra értelmezni, hogy nem ezzel alkalmaztam fizikai erőszakot másokkal szemben... ami alól szintén kivételt jelentett például a közvetlen életveszély.
– Félsz, hogy meg fogom érezni, ha intim piercinget csináltatsz? – vontam fel a szemöldököm, sanda oldalpillantást vetve rá. Igyekeztem komoly maradni, de ezen még én is majdnem elnevettem magam, nem mintha szívesen beszélgettem volna Jackson... bizonyos részeiről. Nem. Jézusom. Pfuj.
Már majdnem felderengettem előttem az a bizonyos átkos kis mutatvány, ezért gyorsan megráztam a fejem és inkább a feladatra próbáltam koncentrálni. Két fegyveres és egy sérült, Isla. Ne legyél olyan, mint a társad.
Szerencse vagy sem, kellemetlen kis emlékeztető képében kaptam meg a vágyott figyelemelterelést. A nő kerekedő hasa láttán akaratlanul is nyelnem kellett egy nagyot, és két pillanattal biztosan tovább bámultam a kelleténél; micsoda szerencse, hogy Jackson épp összekapta magát és kezébe vette az irányítást. Nem arról volt szó, hogy nem jártam el a pszichológusunkhoz – de –, csak... Összeszorítottam a fogaimat és kényszerítettem magam, hogy elszakítsam a tekintetem a nő hasától, de az arca helyett azt kezdtem el felmérni, lehet-e nála fegyver.
– A férjem azt mondta, kérjem fel önöket a távozásra... – A nő hangja bizonytalan volt és kissé remegett, a kezeit pedig nem emelte fel. Meghagytam Jacksonnak az újbóli felszólítást, sokkal jobban érdekelt, milyen fémet rejteget a bal kezében a háta mögött. Nem lőfegyvert, az biztos, de... A szemem sarkából Jacksonra pillantottam, nem jelezhettem neki egyértelműen, de bíztam benne, hogy magától is megismétli a felszólítást; de ha meg is tette, a nő mozdulatlan maradt. – Kérem...
A nő keze megmozdult, mire reflexszerűen feljebb emeltem a fegyverem, aztán megvillant a bal kezében egy kés.
– Dobja el a kést! – szólítottam fel erélyes hangon, ekkor már tisztán célba véve a fegyveremmel; nem mintha le akartam volna lőni. Nem mintha meg tudtam volna tenni. – Hölgyem, nem fogjuk bántani, de ehhez el kell dobnia a kést, most.

i love to hate you

Homlokráncolva méregettem az anyósülésről, és próbáltam rájönni, mégis mi neki a jó abban, hogy állandóan a sarkamban van. Persze, valószínűleg az, hogy így lassan halálra idegesíthet. Mi más lehetne?
– Úgy érted, nyugodt? – kérdeztem vissza. – Nem kéne minden egyes műszakban a te beszólogatásaidat hallgatni, nem indulna minden reggelem valami újabb csínnyel, ami épp eszedbe jutott, nem bukkannál fel indokolatlanul a lakásomnál, mikor épp unatkozol, nem találnál ki rólam sztorikat az éppen aktuális nőcskéidnek, nem mellesleg én is el tudnék menni egy randira anélkül, hogy bevigyorognál az ablakon... – Teátrális sóhajjal ejtettem magam hátra az ülésben. – Tényleg szörnyű lenne.
Majd pont én vallom be, hogy egy kicsit tényleg unalmasabb lenne, mi?
– Nincs indokolatlan megkülönböztető jelzés – csaptam rá a kezére. – Megint rám kennéd és nekem kéne jelentést írnom róla.
Aztán, mintha csak égiek hallgatták volna meg az imáit, életre kelt a rádió, és a riasztás miatt mégis megkaphatta, amit annyira akart: a nínózó rendőrautót. Mint egy kisgyerek.
– És ha a te véred fog folyni? – meredtem rá jelentőségteljes pillantással. Mondjuk kételkedtem benne, hogy tétlenül tudnám nézni, ahogy meglövik, bármennyire szívesen vettem volna, ha szenved egy kicsit; az erőm miatt általában jobban működtem, mint egy golyóálló mellény, és bár néha kísértésbe estem, hogy őt hagyjam egyedül boldogulni... nos, inkább arra szavaztam, hogy én szeretem bántani.
Elég gyorsan elértük a helyszínt, köszönhetően a szirénának és annak, hogy Jackson végre kedvére taposhatta a gázpedált. Ahogy közeledtünk, ellenőriztem a tárat a fegyveremben, és nem is tettem messzire a kezem ügyéből, akkor sem, amikor Jackson megállt. Nem szálltam ki rögtön, előbb a mágiám segítségével detektáltam a környékünket. Régóta voltam már rendőr, így minden rendszeresített – és a leggyakoribb magánszemélyeknél előforduló – fegyver összetételét kívülről fújtam már, így pontosan fel tudtam térképezni a terepet.
– Tőlünk a második tömb, a zöld ház az út bal oldalán – intettem a fejemmel a megfelelő irányba. – Két lőfegyver és valaki vérzik is odabent. – Megmarkoltam a fegyverem és kiszálltam, de kivételesen csak akkor indultam el, ha Jackson is kikászálódott a kocsiból.

i love to hate you

A fejemben elültetett kép olyan élénken visszhangzott a gondolataimban, hogy attól féltem, telepátia sem kell ahhoz, hogy meglássa, mert kivetül a homlokomra, vagy ilyesmi. Szükségem volt jó néhány másodpercre, hogy összeszedjem magam, és rohadtul nem értettem, Jacksont hogy hagyhatja ennyire a hidegen a dolog; egyetlen logikus magyarázata volt, hogy miért nem fulladozott még a röhögőgörcstől: ő nem látta. Ennek nyilván semmi értelme nem volt, de nem tudtam jobb magyarázattal előállni, a válasza pedig még rá is erősített.
– Mindig is jól ment a bókolás – húztam össze a szemeimet, de most még a pimaszsága sem tudott annyira feldühíteni. Ahhoz túl nagy volt a sokk. Ugye ez csak valami alternatív jövő volt? – Nem akarod tudni – vetettem oda, miközben faképnél hagytam, és én a magam részéről lezártnak is tekintettem a témát.
A friss levegő jót tett, de azért meg kellett dörzsölnöm az arcomat, hogy száműzzem a kellemetlen érzéseket. A szám még mindig bizsergett, mintha azok a pillanatok nem csak a fejemben történtek volna meg, és rohadtul idegesített a tudat, hogy az nem volt kellemetlen. Azzal győzködtem magam, hogy estére már emlékezni sem fogok rá, de úgy sejtettem, hogy ez egyébként rohadtul nem fog bekövetkezni.
– Áhító? – vontam fel a szemöldököm. Én Lee-t inkább a „perverz disznó” jelzővel illettem volna, főleg, ha arról volt szó, hogy milyen tekintettel méregette a hátsó felem. A következő szavaira viszont figyelmeztetően összeszűkültek a szemeim. – Ha hiányzik a jobb horgom, csak kérned kell, tudod – jegyeztem meg. Nem jutott eszembe, hogy ő vajon elképzelt-e, és nem jutott eszembe újra az a zavarbaejtő kép sem. Abszolút nem. – Talán ő az egyetlen, aki helyett még én is téged választanálak. Nem lenne kedvem napi szinten szexuális zaklatásnak kitenni magam. – Persze ha azt nézzük, Jackson mit láttatott velem az imént... csak azt nem értettem, attól miért nem rázott ki a hideg, de biztos volt erre is valami logikus magyarázat.
Már éppen figyelmeztetni akartam, hogy kérdeztem valamit, de szerencséjére már beszélni is kezdett, mondjuk a teátrális képtelenséget, amivel először előállt, csak egy visszakézből kiosztott taslival jutalmaztam. Talán mondanom sem kell, mennyire jól esett.
– Ennél találj ki valami jobbat – meredtem rá, pedig tudnom kellett volna, hogy nem fogja komolyan venni. Ezt sem.  – És neked ez így jó? – Őszinte kíváncsisággal vontam fel a szemöldököm.
A vele való kapcsolatom finoman szólva sem volt zökkenőmentes, szóval... lényegében semmi nem indokolta, hogy állandóan a sarkamban legyen. Mondjuk azt sem, hogy állandóan ellenséges legyek vele, de nem is emlékeztem, mikor viselkedtem utoljára normálisan vele. Még az a kedves kis jelenet sem volt normális. A pillantásom az ajkaira tévedt, kihasználva, hogy elindult és a forgalmat figyelte, de gyorsan el is kaptam onnan a tekintetem.
– A Nyolcadik és a Buchanan sarka – feleltem kinézve az ablakon. Félreesőbb környék volt, szerencsés forgalommal egy fél óra kocsival, ami azt jelentette, hogy legjobb esetben is nagyjából huszonnyolc percig leszünk összezárva. Ez most úgy nagyjából végtelennek tűnt. – Valószínűleg elég, ha végigmegyünk az utcán – jegyeztem meg annak ellenére, hogy szívesebben vettem volna, ha inkább a friss levegőn teszünk majd egy kört. – A nyugdíjasoknak csak a tudat kell, hogy ők rendeltek oda egy járőrautót.
Mintha csak megérezték volna, mit mondtam éppen, a műszerfalra erősített rádió némi recsegéssel életre kelt, a diszpécser pedig bejelentette, hogy lövéseket jelentettek a Tizedik utcából, ami pont egy kereszteződésnyire volt a célunktól. Felvont szemöldökkel néztem Jackson irányába, majd a rádióért nyúltam.
– Kettes járőr úton a helyszínre – jelentettem, meghagyva Jacksonnak a lehetőséget, hogy szirénát és villogót kapcsoljon. – Akkor ennyit a tippemről – helyesbítettem Jacksonnak, miközben visszaerősítettem a rádiót a műszerfalra.
Ha szerencsénk volt, ezek még mindig csak túlpörgött fiatalok voltak, de legalább nem lehetett okunk panaszra. Mégis történtek dolgok a városban, és én is megfeledkezhettem Jackson kis ajándékáról.

i love to hate you

– Hát persze – meredtem rá kifejezéstelen tekintettel, ám további gondolatokat nem fűztem a témához. Sok mindenre hajlandó voltam, de Jacksonnal eszmecserét folytatni a szexről? Na, az határozottan ki van csukva.
Amikor olyan éhes tekintettel meredt a kávéspohárra, mintha helyben fel tudná falni – papírostól, műanyagostól, mindenestől –, felvontam a szemöldököm. – Ha ennyire megkívántad, neked adom. A bugyit is. – Kiszélesedett a mosolyom és megemeltem a szemöldököm néhányszor. – Vagy a telefonszámmal kapcsolatban gondoltad meg magad?
A felemlegetett csodálatos karácsonyi emlék hatására meg sem próbáltam visszafogni egy örömteli, diadalittas nevetést. – Életem legszebb karácsonya volt – közöltem egy elégedett vigyorral. – És egyébként is megérdemelted – böktem rá aztán vádlón a mutatóujjammal. – Lehet, hogy igazából minden karácsonykor ezt kellene csinálnom...
Ó, igen, a gondolat határozottan vonzónak tűnt, különösen, amikor az arca szégyentelen méretére tett megjegyzésemet is bóknak fogta fel – mi másnak. Hát még, amikor újra egy lapon kezdte emlegeti saját magát, engem, meg a „randi” szót.
– Most már kezd komolyan aggasztani, hogy vajon te mit kaptál a kávédba – húztam össze a szemem tettetett gyanakvással; mintha nem tudtam volna, hogy ő bizony magától is lehet ekkora marha. – Kérjek egy toxikológiát a laborból? A gina csak 12 óra elteltével nem mutatható ki a vérben. Ki tudja, mennyire volt elszánt a barista lány... még a végén kifekszel itt nekem és hozhatom a savasfilcet. – Kiszélesedő mosollyal kezdtem méregetni az arcát, azt latolgatva, hogy vajon hol mutatna rajta legjobban egy farok.
A gondolat, hogy végre kiszabadulhatunk ebből az egérlyukból, határozottan üdítő volt. Úgy éreztem, Dante különösen elemében lehet, ha ilyen rövid idő alatt elfogyasztotta az összes oxigént kettőnk közül; a kocsiban legalább le tudtam húzni az ablakot. Meg ki tudtam ugrani az ajtón.
– Aztán csak vigyázz! – Rámutattam a székére, mert pont én bírjam ki, hogy ne szóljak be valami miatt? – Ha még sokat táncolsz, a végén átesel a falon, egyenesen Ramirez ölébe – utaltam a szomszédaink egyikére, aki épp csak egy tenyérnyivel nagyobb irodát birtokolhatott a járőrtársával.
Jól esett a kis elégtételem Mike-nak, pedig tulajdonképpen nem is hibáztattam érte, hogy ösztönösen átvette a helyi hímsoviniszta hozzáállást, amivel egyébként sokkal jobban fog boldogulni, amíg nem kapunk női parancsnokot. Mondjuk úgy száz év múlva. Az már sokkal kevésbé esett jól, amikor már épp kijutottam volna a levegőtlen szobából, de még kaptam egy kedves kis ajándékot az én drága Jacksonomtól.
Szisszenve rántottam el a fejem az övétől, és azt mondtam magamnak, hogy ennek az egyetlen oka az, hogy belemászott az aurámba; ahhoz nyilvánvalóan semmi köze nem volt, hogy a lélegzete égette a fülem alatti bőrfelületet.
– Anti-Jackson szérum? – vágtam vissza élből, és megpróbáltam néhány fürge lépéssel egérutat nyerni, de persze hamar utolért a zsiráf termetével. És ha azt hittem, hogy az előző megmozdulása volt a revans? Mire a megérzéseim megsúgták, hogy készül valamire, már késő volt, mert az ujjai a karomhoz értek.
A fejemben megjelenő kép akkor sem tudott volna jobban letaglózni, ha mondjuk azt láttam volna, hogy megnyerem az amerikai elnökválasztást.
A néptelen folyosó képe nem változott meg, de még az sem, hogy mi ketten voltunk ott, ellenben az, amit csináltunk... Szokatlanul eleven volt az egész jelenet, mintha nem csak a fejemben láttam volna a képet, hanem ott helyben át is éltem volna. A lábaim a dereka, a karjaim pedig szorosan a nyaka körül, az egymáshoz préselődő testünk, a szája forrón és követelőzőn az enyémen...
Mi a franc.
Megráztam a fejem, mintha ezzel el tudnám űzni a képet – pedig tudtam, hogy ez örökre az agyamba égett –, és életemben először hálás voltam, amiért szokás szerint viccet csinált az egészből és csak vidáman elsétált mellettem. Nehéz lett volna épkézláb magyarázatot adni arra, miért kezdett égni az arcom; zavartan pillantottam a falra magam mellett, aminek az előbb még mintha a testemet nyomta volna neki. Rohadtul idegesítő volt ilyen gyenge módon reagálni valamire, pedig még az ajkaim is úgy bizseregtek, mintha ez az egész tényleg megtörtént volna.
Megköszörültem a torkom, amikor a hangja újra eljutott hozzám, és némi értetlenséggel fogtam fel, hogy még nem fetreng a földön a röhögéstől. Ha ő is látta volna azt, amit én, biztos nem érte volna be egy kis kuncogással... de lehetséges, hogy nem látta?
– Te tényleg nem... – nem fejeztem be a kérdést, mert tudtam a választ. Ennek fényében zártam el gyorsan a tudatom legmélyére az emléket, mielőtt még a telepátiához nyúlt volna, hogy belenézzen a rövidtávú memóriámba. Na azt már nem, ha lemaradt róla, akkor lemaradt.
Eliszkoltam mellette, megcélozva a kapitányság bejáratát, mert hirtelen mindennél sürgetőbbé vált az érzés, hogy friss levegőhöz jussak. Talán furcsállotta, hogy ezúttal nem tromfoltam rá valamivel a kis tréfájára, de úgy döntöttem, a bosszú ráér. Majd valamikor akkorra, ha el tudom felejteni ezt a kedves kis képet a fejemben.
Ami nyilván soha nem fog megtörténni.
Ha Jackson is méltóztatott kivonszolni a hátsó felét a kocsihoz, és ne adj isten ki is nyitotta azt, bevágódtam az anyósülésre, aztán kifújtam a levegőt, amit ki tudja mióta tartottam vissza.
– Szóval – szólaltam meg ismét, de csak akkor, ha beindította az autót és elindultunk – még mindig nem mondtad el, miért intézted úgy, hogy összekerüljünk. – Mielőtt rávághatta volna, hogy ő milyen rohadtul ártatlan ebben a kérdésben, rámeredtem. – És hagyjuk azt a részt, hogy te erről nem tehetsz, meg ilyenek. Biztosan tudom, hogy Reyesnek más tervei voltak, Lee épp elégszer áradozott a közös jövőnkről. – Elfintorodtam a gondolat hatására, és szándékosan nem tűnődtem el azon, ez a fintor miért nem jelent meg az arcomon Jackson kedves kis ajándéka miatt.

i love to hate you

Először úgy voltam vele, hogy ezúttal nem erőlködök a szájkaratéval, megelégedek azzal, hogy látványosan forgatom a szemeimet a megszámlálhatatlanul sokadik megjegyzésére, de mire befejeztem a mozdulatot, már meg is gondoltam magam.
- Talán gyakrabban kellene meghívjalak teázni, mert a memóriáddal nyilvánvalóan gondok vannak – vontam fel a szemöldököm. – Vagy inkább jógával szereted levezetni a túláradó feszültségedet? – Nem tudtam elfojtani egy mosolyt, amikor elképzeltem Jacksont a legkülönbözőbb kicsavart pózokban; ez olyasmi volt, ami miatt talán be is engedtem volna a lakásomba.
Arra már tényleg nem szóltam semmit, hogy nem érti a célzásomat – nyilván –, a következő mondatra viszont újra felszaladt a szemöldököm. A lehető legkülönbözőbb dolgok jutottak eszembe arról, hogy mégis mi lehetett a következménye az újabb felesleges flörtölésnek, ami végül a kávémban kötött ki. Egyik ötlet sem volt kifejezetten bizalomgerjesztő.
- Nekem azért akad egy-két tippem, ami vetekszik a bugyival – vetettem ellen, és miután szóvá tettem a telefonszámot, inkább letettem a poharat az asztalra. Aztán, biztos ami biztos alapon, egy ujjammal odébb is toltam. – Biztosan sok álmatlan éjszakát okoz neked a kérdés – biggyesztettem le az ajkaimat egy kissé. – Majd ha nem találok neked jobb karácsonyi ajándékot, megmutatom.
Miközben átpasszoltam neki a Richardsontól kapott jelentést, kissé elhúztam a számat a széke irányából jövő nem túl bizalomgerjesztő nyikorgást hallva, és közben imádkoztam, hogy akkor essen össze alatta, amikor én is itt vagyok. Nagyon szerettem volna halálra röhögni magam, még ha az iroda mérete azzal is fenyegetett, hogy ha ő leesik a székről a maga oldalán, akkor valószínűleg az én rozoga asztalomat is felrúgja. Annyi baj legyen.
- Hát, az arcod elég sok helyet foglal, ez tény – követtem a szemeimmel érdektelenül a lassan földre hulló papírt. Fizikailag persze a hosszú lábai és a széles vállai ennél is több helyet foglaltak el, de ugye ezt ostobaság lett volna hangosan kimondani. Az arca sokkal idegesítőbb volt. Hitetlenkedve húztam fel a szemöldököm a lehetetlen kérdésre, és amolyan mi-a-franc tekintettel fordultam újra felé. – Nem mered egyedül megnézni a Jégkorszakot? – Egy pillanatra sem tudtam komolyan venni, a gondolat még akkor is abszurdnak tűnt volna, ha nem lettünk volna épp műszakban.
Amikor megcsörrent a körülbelül ezeréves vonalas készülék az asztal szélén, automatikusan érte nyúltam; ha esetleg Jacksonnak is ilyen szándékai voltak, egyszerűen csak kihasználtam az erőmet és a csupafém karóráját, hogy távol tartsam a kis kacsóját a kagylótól, miközben negédesen mosolyogtam rá.
- Rousseau. – A vonal másik végén Mike volt, a szerencsétlen fiatal srác, akit gyakorlatra küldtek ide, de a napja legizgalmasabb része az volt, ha a járőrkocsikat vihette a mosóba. Egy kicsit sajnáltam, de persze a mellékelt ábra jól mutatta, hogy egy járőrnek sem mindig jut sok izgalom. – Oké, kösz! – tettem is le a telefont, majd újra Jacksonra pillantottam. – Kész a kocsi, úgyhogy kapkodd magad. Kérdezd meg Richardsont, állja-e a mozijegyet, ha gyorsan végzünk.
Ellöktem magam az asztaltól, majd felálltam a székből és belebújtam a kabátomba. Pár perc múlva kopogtak is az ajtón, Mike dugta be a fejét, kiegészülve a kocsikulccsal – amikor utóbbit automatikusan Jackson kezébe nyomta, csak a szememet forgattam. Mintha a nők nem tudnának autót vezetni.
A sajnálatom rögtön semmivé lett, ezért az érintetlen kávémért nyúltam és azt meg én nyomta Mike kezébe egy ragyogó mosoly kíséretében. – Jackson gondolt rád ma reggel – tettem hozzá. Ha megcsörgeti a telefonszámot, talán még jó napja is lesz.